Nemzet, 1887. augusztus (6. évfolyam, 1768-1796. szám)
1887-08-20 / 1786. szám
Melléklet a „Nemzet“ 1786. (228.) augusztus 20. számához. Erdély és az írók útja. — Az északi tenger partjáról augusztus közepén. — Az írók és művészek társasága beutazza Erdélyt. Ennek az útnak nemcsak mulatságnak, hanem tanulmányútnak kell lennie. Emlékének nem szabad úgy elmosódnia, mint elmosódott a többi kirándulások emléke. Évek óta foglalkozik a sajtó és ez által a közvélemény Erdélylyel. Különösen az utóbbi években egész irodalom támadt, mely röpiratok és vezérczikkek által Erdélyre irányozta az ország figyelmét. De csak kevés író ismeri valójában Erdélyt, annál kevésbbé ismeri a nagy közönség. A magyar ember utazik mindenütt, csak saját hazájában nem. Nem tesz úgy, mint az olasz, franczia és német, s most már a román is. Pedig Magyarország a legszebb ország. Felső-Magyarország és Erdély több vidékének alig van párjuk Európában. A Tátra és Fogaras tája vetekszik a legszebb Alpes-vidékekkel. A Balatonnak bizonyos tekintetben — leszámítva, hogy környékét sivataggá tették paradicsom helyett — nincsen párja. Egyetlen tó Európában, melynek tengeri jellege van, hullámcsapással és homokparttal. A Székelyföld a leggyönyörűbb országrészek közé tartozik. A Vág és a Felső Maros völgye, valamint a Duna Esztergom és Vácz közt, szebb a Rajnánál, leszámítva azon szinte páratlan kulturát, melynek fényében úszik. És leszámítva azon nagyszerű romokat, melyek úgy vonulnak el az utazó mellett, mint színpaddecoratió. A természet e magyar folyamokat sokkal nagyszerűbb látványokkal vette körül, mint a németek büszkeségét, a francziák irigységének tárgyát. És azért — kivéve Felső-Magyarország egy-két pontját — nem csak az idegenek nem jónek bámulni Magyarország és Erdély szépségeit, hanem a magyarok sem. Bekötött szemekkel haladunk át otthon az életen. Valamint nem ismerjük önmagunkat, nem ismerjük hazánkat sem. Az írók és művészek útja tágasabb körben fogja megismertetni Erdélyt. Az írók leirhatják, a művészek lerajzolhatják Erdély nagyszerű szépségeit. Talán majd akadnak külföldi vállalkozók, akik hitét véve mily gyönyörű ország az, ahol a magyarok laknak, hozzáférhetővé teszik a természet nagyszerű szépségeit az idegenekre, s ha majd az idegenek be fogják járni Magyarországot és Erdélyt, mi magyarok is utazni fogunk ott. De Erdélyt sem az idegenek, sem a hazai közönség látogatása nem fogja gazdaggá tenni, mint Svájczot. Erdély bajain csak széleskörű és mélyreható átalakulás segíthet. Én azért nagyon tartok, hogy nem egyhamar és nem kellő méryben fognak megszűnni e bajok. Gazdasági és társadalmi átalakulás szükséges Erdélyben. E kettőre irányzom a királyhágón túli részekre ránduló írók figyelmét, e kettőt tanulmányozzák, amennyire oly rövid idő alatt e bonyolult kérdéseket tanulmányozni lehet. Erdélyben faj, vallás és nemzetiség szerint külön vált, egymástól elszigetelt társadalom létezik. E társadalomnak, a magyar faj suprematiája alatt, össze kell olvadnia. Ez csak a cultúra és vagyonosság által érhető el. Azért igaza van a kitűnő székely főispánnak, Pósa Józsefnek, midőn különösen a Székelyföld számára tanintézeteket sürget, mert különben a cultura aszász és román vidékeken fog fejlődni, a száz és román föld emelkedni, míg a magyarság igazi talaja a Királyhágón túl, a Székelyföld viszonylagosan sülyedésnek indul, s ez végzetes lenne a magyar ügyre Erdélyben. De legalább ily mérvben szükséges a gazdasági átalakulás az ipar által. Az ipar szükségének hirdetése már stereotíp és unalmas kezd lenni Magyarországon. És Magyarország mégsem élhet meg ipar nélkül, Erdélyt pedig nem csak gazdaságilag, hanem politikailag is egyedül az ipar mentheti meg. Az ipar teremt gazdagságot, gazdasági és politikai fölényt. Az ipar hoz létre hatalmas gazdasági centrumokat, erős társadalmat, mely azt kezében tartja. Ipar nélkül nincs város. Én a napokban ismét átutaztam szélében hosszában Németországot és most itt az északi tenger partjainak magányát is benépesíti a látott nagyszerű dolgok emléke. Mily fejlődés, mily haladás az ipar által. Aránylag mily szegény és néptelen Németország ott, ahol az agricultura létezik, s mily gazdag és népes azon kopár vidékeken, hol a gyárak kéményei sűrűbb erdő gyanánt emelkednek, mint a valódi erdők. Az agricultura fejlettségét, a cultura és rend nagyságát bizonyítják a gyönyörű, tiszta falvak. De az ipar vidékein majd ugyanannyi város ragyog a civilisatió fényében, mint ott falu. És nem azon városok fejlődnek, melyeket nagggyá tettek régi, vagy újabb utaik, München, Drezda stb. eltörpülnek már is, s még inkább el fognak törpülni az ipar és kereskedelem nagyszerű emporiumjai Hamburg, Bréma, Frankfurt, Köln mellett. Különösen Frankfurt és Köln fejlődnek óriási mértékben. Az utóbbiban alig tíz év alatt a régi város mellett imposáns modern város támadt, nagyszerű sugárutakkal és körutakkal. A vén kölni dóm elbámulhat az alatta történő mozgalmak felett; tornyai beszélgethetnek róla, mint Turgenyevnél a Montblanc és Finsteraarhorn csúcsai az emberiség mozgalmai felől. Mi cselekszi mindezt ? A városalkotó két tényező: az ipar és kereskedelem. A német egység csak azon Residenzstadtokat teszi tönkre, Berlin csak azon vidéki városok köveiből épül, amelyek csakis a kis német udvarok s nem egyszersmind az ipar és kereskedelem székhelyei valának, és a politikai hatalom is azon városok kezébe jut, amelyek gazdagokká és nagyokká lesznek az ipar által. Ha Erdélyben néhány nagy, gazdag és hozzá magyar iparos város léteznék, ezek nemcsak gazdasági, hanem politikai súlyuk által inkább megerősítenék Erdélyben a magyar érdekek gyűrűit, mint bármely más hatalom. Ha Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsi- Szent-György, Kézdi-Vásárhely nagy gazdasági emporiumok volnának megtízszerezett magyar lakossággal, a Királyhágón túl örökre biztosítva volna a magyar ügy. Fejlett ipar magyar kézben ép oly függésbe hozná a magyar társadalomtól a nemzetiségeket, mint hajdan a feudalismus. Az iparnak is van, tán még nyomasztóbb feudalismusa, mint volt a középkornak. És azért innéttul csak azon társadalom lesz képes uralkodni, mely az ipar feudalismusában a vezérszerepet fogja játszani. A földbirtok magyar jellege szintén első rangú érdek. De a földbirtok is lassankint azok kezébe vándorol mindenütt a világon, akik a gazdaság modern forrásaiból, az iparból és kereskedelemből merítenek. Csehországban és Angliában ezekből merítenek a régi földbirtokosok is, és azért nem vesztenek, hanem inkább nyernek tért. Németországban és Francziaországban ellenben a földbirtoknak mindig nagyobb hányada jut az ipar és kereskedelem embereinek kezébe. Főleg az ipar van hivatva Magyarországon is arra, hogy a földbirtok magyar jellegét nemcsak megvédje, hanem amennyiben ez veszteségeket szenvedett, a veszteségeket helyrehozza. De csak úgy lesz ez lehetséges, ha a magyar társadalomból virágzik fel az ipar, ami nem is történhetik másként. Mert ha lesz ipar Magyarországon, akkor ezt a magyarság és németség csinálja meg; a többi nemzetiségből az iparra való hajlam sokkal inkább hiányzik, mint a magyar fajból; a németség pedig az erdélyi szászok kivételével, teljesen magyar, érzelemre és gondolkodásra. És ez nagy szerencse. Ha a román, tót, szerb, horvát volnának az iparra alkalmas fajok, azt jelentené, hogy ezek vannak hivatva a culturára és gazdagságra, tehát hogy egyszersmind ezeké a jövő. De csak a németben van jobban kifejlődve az iparos hajlam , sőt a székely legalább is versenyez vele; bizonyos képességek dolgában (ügyesség, találékonyság, ízlés) túlhaladva még ezt is. íme, oda jutottam ki itt is, távol a hazai viszonyoktól, mint amit annyiszor elmondtam otthoni, e viszonyok behatása alatt. Erdély kulcsa a Székelyföld. Nem csak stratégiailag az, hanem gazdaságilag és politikailag is. Ipart főleg a Székelyföldön lehet teremteni, illetőleg a már létezőnek csíráit kifejteni. Itt vannak meg az ipar feltételei legteljesebben. Agriculturája Erdélyt, s főleg a székely földet többé el nem tarthatja. A népesedési mozgalom adatai e tekintetben semmi kétséget sem hagynak fenn. Magyarországon bizonyos mérsékelt szaporodásra egy ideig még ad alkalmat a földművelés. Erdélyben azonban már megszűnt a propagatio, mert nincs tér a terjeszkedésre. Ez a fő oka, hogy a székelyek kivándorolnak, s a lakosság Erdélyben a múlt évtizedben fogyott. Erdélyben és különösen a Székelyföldön az ipart fejleszteni annyi, mint szaporítani a fogyó, vagy a kivándorló népességet. Annyi mint gazdaggá tenni ott a magyar társadalmat. Annyi, mint a vezérszerepet biztosítani ott nem csak a magyar állam, hanem egyszersmind a magyar társadalom számára. Annyi, mint magyar iparos városokat, vagyis a magyar civilisatiót létesíteni a Királyhágón túl. Vagyis annyi, mint megoldani az erdélyi kérdést. E tárgy felett gondolkozzanak kirándulásuk közben a magyar írók és művészek. B. G. A közel tizenöt éve megindított agitatio rázta feltétlenségéből a felvidék magyar társadalmát. A felvidéki magyar cultur-egyesület volt az első, mely azután társadalmi téren kibonta a zászlót, rajta azon jelszóval »az iskola által a haza javát« ; példája ösztönül szolgált másoknak — s ez a felvidék büszkesége fog maradni. A magyarral keresztezett tót fajban, ezen szép vidék haragos zöld, méla fenyvesei között, hol minden faluban egy egy nemesi curia fehéren néz bele a vadregényes tájba — lobbant fel először azon szikra, melynek tüze már melegíteni kezd. A szervezés reális formáját az ős Nyitra formulázta először és szerencsével. Hogy erre a feltételek meg voltak, a szerencsés fejlődésnek köszönhető. A felvidék nagyobb városaira az 1825- diki nemzeti ébredés nem tévesztette el hatását; ezek mindegyike birt egy-egy gymnasiummal, mely a magyar közművelődésnek tűzhelye volt s bár a Bachrendszer az államtól függő tanintézeteket cseh tanerőkkel tömte is meg, ezen visszaesés a polgárok szellemében nyomot nem hagyott, mig a protestáns középtanodák, mint a selmeczi, eperjesi, pozsonyi, rozsnyói stb. a protestáns önkormányzat egész »vis inertiae«-jével tudtak daczolni a Thun-rendszerrel s ápolták a nemzeti nyelvet és műveltséget. A falusi nép a tót népcharakter szelídségével az elnyomatás évei alatt még szorosabban simult egykori földesurához, s hogy ezen nép sok helyen a pap és tanító izgatása daczára — a magyar állameszme leghűbb — magyarosodni legkészebb elemének lön megtartva, a felvidéki nemesség a haza hálájára méltó érdeme fog maradni. Ezen nemesség a magyar állameszme szolgálatában a »sacrae coronae membrum« régi közjogi fogalmát modern értelemre tudta lefordítani, s jobbágyai iránti jótékonysága által a múltban, s patriarchális szellemével a jelenben, egész napjainkig meg tudta őrizni azon patrimoniális viszonyt, mely a földmivelő népet hozzá a szeretet és tisztelet kötelékével fűzte. Ezen népben a magyar szellem nagyon régi keletű — s a sláv költő és agitátor Kollár által összegyűjtött tót népdalfüzérben található régi kurucz tót-magyar nótatypusának legvalódibb kifejezője: ,,Hejh, mikor én kurucz voltam Rákóczy vomnában, Czifra plachta zászlavában jártam Oravában“ stb. Daczára ennek égető szükség volt már ezen egylet keletkezésére. Moyzes, Kuzmányi, Húrban — s egy csomó, a Bach-rendszer alatti szolgálataiért nyugdíjat élvező tót journalistának felcsapott értelmi proletár működése folytán — különösen a papok és tanítók által szítva, megindult az izgatás a »tót politikai nemzetiség« jelszavai alatt. Ezen elemek felhasználták a csak tótul beszélő, de a jólét bizonyos fokára jutott népréteg culturális ösztönét — először adván kezébe a modern kivánalmak szerint szerkesztett tót lapot, mely ugyan gyalázott mindent a mi magyar, de elvégre is egy culturális követelménynek felelt meg, melynek mérges tartalmát az mohón szívta fel. Ily módon azon kisebb városok és nagy községek, melyek culturális központok nem lévén — a magyar közszellem hatása alatt nem állottak, hol ezen néprétegek: a kiskereskedő, korcsmáros, iparos stb. természetüknél fogva tömegesebben voltak feltalálhatók — a szellemi osztályokhoz tartozó elemek, pánszláv papok, tanítók, ügyvédek közvetítése által a magyarral ellenséges — politikai tartalmú tót cultúra által majdnem teljesen lőnek meghódítva, és pedig annál biztosabban, mert a felvidék megmagyarosodása körül a negyvenes években annyi érdemet szerzett piarista atyák, szerzetük fiatalabb tagjainak a szabadságharczban tömeges részvétele folytán megritkulva — a hatalom által üldözve, éppen ezen kis városokban elszórt kis gymnasiumaikkal felhagytak. Ezen községeket és városokat a magyarosodásnak visszahódítani volt a feladat — miután az állam, állami iskolák által megtette mind azt, mi tőle telhetett. A felvidéki cultur egyesület rendszeresen feálépett ezen útra, logicai egymásutánban megszállja a városokat, a nagyobb községeket, az országutak csomópontját s mert minden organikus működés lassú, idővel bizonyára a hegyi kis falut is. Nem féltjük a felvidéki magyar társadalmat, mert valamint Németországban a Francziaországból bevándorolt Hugenották a német hazafiságnak — sőt a német chauvinismusnak leghangosabb képviselői — a felvidék adja nekünk ezen a téren a legradicálisabb elemeket. — A néppsychologia itt sem hazudtolja meg magát. A felvidéki magyar culturális egyesület pedig beszterczebányai gyűlése által, anyagi erőben izmosodva, lelkesedésében gyarapodva s további tervszerű működésére nézve uj nézés iránypontokat szerezve, haladjon megkezdett útján: »Virtute duce comite fortuna.« PLACHY BERTALAN: A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 19. Fürdői emlékek. Az emelvényen, simítványon Találkozunk minduntalan. Nézlek sóváron, szólni vágyón, És mindamellett szótalan. Ha eltűnsz egy egy pillanatra, S nem látlak, majd elolvadok. Szemeidet rám ragyogtatva, Ajkam, szivem dermedt, fagyott. Irigylett, boldog átlag lelkek Vesznek körül, — könnyű nekik! A vallomást, hogyan szeretnek, Levelező könyvből szedik. Mit mondjak én ? ! — Oh e dolognak A vége még botrány leszen. . . A lábaim már úgy inognak . . . Atlas se bírja el szivem’! Kétségbe esve, elbolyongva, Hol senki nem jár, egyedül, Szerelmem a sűrű vadonba Vigaszt keresve menekül. Csöndes, homályos rengetegbe Egy régi várnak romja, im. Leülök a profán jelenbe Mélázó omladékain. Elmélyedek a messze múltba, Midőn telt szivü lovagok A szépek lábához borulva Nyögték, szeress vagy meghalok! És elég volt a szépnek ennyi. A lovag is czért ért vele. Ki nem nevette érte senki, S a rendőr sem fülelte le ... . VAJDA JÁNOS: Petőfi mint családapa, Arany János hátrahagyott iratainak*) igen jelentékeny részét képezik a levelezések. A nagy költő, mindjárt föltünése után az irodalom és közélet csaknem minden jelesével összeköttetésben állt, s a velük folytatott levélcsere újabb történetünk egyik legmozgalmasabb korszakára s ebben a kiváló emberek egész hosszú sorának jellemére vet elénk világosságot. Nem a Kazinczy Ferencz és társainak levelei ezek, melyek gyakran nagyon is feltűnő módon mutatják a nyomdafesték után való vágyakozást, hanem őszinte, bizalmas közlések, telve érdekes, apró, de mindamellett szerfelett jellemző vonásokkal. Ezért míg Kazinczynak és barátjainak nagy gonddal és figyelemmel csiszolt leveleit csak szigorú critica mellett használhatja az irodalomtörténetire. Aranynak és társainak a legtöbbször pongyola, de mindenkor őszinte közleményeiben egész halmazát találja az érdekes részleteknek, melyeket azután minden utógondolat nélkül vehet igénybe egy-egy jellem kidomborítására. A hang őszintesége s az előadás keresetlen volta által tűnnek ki különösen Petőfi Sándor levelei. A költő egész lelkülete és gondolkozásmódja föltárul előttünk ezekben a majd komoly és lelkesedéssel teljes, majd pajzán, majd ismét minden tartózkodás nélkül kíméletlen levelekben , s erős meggyőződésünk, hogy Petőfi életrajzát csak az írhatja meg, aki őt a barátaival való érintkezés után tanulta ismerni. Arany Jánoshoz intézett sorai különösen jellemzők és tanulságosak. Nem csak politikai hitvallását és irodalmi nézeteit helyezik tiszta világításba, hanem egyéni jellemének megalkotásához is élénk színeket szolgáltatnak. A csak imént közzétett levelek után (8-dik füzet) Petőfivel mint családapával kötünk ismeretséget. Jellemének eddig kevéssé méltatott oldala tűnik elénk, midőn a kisfián rajongó szeretettel csüggő, érette aggódó, minden áldozatra kész apát látjuk. Ez a szilaj, szenvedélyes lélek, kit a gyanú legkisebb árnyéka, egy elejtett szó oly könnyen fölingerel, ki holmi csekélység miatt kész legjobb barátaival hirtelen szakítani, s a ki végül a boldogsággal kecsegtető családi élet küszöbén, minden habozás nélkül dobja magát a csaták viharába, gondolkozóba esik, izgatottá lesz ha kisfiának sorsára gondol, érdekében sűrű levelezéseket folytat s még a legválságosabb pillanatokban is csak érte aggódik. Petőfi Zoltán, a nagy költő egyetlen fia, mint tudjuk, 1848. deczember 15-dikén, déli 12 órakor Debreczenben született, a Harminczadutczában, az Ormós szabó házában, melynek kapujára ez vala írva: »A ki bejött ez udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.« Petőfi az örvendetes esemény közelgése felől már decz. 1-én értesíti Arany Jánost: »Óhajtva óhajtom látni cserfa koszorús füleidet, aztán meg a keresztfiatok vagy Hányatok is meg lesz 15-ike táján ;« a nagy napon pedig azt írja neki: »Kedves barátom, csak két szót írok: apa vagyok, a többit olvasd a fehér papirosról, szintúgy leolvashatod, mintha ráírnám. Ma délben született fiam, kit holnap vagy holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán. Ölelünk benneteket! szerető barátod Petőfi Sándor.« A gyermek oly gyönge, oly kicsiny, mondhatni, alaktalan volt, hogy atyja az első pillanatban halva születettnek vélte. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nem sokára felgyógyult s azután folyvást szemlátomást gyarapodott. A költő azonban nem sokáig gyönyörködhetett gyermekében, kötelességei Erdélybe, a hadsereghez szólították. Mit tevő legyen most Zoltánjával, mit a folyvást betegeskedő, gyönge anyával? A keresztszülőkre gondolt, s 1849. január 7-én leveleiben szokatlannak mondható komoly hangon írja Aranynak: » ... mielőtt hazámat menteném meg, meg kell mentenem családomat, és ezt a ti segítségtek nélkül talán nem tehetem. Azért figyelj. Nem kérlek, mert ha barátom vagy, kérelem nélkül is teljesíted, ami tőled telik; ha barátom nem vagy, kérelmemre sem fogsz tenni semmit, és én nem csak hiszem, de tudom, hogy barátom vagy, tehát minden kérelem nélkül előadom szándékomat. Feleségemet, mihelyt egy kicsit fölépül, gyermekével együtt hozzád szállítom jobb idők bekövetkeztéig, bízván őket a ti gondjaitokra. És ebben, úgy hiszem, semmi nehézség sincs, ez megtörténhetik, de a fődolog az, ami következik. Nekem, meglehet, hogy távoznom kell, s nem tudom mikor ? tán ha ma nem, holnap napom is haza fog menni, mert tegnap úgy összevesztünk, hogy csaknem pofozásra került a dolog, sőt ennél is többre. Feleségem tehát egyedül maradhat itt gyermekével, s egyik oly tehetetlen, mint a másik, és nem lesz senkiük egész Debreczenben. Azért (ha engedik körülményeitek!) küldd vagy hozd ide komámasszonyt, hogy együtt legyen feleségemmel vagy két hétig, mikor aztán Szalontára mehetnek mind a ketten, sőt hárman, vagyis harmadfelen. Ha nem jöttök, nem fogok zúgolódni, mert tudni fogom, hogy teljes lehetetlen jönnetök, ismerlek benneteket. Sőt még azt is hozzáteszem: ha jöhettek, de csak igen nagy áldozattal, úgy ne jöjjetek, mert nem tudom, leszek-e valaha képes nektek ilyen nagy áldozatot meghálálni ? legfölebb annyit ígérhetek, hogy a költségét levonom abból a pénzből, melylyel én tartozom nektek. Többet nem szólok erről. Zoltán fiam csókolja keresztanyját, kedves keresztapjának pedig nagyokat prüsszent . . . . a . .. . Én meg azt üzenem neki, hogy minél előbb írja meg a verset rója,ha még oly podagrában vagy lethargiában van is. Isten veletek mindnyájatokkal tisztelünk, csókolunk illendőképen, s elvárunk benneteket akár személyben akár levélben, amint lehet. Én pedig vagyok kedves konrád — Petőfi Sándor.« Arany János e sorokra, pár nappal később (január 12.) az igaz barát előzékenységével válaszolja : »Hogy kedves komámasszony és kisdede nálunk, míg a vész minket is el nem sodor, kitelhető szíves ápolásban fog részesülni, erről szó sincs. Régen megszoktuk már egymást úgy tekinteni, mint egy családot, s a mi mienk, az tietek is egyszersmind és viszont. Ami a költözködés módját illeti, ha Petőfi Sándor, akkor, midőn neje utazható állapotban leend, még Debreczen magas kőfalai közt degál, akkor ő fog bizonyosan Szalontára szánkázni. De ha már akkor ott nem lehetne? Várjunk csak !• Ha nincs Debreczenben oly meghitt embered, kinek őrködése alatt néd e kellemetlen utat megtehetné, megírod öcsém, bizonyosan a napot, melyen túl Debreczenben maradnia nem szükséges, s ha csak az inaimat birom, — vagy recitus — az inaim engemet bírnak, akkorra bemegyek, illetőleg bemegyünk. De minthogy igen szeretnélek tégedet még egyszer s talán utoljára Szalontán látni, ezen esetet (hogy t. i. én menjek a kis komámért) tedd szükségtelenné, az által, hogy maradj egy pár nappal tovább Debreczenben (s miért ne lehetne ez ?) és hozd el magad, mihelyt veszély nélkül lehet. — Ha jó út (pláne száput) lesz, Szalonta Debreczentől nincs nagyon messze, mert az ember nem kerül Váradnak, hanem Szent-Márton alatt letér és Sass, Szakál, Ugra, Geszt helységeken keresztül egyenesen Szalontára lő, mint ezt a mappa bölcsen megmutatja. De rossz útban világért sem tanácslom ezt az utat, annál kevésbbé, mert fogadót sem talál az ember rajta. Ergo okosan.« Ez a levél napokig válasz nélkül maradt, s Arany már boszankodni kezdett, hogy Petőfi egy »betűre sem érdemesíti«, annál is inkább, mert Egressyéktől is megszenték, hogy Aranyné el fog menni, csak tudassák, mikor menjen. Petőfi elhidegülését látta a hallgatásban s elérzékenyülve panaszkodott Szendrey Júliának, midőn február 14-dikéről végre megérkezett a várva várt válasz. S abban a hallgatás magyarázata: »Jelenleg mint futár vagyok Debreczenben s egy pár nap múlva ismét lódulok vissza. Feleségemet s fiamat, mikor Erdélybe mentem hozzátok akartam vinni, csak az utósó napon határoztuk el, hogy itt maradunk Debreczenben és ez volt mindnyájunk szerencséje, mert Szalontáig mind a ketten elfogytak volna. Itt laknak Vörösmartyéknál, mindkettő egészséges ; feleségemtől ne vegyétek rész néven, hogy nem tudósított benneteket, szegény, semmit sem tudott csinálni bujában. Képzelhetitek napjait, melyeket itt töltött, míg én a csatatéren voltam. S hogy én nem írtam nektek Erdélyből, azon sem fogtok fölakadni, ha megmondom, hogy feleségemnek is csak egyetlen egy levelet írhattam, az események rendkívüli összetolulása miatt. Hogy szeretlek benneteket, bizonyítja e levelem, bármily rövid lesz . . . nem gyerekség csak néhány perczet is kiszakítni időmből, midőn az oly rövid s a boldogság szárnyain oly gyorsan repül. Tudod, mindig édes volt előttem a családi élet, de soha oly édes, mint most, midőn elmúlt csaták után és uj csaták előtt ölelhetem feleségemet, fiamat. Isten veletek! A viszonyok azonban úgy alakultak, hogy Petőfinek családját már febr. 22-dikén az Aranyék pártfogásába kellett ajánlani. »Feleségemnek — írja — minden áron hozzátok kell mennie ; magam szeretném őt Szalontára kisérni, de ő holnap még nem indulhat s nekem holnap mennem kell Erdélybe. Ha egy kis barátság van bennetek, megfestitek értünk, hogy bejöttök, mihelyt jöhettek e levelem kézbekerülte után, s elviszitek magatokkal feleségemet és gyermekemet. Igen-igen kérlek erre, bogyókét aztán *) Kiadja Ráth Mór négy kötetben. Egy-egy füzet ára 40 krajczár. A felvidéki közművelődési egyesület. AFelvidéki magyar közművelődési egyesülete e hó 26-án tartja évi nagygyűlését Beszterczebányán — a Garamvölgy ezen szép városában, hol a jólét és ízlés találkát adott egymásnak — s melynek tájképi szépsége a szelíden regényesnek minden bájával hat. A hely jól lett választva. Zólyommegye ezen szép városából, mely az ötvenes években Moyzes püspök panslavisáló tendentiáinak oly szívósan s oly eredménynyel opponált, indult ki azon mozgalom, mely a »Maticzának« a zniói kath. a rőczei evang. pansláv szellemű gymnasiumoknak véget vetett. Ezen mozgalomnak báró Radvánszky Antal főispán mellett Grünwald Béla volt a lelke, vezérszelleme, — kinek e részbeli működésére — azon politikai ellentét daczára, mely e lap szerkesztőségét tőle elválasztja, bizonyára szabad azért elismerőleg rámutatni. Az osztrák-magyar-orosz háború. *) (Katonai tanulmány.) Távol vagyunk attól, hosszas theoreticus érvelésekbe bocsátkozni; soraink czélja az, monarchiánk földrajzi helyzete alapján, röviden és egyszerűen azon eshetőségeket elősorolni és megbírálni, amelyekbe seregünk az oroszokéval szemben jöhet. Tanulmányunk a következőkre fog kiterjedni, é. p.: Bevezetésül: az előrelátható hadszinhelyek megtekintése . A) Nyugat-Galiczia hadszinhelye. I. a San-folyó bal partján. II. a San-folyó jobb partján. Végmegjegyzés e hadszinhelyhez. B) Kelet-Galiczia hadszinhelye. Végmegjegyzés e hadszinhelyhez. * Európának mai politikai constellatiója olyan,hogy akárhány indok található arra, miszerint az osztrámagy. és orosz két nagyhatalom között komolyabb viszony beállhasson ; különösen két kérdés áll már régibb idő óta küszöbön, melyek megoldása előbbutóbb be kell, hogy következzék, t. i. a keleti és a szláv kérdés. Mennyiben állanak ezen kérdések egymással kapcsolatban, ezt megbírálni nem tartozik kitűzött feladatunkhoz , de annyi bizonyos, hogy úgy az egyiknek mint a másiknak az oroszok szellemében leendő kedvező megoldása, a mi érdekünkkel ellenkezik. Ha tehát tisztában vagyunk a fölött, hogy ezen még el nem döntött kérdések — tekintettel arra, hogy azok a politikai téren alig dönthetők el — háborúra vezetnek, — hol keresendő ennek hadszínhelye ? Az osztro-magy. monarchiának tartományai közül, Galiczia (Bukovinát is ide értve) egyedül az, mely Oroszországgal közvetlenül határos, miért is ezen tartomány elsősorban látszik hivatva arra, hogy egy osztr.-magy.-orosz háborúban, hadszínhelyül szerepeljen. Az orosz seregre nézve pedig a következőt jegyezzük meg: Ama terjedelmes terület, mely Gácsország határát körülfogja, az úgynevezett »Pinski« avagy »Pripet« mocsárak által két hadszínhelyre, t. i. a *) Ezt a kitűnő szakembertől eredt tanulmányt a Ludovica academia közlönyének legutóbbi — augusztus 15-ki füzete közölte. Utánközlésében nem az vezet, mintha a kérdést actuálisnak tekintenék, hanem az, hogy a katonailag fontos és érdekes közlések ismeretének terjesztésében ma már a sajtónak is meg kell tenni a magáét. A szerk.