Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)
1885-10-18 / 1123. szám
gzmaggráffot ■ Ferenczsek-tere, Athenaeum-épület, Lemalet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. B&mentetlen levelet csak ismert kdztől fogadunk *L Kéziratok visszaküldesére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .............. .................. .............. 2 frt. 3 hónapra .. ..........,. .. •, •• « •• 6 * 6 hónapra .............. .. .............................- 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 1123. (286.) szám. Budapest, 1885. Vasárnap, október 18. IV. évi folyam. Budapest, október 17. A koczkát ideje előtt vetni es nem bátorság, hanem könnyelműség. Népek, államok sorsát egy lapra tenni fel, oly elhatározás, melytől csak az oktalanok nem riadnak vissza. Ha Szerbia mostani helyzetében óvatos lesz, újra bebizonyítja, hogy sorsa jó kezekben van. Csak kalandor-politikusok kockáztatnak mindent, kevésért. S ha Iustics és hívei volnának a szerb állam kormányrúdjánál, a nisi tábor bizonnyal már rég átlépte volna a bolgár határt, hogy oly complicatiókat idézzen fel, melyeknek tán épen Szerbia vallaná legnagyobb kárát. Szerbia szerencséje lesz, ha azok, kik évekkel ezelőtt Ristics örökébe léptek, hazájuk mostani körülményei közt is azt fogják tanúsítani, hogy a viszonyokkal számolni tudó férfiak, akik a Chauvinismus nyomása által belesodortathatnak a kockáztatott irányba, de az utolsó pillanatig megkísérlik az ellenállást. Csak így volt eddig is feltartóztatható a szerb hadseregnek bolgár ruletre való áttörése. Csak így múlhatott el tegnap is a válságos nap anélkül, hogy a szerb aktio megindult volna. Kérdés, hogy a szerb kormány tartósan ellen tud-e állni a közvélemény erőszakos lökésének. Amitől Szerbiának épen jó barátai, az ő érdekében, tartanak, minden nap, sőt minden órában bekövetkezhetik. De tények mutatják, hogy a szerb vezérállamférfiak az utolsó pillanatig küzdenek, s meg akarják értetni a józan ész szavát. És a legújabb hírek szerint ismét van jó ürügyük a halasztásra. Ausztria-Magyarország és Oroszország, állítólag, megegyeztek az iránt, hogy conferentia jöjjön össze, melynek feladata lenne a status quo antenak visszaállítása. Másrészt pedig, szintén állítólag, Bolgárország határrendezést kínált Szerbiának. Mind a két hír, ha igaznak bizonyul, feltartóztathatja a koczka elvetését. Ha a hatalmak megígérik, hogy a régi status quot visszaállítják, ha kell, a porta fegyveres assistentiájával is, mily jogcíme lehet akkor Szerbiának a megzavart balkáni egyensúly nevében területet követelni? Vagy ha Bulgária önként beleegyezik abba, amibe beleegyeznie tulajdonkép joga sincsen, mert területe felett a porta és a nagyhatalmak beleegyezte nélkül nem rendelkezhetik, miért akarná Szerbia fegyverrel elvenni azt, amit békés után is megszerezhet. Valóban, ha a két hít közül csak egyik is valónak bizonyul, Szerbia felett kétségbe kellene esnünk, ha mégis kalandba rohanna. Azt mutatná ez, hogy szomszédunknál a nem solid elemek oly túlsúlyban vannak, hogy Szerbia higgadt, komoly politikusainak szava elhangzik, sőt a kormányhatalommal kezükben tehetetlenek s ki vannak szolgáltatva a vakon rohanó chauvinista áramlatnak. Szerbia meg lehet győződve monarchiánk és Magyarország jóakaratáról. Bennünk sem irigység, sem féltékenység nincs. Szívesen látjuk Szerbia consolidatióját, sőt a józan aspiratiók korlátai közt, még megnövekedését is. Tagadhatlan, hogy Szerbia van hivatva a balkáni államok közt vezérszerepet játszani. Neki van e szerephez legtöbb politikai érzéke, legönállóbb kulturája s a mi fő, legnagyobb katonai ereje. E kis állam hadiszervezete és népének harczias tulajdonságai mellett, tekintélyesebb hadsereget tud kiállítani, mint bármelyik balkáni ország, kivéve természetesen Törökországot. Nemzeti egyénisége jobban kidomborodik, mint Romániáé, melynek culturája a franczia műveltségnek halavány és nem egy vonásban eltorzított viszfénye. Bulgária és az egészen vad Montenegro még csak szóba sem jöhet mellette. Görögországban pedig nincs elég erő, hogy valóban jelentékeny feladatát megoldani tudná. De attól tartunk, hogy Szerbia, elhamarkodott lépéssel, tönkre teszi azon sikereket, melyeket eddig aratott. Mert ha Szerbia minden jó tanács ellenére, beengedi magát löketni a zavarosan rohanó árba, e ténynek következményei kiszámíthatlanok lennének. Ha csak Bulgáriáról lenne szó, mi sem lenne bizonyosabb, mint a szerb vállalat sikere. A szerb hadsereg csakhamar győzelmesen nyomulna Sophiába. De a szerb fegyverek sikerei — a többi complicatióról nem is szólva — nem vonnák-e maguk után a porta beavatkozását ? És e beavatkozásnak nem lehetne más következménye, mint Szerbia veresége. És ezúttal Szerbia nem számíthatna senkire. Oroszország most nem viselne érette háborút, ez nagyon természetes. Ausztria-Magyarország pedig, bár a diplomatiai jó szolgálatokra okvetlenül késznek mutatkoznék, fegyveres támogatásban, a török ellenében, még akkor sem részesíthetné, ha nagy európai bonyodalom provocálását hajlandó volna megkockáztatni. Szerbia tehát csak saját felelősségére, saját erejében bízva rohanhatna kalandba, s ennek következményeitől senki sem mentené meg. E tekintetben Szerbiának nem szabad illuziót táplálnia.Monarchiánk hajlandó, kedvező alkalmak idején, Szerbia jogos igényeit meleg érdeklődéssel támogatni. A jelenlegi idő azonban nem alkalmas semmiféle oly igény érvényesítésére, mely a Balkán-félszigeten megbolygatná a viszonyokat. Midőn a conservativ felfogás irányadó a hatalmaknál, midőn e felfogás a bolgár forradalom által megzavart statusquot vagy helyreállítni vagy az általa felkavart hullámok verését lehető szűk mederbe szoritni igyekszik, monarchiánk, mint conservativ hatalom, nem támogathat még Szerbia kedvéért sem oly törekvést, mely e conservativ iránynyal ellentében van. Ezt meg kell érteni Szerbiában és aszerint cselekedni. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 17. Emlékeimből. Irta: Klapka György.*) Bizalmas küldetés Komárom biztosítására. — Merz altábornagy és Majthényi alezredes, Komárom parancsnokai. A Szt-Tamás ellen harmad ízben is sikertelenül intézett támadás után alig hogy megérkeztem O-Kérre, állomásomra, egy futár a következő parancsot hozta gróf Batthyány miniszterelnöktől : 1253. szám K. Mr. A Miniszterelnök Klapka György százados urak, a 6. honvéd-zászlóaljnál Verbászon Budapest, 1849. szeptember 20. Ezennel utasítom százados urat, hogy levelem vette után magát parancsnokánál jelentvén, minden halasztás nélkül Pestre feljönni siessen, hol további rendeleteimet veendi. Útja siettetésére mindent el fog követni s úgy iparkodni, hogy minél előbb itt lehessen. Útiköltségei fedezésére szolgáltasson ki a zászlóalj parancsnoka 60 pengő forintot. A miniszterelnök Gr. Batthyány Lajos. Ezen rendelet értelmében azonnal útra keltem, 25-én már Pesten voltam s még azon az estén jelentkeztem a miniszterelnöknél. A küldetés, melylyel a miniszterelnök ez alkalommal megbizott, felette fontos volt. A Bánátban és Bácskában folytatott meddő csatározásaink alatt komoly események történtek a Duna jobb partján. Jellacic horvát bán, miután Horvátország és Slavonia összes harczképes erejét fegyverre szólította, serege zömével, mintegy 30.000 emberrel átlépte a Drávát és Murát, betört Magyarországba, és a főváros felé vonult, hogy ott — amint magát kifejező — ,a magyar gazdálkodásnak véget vessen.« Jobb szárnya, Both tábornok vezetése alatt. *) Egy fejezet a szerző sajtó alatt levő művéből. 12,000 emberrel Slavoniából jőve, Eszéken át vonult lassú menetekben előre, hogy Székes-Fehérvárnál egyesüljön a bán seregével. A gyönge hadi erő, mely Jellaére-csal szembe volt állítható, kezdetben kénytelen volt az ütközet elől kitérni, de minél inkább közeledett a haza szívéhez, annál inkább látta sorait szaporodni, míg végre elég erősnek érezte magát arra, hogy Pákozd előtt, néhány mértföldnyire éjszakra Székes-Fehérvártól, egy jól választott védelmi állásban az ellenséget bevárja. Szeptember 29-én ütközetre került a dolog. Az ifjú magyar csapatok derekasan megállották helyeiket. Jellnék kényszerítve látta magát, a csatát félbeszakítani. Gőgje meg lön törve és a magyar vezéreknek fegyverszünetet ajánlott. Ezt az ajánlatot elég rövidlátók voltak elfogadni s Jellach a neki engedett fegyverszünetet arra használta föl, hogy az éjszakának s a sűrü ködnek leple alatt hirtelen fölkerekedvén, gyors oldalelvonulással minél előbb az osztrák határra érjen. Jobb szárnyát, Both 12,000 emberét cserben hagyta, s ezeknek Ozoránál Görgey és Perczel előtt le kellett tenniök a fegyvert, a nélkül, hogy csak egyetlen puskalövést tehettek volna. Ez jön gyászos vége a horvát invasiónak, melyhez a reactio oly merész reményeket fűzött. Erre az időre esik az a missió, melynek végrehajtása, végett gróf Batthyány Lajos engem Pestre hivott és a mi nem kevesebb volt, mint Komárom várának megmentése és biztosítása. A miniszterelnök közölte velem, hogy értesült az ottani parancsnoknak arról a szándékáról, hogy az erősséget a bán kezébe játszsza, vagy pedig annak kapuit bezáratja és sánczain felvonatja a feketesárga zászlót. »Ez már valószínűleg meg is történt volna« — tette hozzá a gróf — »ha a hazafias érzelmű komáromi nemzetőrségnek nem sikerült volna, a dunai hídnak ideje korán való szétszedése és fenyegető magatartása által a Vilmos főherczeg nevét viselő, állítólag Pozsonyba rendelt osztrák gyalog-ezrednek a várba való belopódzását megakadályozni.« Hogy ki volt az a titkos hatalom, a mely sötét terveivel az uralkodót körülfonta, s a melynek fonalain Jellacic s az oláhok, szerbek és szászok vezetői bábként engedték magukat rángattatni, azt mindenki sejtette, de senki nyíltan ki nem mondotta, de hogy a hadügyminiszter Jellacic-csal az alatt az idő alatt, midőn ez királyi leiratok által a magyar alkotmány elismerésére ismételten fölszólíttatott, nyilván conspirált, őt fegyverrel, szerelvényekkel és egész hadcsapatokkal támogatta czélja elérésére, hogy ez által a legfőbb akarattal szemben, a királyi szó által szentesített magyar alkotmányt porba döntse: ez a gaztett, a bécsi hadügyminisztériumban későbben fölfedezett titkos levelezés által a legmegdönthetetlenebb módon bebizonyittatott. És szintúgy megtalálták ugyanott azokat a parancsokat is, melyeket Magyarország öszszes várparancsnokaihoz intéztek s a melyekben ezek fölszólittattak, hogy a magyar kormánynyal minden összeköttetést szakítsanak meg, s a magyar csapatokat ellenség gyanánt tekintsék. A korábbi osztrák tisztek helyzete a magyar seregben, e kettős játék következtében felette válságos volt. Ők a király parancsára esküt tőnek a magyar alkotmányra s most el kellett határozni magukat, hogy vagy megszegjék esküjüket s hazaárulók legyenek, vagy annak becsülete, szabadsága és politikai lételéért tovább küzdjenek és harczoljanak. A legtöbbnél győzedelmeskedett a becsületérzés minden egyéb fölött. Az egyszer letett eskühöz tartották magukat, s igy történt, hogy testvérháborúra lettünk kényszerítve, a mely mind két részre oly végzetszerüvé lön. Én már ezekkel az érzelmekkel jöttem Pestre, s midőn Batthyány meleg szavakban fejtegette előttem a haza állapotát s annak jövőjét fenyegető nehéz veszélyeket, késznek nyilatkoztam bárminemű missióra, a mivel megbízni jónak lát, föltéve hogy az nem múlja felül erőmet. »A feladat, melyet az ön kezeibe teszek le« — mondá a gróf — »nagyon veszélyes ugyan, de ügyünkre nézve a lefőbb fontosságú. »Önnek Komáromba kell mennie, hogy onnan, kerüljön bármibe. Merz altábornagyot, a többi osztrák tiszttel egyetemben, akik a magyar alkotmányra esküt tenni vonakodnának, a várból haladéktalanul eltávolítsa, hogy Magyarország e védbástyája a nemzetnek megtartassék.« Én alárendelt állásom daczára szívesen magamra vállaltam e nehéz föladatot, de csak az alatt az egy föltétel alatt, ha a miniszterelnök a szükséges meghatalmazással ellát. »Minő meghatalmazást akar?« -- kérdezé tőlem. »Egy nyílt és egy titkos meghatalmazást« — válaszoltam én, — »a nyíltat, hogy az ottani hatóságoknak fölmutathassam a titkost, hogy azt a legvégső veszély esetén használhassam.« Batthyány várakozást rendelt s visszavonult szobájába. Fél óra múlva visszajött s magával hozta a két meghatalmazást, amelyek közül a nyílt igy hangzott: A miniszterelnök Klapka György százados urnak. Budapest, szept. 26. 1848. E jelen rendeletemmel fölszólítom önt, hogy azonnal Komáromba menjen, ott magát Majthényi alezredes urnát jelentvén, annak rendelkezése alá helyezendi, s neki mindenben híven kezére játszand. Minden a várban történendő erősítési s tüzéri munkálatokról magának hív ismereteket szerzene, s gondoskodni fog arról, hogy azok pontosan, s úgy, ahogy a hon java kívánja, teljesítessenek, őrködjék a vár biztonsága felett, figyelmeztesse Majthényi alezredest mindenre, ami talán a vár biztonságát illetőleg figyelmét elkerülné, hogy az egyetértve a várparancsnokkal, vagy ha rögtöni szükség kívánná, a nélkül is, tüstént létesülhessen. Általában tanúsítsa továbbá is tiszta hazafiúi érzelmeit s ebből származó tevékenységét. Gr. Batthyány Lajos, m. p. miniszterelnök. A második meghatalmazást, fájdalom, nem találom irományaim között. Ez magában foglalta mindazt, amire szükségem lehetett volna, ha Komáromban nem sikerült volna az ügyet közvetítő módon rendezhetnem. Két nap múltán Komáromban voltam. Ézen a pákozdi csata napján érkeztem meg. Batthyány néhány magasabb állású részint honvéd-, részint nemzetőrségi tisztet ajánlott, akikhez mindjárt megérkezésem után fordulhassak, s akik nekem feladatom teljesítésében tevékenyen segédkezet nyújtandanak. Ezeket a vár sorsán meglehetősen aggódva találtam; ők azt hitték, hogy még a vár alparancsnokába,Majthényi alezredesbe, kit a magyar kormány adlatásul adott Merz altábornagy mellé, sem lehet sok bizalmat helyezni. Legfőbb ideje — mondák — Hogy valamit tegyünk, mert már mutatkozott néhány csapat részlet Jellaéié táborából a Duna jobb partján, s ők meg vannak győződve, hogy ha a vár előtt egy horvát hadtest megjelennék, a várban levő osztrák tisztek mindent el fognak követni, hogy annak a várba juthatást lehetővé tegyék. A dolgoknak ezután az első megbeszélése után, Majthényihez mentem, s fölmutattam neki a nyílt meghatalmazást. Rögtön ezután előterjesztettem, hogy először is az összes várőrséggel le kell tétetni a hűségi esküt a magyar alkotmányra, azokat pedig, kik ezt tenni vonakodnának, haladéktalanul eltávolítani a várból. Majthényi úgy vélte, hogy az ilyen eljárás könynyen lázadásra vezethetne s a várat még több veszélynek tehetné ki. Rögtön átláttam, hogy gyönge, ingadozó emberrel van dolgom, ezért magam tettem meg a szükséges intézkedéseket. Valamennyi nemzetőrségi és honvédparancsnokot meghívtam egy második értekezletre, melyben elhatározatott, hogy másnap (épen vasárnap volt) a belső vár udvarán, mise után, a csapatok fölszólítandók, hogy tegyenek hűségi esküt a magyar alkotmányra a magyar lobogó alatt; egyszersmind azonban a szolgálaton kívül levő nemzetőrség is vonuljon föl a vár udvarán, hogy ez ünnepélyes adtáson jelen legyen s ha szükséges lenne, az osztrák csapatokat lefegyverezze. Úgy is történt. A mint másnap a Turszkyzászlóalj, a gyalogcsapatok néhány százada s a tüzérség, mint máskor, a templomból jövének, hogy a várparancsnok előtt elvonuljanak, rétei gróf Eszterházy nemzetőrségi őrnagy előlépett a magyar zászlóval, fölolvasta a magyar hadügyminiszter parancsát s aztán egy megragadó beszédet intézett a csapatokhoz s fölszólította őket, hogy a magyar alkotmányra a törvényes esküt tegyék le. Egy pillanatnyi zavar állott be. Az altisztek egy része kilépett a sorokból s vonakodott esküdni, de a legénység legnagyobb része »éljen« kiáltások közepette letette a kívánt esküt. Midőn ez történt, Merz altábornagynál voltam, s a mint a lárma a vár udvarán mind erősebb és erősebb jön, lakásának erkélyére léptünk, honnan a templomra nyílt kilátás. »Mi történik itt ?« — kérdé az öreg tábornok. »A törvény végrehajtása« — viszonzám; — a »csapatok teszik le az esküt a magyar zászlóra!« »Úgy, akkor nekem itt nincs tovább mit keres- Mai számunkhoz egy íj melléklet van csatolva. Rovás. Egyelőre a háború csak a tőzsdén dúl, hol — mint az angol üzérnyelv elnevezte — a »bikák« fellökni, a »medvék« lenyomni akarják a hitelpapírok árfolyamát. És e végre elég nekik az állattan egyik szárnyasának ilyen vagy olyan szózata. Ez idő szerint ugyanis legtöbb befolyást gyakorol minden irányban a nagy hatalomnak czimezhető »Kacsa.« Ez a tollas lény már elismertette a bolgár egyesülést Törökország által »elvben« ; fellázította az albánokat; kikiáltotta Kréta függetlenségét; elárulta mit főztek ki Skirnieviczében; hirdeti az orosz boszankodást Stranszky ellenében; tudja, hogy Milánt monarchiánk ugratja előre; s tegnap már hírt adott a hadjárat kezdetéről is. Ha a magyar emberek közül sokan »játszanának« a börzén, komoly figyelmükbe ajánlanám, hogy kötve higyjenek a mindenféle híreknek,melyek a legtöbb esetben csak »kacsák« és igen gyakran a speculáló szerkesztőségek irodalmi baromfiai közül röpíttetnek hápogási kirándulásra. De mert meggyőződésem, hogy a tőzsdén nem játszik sok magyar ember — még azon osztályokból sem, amelyek tönkre juttatják magukat kártyán, versenyen, pazarlás és c o cotte által — elég lesz a fennebbi észrevétel is. A helyzet különben eléggé komoly és veszélyterhes , noha nem a »kacsák« rohamos hírei szerint bonyolódik is mindinkább válságossá. A »nagyhatalmak« húzzák-halasztják az elhatározást, mert tán nem bírnak egyetérteni vagy mert tán maguk sem tudják mit merhetnek. Ami az angol kormányt illeti, ennél érthető is a határozatlanság, midőn sejtelme sem lehet, mi lesz belőle a novemberi választások által. Hasonló állapotban van a franczia kormány is. Sőt ez még roszabbul áll. Mert bármit pótoljanak is a holnapi választások, a két hételőttieknek antirepublicanus hatását nem fogják elenyésztethetni. És ez már nem »kabinet-kérdés«, hanem az állami szervezet válsága. Lehet, hogy a köztársaság utoljára is felgyógyul a bajból, melybe az intransigensek, anarchisták és mindenféle factiosusok juttatták, de egy időre — és nem tudni meddig — alig bírhat súlylyal az európai ügyek intézésére. De a nyugati hatalmak zsibbadtsága mégsem olyan, hogy abból a többiek a maguk részére cselekvésteljes szabadságot vélhetnének biztosítottnak. Oroszország tudja — a Gladstone lapjaiból is — hogy Anglia nem törődik ugyan a bolgárok szervezkedésével , de hogy Konstantinápoly ne legyen a muszkáé, arról mégis gondoskodnék minden angol kabinet. És tudja azt is, hogy Angliában soha sem volt olyan oroszellenes — noha lappangó — érzelemegység mint most, az afgháni ügyek folytán. Németország pedig arról van tisztában, hogy Francziaország, bármily zilált és tehetetlen legyen is, pártjainak tusája által az európai béke tartama alatt, egyetértene a revanche értelmében rögtön — akár mint köztársaság, akár mint monarchia — mihelyt alkalmát látná egy európai háború kitörésében. Ezen tényekben rejlik azon óvatosság titka, melyet a balkáni zavarokkal szemben a »nagyhatalmak« részéről élvez a nem diplomatikus világ. Hát a gúny nem is tilos, sőt bizonyos fokig okadatolható is , csak azt ne hitesse el bölcs fejével a gúnyosok bármelyike is, hogy ha ő lenne a diplomaták helyében, rögtön rendbe hozna mindent s megmutatná, hogy Bismarck sem ért a helyzet tisztázásához. A delegátiok ülésszaka érdekes lesz minden esetben. S ha csak Szerbia nem kedveskedik egy újabb »bevégzett ténynyel,« az ő felsége beszédét tán még békében fogjuk meghallgatni. Egyébiránt az európai béke nem is lesz komolyan veszélyeztetve mindaddig, amíg a balkáni dulakodó kis hatalmak közé nem tör be »rendet csinálni« a nagyok közül bármelyik. A törököt nem kell félteni azon dulakodókkal szemben. Megvédi ő magát a saját erejével, s az új államok féltékenységi küzdelmei nem ártanának neki legkevésbé sem. Minden nagy küzdelem előtt és alatt megtörtént, hogy az érdekeltek mulatoznak, kártyáznak, tivornyáznak határtalanul. A florenczi pestis borzalmai sugalmazták a Decameron csiklandós elbeszéléseit. És hogy Párisban milyen kicsapongás volt, a cholerás farsang idejében, arról Eugene Sue hagyott tollrajzot. Sőt tán maga az »Ezeregy éj« bájos regéi sem léteznének — mint a tárczaregény mintája — ha a ravasz Sheherazád biztos lett volna, hogy túléli a kéjelgés éjjelét azon fogás nélkül is, melylyel meséinek folytatása mindig a leérdekesebb ponton jön a következő éjjelre halasztva. Nem állítom, amit nem tudok, hogy a »keleti kérdés« minőmérveket fog ölteni. De tény, hogy van tréfa és mulatság a legrémítőbb táviratok daczára is. Például itt van a következő felfedezés, a maga egész naivságában. Tisza Kálmánt elhagyta a szerencse. Ez nagyobb baj rá nézve, mintha pártja elhagyta volna, mert pártot ő csinálhat magának akárhányat, míg miniszter és választót, de szerencsét nem. E nélkül pedig nem lehet kormányozni, akármilyen ügyes tacticus legyen különben valaki. Szerencsétlenségben lehet valaki nagy, de nem lehet boldog. S Magyarországnak szerencsés kormány kell, hogy boldoguljon, s ennyiben érdekünkben áll, hogy Tisza Kálmánnak jól folyjanak dolgai; hogy nagy vagy kicsinyes államférfi e, az nézet dolga.“ Így kezdte mai vezérczikkét a »Pesti Napló«. Ezen nyitányból tehát világos, hogy mostanáig nem volt ok azon óriási panaszok és vádaskodások kifogyhatatlanságára, melyek szerint a haza sülyedezett folyvást s a kormány fejének nem sikerült semmi, sőt nevetségessé válik azon állandó ötlet is, mintha a magyar nemzet, az utóbbi, idő alatt olyan boldogtalanná lett volna mint a »Pesti Napló«. Mert ha »Magyarországnak szerencsés kormány kell, hogy boldoguljon«, és ha Tisza Kálmánt csak e napokban vagy tán éppen ma reggel, hagyta el a szerencse, akkor nem tagadhatja többé laptársunk, hogy Magyarország mindeddig boldogult. Levonhatnék ama gyermeteg themából több beismerést. De a »Nemzet« esti lapja elvette előlem a mulatság nagy részét. És mert nem szeretem az ismétlést, csak egy tárgyra szorítkozom. Annak hogy „Tisza Kálmánt elhagyta a szerencse“ sok oka van de — a ,,P. Napló1“ szerint — nem legcsekélyebb, sőt talán a kabinet jövőjére nézve legjelentékenyebb, hogy Tiszának Ausztriában a szlavoplil és conservativ-clericális Taaffe minisztériummal kellett szövetséget tartani. Ez elvi differentiákat s politikai iránykülönbségeket vont maga után, sőt ízetlenségekre is vezetett. A két kormány kevés bizalommal és rokonszenvvel viseltetik egymás iránt s legszívesebben kitérnek egymásnak. S gyakran van alkalmunk gyönyörködni, hogy a magyar kormányhoz közel álló lapok mint pártolják az osztrák-német ellenzéket s korholják a Taaffe-politikát. De a Taaffe-befolyás erősebb, mint a Tiszáé. Ezen diszharmónia a két kormány közt sötét felhő a láthatáron, mert még mindig kényes probléma. S miként lehessen egy fejedelem alatt ultramontán, dis-föderatív-szláv politika itt, és szabadelvű, centralista , magyar politika amott ? Eddig csak ment a dolog valahogy, mert nem volt élére állítva, de az új reichsrabhválasztások a Taafte-politikát, uralkodóvá tették hosszú évekre s Tiszának le kell számolnia ennek consequentiáival a monarchiára s Magyarországra nézve. Hát, kedves »Pesti Napló«, tegyük fel, hogy úgy áll a dolog, amint ön adta elő. És tegyük fel, hogy Tisza Kálmán helyett gr. Apponyi Albert venné át a kormányzást. Ugyan mit tenne az a »szerencsés« új cabinet, hogy megszűnjék »a disharmonia a két kormány közt« ? Tán bizony úgy, hogy »ultramontán, feundalis-foederativ-szláv politika« lenne inaugurálva Magyarországon is ? Az »Apponyi- Patyánszky-Miloszavljevics-Zay párt« alakulásai sokakban keltettek hasonló nézetet, de én nem akarom azt magamévá tenni, és csak annyit mondok, hogy gr. Apponyi Albertnek nem jött meg a szerencséje, a »Pesti Napló« elmélkedései által. Úgy látszik egyébiránt, hogy a mérsékelt ellenzék »taktikája« most már Taaffe és Tisza közt szeretne egy kis gyanakodást szítani s egyszersmind ajánlani magát annak kegyeibe,a kinek — szerinte — erősebb a befolyása, »mint a Tiszáé« s a kinek politikáját az uj reichsrathi választások »uralkodóvá tették hosszú évekre«. Vigyázzon a »Pesti Napló«, mert ismét kosarat kap pártja. De most jut eszembe, hogy tán nem is pártja, azért okoskodik érdekében oly kártékonyan. Annyi bizonyos, hogy a múlt tavaszszal a »Pesti Napló« szerkesztője, proprio motu felszólított engem, hogy lapját ne czímezzem a mérsékelt ellenzék közlönyének, mert nem az. Ha így áll most is a dolog, akkor értem, hogy t. laptársunk miért bánik úgy a mérsékelt ellenzékkel, mintha nem szeretné. Gyakran emelkedett figyelmeztetés, illetőleg sajnálkozás sőt neheztelés is, hogy az 1848—49-diki magyar önvédelem nem kevésbbé dicsőséges mint gyászos idejéből aránylag kevés emlékiratunk van; s hogy jelesen az akkori legnevezetesebb egyéniségek közül is csak gyéren és töredékesen hozták nyilvánosságra tapasztalataikat, noha nem estek áldozatul a hazájuk ügye iránti szent kötelesség becsületes teljesítésének. Ez a panasz nem egészen alapos. Mert Kossuth megírta művét s hagyni fog fiaira bizonyosan még több közlendőt is. És vannak emlékek Mészáros, Dembinszky, Szemere és Vukovics után is. Görgey is írt sokat »működésének« ismertetésére. És valószínű, hogy a Perczel Mór jegyzeteit sem fogják nélkülözni a történetírók. Aztán ott van az egész hírlapirodalom, mely nem volt ugyan annyira szabad mint most, de felszabadulva élt 1848— 49-ben is. Mindent összevéve tehát — és pusztán csak említve a külföldön magyarok által minden nyelven írott kisebb-nagyobb dolgozatok rendkívüli halmazát — a jövendő historicusok nem fognak panaszkodhatni adathiányról. Csak tessék azt összekeresni s illetőleg — a jelenről szólok — pártolni is a kiváló fontosságú műveket. Ilyennek vehető például azon munka is, mely Klapka tábornok emlékeit foglalja magában s e napokban kerül ki a sajtó alól. A szabadságharcz ezen vezéregyéniségének nézeteivel és eljárásával én sem értettem egyet mindig, de hogy magasztos küzdelmünk legrokonszenvesebb és legérdemesebb hősei közé tartozott, azt éreztük mindnyájan állandólag. És én azt tartom, hogy azoknak, akik annyiszor hivatkoznak a múltak dicsőségére, kötelességük a hivatkozás komolyságáról az által is tanúskodni, hogy a méltán ünnepelt dicsőség egyik kiváló tényezőjének emlékiratait megbecsülik, terjesztik és igy hódolnak a régi honvédség hazaszeretetének egyik lelkesült vezetője előtt. A mű — mint hallom — nem katonai száraz