Népsport, 1972. február (28. évfolyam, 27-51. szám)
1972-02-28 / 50. szám
TÁVOL A „FORGÓSZÍNPADTÓL” Évekig a labdarúgás élvonalában tevékenykedtek. Mint játékosok és mint edzők. Nevük sűrűn előfordult e hasábokon, mondhatni: minden sportban járatos iskolás ismerte őket. Aztán lekerültek a nagy „forgószínpadról”. Ma már alig hallani többségükről. Pedig élnek, dolgoznak, sőt, játszanak is. Csak nem az NB I-ben. „Még mindig a kemény munka és játék híve vagyok!” Képesítése: mesteredző. Labdarúgásunk negyedik vonalában edzősködik. A Zuglói Danuviánál. Pár évvel ezelőtt még az élvonalban oktatott. Nap mint nap nyilatkozott, véleményezett, bírált. Neve és csapata közismert volt. Utoljára a Dorogi Bányásszal volt az NB I-ben. Aztán a csapat is, az edző is búcsút mondott az élvonalnak. ■ Régen találkoztam a mesterrel. Már kicsit attól tartottam, nem ismerem meg. Arra számítottam, hogy sokat változott az elrohant évek alatt. Tévedtem. Orczifalvi István a régi. Mosolyogva, friss, ruganyos léptekkel jött az asztalok között. Leült, hevenyészve elmondott három viccet, s szenvedélyesen beszélt a futballról. Igen. Orczifalvi mester egy cseppet sem öregedett. ■ _ Mi az edzői örök fiatalság titka? — kérdeztem „taktikai okokból”, s arra várva, hátha ő érdeklődik majd a randevú okai felől. Nem érdeklődött. Régein megszokta, hogy a legváratlanabb esetekben beszélgetésre invitálják. — Hogy mi a fiatalság titka? — kedélyesem mosolygott a „bajusza” alatt. — Munka, optimizmus, jó kedély. Ezek az elveim. Meggyőzően mondta mindezt. — Az optimizmus és a jó kedély a negyedik vonalban is érvényes? összehúzta a szemöldökét. — Természetesen! Nevetni fog, de ma többet dolgozom a labdarúgásért, mint akkor, amikor az élvonalban edzősködtem. Klubedzői teendőim mellett ugyanis a BLSZ technikai vezetője vagyok. Nem nevettem. És újabb „keresztkérdést” tettem fel: — Milyen érzés annyi NB I-es év után kiscsapatnál tevékenykedni? — Nehéz — mondta prózaiam — Azelőtt nem ismertem olyat, hogy nincs elég labda, és nem akkor edzünk, amikor szeretnénk. Most már ismerem. Kis szünetet tartott, majd kérdezés nélkül folytatta: — Van egy óriási előnye annak, ha az ember egy időre kikerül a fényszóró sugarából. Van ideje lecsillapodni, s rádöbbenni sok mindenre. — Éspedig? — vetettem közbe, hogy ne csak az edző beszéljen. — Többek között arra, hogy én úttörőként vállaltam az „új ige” hirdetését, azt, amit ma már általában csinálnak. Vagy legalábbis hangoztatnak.. — Mi ez? — A kemény munka. Engem annak idején „angolabb”-nak mondtak az angolnál. Csak azért, mert keményen megköveteltem, hogy az edzéseken fussanak is egy kicsit azok a szegény fiúk. ■ Aztán általában kezdett beszélni a labdarúgásról. — Az utánpótlás nevelésében van a hiba. Egyelőre nincs is sok remény arra, hogy olyan fiatalok kerüljenek az élvonalba, akik előbbre vinnék labdarúgásunkat. Újabb keresztkérdés következett. — Annak idején szállóige volt, hogy öntől a védők taktikai utasításként ezt kapták: a tizenhatoson belülre csak „elhalálozott” csatárok érkezhetnek ... Felnevetett. — Már vártam ezt a kérdést. „Jóakaróim” gyakran felhasználták ellenem ezt a kijelentést. Valóban, annak idején mondtam ezt. Persze, csak tréfásan. Azt viszont komolyan mondtam: az ellenfél támadóit már a tizenhatosunk előtt meg kell „szabadítani” a labdától. — Úgy mondta: jóakarói. Sértve érzi magát? — Személyek által igen. A munkában — nem. Elszaladt az idő. Eltelt egy óra, s az edzőnek lejárt az ebédideje. Búcsúzott. Emígyen: — Leszek én még NB I-es edző! Ő tudja. Németh Péter Dr. Középhátvéd még most is szereti a labdát Alig múlt harmincéves — két esztendeje ennek —, amikor váratlan bejelentést tett a vezetőknek. Nem tudja vállalni a továbbiakban az NB I-es játékosok terheit, kötelezettségeit, ezért lemond a velük járó előnyökről is. A bejelentés határozott volt, az indokolás megalapozott. Dr. Móritz Sándor elköszönt barátaitól. Nehéz volt a búcsú, ez érthető, hiszen jó néhány esztendő öröme és bánata erős szálakkal fűzte a Pécsi Dózsához. Azóta eltelt két esztendő. Nem égettem fel magam mögött a focipályára vezető hidat, mert erre egyszerűen nem lettem volna képes. Csak tervszerűen megtettem néhány lépést visszafelé az úton, hogy még egy ideig kevesebb energiával is rajta maradhassak. Móritz Sándor azt állítja, hogy az NB III-ban is kerek a labda és az ember ott is örül, ha győztes mérkőzés után ballag be fáradtan az öltözőbe. Szinte napok alatt lett a Pécsi Helyiipari SK csapatának vezéralakja. A kórházi elfoglaltság erősen megnyirbálta a hétközi edzésórákat, de a szívből, a lelkesedésből, az NB I-es tapasztalatból így is átlagon felüli teljesítményekre futotta. Még mindig jólesően melenget, ha sikerrel álljuk az ellenfél rohamait és még mindig furdal a lelkiismeret, ha netán az én hibámból találnak be a kapunkba. Ez utóbbi a ritkább és nem véletlen, hogy új csapata felfokozott reményekkel várja a tavaszi rajtot. A Kaposvári Rákóczi és a Pécsi BTC mellett őket is a bajnoki cím várományosának tartják, így érthető, hogy Móritz dr. sajnálja, amiért az izgalmas őszi hajrában hiányzott a küzdőtérről. Valamikor azt mondták, hogy a suszternak lehet lyukas a cipője, a szabónak pedig szakadt a nadrágja. Éppen a sebészt kerülje el a sérülés? Nem kerülte el, és a fájó Achilles-ín miatt csak „másodállásomat” tudtam betölteni a csapatnál. Én, a sérült, orvosi táskával ügyeltem a partvonalon kívül a fiúk egészségére. Ez még az ősszel volt. A tél végén már elkezdte az edzéseket és a tavaszias napsugarak a pályán találták. Alig egy hete a Dunántúli Napló Kupa mérkőzés keretében 11-est értékesített a PVSK ellen. Utána mondta, hogy alig érzi a sérülést. — Mennyi edzésre futja hetenként egy szakvizsga előtt álló sebészorvos idejéből? — ezt kérdeztük tőle az említett mérkőzés után. — Amennyit az illető erre a célra ki akar szakítani. Az gyakran előfordul, hogy a délutáni edzések elején hiába várnak a fiúk, de „naplemente után” is van idő, ha az ember nem sajnálja. Most különösen jó, hogy nem Pécsbányatelepen edzünk és játszunk, hanem kiköltöztünk a Kovács-telepi új pályára. A szertáros is ott lakik és örömmel nyit ajtót, ha időn túl zörögtek be a focicsukáért és a labdáért. Új csapatának is lila-fehér a színe, akár a Pécsi Dózsáé, így a lila trikó gyakran jóttatja eszébe a „régi szép időket”. Talán ezért nem szakadtak meg a baráti kapcsolatok, és ha az elfoglaltság engedi, ő is beül a pécsi szurkolók közé és biztatja Rapp Imrét, meg társait. Egy ilyen alkalommal kérdezték meg tőle, vajon nem hamarkodta-e el a visszavonulást? Hiszen, lám, Rapp harminchármon túl is mire volt képes az ősszel! — Ilyen ember csak egy van, ma már az NB I-ben. Talán nem is lehetne követni. De akkor én nem az anyakönyvi kivonatomra hivatkoztam. Valóban nem a kor miatt mondott le az NB I-es küzdelmek előnyeiről, hanem azért, hogy ne érje hátrány a másik pályán. Munkahelyén, a megyei kórház sebészeti osztályán. A labdarúgócipők végleges szögre akasztására még nem gondol. Amíg lehet, mindent elkövet a csapatért, és ha a sors is úgy akarná, akár még az NB II-ben is számíthatnának rá. Azután, ha a labda már sehogy sem engedelmeskedne az akaratának, akkor marad az orvosi táska és a futballsérülések gyógyítása. Tóth Zoltán A Bp. Sparta akar nyugdíjba menni Tanulságos sportfilm készülhetne az életéről. Nagy István, az MTK volt válogatottja jelenleg a Bp. Spartacus játékosa, a futballélet hullámvasútján minden magasságot beutazott. Volt ünnepelt hős, „fenegyerek”, a szurkolók vállán „lovagló” középpályás, de volt a kispad lovagja is. Előfordult, hogy legendákat zengtek kalandjairól, melyekben magasra rúgott a megivott korsó sörök száma, de megtörtént az is, hogy miután elküldték, nemsokára ugyanott visszasírták. Kezdődjék tehát a film. Illetve — mivel képsorozatot nem tudunk közölni — az elképzelt film forgatókönyve. «««««««« 1. kép. (Üdezöld, gyepes futballpálya, premierplanban mérkőzésről levonuló labdarúgók.) Nagy István: Ezt is megértem! Annyi reménykedés, vágyakozás után NB I-es játékos lettem. Nagyon meg kell becsülnöm magam. Itt, az MTK-nál remek játékosok vannak. Csak akkor tudok „állva” maradni, ha mindent egy lapra teszek fel. Ez a lap pedig a futball lapja. Legyen tehát! Évek telnek el. Az egykori kisfiúból nagy fiú, az újoncból az MTK egyik legjobb játékosa lett. Megjárja — több mint hússzor — a válogatottat, valamennyi I. osztályú klub szívesen látná soraiban. Minden szép és rózsaszínű, ám egyszeriben rosszul mennek a dolgok... «««¦‚«««« 2. kép. (Nagy István a szerelését csomagolja az MTK-pálya öltözőjében. Leakasztja kabátját a jól megszokott fogasról, kezet fog a szertárossal, és kimegy az ajtón. Örökre.) Nagy István: Elküldték. Igaz ami igaz, nem vagyok éppen problémamentes gyerek, de azt nem mondhatja még az ellenségem sem, hogy ha kimegyek a pályára, nem húzok úgy, mint egy igásló. Persze, nem adom fel. A Budapesti Spartacusban szeretettel várnak. Azt mondták, NB I-be lehetne hozni a csapatot. Megpróbáljuk. Fogok én még I. osztályú mérkőzést játszani. Legfeljebb nem kékfehérben ... «««««««« És újra teltek, múltak a napok. Sőt! A hetek, a hónapok, az évek. Nagy Pista vágya — az NB I-et illetően — nem realizálódott. Hiába játszott szinte minden mérkőzésen kiemelkedően, hiába húzta magával — régi szokása szerint — a többieket. Maradtak az NB I B-ben. Pista is. Mégsem lett hűtlen második hazájához. Ahhoz a hazához, ahol befogadták, ahol szeretettel várták, ahol mindent rá építettek. Pedig sokfelé hívták. Az NB I-be is. Mégsem ment. Rendkívül makacs természetű. Azt vallja: ahonnan egyszer elküldik az embert, oda ne kéredzkedjék vissza többé. És a következő edzésen újra Hidegkúti mester sípszavára végezte a gyakorlatokat. «««««««« 3. kép. (Hatalmas, jellegtelen, szürke tömbház. Kelenföldi lakótelep. Premierplanban az utcanévtábla. Vadonatúj. Szakasits Árpád út. Lépcsőház. Halkan, diszkréten berregő csengő. Az ajtóban a főszereplő áll. Betessékel. Modern bútorzatú szoba, a sarokban nyolcéves kisleány. Süppedő fotelek.) Nagy István: Tudom, hogy nagyon sokan furcsának tartják, de én már a Spartacusból megyek nyugdíjba. Nem mondom, a mostani NB I-eseket figyelve, néha támad bennem némi nosztalgia, de hamar úrrá leszek a kísértésen. Engem nagyon szeretnek a Spartacusban. Most, úgy látszik, egzisztenciális szempontból is révbe jutok. Egy modern, kempingcikkeket árusító üzletnek leszek a vezetője. Feleségem halála óta csak a kislányomnak élek. A csapat? Sok nálunk a fiatal, tehetséges gyerek. Nagyon sok. Néha kimondottan öregnek érzem magam közöttük... ««»««««« 4. kép. (A 39-es autóbusz megáll az Üllői út József Attila lakótelepi megállójánál Nagy István leszáll és a Kőér utcai pálya felé tart. A pálya bejárata előtt néhány játékostársa éri utol. Egymás vállát átfogva mennek be a kapun.) Lakat T. Károly Hétfő, 1972. február 28. Egy hátvéd abbahagyta... Kétszer játszott Pelé ellen, fogta a svéd csodaszélsőt, Hamrint, s az ördöngös jugoszlávot, Dzsajicsot. Az utóbbi egy-két húzásával éveket öregített már nevesebb jobbhátvédeken is. ő megfogta. Úgy, hogy állítólag két kézen meg lehetett számolni, hányszor nyúlt a csatár a kilencven perc alatt a labdához. Nem is bírta ki a védőt, tekergeti ide-oda, sőt a végén átment a túlsó szélre. A fentiek csak epizódok. Tulajdonképpen nem is ezek jellemzik Bakos Sándort. Nem a látványos, nagy tettek, egy-egy kiugró játék. Ő a hétköznapok embere volt. Az egyszerűség, a megbízhatóság jellemezte. De nem csupán a játéka volt Barlangmentes. A játéktéren kívül is példamutatóan élt, s viselkedett. Az ilyen sportembereket általában szeretik az edzők. Az ilyen játékosoktól nehezen válik meg egy klub. Sokáig biztos tagja volt csapatának, a Vasasnak. A válogatott csapat címeres mezét is felhúzta. Még nem volt harminc éves, amikor új jelöltet hoztak a posztjára. Őt pedig elengedték. Az NB I B-s Ganz-MÁVAG-hoz. Eleinte meglepő volt távozása a csapatból, az élvonalból. De minden csoda három napig tart, s lassan felejteni kezdték a szurkolók a hátvédet. Új csapatában egyre kevesebbet lehetett hallani róla. Eleinte játszott. Méghozzá kitűnően. Aztán kimaradt. Úgy hírlett, abbahagyta. És edzőnek ment. Amikor megkerestem, ugyancsak meglepődött. — Rólam? Cikket? — álmélkodott. — De miért? Amikor „menő” volt, akkor is ritkán kapták tollvégre. A megbízhatóság észrevehető ugyan, de sosem szenzáció. Ha valaki mindig „hozza magát”, az sokszor kevés ahhoz, hogy valaki téma legyen. Megmondtam, hogy mire vagyok kiváncsi. — Hogyan élek? Mit csinálok? Ezt a témát, azt hiszem, rövidre foghatom. Abbahagytam az aktív játékot. És most edző vagyok. Egy kiscsapatnál. Megnyugtattam, hogy a kikérdezésben alapos leszek. Ő mosolygott, s azt mondta: áll elébe. Sokat beszélgettünk. Az eszmecserének csak kis részletei kerültek papírra. De ami odakerült, az a lényege a diszkurzusnak. — Miért hagyta abba? Talán „öregnek” érezte magát? Legyintett. — Áh, dehogy. Harminchárom éves vagyok. Ez pedig csak nálunk „kor” a labdarúgásban. Meg aztán bírnám is. — Akkor miért? — Megmondom. Az NB I B-ben közel élvonalbeli követelmények voltak. Ez még nem lett volna baj. Ami a lényeges: nem találtam meg a számításomat. — Hol edző Bakos Sándor? — Egy kis falusi csapatnál. Pátyon. Ott is dolgozom. A helyi tsz-ben. Mint előadó. — Nem furcsa ez egy NB I- es labdarúgónak? — Én sohasem éreztem magam valami fenenagy embernek. Azért, mert élvonalbeli futballista voltam. Ennek csak örültem. Meg annak, hogy a futball révén világot láttam, s rengeteg szép emléket gyűjtögettem. Tehát nem kellett valamiféle változáson átesnem, amikor abbahagytam a játékot. — Milyen edzői képesítése van? — Oktatói. — Ez elég magas szint a járási bajnoksághoz? — Én mindenesetre komolyan csinálom amit csinálok. Tehát itt az edzőséget is. — A lehetőségek? — Mint az ilyen kis csapatoknál általában. Kétszer edzünk hetenként. De még így sem ér rá mindig mindenki. Ám, mint mindenütt, itt is vannak áldozatkész sportemberek. Akik nem csak szeretik, hanem segítik is a sportot. Ilyen Lőrincz Miklós, a helyi tsz elnöke. Nagyon sokat tesz a csapatért. — Szándékában áll főfoglalkozásban is edzősködni? — Egyszer majd igen. Évek múlva. Előbb azonban kijárom az edzők iskoláját. Alulról kezdve. — Fáj még, hogy olyan korán lemondtak a játékáról? — Hát... — Tehát fáj. És ha most megint meghívó jönne, mondjuk az élvonalból, elmenne? — Még nagyon fáj a szívem a játékért. De erről én már régen letettem. Most már csak emlékeim maradtak a legjobbak vetélkedéséből. Sok-sok zászló, meg érmek, veretek, csecsebecsék. Ha egyszer eljön hozzánk s lesz ideje sokat beszélgetni, mindegyiknek van története. Talán majd egyszer elmegyek Bakos Sándorhoz. A szerény, csendes, rokonszenves hátvédhez. Aki harminchárom éves, volt nagyválogatott s már nem futballozik. Várkonyi Sándor