Népsport, 1972. február (28. évfolyam, 27-51. szám)

1972-02-28 / 50. szám

TÁVOL A „FORGÓSZÍNPADTÓL” Évekig a labdarúgás élvonalában tevé­kenykedtek. Mint játékosok és mint edzők. Nevük sűrűn előfordult e hasábokon, mond­hatni: minden sportban járatos iskolás ismerte őket. Aztán lekerültek a nagy „forgószínpadról”. Ma már alig hallani többségükről. Pedig él­nek, dolgoznak, sőt, játszanak is. Csak nem az NB I-ben. „Még mindig a kemény munka és játék híve vagyok!” Képesítése: mesteredző. Lab­darúgásunk negyedik vonalában edzősködik. A Zuglói Danuviánál. Pár évvel ezelőtt még az él­vonalban oktatott. Nap mint nap nyilatkozott, véleményezett, bí­rált. Neve és csapata közis­mert volt. Utoljára a Dorogi Bányásszal volt az NB I-ben. Aztán a csa­pat is, az edző is búcsút mon­dott az élvonalnak. ■ Régen találkoztam a mester­rel. Már kicsit attól tartottam, nem ismerem meg. Arra szá­mítottam, hogy sokat változott az elrohant évek alatt. Tévedtem. Orczifalvi István a­­ régi. Mosolyogva, friss, ru­ganyos léptekkel jött az aszta­lok között. Leült, hevenyészve elmondott három viccet, s szen­vedélyesen beszélt a futballról. Igen. Orczifalvi mester egy cseppet sem öregedett. ■ _ Mi az edzői örök fiatalság titka? — kérdeztem „taktikai okokból”, s arra várva, hátha ő érdeklődik majd a randevú okai felől. Nem érdeklődött. Régein meg­szokta, hogy a legváratlanabb esetekben beszélgetésre invitál­ják. — Hogy mi a fiatalság titka? — kedélyesem­ mosolygott a „ba­jusza” alatt. — Munka, optimiz­mus, jó kedély. Ezek az elveim. Meggyőzően mondta mindezt. — Az optimizmus és a jó ke­dély a negyedik vonalban is ér­vényes? összehúzta a szemöldökét. — Természetesen! Nevetni fog, de ma többet dolgozom a labdarúgásért, mint akkor, ami­kor az élvonalban edzősködtem. Klubedzői teendőim mellett ugyanis a BLSZ technikai ve­zetője vagyok. Nem nevettem. És újabb „keresztkérdést” tettem fel: — Milyen érzés annyi NB I-es év után kiscsapatnál tevékeny­kedni? — Nehéz — mondta prózaiam — Azelőtt nem ismertem olyat, hogy nincs elég labda, és nem akkor edzünk, amikor szeret­nénk. Most már ismerem. Kis szünetet tartott, majd kérdezés nélkül folytatta: — Van egy óriási előnye an­nak, ha az ember egy időre kikerül a fényszóró sugarából. Van ideje lecsillapodni, s rá­döbbenni sok mindenre. — Éspedig? — vetettem köz­be, hogy ne csak az edző be­széljen. — Többek között arra, hogy én úttörőként vállaltam az „új ige” hirdetését, azt, amit ma már általában csinálnak. Vagy legalábbis hangoztatnak.. — Mi ez? — A kemény munka. Engem annak idején „angolabb”-nak mondtak az angolnál. Csak azért, mert keményen megkö­veteltem, hogy az edzéseken fus­sanak is egy kicsit azok a sze­gény fiúk. ■ Aztán általában kezdett be­szélni a labdarúgásról. — Az utánpótlás nevelésében van a hiba. Egyelőre nincs is sok remény arra, hogy olyan fiatalok kerüljenek az élvonalba, akik előbbre vinnék labdarúgá­sunkat. Újabb keresztkérdés követke­zett. — Annak idején szállóige volt, hogy öntől a védők taktikai utasításként ezt kapták: a ti­zenhatoson belülre csak „elha­lálozott” csatárok érkezhet­nek ... Felnevetett. — Már vártam ezt a kérdést. „Jóakaróim” gyakran felhasz­nálták ellenem ezt a kijelen­tést. Valóban, annak idején mondtam ezt. Persze, csak tré­fásan. Azt viszont komolyan mondtam: az ellenfél támadóit már a tizenhatosunk előtt meg kell „szabadítani” a labdától. — Úgy mondta: jóakarói. Sértve érzi magát? — Személyek által igen. A munkában — nem. Elszaladt az idő. Eltelt egy óra, s az edzőnek lejárt az ebédideje. Búcsúzott. Emígyen: — Leszek én még NB I-es ed­ző! Ő tudja. Németh Péter Dr. Középhátvéd még most is szereti a labdát Alig múlt harmincéves — két esztendeje ennek —, amikor vá­ratlan bejelentést tett a vezetők­nek. Nem tudja vállalni a to­vábbiakban az NB I-es játéko­sok terheit, kötelezettségeit, ezért lemond a velük járó elő­nyökről is. A bejelentés határo­zott volt, az indokolás meg­alapozott. Dr. Móritz Sándor el­köszönt barátaitól. Nehéz volt a búcsú, ez érthető, hiszen jó néhány esztendő öröme és bá­nata erős szálakkal fűzte a Pé­csi Dózsához. Azóta eltelt két esztendő. Nem égettem fel magam mögött a focipályára ve­zető hidat, mert erre egyszerűen nem lettem volna képes. Csak tervszerűen megtettem néhány lépést visszafelé az úton, hogy még egy ideig kevesebb energiá­val is rajta maradhassak. Móritz Sándor azt állítja, hogy az NB III-ban is kerek a labda és az ember ott is örül, ha győztes mérkőzés után ballag be fáradtan az öltözőbe. Szinte napok alatt lett a Pécsi Helyi­ipari SK csapatának vezéralak­ja. A kórházi elfoglaltság erő­sen megnyirbálta a hétközi ed­zésórákat, de a szívből, a lel­kesedésből, az NB I-es tapaszta­latból így is átlagon felüli tel­jesítményekre futotta.­­ Még mindig jólesően me­lenget, ha sikerrel álljuk az el­lenfél rohamait és még mindig furdal a lelkiismeret, ha netán az én hibámból találnak be a kapunkba. Ez utóbbi a ritkább és nem véletlen, hogy új csapata felfo­kozott reményekkel várja a ta­vaszi rajtot. A Kaposvári Rá­kóczi és a Pécsi BTC mellett őket is a bajnoki cím váromá­nyosának tartják, így érthető, hogy Móritz dr. sajnálja, amiért az izgalmas őszi hajrában hiányzott a küzdőtérről.­ ­ Valamikor azt mondták, hogy a suszternak lehet lyukas a cipője, a szabónak pedig szakadt a nadrágja. Éppen a sebészt kerülje el a sérülés? Nem kerülte el, és a fájó Achil­­les-ín miatt csak „másodálláso­mat” tudtam betölteni a csa­patnál. Én, a sérült, orvosi tás­kával ügyeltem a partvonalon kívül a fiúk egészségére. Ez még az ősszel volt. A tél végén már elkezdte az edzése­ket és a tavaszias napsugarak a pályán találták. Alig egy hete a Dunántúli Napló Kupa mérkőzés keretében 11-est érté­kesített a PVSK ellen. Utána mondta, hogy alig érzi a sérü­lést. — Mennyi edzésre futja heten­ként egy szakvizsga előtt álló sebészorvos idejéből? — ezt kérdeztük tőle az említett mér­kőzés után. — Amennyit az illető erre a célra ki akar szakítani. Az gyak­ran előfordul, hogy a délutáni edzések elején hiába várnak a fiúk, de „naplemente után” is van idő, ha az ember nem sajnálja. Most különösen jó, hogy nem Pécsbányatelepen ed­zünk és játszunk, hanem kiköl­töztünk a Kovács-telepi új pá­lyára. A szertáros is ott lakik és örömmel nyit ajtót, ha időn túl zörögtek be a focicsukáért és a labdáért. Új csapatának is lila-fehér a színe, akár a Pécsi Dózsáé, így a lila trikó gyakran jó­ttatja eszébe a „régi szép időket”. Talán ezért nem szakadtak meg a ba­ráti kapcsolatok, és ha az el­foglaltság engedi, ő is beül a pécsi szurkolók közé és biztatja Rapp Imrét, meg társait. Egy ilyen alkalommal kérdezték meg tőle, vajon nem hamarkod­­ta-e el a visszavonulást? Hi­szen, lám, Rapp harminchár­mon túl is mire volt képes az ősszel! — Ilyen ember csak egy van, ma már az NB I-ben. Talán nem is lehetne követni. De akkor én nem az anyakönyvi kivonatom­ra hivatkoztam. Valóban nem a kor miatt mon­dott le az NB I-es küzdelmek előnyeiről, hanem azért, hogy ne érje hátrány a másik pá­lyán. Munkahelyén, a megyei kórház sebészeti osztályán. A labdarúgócipők végleges szögre akasztására még nem gondol. Amíg lehet, mindent elkövet a csapatért, és ha a sors is úgy akarná, akár még az NB II-ben is számíthatná­nak rá. Azután, ha a labda már sehogy sem engedelmeskedne az akaratának, akkor marad az orvosi táska és a futballsérülé­­sek gyógyítása. Tóth Zoltán A­ Bp. Sparta akar nyugdíjba menni Tanulságos sportfilm készül­hetne az életéről. Nagy István, az MTK volt vá­logatottja jelenleg a Bp. Spar­tacus játékosa, a futballélet hul­lámvasút­ján minden magasságot beutazott. Volt ünnepelt hős, „fenegyerek”, a szurkolók vál­lán „lovagló” középpályás, de volt a kispad lovagja is. Előfor­dult, hogy legendákat zengtek kalandjairól, melyekben magas­ra rúgott a megivott korsó sö­rök száma, de megtörtént az is, hogy miután elküldték, nemso­kára ugyanott visszasírták. Kezdődjék tehát a film. Illet­ve — mivel képsorozatot nem tudunk közölni — az elképzelt film forgatókönyve. «««««««« 1. kép. (Üdezöld, gyepes fut­­ballpálya, premierplanban mér­kőzésről levonuló labdarúgók.) Nagy István: Ezt is megér­tem! Annyi reménykedés, vá­gyakozás után NB I-es játékos lettem. Nagyon meg kell becsül­nöm magam. Itt, az MTK-nál remek játékosok vannak. Csak akkor tudok „állva” maradni, ha mindent egy lapra teszek fel. Ez a lap pedig a futball lapja. Legyen tehát! Évek telnek el. Az egykori kisfiúból nagy fiú, az újonc­ból az MTK egyik legjobb já­tékosa lett. Megjárja — több mint hússzor — a válogatottat, valamennyi I. osztályú klub szí­vesen látná soraiban. Minden szép és rózsaszínű, ám egyszeri­ben rosszul mennek a dolgok... «««¦‚«««« 2. kép. (Nagy István a szerelé­sét csomagolja az MTK-pálya öltözőjében. Leakasztja kabát­ját a jól megszokott fogasról, kezet fog a szertárossal, és ki­megy az ajtón. Örökre.) Nagy István: Elküldték. Igaz ami igaz, nem vagyok éppen problémamentes gyerek, de azt nem mondhatja még az ellen­ségem sem, hogy ha kimegyek a pályára, nem húzok úgy, mint egy igásló. Persze, nem adom fel. A Budapesti Spartacusban szeretettel várnak. Azt mond­ták, NB I-be lehetne hozni a csapatot. Megpróbáljuk. Fogok én még I. osztályú mérkőzést játszani. Legfeljebb nem kék­fehérben ... «««««««« És újra teltek, múltak a na­pok. Sőt! A hetek, a hónapok, az évek. Nagy Pista vágya — az NB I-et illetően — nem realizálódott. Hiába játszott szinte minden mérkőzésen kiemelkedően, hiá­ba húzta magával — régi szo­kása szerint — a többieket. Ma­radtak az NB I B-ben. Pista is. Mégsem lett hűtlen második hazájához. Ahhoz a hazához, ahol befogadták, ahol szeretet­tel várták, ahol mindent rá épí­tettek. Pedig sokfelé hívták. Az NB I-be is. Mégsem ment. Rendkí­vül makacs természetű. Azt vallja: ahonnan egyszer elküldik az embert, oda ne kéredzkedjék vissza többé. És a következő edzésen újra Hidegkúti mester sípszavára végezte a gyakorla­tokat. «««««««« 3. kép. (Hatalmas, jellegtelen, szürke tömbház. Kelenföldi la­kótelep. Premierplanban az utca­­névtábla. Vadonatúj. Szakasits Árpád út. Lépcsőház. Halkan, diszkréten berregő csengő. Az ajtóban a főszereplő áll. Be­tessékel. Modern bútorzatú szo­ba, a sarokban nyolcéves kis­leány. Süppedő fotelek.) Nagy István: Tudom, hogy na­gyon sokan furcsának tartják, de én már a Spartacusból megyek nyugdíjba. Nem mondom, a mostani NB I-eseket figyelve, néha támad bennem némi nosz­talgia, de hamar úrrá leszek a kísértésen. Engem nagyon sze­retnek a Spartacusban. Most, úgy látszik, egzisztenciális szempontból is révbe jutok. Egy modern, kempingcikkeket áru­sító üzletnek leszek a vezetője. Feleségem halála óta csak a kislányomnak élek. A csapat? Sok nálunk a fiatal, tehetséges gyerek. Nagyon sok. Néha ki­mondottan öregnek érzem ma­gam közöttük... ««»«­«««« 4. kép. (A 39-es autóbusz meg­­áll az Üllői út József Attila la­kótelepi megállójánál Nagy Ist­ván leszáll és a Kőér utcai pá­lya felé tart. A pálya bejárata előtt néhány játékostársa éri utol. Egymás vállát átfogva men­nek be a kapun.) Lakat T. Károly Hétfő, 1972. február 28. Egy hátvéd abbahagyta... Kétszer játszott Pelé ellen, fogta a svéd csodaszélsőt, Ham­­rint, s az ördöngös jugoszlávot, Dzsajicsot. Az utóbbi egy-két húzásával éveket öregített már nevesebb jobbhátvédeken is. ő megfogta. Úgy, hogy állító­lag két kézen meg lehetett szá­molni, hányszor nyúlt a csatár a kilencven perc alatt a labdá­hoz. Nem is bírta ki a védőt, tekergeti ide-oda, sőt a végén átment a túlsó szélre. A fentiek csak epizódok. Tu­lajdonképpen nem is ezek jel­lemzik Bakos Sándort. Nem a látványos, nagy tettek, egy-egy kiugró játék. Ő a hétköznapok embere volt. Az egyszerűség, a megbízhatóság jellemezte. De nem csupán a játéka volt Barlangmentes. A játéktéren kí­vül is példamutatóan élt, s vi­selkedett. Az ilyen sportembereket ál­talában szeretik az edzők. Az ilyen játékosoktól nehezen vá­lik meg egy klub. Sokáig biztos tagja volt csa­patának, a Vasasnak. A válo­gatott csapat címeres mezét is felhúzta. Még nem volt harminc éves, amikor új jelöltet hoztak a posztjára. Őt pedig elengedték. Az NB I B-s Ganz-MÁVAG-hoz. Eleinte meglepő volt távozása a csapatból, az élvonalból. De minden csoda három napig tart, s lassan felejteni kezdték a szurkolók a hátvédet. Új csapatában egyre keveseb­bet lehetett hallani róla. Elein­te játszott. Méghozzá kitűnően. Aztán kimaradt. Úgy hírlett, abbahagyta. És edzőnek ment. Amikor megkerestem, ugyan­csak meglepődött. — Rólam? Cikket? — álmél­­kodott. — De miért? Amikor „menő” volt, akkor is ritkán kapták tollvégre. A meg­bízhatóság észrevehető ugyan, de sosem szenzáció. Ha valaki mindig „hozza magát”, az sok­szor kevés ahhoz, hogy valaki téma legyen. Megmondtam, hogy mire va­gyok kiváncsi. — Hogyan élek? Mit csinálok? Ezt a témát, azt hiszem, rövidre foghatom. Abbahagytam az ak­tív játékot. És most edző vagyok. Egy kiscsapatnál. Megnyugtattam, hogy a ki­kérdezésben alapos leszek. Ő mosolygott, s azt mondta: áll elébe. Sokat beszélgettünk. Az esz­mecserének csak kis részletei kerültek papírra. De ami oda­került, az a lényege a diszkur­­zusnak. — Miért hagyta abba? Talán „öregnek” érezte magát? Legyintett. — Áh, dehogy. Harminchárom éves vagyok. Ez pedig csak ná­lunk „kor” a labdarúgásban. Meg aztán bírnám is. — Akkor miért? — Megmondom. Az NB I B-ben közel élvonalbeli követel­mények voltak. Ez még nem lett volna baj. Ami a lényeges: nem találtam meg a számításomat. — Hol edző Bakos Sándor? — Egy kis falusi csapatnál. Pátyon. Ott is dolgozom. A helyi tsz-ben. Mint előadó. — Nem furcsa ez egy NB I- es labdarúgónak? — Én sohasem éreztem ma­gam valami fenenagy embernek. Azért, mert élvonalbeli futbal­lista voltam. Ennek csak örül­tem. Meg annak, hogy a fut­ball révén világot láttam, s ren­geteg szép emléket gyűjtöget­tem. Tehát nem kellett vala­miféle változáson átesnem, amikor abbahagytam a játékot. — Milyen edzői képesítése van? — Oktatói. — Ez elég magas szint a já­rási bajnoksághoz? — Én mindenesetre komo­lyan csinálom amit csinálok. Tehát itt az edzőséget is. — A lehetőségek?­­ — Mint az ilyen kis csapatok­nál általában. Kétszer edzünk hetenként. De még így sem ér rá mindig mindenki. Ám, mint mindenütt, itt is vannak áldo­zatkész sportemberek. Akik nem csak szeretik, hanem segí­tik is a sportot. Ilyen Lőrincz Miklós, a helyi tsz elnöke. Na­gyon sokat tesz a csapatért. — Szándékában áll főfoglal­kozásban is edzősködni? — Egyszer majd igen. Évek múlva. Előbb azonban kijárom az edzők iskoláját. Alulról kezd­ve. — Fáj még, hogy olyan korán lemondtak a játékáról? — Hát... — Tehát fáj. És ha most megint meghívó jönne, mond­juk az élvonalból, elmenne? — Még nagyon fáj a szívem a játékért. De erről én már régen letettem. Most már csak em­lékeim maradtak a legjobbak vetélkedéséből. Sok-sok zászló, meg érmek, veretek, csecse­be­­csék. Ha egyszer eljön hozzánk s lesz ideje sokat beszélgetni, mindegyiknek van története. Talán majd egyszer elmegyek Bakos Sándorhoz. A szerény, csendes, rokonszenves hátvéd­hez. Aki harminchárom éves, volt nagyválogatott s már nem futballozik. Várkonyi Sándor

Next