Népsport, 1981. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-16 / 40. szám
XXXVII. 40. ♦ 1981. február 16. VÍVÁS „Los Angelesben még egyszer megpróbálom” . Elnéztem a moszkvai olimpián a részvéttel gratuláló embereket, ugyanez ismétlődött meg az élménybeszámolókon. Nem tudtak egyértelműen a szemébe nézni és azt mondani: „Gratulálok”. A többség kötőszavakat keresett az igéhez — „azért fogadja ...”, „ez is szépen csillog...” — meg ilyesmik. Több hónap távlatából is azt kérdezem: hát miért?, mert tudom, hogy holnap újra kötőszavakat bogarásznak majd a szurkolók, ha az aranyéremre esélyes versenyző esetleg a harmadik helyen végez. Nem hiszek abban, hogy a mai naptól, vagy ezektől a soroktól most másképpen lesz. A közvélemény éhes az aranyra, kivált egy olimpián, s igazából csak a győztest szeretik. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez másképpen van. Gedővári Imre 1988-ban minden nagy versenyt megnyert, csak az olimpiát nem. Az élménybeszámolók leggyakrabban viszszatérő kérdése ez volt: miért? * De hát lehet-e a miértre válaszolni? Őrzöm egy verseny emlékét, amely hűen kifejezte a modern sport „gladiátorai” közötti minimális különbségeket. Évekkel ezelőtt a belgrádi úszó Európa-bajnokságon az eredményhirdetés alkalmával a döntő valamennyi részvevőjének tiszteletére felhúzták országa zászlaját. Alig hiszem, hogy amikor hajszálak döntenek a helyezések között, kell ehhez kommentár. Ha Gedővári Moszkvában nem két 5:4-es vereséget szenved, hanem az egyik asszóban ő viszi be az ötödik tust, most más a helyzet. De felesleges belemélyednünk a feltételezések láncolatába. Családi körben, négyéves kislánya és felesége társaságában beszélgettünk. El volt keseredve az olimpia után, persze, hogy csalódott volt. „A tatai edzőtáborban három héten át nem hallottam mást, mint olimpia. Ha ez a legszebb tíz magyar szó egyike, akkor is megunom. De túl vagyok rajta." Öröm és keserűség nem több napos vendégek nála. „Kétes tusokkal kiestem a Hungária Kupán, fél délután dühöngtem, aztán már elszállt minden, amikor este tíz órakor megnéztem a közvetítést a televízióban. Legutóbb, két napig éreztem örömet a Moszkva Kupa megnyerése után.” Az olimpia azért más. Új év, új feladatok várnak az egyik legnyugodtabb magyar kardvívóra. 1981 is úgy kezdődött, mint 1980: bravúrosan nyert a Moszkva Kupán. Igaz, nem voltak ott az olaszok, igaz, Burcev sérülés miatt nem vívott, de tessék csak megkérdezni több sportágban is versenyzőinket, hogy általában milyen a Szovjetunióban rendezendő viadalok, amelyeken a hazaiak legjobbjai mind elindulhatnak. Azt hiszem, egyértelmű a válasz. Már 1977-ben majdnem 3 a győztes. Második lett Nazsimov mögött, 5:4-re kapott ki tőle a döntőben. „Jólesett a moszkvai vívás, kedvenc versenyemmé lépett elő. Pihent voltam, majdnem túl a félévi vizsgákon. Úgy látszik, jót tesz az ember idegrendszerének, ha tanul. Mindennel törődtem csak a vívással nem. Mesterem, Zarándi Csaba rettenetesen izgult: »Jaj, csak legalább az ötben legyél bent« — mondta. A fő gond minden évben az, hogyan készüljünk fel a világbajnokságra. Elgondolkoztató a franciák módszere, akik egy-egy hetes pihenőket iktattak be a felkészülésbe az olimpia előtt. Nekem például két hét elég a formába kerüléshez.” Idén, az új szabályok szerint Gedővári a Moszkva Kupán azzal a Vaszil Etropolszkival vívta az utolsó csörtet az első helyért, akitől kikapott az olimpiai döntőben. A bolgár kardvívó azóta többször igazolta tehetségét. „Az olimpián észveszejtő dolgokat csinált. Jó parádkészsége van, s Moszkvában nem volt semmi teher rajta. Sok kellemetlenséget fog még okozni. Gyors, jól támad, nem szabad engedni, hogy elinduljon." Gedővári Imre a jogi egyetem esti szakának harmadéves hallgatója. Kevesen tudják róla, hogy az érettségi után elvégezte a Bánki Donát Gépipari és Műszaki Főiskolát és üzemmérnöki diplomát szerzett. Még kevesebben ismerik gimnáziumi elképzeléseit: az újságírással kacérkodott, a nyelvek, az utazás izgatta. „De elment minden remény a magyar jegyem miatt. Matekból és fizikából viszont jó voltam, s ezért a műegyetem gépészmérnöki karára jelentkeztem. Nem vettek fel és átirányítottak a Bánki Donátba.” Diplomával a zsebében most újra tanul. „Valamit kell csinálni. Muszáj, hogy nap mint nap legyen feladat. Néha, persze, nagyon unom a könyveket. Ha befejezem a jogot, a két diploma összevonásával esetleg igazságügyi szakértő lehetek.” Gedővári Imre felesége ügyész. A feleség szerepköréről a következő a véleménye: „Én nemértek a víváshoz, nem is járok ki a versenyekre. De problémára sem emlékszem, amely hétéves együttlétünk alatt abból adódott volna, hogy Imré sportol. Természetesen, izgulok érte. Látom, milyen sokat tesz a sikerért. Sohasem mondta, mg nincs hangulatom edzésre menni. Sokáig nem volt jó véleményem a sportolókról. Mondtam is neki, amikor először randevúztunk, nem hiszem, hogy sokáig együtt fogunk járni.” Kevés szó esett arról, hogy a közelmúltban, a négy fegyvernemes Világválogatott a Franciaország vívótalálkozón, Párizsban a versenyzők úgynevezett űrhajósmaszkban léptek a pástra. A sisak lényege, hogy a szem előtt plexi üveget helyeztek el, amely biztosítja a jobb látást. „Ennem rettenetesen zavart, jóllehet az ember verseny közben valóban az ellenfél szemét figyeli. Sokáig vívtam úgynevezett Paul-maszkban, amely lehetővé tette, hogy ne lássák a szememet. Annak idején ifiedzőnk, Papp Bertalan megkérdezte tőlünk: »Mi az első, amit megnézünk egy emberen?« És megadta a helyes választ: »A szemét.« Feltettem a kérdést én is a Dózsában Stefanek nővérének, aki azt mondta: »Az ember karját.« Pedig nem így van. Ha látja az ember, hogy az ellenfél valami miatt boszszankodik, gyorsan kihasználhatja a lélektani előnyt. Szigyak viselkedése tanulmányt igényel. Rettenetesen ki tud borulni, de abban a pillanatban, amikor újra feláll a pástra, azonnal öszszeszedi magát. Nazsimov kiválása a szovjet csapatból azért jelent nagy előnyt nekünk, mert az irányító búcsúzott el. Az 1975-ös budapesti világbajnokságon a csapatversenyen lázasan vívott a döntőben ellenünk. Szigyak betlizett, de Vlazsimov hozta a győzelmeket." Ő mindig nyert, ha kellett.” Elnéztem sokszor Imrét, figyeltem, ahogy jön-megy, közlekedik, beszél, s ha nem vádolnának elfogultsággal, könnyen azt mondanám: hát ilyennek képzelem én a klasszis élsportolót; manipuláltság, megjátszott magatartásforma, kásakeverés, kivagyiság nélkül, nagy eredményekkel a háta mögött, szerényen járva a maga útját. A gyerekeknek mindig szükségük volt a bajnokok simogatására, egy-egy biztató szavára, s Gedővári velük sem más, mint versenyzőtársaival. „Jó baráti kapcsolatom van a vívóberkekben. Az egyetemen is olyan társaság van együtt, amely nem abból táplálkozik, hogy ki kicsoda. Közvetlen a hangulat, sokat segítenek.” A lila-fehérek Majakovszkij utcai vívótermének gondnoka a minap jegyezte meg: nem is gondolta volna, hogy Gedővári milyen szerepű. „Nem vagyok elégedett. Szeretnék még egyéniben és csapatban is világbajnokságot nyerni! Azután 1984-ben, Los Angelesben még egyszer megpróbálom . Célok nélkül semmit sem érdemes csinálni, vívni sem. Én mindig derűlátó voltam. Sajnos, egyre kevesebb a 24 és 34 év közötti vívó. Korosztályomban, az Újpesti Dózsában már alig van jó edzőpartner. Elmaradoznak a sörmeccsek, a fogadások, megszűnőben van az igazi hangulat. Csak a robot marad ...” Jöttem lefelé a lifttel a Kelenföldi lakótelepen a nyolcadik emeletről. Arra gondoltam, mennyivel nehezebb Gedővárinak, mint annak idején például a Kovács, Gerevich, Kárpáti hármasnak volt. Mert ugye, akkor voltak az olaszok, mint ellenfeleit, igaz, nagy ellenfelek — és kész. Ma meg valaki boldog lehet, ha életében összegyűjt egy olimpiai bronzérmet. De alig hiszem, hogy Gedővári beéri, ennyivel. Kő András Miért nem tévétornázunk? Hiszek a tévétornában. Tántoríthatótlanul bízom abban, hogy ezek az esti öt percek valamit megmozgatnak az emberben. Ha nem az izmokat, hát a lelkiismeretet. („Bizony, bizony az én pocakomra is ráférne egy kis mozgás.”) Végeredményben ez is valami... Persze, az igazi az lenne, ha erre a rövid időre valamennyien fölcihelődnénk a fotelból, s engedelmesen tennénk azt, amire kérnek bennünket Makray Katiék, Bérczy Pistáék... A gyakorlat, sajnos, más. Hivatalos fölméréseknek Ugyan nem vagyok birtokában, ám tapasztalataim alapján bátran állíthatom: az emberek többsége (magamat is beleértve) nem veszi magának a fáradságot, nem áll föl a fotelból, nem mozgatja meg elpuhult, elgémberedett, berozsdált izmait. Vagyis a néző továbbra is csak néző marad... Vajon miért? Lusták vagyunk? Fáradtak? Nincs igényünk a mozgásra? Gyermetegnek tartjuk az egészet? Aligha ez a magyarázat. Valószínűbbnek tetszik, hogy az egész napon át kötöttségek, keretek, előírások, szabályzatok, határidők közé szorított átlagember számára a mozgásnak ez a képernyőn látható formája nem túlságosan vonzó. A tévétornának viszont éppen az lenne a célja, hogy minél többen kapjanak kedvet a mozgáshoz a készülék előtt ülők közül, minél többen utánozzák a bemutatott gyakorlatot. A szinte körzővel, vonalzóval kimért, precíz mozgássor, a kifogástalanul végrehajtott elemek, az eszményi kar- és lábtartás nem serkent erre. Legföljebb a szakemberből vált ki felismerést. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy teszem azt,h egy törzsdöntést csináljon csak azért, mert valakitől ezt látta a játszótéren, az utcán, a tornateremben, vagy éppen a tévé képernyőjén. Olyat viszont láttam már, hogy egy pattogó labda pillanatok alatt öszszeterelt tucatnyi ordítozó, bizsergő lábú fiatalt (sőt nemcsak fiatalt). Vagy olyat is, hogy valaki bukfencet, cigánykereket vetett a zöld réten, a lankás domboldalon, s a következő pillanatban már mások is őt utánozták. Persze, a néző általában a szobában tévétornázik, s ott nemigen tanácsos labdázni, cigánykereket venni. De hát akad egyéb természetes, zabolátlan mozgás is, olyan, ahol az ember nem érzi a kereteket, ahol nem kell kilencven fokos kartartással, „elvágólag" állni, ahol nincsenek vezényszavak, ahol az ötéves kislány nem azt mondja nekem a képernyőről, hogyálljanak harántterpeszbe, s vezényszóra érintsék meg..." Ha rajtam múlna, száműzném a vezényszavakat, a közleményszerűen beolvasott gyakorlatleírást, a szenvtelen arckifejezést. „Ezt csináljátok utánam!” — harsogna valaki teliszájjal, majd mellőzve mindenféle körülményeskedést, vadul twisztelni kezdene. (Remek gyakorlat, minden izmot megmozgat, tessék kipróbálni!) Én, bizony, mellőzném a kimérten, kioktatóan kalimpáló zongorát is, lüktető rockzene szólna a háttérből, élettel tölteném meg a helyiséget, s legkevesebb féltucatnyi idős és fiatal csinálná a képtelennek tetsző gyakorlatokat, laza öltözékben, persze. Lehet, hogy sokaknak nem tetszik az ötlet, de talán érdemes megvitatni, beszélni róla. (pildál) KOSÁRLABDA ELŐRE! VAGY UTÁNAM! nílímim nem magától lett „HuílUHt,rossz ezeknek a játékosoknak a hozzáállása. Jó kezekben jól is edzettek volna. Edzői,, vezetői probléma ez.” Bár edző és vezető is volt jelen néhány napja szerkesztőségünkben, amikor a kosárlabda kerekasztal keretében a fenti állítás elhangzott — cáfolatra nem került sor. Azt a véleményt sem igen vitatták, hogy az edzők kerülik a kockázatokat. Szép csendben figyelik, hogy kétévenként az EB-selejtezőn mire lesz képes, pontosabban hogyan bukik el a válogatott. A nyugalmat a legnagyobb sikertelenség sem zavarja meg. A békés edzők rendre a megszokott békés módon vezetik edzéseiket, hogy aztán a hét végén békésen pályára küdhessék békés tanítványaikat. Egy-egy nemzetközi kupamérkőzésen vagy hazai rangadón olykor ugyan felfelborul a szokott rend. Ilyenkor még néhány csatakiáltás is hallik: — Gyerünk! — Mozgás! — Előre! Esetenként egy-egy ifjú edzőtitán ugyan az „Előre!” helyett azt kiabálja„Utánam!” (micsoda különbség!), de ez a típus előbb-utóbb mindig eltűnik a süllyesztőben. Nem akarjuk (el)üldözőiket újfent zaklatni, valóban csak a hitelesség kedvéért említjük az őrültnek kikiáltott ifj. Gyimesi Jánost, akit az MNK- és bajnoki elsőség kivívása után — mert egy későn érkező játékost hazaküldött a vidéken zajló közös felkészülésről — a Bp. Spartacusból zavartak el. Nemzetközileg is nagy jövő előtt álló csapata egy ideig azzal gyászolta, hogy szalaggal a hajában lépett pályára , majd szétesett. Nem a frizura, hanem az együttes. Mindegy. Legalábbis az akkori klub- és szakvezetésnek az volt. Kimantt a hazai típusod-IMIV gólzök sorából a kellemetlen Glatz Árpád is. Ő a férfiaknál ért el megbocsáthatatlan érdemeket. Bűne: két bajnoki cím és egy MNK-győzelem. Elég volt ahhoz, hogy most már csak festegessen. Sikerei színhelyéről, Csepelről 1978-ban megtört emberként távozott. Az egykori vezetés azt várta tőle, hogy — de gyönyörű megfogalmazás a világmegváltó terveket szövögető edzőnek • —: „tartsa szinten” a csapatát. Inkább otthagyta. ’ Ma a középmezőnyben helyezkedik el. És akkor mi van? Semmi. Nyugalom. Még eggyel kevesebb kellemetlen ■ ember. Mindenkivel összetűzött! Állandóan követelt! Nemzetközi mérkőzéseket akart. Meg túrát! Még mit nem?! Kristóf László lehetett még ilyen. Körmenden egy parányi lovagteremben (figyelem! nem elírás: tornacsarnok akkor még nem volt, csak műemlék) az NB II-ből a vidék egyik legjobbjává hozta fel csapatát. Aztán neki is hamar megköszönték a munkáját-Feltehetően Gyimesihez, Glatzhoz hasonlóan, vagy említhetjük a Pécsről száműzött Raffael Zoltánt is — ő sem volt szeretetre méltó. Ha Red Auerbach ezt hallaná, talán belebetegedne. Szerencsére Bostonban él. A kosárlabdavilág mind a mai napig a legnagyobb edzői géniusznak tartja. A Celtics élén nyolcszor nyert profi világbajnokságot. Oly tekintélyes író, mint Joe Fitzgerald vállalta, hogy vele együtt megírja sportpályafutása történetét. A mű születése közben állítólag egyetlen vitájuk volt. — Szentelj egy fejezetet Schausnak — kérte Red a szerzőt. — Schausnak?! — kérdezett vissza meglepetten Fitzgerald. — Mi az ördögöt keressen a te könyvedben? Hiszen örök harcban álltál vele. Eniiben szólva soha nem szeretett téged. — Ez az, amiért fontos. Hívhat Mennyivel más elm,,almélet. Persze, lehet, hogy Red a maga nyolc világbajnokságával együtt rosszul látja dolgokat. Lehet,hogy van amiben ő a jobb, s van amiben a mi edzői gárdánk. Utódja, Tom Heinshon, aki — igaz, a Bostonnal csaló két világbajnokságot nyert — már leégett egyszer Magyarországon. Mint ahogy Ránky Mátyás, a válogatott edzője elmondta: a Sportcsarnokban tartott előadását szakembereink fele , más érzésekkel fogadták. Csupa olyat mondott, amit a mieink már mind tudtak. Megmosolyogtál. Ez kellene Red Auerbachnak is? A mi mestereink nemigen akarják látni, áld nem szeretetre méltó. És aki kirí a sorból, az már nem az. Itt van például Bild Katalin esete. Ami a jelenlegi eredményeket illeti, az ő helyzete a legnehezebb. A KSI leánycsapata edzőjének feje felett már a múltban is néhányszor ott lebegett Damoklésznek az a bizonyos kardja. Az ok: a hölgy állítólag nehezen fér a bőrébe! Először is túlságosan robbanékony típus, csupa energia, ráadásul még magabiztos is, és mindezen felül — fogódzkodjanak meg! — nagy képzelőerővel rendelkezik. Állandóan azzal tukmálta tizenéves játékosait, hogy a fenőttek mezőnyében bajnokságot nyernek. Mit tesz isten, a végén elhitték. Pillanatnyilag az élen állnak. Vajon mi lesz az edzővel, ha álmai valóra válnak, ha játékosai megtartják az elsőséget. Mi lenne? Akkor feltehetően Gyimesihez és Glatzhoz hasonlóan újabb célokat fogalmaz meg. Még tovább kívánja feszíteni a kereteket. És úgy is jár majd, mint Gyimesi és Glatz? Bizonyára nem. Remélhetőleg nem. Ennyi sikertelenség nem létezik, hogy ismét ne kapjon védelmet az, aki többre törekszik. A mezőny azonban ettől még nem pezsdül meg. "Aki csak teheti, továbbra is meglesz szép békességben. Talán meg sem hallják a játékos kifakadását: „Jó kezekben jól is edzettek volna.” Fel sem figyelnek sértésére: „Nem magától lett rossz ezeknek a játékosoknak a hozzáállása.” Pedig kulturált módon nehezebb ennél keményebben vádolni edzőket, szakvezetőket ... Gyárfás Tamás Legalább ők kerüljenek jó kezekbe... . NÉPSPORT 7