Népsport, 1980. március (36. évfolyam, 51-77. szám)
1980-03-30 / 76. szám
ii / EGY MONDAT - HAJNALBAN Az álom és az ébrenlét határán lendített át a rádióban elhangzó mondat. Kora reggel volt. Az agyam már működött, mert felfogta egy hoszszabb nyilatkozatból azt az egy mondatot, amitől pillanatok alatt éber lettem. Ez olyan gondolatot közvetített, mely kerek egésszé tette, egyszeriben értelmes rendbe sorolta azt a kusza gondolathalmazt, amely napok óta foglalkoztatott. (Ismét tetten értem az emberi szervezet tökéletesen talán soha meg nem érthető, meg nem ismerhető működését. A csodák sorozata nemcsak arra figyelmeztet nap nap után, percről percre, hogy nincse’az embernél csodálatosabb, hanem arra is, hogy semmi, amit az ember létrehoz, nem lehet olyan fontos, mint maga az ember. A szűklátókörűség, amely csak a teljesítményt vizsgálja, értékeli, magát az emberi pedig nem — előbb-utóbb megbosszulja magát.) Keresztúry Dezsőt kérdezte a riporter és miután az akadémikus, a pártkongresszus meghívott vendége elmondta véleményét az ott elhangzottakról, írói terveiről is beszélt. „... Elhatároztam, hogy az idén, legkésőbb májusban kimegyek a kertembe és megírom Arany János könyvem második kötetét, mert most már belepusztulok, ha nem írom meg.” Nyilvánvalóan anélkül, hogy ■ ezzel valamiféle didaktikus célja lett volna, kimondott egy alapvetően fontos, minden ember számára megszívlelendő dolgot. Azt, hogy az alkotó embernek roppant fontos, hogy a munkában elfáradt fizikumát, szellemét a szükséges pihenésen kívül egyéb módon is felfrissítse. A „feltöltődéshez” új ingerek, új élmények, a megszokottól némileg, vagy egészen eltérő körülmények kellenek. Ezek szükségesek ahhoz, hogy az elfáradt fizikum és szellem új, talán az eddig elértnél magasabb szintű teljesítmények végrehajtására váljon képessé. E feltöltődés híján az ember, néha anélkül, hogy okát tudná, szenved, teljesítménye látható ok nélkül csökken. „Kimegyek a kertembe” ... Feltehetően Keresztúry Dezső ott is megírhatná azt az említett könyvet, ahol eddig dolgozott. A mondat utolsó szavai („... mert most már belepusztulok, ha nem írom meg.”), arra engednek következtetni, hogy a munka megkezdését halogatta, pedig azt erős szenvedéllyel elvégezni akarja. Itt kap aztán világos értelmet a közlés: „Kimegyek a kertembe”. Jelzi, hogy az író valószínűleg eljutott a szellemi fáradtságnak arra a fokára, ahol az óhajtott munka elvégzéséhez már kellenek azok az új, frissítő hatású ingerek, amelyeket az új környezet, a kert ad, testet, lelket felüdítő csendjével, esztétikumával. Lehet, hogy nincs igazam, hogy túl érzékenyen reagálok az észlelt jelenségre, de növekvő aggodalommal figyelem élsportolóink mindennapjait. A nyilatkozók — nemcsak hazánk sporthírességei — rendre semmitmondó válaszokat adnak arra a kérdésre, hogy mit csinálnak legszívesebben szabadidejükben. Olvasok. Zenét hallgatok. Kézimunkázom. A többség azonban hasonló általánosságok kitalálásával sem vesződik, hanem kimondja kereken: a nemzetközi élvonalban a helytállás annyi energiát követel a sportolótól, hogy a felkészülés mellett csak a szükséges étkezésre és alvásra marad ideje, ereje. A többség el is hiszi a szakvezetőknek, hogy csak így érhet el eredményt, és ellenkezés nélkül vállalja ezt a többnyire nagyon egyhangú, kevés ünnepnapot tartogató életet. A lázadókat ritkán értik meg. A lázadókat büntetik. Magyar Zoltán sorsát, sportpályafutását kísérem figyelemmel — távolról, éppen azért képtelenül arra, hogy eldöntsem: a róla alkotható sokféle, egymástól élesen elütő kép közül melyik az igaz. Én — ismétlem, távolról! — úgy látom, hogy Magyar Zoltán, a kisfiú, olyan, mint a többi tizenéves, könnyen kerülhetne az osztály „fenegyerekeinek” befolyása alá (kamasz énje húzná is közéjük, erősen). Ám elképesztő tehetség tornában, így edzője kemény kézzel fogja, irányítja a szerek világa felé. Mindez nem megy konfliktusok nélkül. Kezdetben tehát inkább akarata ellenére, mint a tornasport iránti lelkesedésből lesz tornász. (Gyanítom, hogy a körülötte, miatta támadt viharok, viták forrása valahol itt keresendő.) Bár a páratlan sikersorozat így is megszületett, s töretlenül folytatódik... Szerintem az élet mégis mindenki számára könnyebb, ha megérti azt az igazságot, amit Keresztúry Dezső idézett mondata rejt magában. Mindannyiunknak, akár van róla tudomásunk, akár nem, akár tudatosan vágyódunk rá, akár csak, akát nem tudva, értetlenül szenvedünk a hiányától — szükségünk van egy „kertre”, ahová elmehetünk időnként új erőt, új szellemi energiákat, élményeket gyűjteni. Vannak életünket, vagy annak egy-egy szakaszát meghatározó nagy szenvedélyek (ilyen a sport is), amelyek akkor látszólag teljesen betöltik mindennapjainkat. Ám, még ilyenkor is kell az embernek (ennek az egészen talán soha meg nem ismerhető, ki nem ismerhető lénynek) a kikapcsolódás, a másféle inger, az inspiráló változatosság. Enélkül a legerősebb szenvedély is elvesztheti hajtóerejét, végül nem marad, belőle más, mint az unt kötöttség. Egy nyilatkozatából megtudtam, hogy Magyar Zoltán viszonylag újkeletű szenvedélynek hódol, szabad idejében vadászik Beszélgettem vele erről, kérdeztem, hogyan nőtt meg benne a vonzalom a természet iránt, az a vonzalom, amelyről egyre gyakrabban és egyre szívesebben vall. Kiderült, hogy kisgyermekként minden vakációt nagyszüleinél töltöttegy bakonyi faluban. Ott csatangolt a kisdiák falusi pajtásaival a tág határban, az élmények tömegét adó erdőben, a hegyekben. A természettel kialakuló és erősödő kötelékét lazította meg a sportolói pályafutás, amely új életformát, szigorú napirendet követelt, amelyből a Bakony, a természet szinte teljesen kirekesztődött. A vadászat, amelyet barátai révén ismert meg, elemi erővel ébresztette föl benne a gyerekkori emlékeket. Egybeesett ez tornászpályafutásának azzal a szakaszával, amelyben már úgy érezte, a folytatás, az újabb és újabb erőpróbákra, a tőle elvárt sikerekre való felkészülés már olyan energiákat követel meg tőle, amelyeket egyre nehezebb magában felkutatnia. Akarja az újabb olimpiai aranyérmet („ ... belepusztulok, ha nem írom meg”) de a belső tartalékok fogytán vannak. (Ne feledjük, a most 26 éves fiatalember 14 éves kora óta szigorú kötöttségek között, első Európa-bajnoki győzelme, 1973 óta a siker, a népszerűség nem mindig könnyű bátyúját cipelve él. Aki nem élte át, aligha képes egészen megérteni, milyen érzés a cím védőjeként, esélyesként, az ország sportszerető közönségének reményeit hordozva, újra meg újra kiállni a küzdőtérre, állni az összehasonlítást a világ legjobbjaival!) Magyar Zoltán talán átsegíti, a hosszú sportpályafutása egy szakaszában törvényszerűnek is tekinthető fáradtságán az ő „kertje”, a vadászmező. Szakvezetői alig leplezett ellenszenvvel figyelik újabb „lázadását”. Megértem őket is. Ők újabb sikert, aranyérmet szeretnének kovácsolni és szerintük, ennek a munkának a tornacsarnok lehet egyedüli színtere. Én a vadásznak szurkolok. A vadásznak, aki fácánok, nyálak, őzek nyomában járva, erdőn, mezőn bóklászva gyűjti magába azt az erőt, ami nélkül talán már az olimpiáig sem tartana kifogyó lendülete. Pap Kornélia XXXVI. 76. ♦ 1980. március 30 BABAVÁRÁS VÍZ ALATT A minap láttuk az ősrégi etruszk szobor rajtfejeshez készülő kései modelljét. A vízre összpontosító tömzsi alkatú ember a csobbanással eltűnt szemünk elől és a kék vizű medencében számunkra csupán egy úszósapkás volt a sok közül. Másfél évvel ezelőtt avattuk a gyár 25 méteres uszodáját. Eleinte csak kívülről nézegettem, aztán már felhúztam utcai cipőmre a korábban múzeumokban látott mamuszkát és megcsodáltam, ki, hogyan úszik. Miért ne tanulhatnám meg én is? — meséli Tóth Sándor, a Kőbányai Gyógyszerárugyár laboránsa, aztán hálásan tekint Bak Lajosnéra, Marika nénire, hiszen neki köszönheti, hogy három hónap múltán egyhuzamban akár húsz hosszast is végig tud úszni. — Áprilisban, a következő tanfolyamra küldöm a feleségemet is! — Nevet, és újabb fejessel eltűnik a hullámokban. (Dokumentumok bizonyítják, hogy már az ősember is megtanult úszni. Az ókori kultúrállamokban az úszás tudománya alapvető követelménynek számított. A középkorban pedig a lovagi erényekhez tartozott. A felvilágosodás összes pedagógusa kiemelte, hangsúlyozta egészségügyi jelentőségét. A nyolc méter széles medencét 25 asszony és néhány férfi szeli át, levegővétel nélkül, kartempó segítségével. Aztán ugyanígy igyekeznek a túlpartra kracozva- Siklanak a mélyvízen azok, akik évtizedekig csak a térdig érőbe merészkedtek. Oszik, csaknem szabályos stílusban az 57 éves nagymama. — Nevetett a családom, amikor először bejelentettem, később jövök haza, mert úszótanfolyamra megyek. Látni kellett volna csodálkozó tekintetüket. Nyugdíjas vagyok — mondja Németh Vilmosné, a kísérleti laboratórium egykori munkása ■ —, de most is viszszajárok „félnaposnak”. A maradék szabad időmben pedig úszni tanulok. A gerincemen és a nyakószirtemen sok a mészlerakódás és az orvosok már régen javasolták, mozogjak többet. Ha lehet, ússzam. Igenigen fogadkoztam, de csak három hónapja valósítom meg a jó tanácsot. A gyári uszoda reggel hattól este hatig vár minket, sokat veszít, aki nem él az ingyenes lehetőséggel. — Használt a vízterápia a fájdalmak ellen? — Majd elfelejtettem: volt, nincs. Ami nem fáj, arról pedig kár beszélni. Molecz Istvánné technikus volt az úszómester legfélénkebb tanítványa. A fiatalasszonynak víziszonya volt, hallatlanul félt a legkisebb hullámtól is. Most megfogadott férjével, hogy hamarosan bemutatja, milyen remekül úszik. Sőt, ha férje ellátogat az uszodába, fejesugrással köszönti. A meghívás megtörtént, az időpontra a házastárs szerint éveket kell várni, az asszony szerint csupán egy-két hetet. A Répás házaspár ülőmunkát végez, ezért tartja fontosnak a mozgást. Bánatuk, hogy gyermekeik még nem tarthatnak velük, mert csak 14 éven felüliek látogathatják a gyári uszodát. Üllőn, Répásék otthonában jó néhány hete esti téma a sok-sok uszodai élmény. (Az NDK-ban nincsen olyan 20 éven aluli, egészséges ember, aki ne tudna úszni! 1990-re nem lesz az országban olyan község, lakótelep, ahol ne lenne uszoda.) Előkerülnek a medencéből a legszorgalmasabb tanítványok. Illésné asztmával, vérkeringési zavarokkal küszködik. Amikor először odaállt Marika néni elé, megmutatta elkékült ujjait, s reménykedve kérdezte: jöhet-e ilyen betegséggel úszni? Az edző és a tanítvány nagyot vállalt és közösen elérték, hogy Illésné egészségügyi állapotával ma már sokkal elégedettebb az orvos. A 28 éves Farkas Gáborné kisgyereket vár. Egy koraszülése már volt és a munkásnőnek a Bakáts téri kórházban ajánlották, hogy terhessége alatt ússzon rendszeresen. — Könnyedén hordom a gyereket, még náthás sem voltam. A vízben soha nem éreztem rosszullétet. Erősnek érzem magam és hiszem, hogy ezúttal időben jön a baba. A Szovjetunióban és Franciaországban forradalmi módszerrel próbálkoznak: vízben szülnek a nők. A víz alatti szülés elsajátítására, annak megtanítására tanfolyamokat szerveznek. Ez a módszer a víz ernyesztő hatása révén csökkenti az anya fáradtságérzetét és fájdalmait.) Bak Lajosné 30 éve dirigál a partról a gyerekeknek. Felnőtteknek másfél éve. Szerinte ez a nehezebb, de az eredményért megéri. Munkásnők mozdulnak ki a tespedésből, az otthon — munkahely — otthon körforgásából. Edzettebbek, egészségesebbek lesznek, és ehhez ő is hozzájárul. Szepessy Ervinnel, a Kőbányai Lombik Torna Klub elnökével az uszodában találkoztunk. Tőle tudjuk, hogy a Kőér utcában levő sportkombinátjukat, amelyet jelenleg nyolc szakosztály 1517 tagja és a tömegsportosok használnak, évtizedek óta nem tudják fejleszteni a metróépítkezés miatt, így került a 16 millió forintos uszoda a Diósgyőri utcába, az üzemi óvoda mellé. Tavaly 12 ezren kerestek felüdülést a mutatós sportlétesítményben. Bármennyire vonzza a kék uszoda a legkisebbeket, meg kell várniuk a nyarat, amikor az óvódai pancsoló medencében megtanulhatják a tempózást. Az önköltséges úszótanfolyamok (három hónapra 300 forint) folytatódnak. Lesz jelentkező, hiszen a száz „első fecske” rendszeresen beszámol a munkatársaknak minden lényegesről: „már be mertem ugrani a vízbe..., beteszem a fejem is... tudom a kéztempót ...” Ízesek, minden reklámnál többet érők ezek az élménybeszámolók. A négyezer gyógyszerárugyári dolgozó 60 százaléka nő és ők a vállalkozóbb kedvűek! A hétfői oktatásnak régen vége. Sötétedik. Sima a víztükör, a hajszárítók, a kvarclámpák lehűlésre ítéltettek. A tanfolyamosok többségére régóta várakozik kocsival a férj. Soká jön az úszópalánta-feleség, csak utcahosszat sétálgatva lehet kivárni. De meg kell várni, nehogy még pirosabbra csípje vidám arcát a tavaszeleji szél. Udvardi Gyöngyi Akár húsz hosszat is végig tud úszni ASZTALITENISZ Lesipuskások? — összeszedett csapat! Nem túl hízelgő kijelentés. Az ember azt várni, hogy akinek szánták — nyomban felháborodik, kikel magából, érvel, vitatkozik, megpróbálja bizonyítani, hogy ez csak rágalom. Ám a ,,sértett fél” csak szép csendben helyesbít. — Inkább úgy mondanám, ügyes lesipuskások vagyunk. Hát?!... Ez sem kifejezetten bók... Fura dolog a csapatépítés az egyéni sportágakban. Amíg egy kézi-, vagy kosárlabdacsapatot csak hosszú, fáradságos munkával lehet egybekovácsolni, igazi csapattá formálni, addig, mondjuk, asztaliteniszben... Igen. Itt igaz a tétel: öt jó játékos már jó csapat. Nem akarjuk lebecsülni az összetartó erő, a csapatszellem erejét, de hát a siker általában nem ezeken múlik elsősorban. Mert ha összeállítanánk, mondjuk, egy világválogatottat — például kínai, japán, magyar, svéd és jugoszláv versenyzőkből-, hiába nem tudnának még csak beszélni sem egymással, aligha találnának legyőzőre ... Lehet tehát, hogy egy sikeres asztalitenisz-csapathoz elsősorban nem is jó edzőre, hanem egy ügyesen igazoló vezetőre van inkább szükség? ... Öten — hatfelől Tímár, Pótári, Mohai, Kovács J., Bertha. Jól csengő névsor. Még az ötös csapat leggyengébb tagja is 36. a magyar ranglistán. Ők öten, ma már — egy csapat. De, mondjuk, egy évvel ezelőtt ... Tímár a bajnok Bp. Spartacusban játszott. .. Pótári az azóta BEK-győztes BVSC-ben ... Mohai a VM KÖZÉRT-ben ... Kovács katonaidejét töltötte a H. Szondi SE-ben... Bertha a BSE-t erősítette... S ha az utánuk következők nem is ilyen ismertek, ők is hasonlóan széles körből lettek öszszeverbuválva. Hát ezért mondják, hogy a nemrég kezdődött NB I bronzérmének várományosa, a vidék legjobbja cím legnagyobb esélyese, a szegedi DÉLÉP SC „összeszedett csapat” ... Persze, lehet szépíteni a dolgot! Tímár korábban is távozni akart a Spartacusból, nem őt keresték meg, hanem állítólag ő kereste meg a szegediekéit Petákia megye neveltje. Hódmezővásárhelyről került a BVSC-be, s nem tudott gyökeret verni Pesten. Mohai és Kovács, a két KÖZÉRT-nevelt lényegében „cseregyerekként” igazolt a DÉLÉP-hez: néhány évvel ezelőtt a szegediek adták kölcsön két legjobbjukkat (Benákot és Kalmárt) a budapestieknek. S kisebb vagy nagyobb, valós vagy kétkedéssel fogadható „mentség” mindegyik Szegedre került játékos esetében a kiad. De vajon szüksége van-e a szakosztálynak ezekre a mentségekre? 09 ügyesen — okosan! Valóban — nincs mit ezen szépíteni! — ügyes lesipuskások a szegediek. Jó érzékkel, ügyesen szemelik ki azokat a játékosokat, akik éppen távozni akarnak egyesületükből. (Persze, elsősorban mindig azok szándékáról tudakozódnak, akik valamelyest kötődnek a városhoz, a megyéhez.) S az ilyen asztalliteniszezők csakhamar náluk ütik a labdát... Igaz, sok esetben többet ígértek — és adtak is! —, mint egyegy fővárosi nagycsapat. Hogy miért nem saját nevelésű játékosaikra építenek? Induljunk kicsit messzebbről! Az NB I-ben évről évre tizenkét szakosztály szerepel. Aligha tartana ott a magyar asztalitenisz, ahol tart, ha mindig csak ez a tizenkettő ■ nevelne ütőképes versenyzőket! Legyen szó a BVSC-ről, vagy a Spartacusról, a Postásról vagy a Ganz-MÁVAG-ról, a játékosok többségét valahonnan igazolták. Lehet, hogy aztán ott faragtak belőlük igazán jó játékost, de tény: elenyészően kevés NB I-es játékos szerepel felnőtt korában is anyaegyesületében. S a DÉLÉP tulajdonképpen csak azt a pénzt fordítja a szakosztályra, amit — ha nem lenne saját csapata — valamilyen formában amúgyis a város sportjára áldozna. Kölcsönkenyér... A felnőtt csapat tagjait innenonnan igazolták, de legalább van utánpótlásuk!Általában ezzel a kegyes mondattal szoktuk elintézni, ha egy „összeszedett” csapatról beszélünk. És, ha egy hatfelől összefutott csapatnak még számottevő utánpótlása sincs? ... Akkor is lehet jó szakosztály, sőt jó nevelő szakosztály is! Papíron a DÉLÉP-nek is épp csak annyi ifjúsági és serdülő versenyzője van, amennyit szinte már kötelező elindítani egy-egy országos versenyen. Papíron... Csakhát Szegeden egyfajta nagy szakosztályt alkot a DÉLÉP, a Spartacus és a Kábel. Egy ugyanazon teremben készülnek, s ez edzők sem nézik, mikor men színekben szereplő játéknak adnak tanácsot, így egy , kábeles”, vagy „spans” fiatal — és siker — legalább annyira DÉLÉP-es is, mint fordítva. A különböző klubok összefogása — ha ma még kissé talán idegenül is hangzik — egye-Az NB I-es Játékoskeret: Timár, Petári, Bénák, Mohai, Rózsa, Bertha, Kovács J. Kalmár. Edző: Halasi György. Szakosztályelnök: Váróczi Andor. A legtöbb segítséget nyújtották: Sipos Mihály, a DELIOP vezérigazgatója, Major Gyula sportköri elnök. nesen követésre méltó a vidéki városokban. Annyi jó játékos ugyanis mindig volt, s valószínűleg lesz is — például Szegeden —, hogy ki tudjanak állítani három-négy NB-s csapatot. De a legnagyobb egyesület — jelen esetben a DÉLÉP —, megtehetné, hogy a város legjobb tizenöt asztaliteniszezője közül tíz nála játsszon. Azaz, öt játszszon, a többi meg... Hát nem ésszerűbb, hogy a „fölösleges”, ám máshol sikert arató felnőtt és ifjúsági versenyzőiket is „kölcsönadják” a szomszédos egyesületnek?! S alkalomadtán viszszakérik a kölcsönt. — Lesipuskások ezek! Nem túl hízelgő kijelentés ez sem. De, ha azt vesszük, hogy az előbb még ez volt a mentség, most pedig ez a legkeményebb „vád”... " Az igazság pedig, ha kendőzetlenül nézzük a dolgokat, a DÉLÉP nevéhez sem fűződik kirívóan több apró „szabálytalanság", baráti üzlet, üzleti barátság, mint a többiekéhez. Csak ők nem rejtegetik ezeket az ügyeket... Komlósi Gábor NÉPSPORT 5 TABLÓ Tímár Petári