Népsport, 1965. január (21. évfolyam, 1-21. szám)
1965-01-01 / 1. szám
„Az Ön versenyszámában ki nyeri az olimpiát ?“ Hogyan váltak be az egy év előtti jóslatok? Részlet az egy éve érkezett levelekből várta. Rendkívül szerény volt. Különösen azok után, hogy Tokióban négy aranyérmet nyert. Gardzsev kerek-perec megmondta: ő nyeri az olimpiát. Hagberg Frasert jósolta olimpiai bajnoknak, méghozzá 1 percen belüli idővel. A legveszélyesebb ellenfél megnevezése körül már nem voltak ilyen pontosak a válaszok. Itt egyedül Jazy, a franciák csodafutójának van telitalálata. Azt mondta, hogy egy ismeretlen csillagtól tart leginkább. Ilyet nem is egyet produkált Tokió. Bizonyára ez a magyarázata, hogy Jazy nem nyert olimpiát, de még római helyezését sem sikerült megismételnie. A súlyemelő Martin, akinek nevében edzője válaszolt, mindössze annyit volt hajlandó elárulni, hogy a lengyel Padinskit tartják legnagyobb ellenfelüknek. Martin Palinskit megelőzte, de Golovanov még ennél is nagyobb ellenfél volt: ő nyerte az olimpiát. Gardzsev az iráni Mehtizadehben látta legnagyobb ellenfelét, ahol ő negyedik lett. Hagberg mindenkit nagyon veszélyesnek tartott, mert csak a döntőbe jutást tűzte ki célul maga elé. Pietrzykowski egyedül a szovjet Poznyekban látta a veszélyes vetélytársat, áld viszont nem volt a négy között. Ivanov „veszélyes” ellenfelei sem játszottak szerepet Brumel változatlanul Thomast találta a nagy vetélytársnak. Nem indokolatlanul. Thomas ugyancsak 218 centivel szorult a második lett. Milyennek látták saját esélyeiket és a tokiói olimpiát egy esztendővel ezelőtt? Arra a kérdésre, hogy melyik sportágban várható Tokióban a legnagyobb előrelépés egyöntetűen az atlétikát és a súlyemelést jelölték meg. Egyedül Danek várt nagy fejlődést az atlétika mellett az úszástól. „Az ön versenyszámában ki nyeri az olimpiát?” Brumel: Telitalálat Ter-Ovaneszjan 33 centit tévedett amii Hagberg bízott Fráterben első három között szeretne végezni. A román női válogatott edzője dobogóra várta csapatát, és az olimpiai címért való küzdelemben három csapatot jelölt meg: a japánt, a szovjetet és a románt. A lengyelek közbeszóltak, Románia negyedik lett. Caslavska a férfiaknál Endót jósolta az első helyre összetettben (igaza lett), a nőknél valamelyik szovjet tornásznőt, s összetettben saját magát az első tíz közé helyre. Jazy viszont ezúttal is tévedett , ugyanis éppen a férfi magasugrásban tippelte Teddé legnagyobb meglepetését: nem jósolt Brumelnek aranyérmest De ez a tippelés kockázata. Mindenesetre Jazy és Pietrzykowksi kivételével saját szereplésüket illetően — nagyot nem tévedtek a megkérdezettek. S ez érthető is. Tokióra mindenki nagyon is tisztában volt saját képességeivel, ellenfeleivel és azzal, hogy mennyit edzett és mennyit fog edzeni. R. A. Egy esztendeje, hogy ezt a kérdést négy másik társaságában kiváló sportolóknak, Európabajnokoknak, Európa-csúcstartóknak, olimpiai esélyeseknek feltettük. Azóta a kérdések megválaszolást nyertek Tokió forró küzdelmein, Brumel, Danek és a többiek válaszainak érdekességét azonban éppen az adja, hogy egy esztendővel ezelőtt érkeztek szerkesztőségünkhöz. Nem kis izgalom előzte meg ezeket a válaszoltak Szívdodogva vártuk: vajon a szerkesztőségünk által edbocsátott kérdőívekből hány érkezik vissza a válaszokkal. Nincs szándékunkban a bátor válaszolóitat „tetemre hívni”, néhány érdekességet azonban kínálnak az egy évvel ezelőtti válaszok. Különösen azért, mert már túl vagyunk a tokiói olimpián. A megkérdezettek közül Gardzsev (Bulgária) a szabadfogású birkózás középsúlyában, Ivanov (Szovjetunió) egypárevezősben, Brumel (Szovjetunió) magasugrásban és Vera Caslavská (Csehszlovákia) tornában olimpiai bajnok lett. Danek (Csehszlovákia) a férfi diszkoszvetésben és Martin (Anglia) félnehézsúlyú súlyemelésben második, Ter- Ovaneszjan (Szovjetunió) a férfi távolugrásban és Pietrzykowski a félnehézsúlyú ökölvívásban harmadik lett, Jazy (Franciaország) 5000 méteren és a román női röplabda-válogatott negyedik lett. A 100 méteres női gyorsúszás Európa-csúcstartója, a svéd Ann Hagberg hetedik erre az izgalmas kérdésre most különösen érdekesek a válaszok. Brumel telibe találta. Azt írta: 218—220 lesz a győztes eredménye. Mint ismeretes, Brumel 218-cal nyert. Danek azt mondta, hogy a győztes eredménye 61 méter lesz. A győztes Derter — centire ennyit dobott. Ter- Ovaneszjan egyforma esélyt adott Bostonnak, Schinnicknek. Iskoláinak és önmagának. A győztes eredményét 840 cm-ben látta. Tévedett. Daviesnek az olimpiai bajnoki címhez elegendő volt 807 cm, a második Bostonnak 803, Ter-Ovaneszján pedig 799-et ugrott. Schinnik és Eskola nem volt a hat között. A saját helyezését viszont eltalálta a szovjet bajnok. Azt írta: az Bajnoki uzsonna az MTK-ban Január 3-án, vasárnap délután 5 órakor az MTK Bajza utcai klubjában díjkiosztás lesz. Az érmek és a kupa tulajdonosai a kék-fehérek legfiatalabbjai, a kölyök és a kölyök labdarúgói lesznek. A kicsik hagyománytisztelő gyerekek, egyik évről a másikra tarolják le osztályuk bajnoki babérjait. A múlt évben mind az első, mind pedig a második „garnitúra" bajnokságot nyert, az első csapat pedig az országos kupa torna értékes trófeáját is elnyerte. Vasárnap, mint ahogy Dénes ''László' edző mondta, uzsonnával egybekötött éremkiosztót tartanak 17 órai kezdettel a klubban. Erre az összejövetelre a szülőket is szeretettel várják. A tájékozódási sport válogatott keretei összeállították a tájékozódási ka (BEAC), Ribényi Ildikó (Bp. sport válogatott kereteit 1965-re. Sport.), Balogh Irén (Csepel). A névsorból több ismert ver- Férfi A-keret: Orsi, Schönviszky jenyző neve — fegyelmi okok (Bp. Sport.), Gáti, Szarka (MAFC), bóla hiányzik. Női A-keret: Nyári (Bp. VM), Zsellér (Miskolci Cser Borbála, Monspart Sarolta EAFC), Ijjász (Pécsi VSK), Jusz(Bp. Pedagógus), Szabóné Molnártin (Újpesti Dózsa), Horváth Magda, Babay Margit (Bp. VM), (Vörösmarty Gimn.). Férfi VAlmásné Neupor Márta (MAFC). keret: Musits, Borosznoki (Bp. Női utánpótlás-keret: Magyar Honvéd), Kempelen, Kovács (Vö-Márta, Pintér Ágota (MAFC), Kösmarty Gimn.), Göbölös (Pécsi Hegedűs Aletta, Turchányi Piros- VM), Bátky (MAFC). r lete is jól indult. A felkészüléshez biztosított feltételek talán valamennyi más csapatnál jobbak és kedvezőbbek voltak. A játékosok bíztak benne, elfogadtál-, egyénekre kiterjedő felkészülési tervét. Egységes volt a csapat az edzésmunka alatt és segítették egymást a játékosok a nehézségek leküzdésében. Egy-egy edzés után ő maga is elégedett volt, úgy érezte, haladtak. Az első nehézségek, néhány váratlan sérülés, néhány fegyelmezési és általános probléma, ami a csapat belső erejét érintette, nem törte le, küzdött ellenük. Tudta, hogy ilyenfajta nehézségekkel az ellenfelek, a többi csapat is küszködik. Úgy gondolta, hogy ezek leküzdése csak emelni fogja majd a végső eredmény értékét. A vereségek nyomán azonban megtört a csapat egysége, megbomlott a közösségi szellem, széthullott a csapat Hol hibázott? Gyenge volt? Túlbecsülte erejét? Egyéni becsvágya nagyobb volt, mint a csapat érdeke? Saját emberi gyengesége buktatta volna el a félúton? Ezekre a gondolatokra kereste először a választ. Nem. Ő mint edző sohasem önmagáért harcolt, mindig az egész labdarúgás felemelkedésének, az újnak a harcosa volt. Amikor mint edző elindult és különböző csapatoknál dolgozni kezdett, sohasem csak önmagáért, egy-egy csapatért, hanem a labdarúgás egészéért is dolgozott. Ott állt a lakása előtt, de nem merte a kulcsot a zárba tenni, nem mert bemenni, félt az otthonától, ahol minden a munkájára emlékeztette. Megfordult, megindult újra ki az utcára, mintha valami belső erő hajtaná, az eső verte sétára. Az utcán az arcába csapódó esőcseppek egy kicsit megnyugtatták. Megpróbálta rendezni gondolatait. Töprengve kényszerítette magát, hogy újra végiggondolja a megtett utat. De mindig újra és újra az öltözői kép és hangulat idéződött fel benne. Egyedül maradt, elvesztette a játékosok, a vezetők, a szurkolók bizalmát. Egyre erősebben kezdett élni benne a gondolat: nem a csatárok kihagyott helyzetei, a védelmi hibákból kapott gólok juttatták ide a csapatot, ezek már csak következményei voltak az elvesztett bizalomnak. Miért is nem vette észre, hogy amikor a szurkolók a csapat összeállítását, a vezetők a fegyelmezéseket tették szóvá, nem erről, hanem a bizalomról volt szó. „Úgy koppan az eső...” — csengett fülébe ismét a sláger, mintha jelkép lenne. Úgy hangzott a fürdőből és most itt az utcán is, mintha az esőcseppek koppanásának nyomán valami elmaradna, valami elveszne. Hol vétette el az utat? Hol hibázott? Talán a magabiztossága, amivel kijavította a vezetők állításait a bírói tévedésekről, a taktikai elképzelésekről, a fegyelmezésről? Ismeri-e játékosait, vagy csak azt tudja róluk, hogy milyen képességeik vannak és mire használhatók fel a csapatépítésnél ? Csak a csapatot látta, az egyéneket, akik alkotják a csapatot, nem? Játékosokat ismer, embereket nem? Megborzongott ezekre a gondolatokra, de kényszerítette magát, hogy végiggondoljon mindent. Hányszor mondta egy-egy mérkőzésre készülve, hogy az edző is játszik, az edző is vizsgázik, de csak most érzi, milyen üresek ezek a szavak, amikor csak a játékosokhoz és nem az emberekhez szólnak. Miért gondolja és igényli, hogy a játékosok részt vállaljanak az ő gondjaiból, amikor talán ő sem vállalt részt az övékéből? De hogyan születtek a kezdeti sikerek? Emlékeiben módszerei akkor is olyanok voltak, mint ma. És akkor még kevésbé ismerte a játékosokat, mint most. Érezte, tévúton jár. Apró fegyelmezések és sérülések, a formaingadozások következtében szükséges összeállítási változtatások velejárói a bajnokságnak. Ezt vezető, játékos és edző egyformán tudja. Az edzéseken, a mérkőzések harcaiban ismerte meg a játékosokat, mint embereket. Tudja, hogy nemcsak eszközt lát bennük, nemcsak a sportbeli képességeiket ismeri. Az edzések feladatait, a mérkőzések taktikai elképzeléseit, mindig az embert ismerve rótta ki. Hány délutánt és éjszakányi időt beszélgetett egyikkel-másikkal, amikor élete fordulata előtt állott, amikor csalódott, amikor nem ment a játék,amikor a közönség és a szakemberek elítélték. Nem, ő az edző, először az emberek megismerésére törekedett és csak ezután akart játékosokat képezni. Ezután akarta mindegyiket a csapat részévé tenni, hogy alkotó egyének tudjanak maradni, akik a maguk egyéniségével szolgálják a csapatot. Hisz ezt teszi ő is, mint edző. Lehet-e könnyíteni az edzéseken? Ezt biztosan tudja, nem! Az engedmények, amelyeket ma az edzésben tesz, holnap bosszulják majd meg magukat, amikor talán a jelennél is nagyobb katasztrófához vezethetnek. Nem, ez nem lehet a járható út. De akkor merre és hogyan tovább? Úgy érezte, egy kicsit minden hozzájárult a jelenlegi helyzethez. A sikerek változtattak rajta, az edzőn, a módszerein, a játékosokon, a vezetőkön. Együtt kell megtalálniuk a kivezető utat. Nem visszaállítani a kezdeti helyzetet, hanem szembenézni a mával. Még előttük a bajnokság háromnegyede. Hány példa volt már a múltban arra, hogy rossz rajt után sikeres befejezés következett? Ezt az utat járta a csapat és ő is, amikor a kieséstől megmenekültek. A labdarúgás csapatjáték, a pályán is csak együttes erőfeszítéssel lehet nyerni. Neki, az edzőnek kell vállalnia a játékosok, a vezetők, még talán a szurkolók között is, hogy megtalálja a kivezető utat. Még egyszer átvizsgálja terveit, hogy a hétköznapok kemény, állhatatos munkájában ki tudják majd kovácsolni a felemelkedés feltételeit. Rá az edzőre hárul a feladat, hogy megteremtse az új győzelmekbe vetett hitet. Megszületett benne az elhatározás: újra indul, mint másfél évvel korábban, amikor először lépett az öltözőbe. Teljesen átázott, mire hazaért, a kabátja, a cipője csuromvizes volt. Vacogott a foga, a hideg rázta, remegett, sokkal inkább a felismeréstől, nem mint az eső hidegétől. K. L STAFÉTA AZ ÓÉVBŐL - MEXIKÓBA Búcsúzik az óév. Ebben minden óesztendő megegyezik az előtte levővel. Az 1964-es mégis különbözik. Sikerekben, forró emlékekben ez az év nagyobbra nőtt testvéreinél. Úgy illenék most, hogy ezekre a sikerekre, forró emlékekre visszatekintsünk, s mi több, gondos, körültekintő leltárt készítsünk. Dicsekedni nincs szándékunkban, az elért sikeredi, eredménnyek önmaguk szószólói — ezért a leltár elmarad. De nem feledkezünk meg a sok sikert nyújtott óesztendő méltó búcsúztatásáról. Az 1964-es év az olimpiával nőtt fivéred fölé. Évek készülődése, gondjai, tervei nyertek megoldást Tokióban. Akik büszkék a tokiói sikerekre — s ki ne lenne büszke rájuk? —, talán nem sajnálnak egy pillantást vetni e sikerek születésének körülményeire. Az olimpiai eredmények, a becsületes helytállás sokfajta forrásból táplálkozott. S talán éppen azért érdemes róla szót ejteni, mert a következő évek is az újabb olimpiai szereplést kívánják megalapozni. Az újságok hasábjairól ránk mosolyogtak a tokiói győztesek, boldog helyezettek, olykor edzőik és vezetőik is. Az ünneplés forró perceiben hogyan is gondolhattunk volna arra: az olimpiai bajnok sikere nemcsak a bajnok, az edző, az egyesület sikere, hanem egy olyan széles körű mozgalom sikere is, amelyet az új sportszövetség vezet. Az a széles társadalmi összefogás, amelyre a magyar sport helyeződött, éppen egyidős a most búcsúzó óévvel. Célkitűzései nem egy esztendőre szólnak, s így ezek megvalósítása sem merül ki az 1964-es évvel. Az új sporttömegszervezet miután a legszélesebb alapokra helyezkedett, csak ezután fogja terveit kiteljesíteni. S itt kapcsolódik az olimpiai siker egy nagyon fontos kérdéshez, az utánpótláséhoz. Hogyan nevelődik a tokiói győztesek utánpótlása? Erre a kérdésre többféle választ is lehetne adni. Lehetne azt is mondani, hogy a sportegyesületekben, lehetne azt is mondani, hogy a sportiskolákban, s lehetne azt is mondani, hogy a válogatott keretekben. S mindhárom válasz — igaz. Ez a legizgatóbb. Az utánpótlás nevelésének rendkívül fontos ügye ugyanis még nem nyert végleges, s megnyugtató megoldást. Ez nagyrészt abból adódik, hogy a sportegyesületek zöme nem érti még teljesen tevékenységének lényegét. Az egyesületek nagy részének ugyanis a tömegek sportjával kellene foglalkoznia, a kiemelt egyesületeknek pedig az élsporttal. Ezzel szemben mindkét oldalon foglalkoznak mindennel, így jutott sokkal nagyobb szerep a válogatott kereteknek, amelyekben az élsport közvetlen utánpótlását nevelik, vagy, ha úgy tetszik, képezik. Csak egyetlen példát ehhez a témáihoz. A sportolók negyven százaléka — ifjúsági korosztályú. Ezzel szemben az ifjúsági versenyek, különböző bajnokságok, kupák, tornák csak jelentéktelen részét teszik ki a versenynaptárnak. Pedig a kérdés kézenfekvő: nem az ifjúságiak jelentik-e az utánpótlást? Természetes, hogy ők jelentik, az ifjúságiak, a serdülők, a gyerekek — így együtt. A tokiói sikerek, s általában az 1964-es esztendő egyéb sikerei és nem kis eredményei éppen arra intenek, hogy e sikerek védelmében további fokozott figyelmet kell fordítani az utánpótlásra. A sportiskolák, nyári táborok, ifjúsági versenyek, tömegeket foglalkoztató egyesületek, s a legjobbakat, valóban a legjobbaknak kijáró szakmai munkát biztosító egyesületek a saját kereteiknek megfelelően, a maguk területének uraiként oldhatják meg az utánpótlás nevelését. S ezzel a magyar sport sikereinek bázisát erősítik. Az 1964-es esztendő nem volt híján ezeknek a kezdeményezéseknek. Éppen ezért fontos, hogy az új esztendő és az azt követő évek is előbbrelépést jelentsenek, s 1964. nagy esztendeje volt a sportnak, s bár a következők nemigen versenghetnek vele, az óév nemcsak lezárt, hanem meg is nyitott valamit. Felfoghatjuk úgy ie, hogy az óév, nem egyszerűen átadja a váltóbotot 1965-nek, hanem megnyitja e váltással az új olimpiász első esztendejét. Az 1968-as olimpiáig még számos érdekes, s nem kis esemény keretében mérkőznek meg a világ és Európa legjobb sportolói. Az elkövetkezendő négy esztendőnek kiemelkedő állomása lesz az 1966-os labdarúgóvilágbajnokság is. Az 1964-es óesztendő váltása azonban elsősorban 1968-nak szól. Ne feledkezzünk meg erről, minthogy nem feledkezünk meg az 1964-es sikerekről sem. Sok még a tennivaló, fel kell nevelnünk azokat a fiatalokat, akik megvédhetik sikereinket. Mert van mit megvédeni! Egy kedves LILI PÓT Somogyi „Sonka” György, kinek beceneve minden rajzszénnél erősebben és határozottabban húzza meg terjedelmes alakjának kontúrjait, valami nagynagy csoda révén másfél kilót lefogyott. A jelenlevők őszinte megdöbbenéssel és dicséretre méltó önuralommal fogadták a hírt, s máris afölött indult meg a polémia, hogy vajon „szeeegécény” Sonka mitől fogy. Talán a nagy igyekezettel végzett kemény munkától, amelynek valamennyien cselekvő részesei vagy egyszerűen azért, mert az ebédhez járó süteményéről hivatalból le kell mondania a cingór Krekács javára?!__ Miután azonban a tizennyolc szilvásgombóccal is (ebéd után) könnyedén megbirkózó Krekács szintén megmérettetett, és pontosan másfél kilóval nehezebbnek találtatott a néhány nappal azelőttinél, a probléma megoldódott. Megvolt a másfél kiló, amely tehát nem veszett el, csak átalakult, amint arról oly szépen és hitelesen szóltak már komoly tudósok is, így a Központi Sportiskola vízilabdaszakosztálya, mely a másik nyolccal együtt csodás év végi ajándékként nyolc napot a tatai edzőtáborban tölt, lényegében súlyveszteség nélkül állt. — És ez a lényeg — jelentette ki Olajos Laci. Egyébként minden jelenlevő szakosztályt, minden egyes pillanatban más és más hasonló horderejű probléma tart lázban, amint már kilenc—tizennégy éves gyerekek között lenni szokott. De a lényeg? Ahogy a kilencvenlies szakosztályban levő százötven ifjonc olyan szorgalommal, őszinte és határtalan lelkesedéssel és fáradhatatlanul dolgozik , ahogyan csak gyerekek tudnak. Naponta kétszer edzenek (és hogyan!!!), egyszer tanulnak (jól!), sokat játszanak, még többet nevetnek, és végül nagyszerűen szórakoznak mindent összevetve. Csodálatos kis kölykök. Most vannak először így valamennyien együtt. Liliputban ... Aki itt neked, hatalmas ,felnőtt ember, majdnem a derekadig ér, az biztosan úszó. Aki derékon valamivel fölül, arra bizton ráfoghatod, hogy tornász, labdarúgó, asztaliteniszező vagy vízilabdáé, aki meg fél fejjelalacsonyabb ugyan, de kétszer erősebb náladonos, az tizenötéves kajakozó. Együtt, termettől és erőtől függetlenül kedves, aranyos társaság, fáradhatatlan , művelője szeretett sportágának.Törpék — akikből talán óriások lesznek. | Wjéfii, mifijenel e^_ * árekek? Itt van mindjárt Guszti: „Sziklai Ágoston labdarúgó, ^ amint lapjára saját maga határozott betűkkel ráírta. Tömött, ^ sűrű fekete haja mélyen, egye- 1j nesen a homlokába lóg. A szög- 11 haj alól villog ki két élénk szerae, az egész emberke nem magasabb százharminc centiméternél, és huszonkilenc kilót nyom ij a mérlegen. De Guszti a pályán — élmény. Fürge, mint a esik. Ott nem is történhet olyasmi, amiben ő benne ne lenne, átlátja, minden porcikájával érzi ezt a játékot, s íj teljes szívvel játssza is. „Mint a Sándor Csikar” — kapja a 1j dicséretet, s méltán. Mert olyan. Tizenkét éves. A vacsorához íj hosszú nadrágos öltönyt vesz fel, mandzsettás inget s az ingshez illő nyakkendőt köt. „Papám íj leszázalékolt” — írta a kérdő- 1 ívre, továbbá, hogy „Bányász 1j szeretnék lenni, de a szüleim élj, Lene vannak”. Sashalmi fiú, 3,8 fa, tanulmányi átlaga, s élete első 1j interjújában azt mondja: '1 — A tanulást, őszintén szólva, nem szeretem, de azért azzal tö- 1s fekszem leginkább. 1/ És délelőtt a táborban, matematikából ötös dolgozatot írt. Nemcsak ő — többen is. Mert a délelőtt egy része a tanulásé. Számtan, fizika, kémia és orosz — ez a négy tárgy szerep... műsorom. £ &K PIM nász. Csakúgy, mint a szakosztályában mind a többiek. És lám mit csinált? Verekedett. Aztán délután ment le a tornaterembe edzésire. Csányi tanár úr bizony nem is nézett rá, ment, állította egyedül a lovat. Pisti hozzá lépett: — Hadd segítsek, Csinyi bácsi — kérte. — A te segítséged nem kell — mondta Csinyi bácsi. Bíró Pityu meg nekidőlt a lónak, s eltörött a mécses, keservesen zokogott. Hát mi is lesz most már ővele?!__ Nem! Verekedésről többé szó sem lehet. Este meg, amikor dr. Hegedűs Frigyes bácsi, Kulcsár Gergely bácsi és Lakat tanár úr tartja olimpiai élménybeszámolóját, már szent a béke. Vasaltam, tisztán, csokornyakkendősen, Páll Gyuszival s a többiekkel karöltve világfiakként sétálnak be a kultúrterembe. Jíz élményLeSzámoló magával ragadó, Kulcsár Gergely bácsi ezüstérme pedig egyszerűen elbűvölő. Amíg látható, addig minden más műsorszám hiábavaló. Pedig Lakat tanár úr is, meg Hegedűs bácsi is, azért csodálatos dolgokat mesél... Keller Kati, az egyik kis atlétalány, megragadja az alkalmat, és Pajtás-gépével máris fényképezi a híres hármast, sőt! Amikor a többiek aláírásért ostromolják a vendégeket, ő odalép Kulcsárhoz: — Ha lenne szíves... ide a villany alá állni, hogy egy jó képet csináljak — kéri, s leheti ilyen kérésnek ellenállni? Ugye nem? Ez volt Gergely véleménye ie. Az „óriásé”, aki mosolyogva tárgyalt a nagyon-nagyon igyekvő, s a „miért"-ekből szinte kifogyhatatlan törpékkel Liliput városában__ (D—d) Péntek, 1965. január 1. )