Népsport, 1981. április (37. évfolyam, 77-101. szám)
1981-04-23 / 95. szám
XXXVII. Sz. * 1981. április 23 A mi szakág kiemelkedéséért A sport műhelyeiben Serkentő légkört teremteni Kertész Aliz, a női tornászválogatott vezetőedzője néhány héttel ezelőtt még kétségbeesetten keresgélt, majd panaszkodott, hogy nem talál egy EB-csapatra való női tornászt. S amellett, hogy a madridi kontinensviadalra megfelelő együttes kiállítása komoly gondot jelent, még a novemberi világbajnokságra való csapatépítés is egyre késik. Egyszerűen azért, mert csak nagyon kevés meghalő felkészültségű tornászlány van ma a hazai mezőnyben. Mi történt a magyar női tornával? Az olimpián, noha negyedik lett a válogatott, a kitűzött célok alatt szerepelt, és a hivatalos értékelés alaposan elmarasztalta a szakágat. S amint az lenni szokott, a sikertelenséget, s az összes hibát a vezető edző nyakába varrták. A vezető edzőnő szerződésének lejártával távozott, s a Magyar Torna Szövetség élére új vezérkar került. Közben, persze, meglehetősen nagy fejetlenség uralkodott a szakágon belül. Egységes koncepció nem volt, amely utat mutathatott volna az egyesületekben dolgozó edzőknek, így aztán ki-ki maga lelkesedése és elképzelése szerint edzett, és bizony, mint ahogy az év elején kiderült, mindez édeskevés volt ahhoz, hogy megfelelő szintre kerüljenek a tornászok. A sportág tehát nemhogy elindult volna a felzárkózás útján, még jobban leszakadt. A február közepén megtartott alakuló elnökségi ülés után két, gyökeresen új vonás jelentkezett a női szakágban. Az egyik, hogy új női vezető edző kapott megbízást Kertész Aliz személyében. A másik pedig, hogy különvált a férfi és a női szakág szakfelügyelete, s ezen a poszton dr. Lemhényiné Tass Olga kezdte el a munkát. A női szakfelügyelet életre hívása életerős ötletnek bizonyult. Mert a válogatott vezetője egy személyben nem csinálhat tornát, nem állíthat ki ütőképes válogatottat, ha nincs kikből. És a szakfelügyelőknek köztudomásúlag az utánpótlásvonal a munkaterülete. Fel kellett tehát térképezni a női tornát. Nagyon lényeges ugyanis, hogy pontos ismeretek legyenek arról: hol, mennyien és hogyan tornásznak, hogy hány képesített edző dolgozik az országban és így tovább. Tass Olga ezekért az értesülésekért kelt útra: bejárja az országot, a sportiskolákat. Elmondta: egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy az évjáratos tornászokat jobban összefogják, és valamennyien egységes képzésben részesüljenek. No, persze, ehhez sok minden kell! Először is egy olyan módszer, amelyet követni lehet. Mert irányt adó állásfoglalás nélkül nehéz mindenkinek rátalálni ugyanarra az útra. Mi hiányzik a magyar női tornából? Például egy igazi stílus. Ezt meg csak központosítva, az összes edzővel együttműködve lehet kidolgozni. „Követelményrendszert kell felállítanunk! Ez az első és legfontosabb lépés. Fel kell mérni, hogy a nemzetközi vonalba milyen teljesítménynyel lehet bekerülni, s fel kell mérni azt is, hogy mi mit akarunk egy-egy szeren. A régi hagyományokra támaszkodva egységes magyar stílust kell kialakítanunk. Ezt pedig csak az edzőkkel együtt lehet megvalósítani, mert íróasztal mellől nincs rá mód” — mondta Tass Olga. Az edzők az elképzelések szerint szakmai konferenciákon vennének részt. Csak néhány naposakon, de több alkalommal, hiszen nem akarják az edzőket és a versenyzőket hosszabb időre kiszakítani természetes környezetükből. A sokféle elképzelés között van még egy terv, amely már az első pillantásra is azt sugallja, hogy kiváló gyógyír lehet a sportág sebeire. A szakfelügyelőnő elképzelése szerint ki kellene szélesíteni a II. osztályú bajnokságok rendszerét. Mert mi volt eddig? Aki nem felelt meg az emelt szintű követelményeknek, s nem rejtett magában nemzetközi sikereket ígérő tehetséget, azt eltanácsolták. Most azt szeretnék, hogy ne küldjék el a kevésbé tehetséges sportolót, hanem irányítsák át, s vegyen részt a IX. osztályú versenyrendszerben. Tudomásul kell venni, hogy a tornában is fokozottan érvényesül a szelektálás. Csak igen kevesen érik el a legmagasabb szintet, de ehhez biztosítani kell egy olyan alapot, amelyben felnevelkedik az a néhány tehetség, így van ez a művészetekben is, miért ne érvényesülne a tornában? Ami pedig a válogatott szintre érkező tornászlányokat illeti, fejlődésüket mindenképpen jobban szolgálná, ha az évfolyamos rendszerben történő nevelés nagyobb hangsúlyt kapna. Tass Olga véleménye szerint tanácsos lenne ismét külön választani a felnőtt és az ifjúsági válogatott keretet. Bizony, menynyivel több figyelme maradna Kertész Aliznak a VB- jelöliekre, ha csak velük kellene foglalkoznia! Az ifiknél is lehetne differenciálni. A budapesti világbajnokságra és a következő olimpiára készülő lányok jelentik a közvetlen utánpótlást, de figyelemmel kellene kísérni a még fiatalabbakat, az 1970—71-es korosztályt is. „A magyar tornának kötelezettségei vannak. A legutóbbi világbajnokságon hetedik volt a női csapat, s legalább ezt a helyet meg kell őriznünk. Szerény kívánság? Ha csak önmagában vesszük, akkor igen. Mert azzal sehol sem lehet büszkélkedni, hogy sikerült újra hetediknek lenni. A női szakág hátterében azonban ismert vagy éppen fel nem derített okok miatt meglehetősen kusza kép alakult ki. Ahhoz, hogy bátrabb és nagyobb sikereket sejtető kívánságaink legyenek, először a sorokat kell rendezni. Nem ártana újra nyugodt és alkotásra serkentő légkört teremteni a női tornában. Legalább terv már van rá ... Szerencsére! Boda Ildikó Egységes stílus ismeretében kellene tanítani a fiatalabb nemzedéket Három évvel ezelőtt megjelent a Bp. Honvéd, súlyemelőtermében egy tizenhét éves nagydarab fiú. Édesapjával érkezett. Terve az volt, hogy közelebbről megismerkedik a tárcsák világával, legyőzi a vasat, uralkodik felette. Mit láthatott Horváth József, a szakosztály vezető edzője ebben a mackómozgású, nyers fiúban?„Csak annyit tudtam, tudhattam róla, hogy szüleit, szülővárosát otthagyva, a sportág iránti tisztes alázattal érkezett hozzánk. Elmesélte, hogy Lábatlanban már megtette az első lépéseket a siker felé vezető úton, de számára ez csak a kezdet volt, egy hosszú menetelés erőpróbája.”) Aztán elkezdődtek azok az edzések, a napi gyakorlások, amelyek már valóban a siker elérése érdekében történtek. („Én lepődtem meg a legjobban, amikor elkezdtük a rendszeres munkát. Tehetségén túl olyan akaraterőről, kitartásról tett tanúbizonyságot András, hogy az még a sok sikert megért sportolók között is ritkaságszámba megy.”) Félelmetes, a súlyemelésben párját ritkító gyorsasággal szállította az eredményeket a nehézsúlyú fiú, Montreal és San Marino. Hlavati Andrásnak minden bizonynyal kedvenc városai közé tartozik a fent említett két hely.„Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mindkét junior VB-n dobogóra állhatok. Hogy végül is így történt, abbansemmi rendkívüli nincs. Persze, ezt most mondom, az események után, amikor már fejben is ,,helyreraktam” a két bronzérmet. Dolgoztunk, edzettünk Józsi bácsival, a siker nagy része őt illeti.” Az élet nem áll meg, a versenyző elé újabb és egyre magasabb szintű feladatokat tűz edzője és, persze, saját maga is. Ami érthető, hiszen 1978 ősze óta 65 (!) kilót javult a teljesítménye. Legjobb eredménye 330 kg! Talán nem is véletlen, hogy Orvos András, a felnőttek mestere is „kénytelen” volt észrevenni ezt az üstököst.„Ő az első magyar ifjúsági korú súlyemelő, aki két mázsát tudott a feje fölé lökni. Csak a hasonló korú szovjet és bolgár súlyemelők képesek vele lépést tartani. A fiú számára vízválasztó lehet az 1981-es év. A felnőtt nemzetközi szinten túl, az idei olaszországi VB-n is a dobogó valamelyik fokának várományosa lehet.”) Az öreg, tapasztalt súlyemelőrókák szintjén nyilatkozik önmagáról, terveiről. („Tudom, hogy frázispufogtatásnak tűnhet, de életemnek minden percét a súlyemelés tölti ki. Ismerem erényeimet, hibáimat. Technikám jó, lábaim erősek, de ugyanez már nem mondható el a felsőtestemről. Sokat, nagyon sokat kell gyakorolnom, de az edzéstervben előírtakon túl egy tollpihét sem emelek. Vakon megbízom edzőimben, akik a lehető legjobb edzésterveket dolgozzák ki számomra.” Kitűnő zárópoénnak tűnhetnek ezután Horváth József szavai. „Nem kell mellette állni, korbáccsal bíztatni őt a munkára. Vakon, ellenőrzés nélkül megbízhatok benne.) Ez nem mindenkiről mondható el. (tóth) NÉVJEGY Hlavati András Született: 1961, Lábatlan Sportága: súlyemelés Nevelő edzője: Ádám László Jelenlegi edzője: Horváth József NÉPSPORT 5 AZ EGYÉNI, AZ MÁS... A tanulás önbizalmat ad SS Öttusa Egykor meghatározói voltak a sportágnak, tizenöthúsz névvel ezelőtt élversenyzők egész sorát adták a magyar öttusának. Itt, a MAFC-ban versenyzett annak idején többek közt dr. Kovácsi Aladár, dr. Nagy Imre, Szabó Sándor, dr. Mujzer János, Bretz Gyula... A hajdani dicsőség azóta kissé megkopott. A válogatott keretbe egyre ritkábban kerül MAFC-sportoló, mégis kalapot emelhetünk a műegyetemiek előtt, amiért egy olyan idő- és pénzigényes sportágban, mint az öttusa, vállalják a létezéssel járó nem kis gondokat. Fennállásuk csaknem negyedszázada alatt (ámbár 1957 előtt is megvolt már a szakosztály, Műegyetemi Haladás néven) náluk nagyobb, tehetősebb egyesületek is bedobták a törülközőt — ők nem. Tudták — s jól tudták —, a magyar öttusának mindenkor égető szüksége van a mégoly parányi bázisokra is. Gondok, diplomák Fokozatos visszaesésükre a sportág fejlődése a magyarázat. A folyamat akkor kezdődött, amikor az öttusa már megkövetelte a napi három-négy edzést. Az ehhez szükséges kedvezményeket — sportállás, munkaidőkedvezmény, kikérő stb. — az egyetemi sportkör, már nem, vagy csak részben tudta, tudja biztosítani. Mindez hamarosan az eredményekben is megmutatkozott. Egyre nagyobb jelentőséget kapott az a folyamat is, amely a bevonulás előtt álló fiataloknál tapasztalható — átigazolás a Budapesti Honvédba, az Újpesti Dózsába. Takács Andor mesteredző, a szakosztály alapítója, lelke, motorja állítja: — Sajnos, nehezen tudjuk megőrizni tehetséges versenyzőinket, mert nagy a külső vonzerő, s a nagyegyesületekkel nem tudunk konkurrálni. Elsősorban azok a gyerekek maradnak itt, jönnek ide, akik számtára a tanulás az első. Természetesen egész felkészülésünk erre épül, a vizsgaidőszakokban például erősen lecsökkentjük a kötelező edzések számát, terhelését... A tanulás elsőbbsége kézzelfoghatóan kimutatható a szakosztálynál: dr. Döme nemrég szerzett orvosi diplomát, Tory mérnök, Litavecz jogot tanul, Bíró a műszaki egyetem hallgatója, s gyakorlatilag mindenki „főfoglalkozású” tanulónak számít. Válogatottakat is Ha kedvezményeket nem is tud biztosítani a sportkör, az edzéslehetőségek jónak mondhatók, valamennyi szám gyakorlására megfelelőek a körülmények. A szakosztály munkáját öt szakember irányítja: vívásban Bodnár János és Tary István, lövészetben Poór László, úszásban Szabó Sándor vezeti az edzéseket. A felkészülés koordinálását és a futómunka irányítását Takács Andor végzi. Lovaglásban, a többi egyesülethez hasonlóan, a szövetségi edzéseken vesz részt a gárda — itt Molnár Tamás az edző. Jóllehet a sportkör rangsorában az öttusa az előkelő harmadik helyen áll (a kosárlabda és az atlétika mögött), az egyesület és a szakosztály nem kerget illúziókat. Tudják, valós körülmények között szinte lehetetlen beleszólni a három „nagy” — Bp. Honvéd, Csepel, Ú. Dózsa — csatájába, a bajnoki érmekre elsősorban nekik van esélyük. A MAFC csak a második vonal vetélkedésében számíthat babérokra, ehhez azonban meg kell előznie a vele azonos „súlycsoportú” egyesületeket: a Székesfehérvári Volánt, a Győri Magasépítőket, a Gödöllői EAC-ot. Ami pedig az egyénit illeti ... — Akárki akármit mond, a szakosztály alkalmas arra, hogy válogatott szintű öttusázókat neveljen — mondja Takács Andor. — Elismerem, hogy a csapatversenyben nincs esélyünk a dobogóra, de az egyéni, az más ... Nálunk kezdett Kancsal Tamás, s itt lett válogatott Balogh István is. Nehéz bizonyítani az elméletemet, hiszen ma már mindketten nagyegyesületben versenyeznek, mégis állítom: a nagykanállal mért kedvezmény még nem minden. Az én nézetem az, hogy a sokak számára időrablásnak tartott tanulásnak igenis vannak előnyei a versenysportra nézve is. Biztonságot, önbizalmat ad, enyhíti a verseny közben föllépő szorongást... Van tűz, talentum A Magyar öttusa Szövetség a közelmúltban toborzót tartott úszni tudó fiatalok részére. A kiválasztott, fölvett fiatalokat a szövetség osztotta szét az egyesületek között. Az esemény a MAFC szemszögéből nézve különösen örvendetes kezdeményezést jelentett, hiszen így végre-valahára minőségi utánpótláshoz is juthattak, ezúttal nem kellett meghúzódniuk a „nagyok” árnyékában. (A tervek szerint a szövetség a jövőben is szervez majd központi toborzókat.) Persze, a már versenyző MAFC-öttusázók között is akad olyan sportoló, nem is egy, akiben benne van a szükséges tűz, talentum. Lehet, hogy hamarosan meg kell tanulnunk néhány olyan nevet, amelyet egyelőre csak a sportág ismer: Bognár, Kálnoky, Lőrinczi, Meyer, Móra, Nick, Sárkány ... Néhány év múlva ők váltják föl a szakosztály „öregjeit”. Bírót, dr. Dömét, Litaveczet, Mátét, Rétit, Toryt__Az utánpótlásversenyek eredményeiből kitűnik, hogy ezek a fiatalok nemcsak diplomát , érmeket is szeretnének. Mert bár az eredmények olykor elmaradtak, a műegyetemi szakosztály célja nem változott az esztendők során. Tehetségeket kívánnak fölfedezni, fölnevelni, s ha lehet , megtartani, önmaguknak. A sportágnak. Pilbál György