Nemzet, 1892. november (11. évfolyam, 3656-3685. szám)
1892-11-12 / 3667. szám
melléklet a »Nemzet« 36., ^13.) november 12. számához. A pinczelakások. Végre szóba hozták a budapesti járványbizottság ülésén a pinczelakásokat is. A budapesti nyomorúságos közegészségi viszonyoknak, a nagy gyermekhalandóságnak —s különösen annak, hogy Budapesten állandóan és pedig járványszerűen uralkodik vagy egyik, vagy másik heveny fertőző betegség, ennek a nagyon szomorú állapotnak egyik legnevezetesebb előidéző oka — a pinczelakás. Ebben a gyorsan fejlődő, elragadóan szép és természeti elnyökkel oly pazarul megáldott városban kerek számmal szólva 30,000 ember lakik pinczelakásokban, tehát olyan szobákban, amelyeknek falai állandóan nyirkosak, folytonosan érintkezésben állanak a talajjal s a talajnedvesség folytonosan szivárog keresztül a szoba falain, — azon kivül a talajban fejlődő gázok minden oldalról betolulnak s állandóan fertőzik a pinczeszobák levegőjét; — a szó valódi értelmében vett szellőztetés pedig ezekben a szobákban teljes lehetetlen, mert még ha állandóan nyitva tartanák is az ilyen pinczeszobák minden ablakát s minden ajtaját, még akkor sem lenne a légcsere, tehát a szellőztetés tökéletes, mert a felülről beáramló levegő mindig könnyebb, mint az ilyen szobába betörő s vízgőzzel telített talajgáz és így a szellőztetéssel beáramló tiszta levegő nem képes a szoba alsóbb rétegeit állandóan elfedő nehezebb fajsúlyú nedves levegőt a szobából kiszorítani. Innen van azután, hogy azokban a pinczeszobákban folyvást de hős, nedves levegő van még akkor is, ha a szoba akár naponkint is többször szellőztetve lesz, és innen van, hogy Budapesten állandóan járványszerűen uralkodnak a heveny fertőző betegségek, mert azoknak a pinezelakásoknak nyirkos fala és a talajgázokkal fertőzött dohos nedves levegője a legalkalmasabb tenyésztalaját képezi minden fertőző betegség baktériumának, és ebből a körülményből lehet magyarázni a nálunk uralkodó elrémítő nagy arányú gyermekhalandóságot is. Azok a pinczelakásokban levő apró gyermekek mindig csak a szoba alsóbb rétegeiben levő dohos, nedves levegőt szívják be, azt a pinczeszobákban még a szellőztetés daczára is bentmaradó talajgázokkal fertőzött levegőt, amelynek mérgező hatása lassanként elpusztítja őket s midőn a szoba dohos levegője által elpusztulnak, beírják szegényeket a halálozási statisztikába akként, hogy elhaltak »gyermekaszályban.« Lassú mérgezéssel megölte őket a pinczeszobákban levő nedves, dohos, talaj gázokkal fertőzött levegő. A pinczelakók másik csoportját pedig állandóan pusztítja a vörheny, a kanyaró, a himlő, a tífusz, amely hevenyfertőző betegségek baktériuma ama pinczelakások nedves falain, dohos, nedves levegőjében a legalkalmasabb tenyésztalajra lel; ha pedig a kolera befészkeli magát ezekbe a fertőzött levegőjű és legtöbbnyire zsúfolt lakásokba, akkor ezek a lakások az egész városra, sőt az egész országra kiterjedő s beláthatatlan horderejű veszedelmet képesek előidézni. Közegészségi tekintetben ily nagy fontossággal bírnak a budapesti pinczelakások. Valóban itt ——wwnnin——————— az ideje, hogy ebben a tekintetben úgy a fő- és székváros illetékes hatóságai, valamint az ország kormánya megtegyenek minden lehető intézkedést ennek a helyzetnek a tanálására és a kérdésnek a közegészségügy érdekeinek megfelelő megoldására. A közelebbi napokban Budapesten fellépett kolerajárvány lehető kolátozására s leküzdésére a fő- és székváros illetékes halóságai igen dicséretes buzgalmat fejtenek ki. A járvány leküzdésére minden irányban beható és helyes rndelkezések léteznek, de még ezzel nincs betöltve a feladat. Nem elég csak a jelen kérdéseit megölni, hanem gondolni kell a jövőre is. Gondolni kel különösen arra, miszerint igen könnyen megtténhetik, hogy ezt a mostani kolerajárványt a hatóságok legbuzgóbb törekvése mellett sem sikerül teljesen leküzdeni, hanem az kitelel közöttünk és a tavaszszal egész erővel újra kitör. E tekintetben nagyon tanulságos tapasztalatok állanak a budapesti hatóságok előtt. Ott van az 1872—73 ik évi kolerajárvány lefolyásának története. Akkor is fellépett a kolera Budapesten a késő őszi hónapokban, itt fentartotta magát szórványos esetekkel az egész télen keresztül és 1873 tavaszán nemcsak Budapesten egész erővel kitört, de elterjedt az ország nagy részére is és mindenütt nagy mértékben pusztított. A körülmények hasonló fejlődésétől tarthatunk a mostani kolerajárvány alkalmával is. Látjuk, hogy a járvány nem terjed nagyobb arányokban. A megbetegülések száma csökken két-három napon,hogy azután ismét emelkedik, de még eddig megdöbbentő, vagy nagyobb aggodalmat keltő számban nem mutatkozott. Az idén már elmúlt az a meleg, nyári időszak, midőn a kolera baktériuma mondhatni buján tenyészik, a jég hőfoka kint a szabadban annyira alászállt, hogy a külső levegő hőfoka ma már nem alkalmas a baktériumok tenyészésére, hanem ha a sűtött szobáknak olyanok a viszonyai, hogy azok között a viszonyok között a kolera baktériuma jól megél, sőt tovább is tenyészik, akkor az ilyen lakásokban a kolera baktériumát mondhatni egészen üvegházi rendszerrel teleltetjük ki és tartjuk fenn, hogy az azután a jövő év nyarán buja tenyészésnek induljon. Így tarthatják fenn a budapesti pinczelakások a kolerát az egész télen át és e fenyegető veszedelem folytán a budapesti pinczelakások kérdése elveszti lokális jellegét s a legnagyobb mértékben országos jelentőségűvé válik,mert ha most is úgy lesz, mint ahogy 1872. és 1873-ban volt, hogy itt kitelel a kolera, akkor ez a veszedelem a tavaszszal feltartózhatatlanul el fog terjedni az egész országban és a jövő nyár folyamán az 1873-ikihoz hasonló pusztítást fog végbevinni. Nem lehet tehát ez kérdés felett csak röviden átsiklani és egyáltalában nem lehet belenyugodni abba, hogy ez a kérdés csak akkor nyer kellő megoldást, ha megfelelő számú munkáslakások épülnek. Ez a kérdés megoldásának a messze jövőbe való elodázása. Hiszen mikor lesz elegendő számú munkáslakás ? — Ki építi azokat ? — Maguk a mi munkásaink nem tudnak maguknak munkáslakásokat építeni, vállalkozók sem jelentkeztek még ilyen házak építésére, a fő- és székváros sem tervezi az ilyen házak építését. Ki fogja tehát azokat a munkáslakásokat megépíteni ? Olyan messze és bizonytalan jövőre nem lehet ennek a már most is égető kérdésnek a megoldását elhalasztani, vagy elodázni, hanem a lehetőség szerint meg kell ezt a kérdést oldani a fő- és székváros hatóságának a legrövidebb idő alatt. Kétségtelen, hogy azt a 30.000 embert, akik most Budapesten pinczelakásokban laknak, nem lehet egy rövid parancsszóval onnan kiparancsolni s nem lehet a pinczelakásokat egyszerűen kiürítve, ily gyors eljárással megszüntetni a kérdést, mert a pinczelakásokban élő 30.000 embert a hatóság nem tudná elhelyezni, de azért meg kell keresni a kérdés lehető megoldásának alkalmas módját és azt kérlelhetetlenül végre kell hajtani. A feladat igen egyszerű. Ha nem lehet kiüríteni a pinczelakásokat, akkor lehetőleg meg kell szüntetni azoknak a lakások közegészségi hátrányait. Ha a pinczelakások falai a vakolat alatt aszfalttal bevonatnak és a pinczeszobák talajába és a pakolat alá aszfaltréteget készítenek, akkor ezeknek a szobáknak a falai szárazak lesznek, talajgázok nem tolulhatnak be a szoba levegőjébe s nem lesz ugyan meg a falakon keresztül történő az a természetes légcsere, ami a földszin feletti szobáknál mindig megvan, de a pinczeszobákban nem lesz a mostani nedves, dohos, talajgázokkal fertőzött levegő, hanem azokban a kellő szellőztetéssel állandóan tiszta, jó levegőt lehet fentartani. A pinczelakások ilyen aszfaltozásában áll a kérdés lehető megoldása. És ezt a megoldást ne halaszszák az illető hatóságok a beláthatatlan meszsze jövőbe, hanem tegyék meg a kellő rendelkezéseket arra nézve, hogy ez a megoldás a lehető legrövidebb idő alatt foganatosítva is legyen. Igaz, hogy ennek a megoldásnak is nagy akadálya a pinczelakásokkal bíró háztulajdonosok önzése, de ezt a kicsinyes okot a fenyegető nagy veszedelemmel szemben annyival kevesebbé lehet a hatóságnak tekintetbe venni, mert egy pinczelakásnak ily módon való szanálása legfölebb 2—300 forintba kerülhet és a háztulajdonos az ekként használt pinczelakást adja inkább 10—15 forint évi bérrel drágábban s akkor a háztulajdonos kiadásának is meg lesz a kamatja, a bérlő is az ilyen lakásért megfizetheti ezt a többletet, mert ezt bőven megtakarítja azáltal, hogy a száraz pinczeszobában sokkal kevesebbet fog mind maga, mind családja betegeskedni, mint amennyit a nedves falu, dohos levegőjű pinczelakásban betegeskedniük kell, így tehát a kérdés ilyen megoldásával veszíteni senki sem fog, a közérdek, a város és az ország közegészségügye pedig kiszámíthatatlanul sokat fog nyerni. E tekintetben azonban gyors, erélyes és határozott cselekvésre van szükség. Nem lehet ezt a kérdést és annak a megoldását a kerületi elöljáróságok lassan foganatosított feladatai közé sorozni, hanem a rendkívüli körülmények rendkívüli rendelkezéseket tesznek szükségessé. Most Budapestet és az egész országot az a veszedelem fenyegeti, hogy az itteni pinczelakások nedves, dohos légkörében a kolera kitelelhet közöttünk. E végzetes veszedelem bekövetkeztetését legalább a rendelkezésre álló módokkal, a lehetőség korlátai között akadályozni, elhárítani kell. Ennek csak az az egy módja van, ha a főváros illetékes fóruma határozottan kimondja, hogy a jövő évi május hó 1-ső napjától kezdve csak azokat a pinczehelyiségeket lehet lakásul használni, amelyeknek falai és talaja aszfaltréteggel lesz ellátva s igy azok a lakások a nedves, dohos levegőtől és a talajgázoktól meg lesznek óva. Most együtt van Budapesten a járványbizottság, amelyet a törvény épen a járványok nagy fontossága miatt kivételes jogkörrel ruházott fel. Ennek a bizottságnak a feladatai közé tartozik az e tekintetbeni határozott kezdeményezés, azután pedig a fő- és székváros képviselőtestületének kell az ez irányban szükséges rendelkezéseket haladéktalanul megtenni s azok pontos végrehajtását a legerélyesebben megkövetelni. Budapest képviselőtestülete több alkalommal megbizonyította, hogy nagy fontosságú feladatainak tud is, akar is megfelelni s bizonyára ha ennek a kérdésnek lehető megoldása s a budapesti pinczelakások közegészségi viszonyainak megfelelő szanálása a kellő helyen kezdeményezve, e képviselőtestület tárgyalása alá kerül, mindenki be fogja látni, hogy ennek a kérdésnek a rendezése a főváros közegészségügyi viszonyai javulásának minden időben egyik legnevezetesebb feltétele, most pedig, midőn e kérdés rendezésével a kolera veszedelmének elhárítását lehet előmozdítani, nemcsak a főváros, hanem az egész ország iránti olyan elutasíthatatlan kötelesség, amit ha az erre hivatott testületek nem kezdeményeznének, a közegészségügyi kormánynak kellene kezdeményezni s odahatni, hogy az ide vonatkozó határozott intézkedések a lehető legrövidebb idő alatt végre is hajtassanak. Dr. Oláh Gyula: A NEMZET TÁRCZÁJA. Nov. 11. Előszó egy előszóhoz. Voltaképpen ma csak annyi volna a dolgom, hogy a »Tudomány és irodalom« rovat részére leadjam a következő sorokat: »Almanach« az 1893. évre. Szerkeszti: Mikszáth Kálmán. Kiadja : Singer és Wolfner. Olvasóink, valamint mindazok, akik Magyarországban egyáltalán olvasnak s hozzá magyarul olvasnak, igen jól tudják, hogy a magyar elbeszélő irodalmi termelés legjava 1888. óta évenként a Mikszáth-féle Almanach-'bdn jelen meg. Nem szükséges többé arról beszélnünk, hogy miből is áll az az Almanach. Mert nincs alfabét magyar ember, aki ma már ne tudná, hogy az egy csinos, piros, aranyos vászonkötet, boritékán az »Egyetemes regénytár« czimlap kliséjével, belől egy korrekt kis kalendáriummal, némely hasznos tudnivalóval, egy pompás Mikszáth-féle előszóval é s azután, szebbnél szebb s jobbnál jobb elbeszélésekkel a legkiválóbb és kiváló magyar íróktól. Kincs alfabét magyar ember, aki ne tudná, hogy az Almanach ből Jókai Mór, Vadnay Károly, Beniczkyné Bajza Lenke, Tóth Béla, Rákosi Viktor, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor s még néhány szó a javából, épp oly kevéssé hiányozhat, mint akár maga a kitűnő szerkesztő, aki azonkívül, hogy Jókai után a nemzet legkedvesebb elbeszélője, még a világ egyik legötletesebb előszó írója is. Az idei Almanach ma jelent meg — s épp olyan jó, sőt még jobb, mint az előző évek Almanachj». A hasznos tudnivalóknak szánt helyet az új Almanach-ban az új pénznek, a koronának, rövid, de velős ismertetése foglalja el. Azután következik Mikszáth briliáns előszava és tizenöt írónak tizenöt olyan novellája, amely méltó ehhez az előszóhoz és az Almanach fényes híréhez. Az Almanach-nak egyébként csak a becse nagy, az ára kicsiny, mindössze is fit.« Ennyi volna midössze is a dolgom az Almasiach-hal. Ennyivel teljesen meg lenne elégedve annak szerkesztője Mikszáth Kálmán. Nemcsak azért, mert ő sohasem elégedetlen (még a kormánynyal is meg van mindig elégedve), hanem azért is, mert neki az irodalomban már úgy felvitte az Isten a dolgát, hogy onnan felülről észre sem veszi: szidjuk-e mi őt ide lenn, avagy dicsérjük, neki már teljesen közömbös minden reklám. Úgy van, mint a milliomos, kinek tőkéje akármilyen kamatláb mellett is nagyobb jövedelmet hoz, mint amekkorát el tud költeni. De a fenti az Almanach jelességéhez képest igen szerény reklámmal teljesen meg lenne elégedve a Singer és Wofner kiadó czég is, melynek meg van az a rossz szokása, hogy sokkal többe vesz néhány ezer eladott példányt, a legszebb dicséretnél is. Hanem ezért a derék kiadó czégért szívesen szerzem meg néhány sorral az elkerülhetetlenül szükséges jelentő sorokat. Mert ez a czég a jelenkor magyar irodalmá- ban igen nevezetes szerepet tölt be. Ez a czég, olyan kiadó czég, mely még valósággal ki is ad egyetmást. Nem egy magyar kiadó, különösen magyar írókkal szemben, olyan, mint a csiga. Kikidugja szarvacskáját, mintha nézné, van-e még szó Magyarhonban. Ha látja, hogy még van, hirtelen visszahúzza szarvacskáját és gondosan behúzódik a házába. »Lucus a non lucendo«. Magyar kiadónak mindent szabad, csak — az Istenért! — kiadni nem. Az íróknak tessék írni az újságokba, de ne alkalmatlankodjanak műveikkel a szegény kiadók nyakán. Vagy, ha már nagyon könyvcsináló kedvben vannak, ám menjenek el Singer és Wolfnerhez. És a magyar írók elmennek Singer és Wolfnerhez. Ezek még mindig adnak ki magyar könyveket, daczára annak, hogy magyar kiadók. Ezeknél még verskötetek is jelennek meg hébe-hóba s alig múlik el hét de semmi esetre sem múlik egy hónap, hogy ne adjanak ki egy-egy regény vagy elbeszélés kötetet. Ez a czég, amely még vállal koczkázatot az irodalomért, s mely ennek daczára — a ki nem adó kiadók csodálkozására — mégis áll, sőt virágzik is, valóban érdemes rá, hogy a szokásos, sablonszerű reklámnál valamivel többet kapjon. Különösen, amikor erre olyan kitűnő alkalmat ad, aminő a ma megjelent 1893-diki Almanach, amelyet így vezet be: Mikszáth előszava. A hatodik, hetedik előszó már ez, ugyanazon könyvhöz és írókhoz. Fekete hajjal kezdtem, szürkében járok most. A jobblelkű irótársaim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon az elátkozott emberen, aki mindég egy vizen csónakázik. — Szegény ember, — mondják, — ugyancsak unalmas dolga lehet. Az olvasók is abban a hitben lesznek: — Képzelem milyen megerőltetésébe kerülhet minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba? No hát épen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, míg egy olyan utas akad, aki elől kiugrom a sarkából s ő marad azontúl elátkozott embernek. De másképen történt. Mint az a darab föld, amit ekéjével hasogat a szántó, hosszú éveken át, kinyitja a mélyét ő előtte —• úgy tesz velem az a kis papírterület is (a két-három első oldal az Almanachban), amit beírok, megrázkódik és feltárja csodálatos bűverejét. Hiszen az »Ezer egy éjbe« való ez, — szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis úgy van. Visszatért a »terülj asztalkám« regére. Bizony nem képzeltem, mikor az előszó írást elvállaltam, hogy milyen kolumnáris hivatalba lépek. De mit beszélek én hivatalról! Hiszen ez valóságos uralkodás. Jó tündér babonázta meg ezt a helyet s bizonyára ilyenformán szólt: — Amit itt kotyogni fognak, az mind beteljesedik. Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket. Az volt rá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az »Almanachot«, — hatezer példányban.). A könyvkiadó rámtört veszekedni: — Hogy lehet kérem a közönséget bántani ? Hisz az egyebet sem tesz, csak olvas. Keressen magának más témát! Fogtam magam a következő évben és az írókat szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is újak. S íme olyan pompás újdonatúj novellák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta a száját utánuk. A kiadó dühbe jött: — De kérem, hiszen ön úgy tesz, mintha a korcsmáros leszidná vendégei előtt az ételeit és a borát. Mintha azt mondaná »Milyen hitvány csiger ez!« S a csiger fölséges szegzárdi lenne. — No majd vigyázok esztendőre. S ki is gondoltam angol észszel, hogy a novellák jók és újak voltak, de az már csak tagadhatatlan, hogy az írók mind a régiek. Nosza lefestettem borongó lélekkel az anyaföld meddő emlőit, melyeken új elbeszélő talentumok már nem növekednek. Csinos kis előszó volt, de mi történt ? Épen ebben az évfolyamban csillámlott meg az Almanachban a Herczeg Ferencz és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányában egyszerre két nagy darab termésarany hasad ki a szürkés falazatból. A kiadó kétségbe volt esve. — De hisz ön mindég az ellenkezőjét írja annak, ami történik. — Ne higgye, kedves barátom, — feleltem. — Megfordítva áll a dolog. Minthogy mindég annak az ellenkezője iránt, amit óhajtok, s minthogy mindég arról írok, ami bánt, következéskép mindég az történik, amit szeretnék. Wolfner hihetetlenül csóválta a fejeit. (Azért többes számban, mert az ő fejcsóválásában benne értetődik a Singer fejrázása is.) — Szép, szép, de csak keressen jövőre más témát! — Keressek ? De hiszen már minden kimerült. A kellékes kosár fenékig üres, írók, termékeik, közönségük már mind megvolt itt beszélve. Uram én teremtőm, ugyan mihez nyúljak? Nem derengett előttem e rettenetes homályban egyéb fény, mint egy közönséges torok-regula: »Ha az ember nem tud mit hnni, hijjen tarokkot.« Ebbe fogaztam meg görcsösen, áttravesztálva a praktikus életre: »Ha az ember nem tud kit ütni, hát üsse a kormányt.« Hiszen a mi tulajdon kormányunk. S azért a mienk, hogy azt tehessük vele, amit akarunk. Lön hát most három éve, hogy a kormányt támadtam meg az előszóban, amelyik az alkotmányos éra óta mindent emelt, mindent gyarapított, mindenre volt pénze, csak a literatúrára nem költött el egy forintot sem. S inkább vesz írókat, mint könyvet. . Mondjam-e, ne mondjam-e, hisz úgy is kitalálják : az előszó megjelent, a kormány megbukott. Babonának babona, de mikor oly nyilvánvaló. A szerencsétlen előszó felfordította a hatalmas piros székeket. Oh jaj, nekünk ! Hiszen előre tudhattam volna! .. . A kiadók, (most már mind aketten) hozzám szaladtak megdöbbenve: — Önnek igaza volt. Minden úgy történik, ahogy ön dirigálja. Az Almanach két első három lapja valami varázslat alatt áll. Vagy talán az ördög is ön helyett. — Bár írna. Elhiheti, hogy többet dolgoztatnék vele ! Véletlen az egész, merő véletlen. Most már én kezdtem tagadni, megijedve, hogy árendát fognak tőlem kérni azért a papiros területért, ahol a »terülj asztalkám« van. Vagy még rosszabb történik, hogy eladják az előszó írásának jogát valami nagy hatalomnak — hogy például megveszi Szapáry Gyula gróf s ha az egyik évben összeszidja a gyarló közigazgatást, az egyszerre mintaszerű lesz, hogy még a burkusok is idejárnak tanulni, vagy ha a másik évben rápörköl rakonczátlanságáért az ellenzékre, a fogvicsorgató tigrisek iziben átváltoznak szelíd, kezes bárányokká, selyemgyapjut eresztenek, sót nyalnak a miniszterek tenyereiről. Károlyi Gábor gróf még tán kis csengetyűt is kap a nyakára. De az én kiadóm nem kapzsi; továbbra is kezeim közt hagyta az előszót s igy szólott: — Csakhogy ezen túl én fogom adni a témákat ! Hát persze! Beláttam, hiszen én mindent belátok s tegnap is, mikor megjelent, mint ahogy az óramutató bizonyos időben bizonyos pontra megérkezik kérlelhetlenül, hogy az 1893-iki előszót üssem nyélbe, az volt hozzá az első szavam: — Hát mire terüljön az asztalka ? Mit akar az idén leölni ? — A kolerát. — Ah, a fekete asszonyt ? Ön fél tőle ? — Csak haragszom rá, mert rontja az üzletet. — Hogyan ? — Az emberek félnek a könyvektől azon hitben, hogy kolerás városból érkezve, azok is terjesztik a baczillusokat. — Bolondság! — felelem. Ezt a tévhitet rég megcáfolták az orvosok. — Mindegy. — Meglássa majd, hogy az Almanach mégse fog úgy fogyni, mint máskor. — Ellenkezőleg! Épen csak az Almanach fog fogyni. Kétszázezer példányban kell nyomatni, de az se lesz elég . .. Hám nézett megütközéssel, tévetegen, fürkészve, nincs-e valami bajom. — Igen, igen, nem lesz elég. Mert az Almanach az egyetlen immunis hely ebben a birodalomban. — Már ugyan miért ? — Hát ön nem vette volna észre ? — Mit? — Az 1890-iki Almanachot. Tizenhárom szó van benne. Tizenhárom egy asztalnál. Ne csak nézze meg! Se több, se kevesebb. — Valóban tizenhárom, — felelte a kiadó elhülve, átfutván a 90-iki Almanach tartalomjegyzékét. — Egész esztendőben szepegtem értük. Biztosnak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dőljön el valami kisebb ház, mint a torony .. . Beniczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna; sok arany kender van a guzsalyán — míg azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké . . . Sőt Vadnay Károlyért is fájt a szívem. Kivel évelődném én ezután az országházi folyosón ? .. . Tolnai Lajost nem kellett félteni. Kálvinista emberbe, mielőtt a halál beleköt, megkérdezi előbb: »Bent vagy-e már az akadémiában?« S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig------ Ami Tóth Bélát illeti, ő vele nem történik violenczia; ő a tudafa árnyékába megyen a hurik közé, ha megyen s Majmuna tündér fogja legyezgetni örökösen . . . Magamat az immunitás véd ... De már teszem azt, Sebők nyápicz legény, annak csak egy intés kell s amilyen jó fiú, mindjárt indul. . . Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és füvek között, őt szintén könnyen leaprízhatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem eshetik baj. Az kineveti a halált. »Sipuluszért jött kend, vagy Rákosi Viktorért ?« Justh Zsigmondra rá nem akadhat, mert az elmenekült előle Egyiptomba, a költői lelkű fiatal Tutsek Annához, van akkora gavallér, hogy hozzá nem nyúl; de ki áll nekem jót Muray Károlyért, akire különben is aprehendálhat a halál, mert sem a színműveiben, sem a beszédeiben egyetlen alakját sem engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, aki sötét, borongós tollával a temetőkön mereng, úgyszólván legyeskedik a halál körül ? Egyszer csak azt találja neki mondani: »No gyere hát . . .« — Valóban egy sem halt meg a tizenháromból ! — kiáltott fel a kiadó. _ — úgy van, mindnyájaól. De mennyi félelmet állottam ki egész esztendő alatt, míg végre arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Almanach immunis hely. — Nem lehetetlen. — Sőt bizonyos. S ha a halál megkíméli azokat, akik írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, akik megveszik. A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dörzsölgette. — Természetesen. Oh természetesen. Ki kellene doboltatni a járványbizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az előszóban. — De . . . — Semmi de! Önnek elhiszik — mert nem doktor. Hírek. Nov. 11. — Gyógyszerésztudorok. A közoktatásügyi miniszter a gyógyszerész-növendékek új tan- és vizsgálati rendjét életbeléptetvén, elrendelte,hogy azok a gyógyszerészmesterek, akik érettségi bizonyítványnyal rendelkeznek, gyógyszerész-tudori oklevelet nyerhetnek, ha még két félévet az egyetemen töltenek a kellő laboratóriumi munkálatokkal. Ezek után nyomtatásban kell beadniok a választott tantárgyból értekezésüket. — Elkeresztelés. Földváry Mihály Pestvármegye alispánja, Benkő István rákospalotai ev. ref. lelkész — mint sértett fél — panasza alapján, Beller Imre rákospalotai r. kát. lelkész ellen a váczi felső járás főszolgabírója előtt folyamatba tett kihágási ügyet, amelyben a főszolgabíró elsőfokú ítéletet hozott, a vádló föllebbezése folytán fölülvizsgálta s a föllebbezett ítéletnek azt a rópaót, amelylyől Soller senior. kat. lelképelt a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletébe ütköző kihágás vádja és következménye alól fölmenti, megváltoztatta és a nevezett r. kat. lelkészt az 1868. évi Lilr. törvényczikken alapuló és a vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeletbe ütköző kihágásban vétkesnek mondotta ki és 25 frt pénzbüntetésre, vagy fizetésképtelenség esetén 3 napi önköltségen eltöltendő elzárásra ítélte; az ítéletnek az anyakönyvi kivonat át nem küldésére vonatkozó részét azonban az alispán megsemmisítette. A megokolás kiemeli, hogy a rákospalotai rókát. lelkész — a saját bevallása szerint is — a keresztelési anyakönyvi kivonatot nem küldte el az illetékes lelkésznek, habár — állítása szerint — ez a szülők óhajtása folytán történt; e védekezése azonban a rendelet világos intézkedése mellett nem fogadható el, mert egyes emberek óhaja a törvény végrehajtását nem gátolhatja s másrészt a miniszteri rendelet világosan intézkedik, hogy ez átküldött kivonatok csakis egyházi adminisztráczionális czélra szolgálhatnak. — A Rákóczy emlékek restaurálása. A rodostói Rákóczy-emlékek restaurálását befejezték. A munkálatokat aug. 15-én kezdték meg s a múlt hónapban fejezték be, amikor a templomot Randazzo Ferencz plébános újra felszentelte s olasz nyelven ismertette híveivel a templom történelmi nevezetességeit, meghatóan emlékezvén meg II. Rákóczy Ferencz fenkölt szelleméről. A templom helyreállítása ötvenkét török arany lírába, azaz ezerszázkilenczvenhat frankba került s ehhez kilenczszázhatvan frankkal a plébános a plébániát javíttatta ki. Beszédes Kálmán aki a restaurálást vezette, Bercsényi, Esterházy és Sibrik sirlapjait szép, erős szőnyegekkel takartatta be, Esterházy czimerét befedő korhadt székzsámolyt pedig ujjal helyettesítette s a fejedelem csorgó-kutját kiegészítette. A kutat fedő márványlapon előbb czimer nem volt, de Beszédes a templom sekrestyéjében talált kis harangról vett minta szerint egy Rákóczy-sast vésett oda. Ennek egyik oldalán ez áll: A. D. a másikon 1892. alább Hungari és Kestauraverunt. A kút fölé márvány lapot helyeztek el, melybe törökül ezt vésték: II. Rákóczy Ferencz, Erdély fejedelme, III. Ahmed szultán és Mahmud kháni felségeiknek szövetségese és vendége volt, 1136- ban (muzulmán időszámítása szerint) ideérkezett és 1151-ben meghalt. Beszédes ezenkívül a csörgő kút mögött magas falat emeltetett, hogy a kút fölötti földrétegbe ne emeljék. — Főúri esküvő. Az aranyos-maróthi pébániatemplomban f. hó 9-én fényes főúri esküvő folyt le. Ambrózy István báró vezette oltárhoz Vigazzy Vilmos gróf v. b. 11. negyedik leányát, M igazz y Antonia grófkisasszonyt. A nagyszerű nászmenetet Révay Simon báró násznagy nyitotta meg, díszes ötös fogattal. A menyasszony körül vőfélyek voltak Ambrózy Lajos báró és Karácsonyi Kamilló gróf, míg a vőlegény Ambrózy Teréz bárónőt és Karácsonyi Ilona grófnőt vezette a karján a templomba. Az egyházi szertartást Fertig Alajos plébános végezte fényes segédlettel, rendkívüli pazar fényű egyházi ruhában. A nagyszámú előkelő közönség zajosan megéljenezte az ifjú párt és a népszerű földesurat gróf Migazzy Vilmost, az örömapát. — A takarékosságra intő császár, Berlinből jelentik, hogy a német hadsereg összes tiszti kaszinói a császár kívánságára elhatározták, hogy tekintettel a szegényebb tisztek vagyoni helyzetére, bizonyos takarékossági reformot honosítanak meg és ezt kezdték a borral. Erre nézve kimondották, hogy a drága borokról lemondanak és csak a következő áru borokat iszszák : fehér bor 60 fillér, vörös bor 120 márka, pezsgő 260 márka palaczkonként. Ennél olcsóbban azonban ők sem adják a demokrácziát. — Bismarck adomák. Hans Blum »Egy nap Varzinban, Bismarck herczegnél« czimű könyvében több érdekes részletet beszél el, melyet a varzini kastélyban jegyzett föl. A herczegné a többi közt a következő történetkét beszélte el a napokban elhunyt Bucher Lothárról, aki a herczegi asztalnak rendes vendége volt. Egy vendég, Bucherre mutatva, azt kérdezte, hogy »tulajdonképen mit csinál itt ez az úr ?« —»Azt, amit a férjem.«