Nemzeti Sport, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-01 / 89. szám
IV. 89. ♦ 1993. április 1. ^^ ^|| H | . c>: I Hgggggggg«||^ IL|jaJ y mm ^1 Bp#tffiF&aBM *TM*‘^ÉÉhI y*“B R| HA MB ^:«Hg & H || || §gp^^H ga H Lépni kell! Van még mit elvesztegetni Szerdán is vb-?terdeipótlás-válogatott székesfehérvári fiaskója. Csapatunk veresége sok mindenre választ adott. Például arra, hogy nincs már esélyünk az EB-csoportunkban. Vége a játéknak. A többi mérkőzés már csak amolyan kötelező feladat. Jelenlegi három pontunk édeskevés az üdvösséghez. Játszunk kétszer az oroszokkal, egyszer az izlandiakkal, egyszer meg Luxemburggal. Elméletben ez nyolc pontot jelent, de ne feledjük, már most tíz van a görögöknek. Tehát véget ért az esélylatolgatás. Nincs már értelme a nagy ígérgetéseknek. Persze, ezt tudták a vezetők és a játékosok is. Dunavarsányban a négyszemközti beszélgetésekben mindenki utolsó lehetőségként említette a keddi győzelmet. Semmi nem lett belőle. Az a kétezer néző, aki látta a találkozót, majd a tévé rövid összefoglalóját, csalódottan vette tudomásul: a második számú magyar válogatott leszerepelt. Nem tudott felnőni a feladathoz! Itthon, hazai környezetben, felkészülési meccsek és edzőtábor után! Maguk az utánpótlás irányítói is elismerték , mindent megkaptak, amit csak kértek. Ennyit tudunk? A jelek szerint igen, mert amikor itt volt a lehetőség, nem tudtunk élni vele! A selejtező csoport meccseit még végig kell játszani. De kivel? G.toeUS: hogy ez a görög csapat négy éve együtt van, ebben rejlik fő ereje. Dicsérte az ukránok jó kezdeményezését, jószerével azt, hogy már most alakítják olimpiai csapatukat. A kiírás szerint az 1973. augusztus elseje után születettek játszhatnak majd a selejtezőkön, melyeknek végállomása 1996, Atlanta. ők tehát már most gyakorolnak, játszanak. Nálunk egyelőre csend van. Nem saját ötlet, egyszerűen csak az élet diktálja a megoldást: már most fokozatosan, de nagyon drasztikusan át lehetne alakítani az utánpótlásgárdát ötkarikás együttessé. Az olimpiai siker évtizedeken át éltette a magyar futballt. A helsinki győzelem indította el diadalútján az Aranycsapatot. Most már hoszszú ideje nincs sikerélmény. Éppen azért, mert nem tudtak ütőképes csapatot csinálni az elődök, így aztán mindig futottunk az események után. A legutóbbi sorozatban, szégyenszemre csak egy pont sikeredett! A mai ötven- és hatvanévesek arról beszélnek, milyen nagy élmény volt az olimpiai részvétel. A siker utolsó állomása 1972, München volt. Azóta távolról figyeljük, mi történik a fináléban. Igaz volt erre is magyarázat: — persze a kiesés után — nincs igazán értéke a futballérmeknek. Nos, kérdezzék meg Puskást, Novákot, Benét, Kocsis Lajost, meg a többieket, Várady Béláékig bezárólag. Pedig Váradyék csak ezüstig jutottak. Most csak egy mondat Glázer Róberttel: Irigylem a négy éve együtt gyakorló görögöket. Nos, nekünk Atlantáig lenne négy esztendőnk! Kezdjük el az építkezést! Van annyi tehetséges fiatal, akivel érdemes. Akadnak jó néhányan például azok között, akik tavaly az EB-n, a döntőben szerepeltek. A mai 18 évesek csapatában is felfedezhető több ügyes fiatal, össze kellene hozni őket, s amikor elkezdődnek a selejtezők, már volna egy kialakult gárda. Ne várjunk , kell foglalkozni a játékosokkal. Vezér Ádám például nem tudta, hogy a szabadrúgás közvetett lesz? Ne ismerné a szabályokat?! Ugye, ez kizárt. Tudja nagyon jól! Ám, s ez ott melegében el is hangzott, a társak nem figyelmeztették. Egy jól összeszokott csapatnál ez elképzelhetetlen. Egy változó együttesnél előfordulhat. Ezzel a góllal kaptunk ki. Sokan azt mondják, ez volt Vezér vezércsele. Inkább azt mondjuk, ez volt a mai csapat vizsgadolgozata. Úgy tűnik, ez a csapat ellőtte minden puskaporát. Ott folytatta, ahol tavaly abbahagyta. A szerzett pontok és az előttünk álló feladatok tükrében adott, hogy lépni kell. Mert van még mit elveszíteni ! V. B. Nagy a pénzhiány mindenütt, de talán az Ajka Hungsalu NB II-es labdarúgócsapata a gondokban veri az NB II-es mezőnyt. A korábban mindent biztosított bázisvállalat szintó a szakadék szélére került, így aztán egyáltalán nem csodálható, hogy nem sokat tudnak tenni a labdarúgókért. Azért segítenek, nélkülük már nem készülhetnénk a tavaszi mérkőzésekre — mondotta Tollár Sándor, technikai vezető. — Nekik köszönhetően van még pályánk, adják a buszt az utazásra és jut pénz étkezésekre is. Nincs akadálya, hogy a hét végén felutazzunk Budapestre, a BKV Előre elleni bajnokira Megtudtuk, az idén még egy fillér támogatást sem kaptak, szerény tartalékaikat élik fel, s azokat az összegeket, amelyeket a szó legszorosabb értelmében összekoldullnak. Nagyon reménykedünk az önkormányzat segítségében, igényünket, vagy ahogy most mondják: pályázatunkat egy hónapja adtuk be. Írtunk segélykérő levelet Gallov Rezső államtitkár úrnak, az OTSH elnökének is. Ha lábra állna a bázisvállalat, akkor mi is megmenekülnénk. Reménykedünk. Azt mondanom sem kell, prémiumot nem tudunk fizetni, az amatőr nívó alatti színvonalon élünk. A tizenhatos keret csaknem fele munkanélküli-segélyből él. A keretünket ifjúsági játékosokkal töltöttük fel. • Miként várják a folytatást, miben reménykednek? — Tökéletesen tisztában vagyunk a lehetőségekkel. Számunkra az is eredmény lesz, ha tisztességgel végigjátsszuk a tavaszt, s nem kell anyagiak hiánya miatt visszalépnünk. Nagyon reméljük, erre nem kerül sor. Mi lehet a jövő? — Városunk másik egyesülete, a Bányász sem dúskál az anyagiakban, az ajkai sportnak, az itteni futballnak viszont élnie kell. Már korábban is gondoltunk arra, hogy a két klubból egy városi sportegyesületet kellene létrehozni. (Koskovics) Szeretnék tisztességgel végigjátszani a tavaszt 4E®tink. Faanyagok széles választékával várjuk tisztelt vásárlóinkat telepeinken, az ország 18 pontján. Megbízható kiszolgálással minőségi fenyő, lombos és lemezipari termékeket kínálunk nagy- és kiskereskedelmi tevékenység keretében. Vevőszolgálatunk készséggel ad felvilágosítást. Cím: ÉRDÉRT VÁLLALAT 1054 Budapest V. ker., Akadémia u. 3. sz. Telefon: 112-7209,132-9770. Telex: 22-5722. Telefax: 132-7762. 4 E® ÉJTk 2035 20356 Lőrincz a hét végén már játszana... Amíg labdarúgó-válogatottunk a Népstadionban birkózott a görögökkel, a csapat egyik középpályása, Lőrincz Emil Belgiumban, molenbeaki otthonában nyomkodhatta televíziójának gombjait abban a reményben, hogy valamelyik állomáson esetleg elcsíphet valamit a meccsből. (Aztán bizonyára hazatelefonált egy barátjának, hogy a lehető legtöbb részletet tudja meg a mérkőzésről.) Lőrincz minden bizonnyal a kezdők között kapott volna helyet, ha tíz nappal ezelőtt a Lommel elleni mérkőzésen nem sérül meg. De megsérült. A játékossal szerdán kora , délután beszéltünk. — Egy felpörgő labdát akartam elfejelni az ellenfél kapuja előtt — mondta —, de a kapus is kifutott, felugrott, miközben felrántotta a combját. A térde éppen a mellkasomat találta el... Ezaz első félidő negyvenkettedik percében történt, három percet még eltébláboltam a pályán, de a szünetben cserét kértem. A meccset végignéztem, aztán irány a kórház, ahol kiderült, hogy az egyik jobb oldali bordám elrepedt. Ezt a sérülést még gipszelni sem lehet, csak kötést kaptam és gyógyszereket ... " Mennyi időt vesz igénybe a gyógyulás? — Tíz napja sérültem meg, az elmúlt héten nem edzettem, csak szedtem a gyógyszereket. Hétfőn kezdtem futni, de a sprinteknél és ha nagy levegőt veszek, még meglehetősen szúr az oldalam. Mindenesetre a többiekkel együtt készülök, csak jobban vigyázok magamra, mint eddig és lehetőleg kerülöm az ütközéseket. Még van egy kitapintható csomó a bordámon, ha az elmúlik, újra egészséges leszek. Az mindenesetre biztató, hogy már tudok forgolódni alvás közben. Mert eddig ez is nagy fájdalommal járt... " Elképzelhető, hogy már a hét végén pályára lépsz? — Csütörtökön vizsgál meg az orvos, ekkor derül ki, mikor futballozhatok újra. Ha a hét végéig megszűnik a fájdalom, akkor vasárnap valószínűleg játszom az Antwerpen ellen. Jó lenne, mert igen fontos meccs lesz. Most hatodikok vagyunk, de csak néhány pont a lemaradásunk a dobogósok mögött. Ha sikerül győznünk, és fel tudunk zárkózni, valószínűleg elérjük a célunkat, azaz UEFA Kupahelyen végzünk. Ez most fontos lenne. Mint ahogy az is fontos lett volna, hogy a válogatottban, Görögország ellen pályára lépj ... — Na igen, de mit tudok tenni ? Balszerencsém volt, jött ez a sérülés, ilyen a futball. Pillanatnyilag csak azt tudom mondani, igyekszem minél előbb felépülni, és azután úgy játszani, hogy a következő válogatott mérkőzésen én is ott legyek a csapatban. Április közepén, a svédek ellen már szerepelni szeretnék. (Honda) NEMZETI SPORT 3 Nem kerestünk kibúvót Olimpiai bajnokok akartunk lenni ,Bizonyára kevesen tudják, emlékeznek arra, hogy Jr balhátvéd létemre jobbszélső posztján játszottam első alkalommal a válogatottban, így történt pedig ... A melegszívű Sándor Csikar, akinek ugyan a bajnoki mérkőzéseken igyekeztem némi borsot törni az orra alá, a chilei világbajnokságot követő, osztákok elleni mérkőzés 65. percében lesétált a Práter gyepéről. Lajos bácsihoz, azaz Baráti kapitányhoz fordult, mondván: „Ez a gyerek annyira szeretne már játszani, s olyan régen van velünk, megérdemelné, hogy beküldje helyettem az utolsó huszonöt percre.” Nos, így játszottam először címeres mezben, huszonegy évesen. Ezt a válogatottságot azután váratlan meghívás követte. Akkoriban még rendszeres programokat szerveztek a nagyválogatott mellett a B-csapatnak, az utánpótlásegyüttesnek, sőt még a vidék legjobbjainak is. A vidék kapitánya, dr. Lakat Károly, az akkori sportvezetés által parkolópályára állított, de a játékosok körében annál nagyobb tiszteletnek örvendő Karcsi bácsi volt. A csapatot Berlinbe hívták edzőtársnak az akkori NDK válogatottja számára, hiszen azt az együttest Sós Károly vezette. Szóval, rám mosolygott a szerencse. Sérülések szóltak közbe, vidéken nem akadt megfelelő balhátvéd, és Karcsi bácsi engem is meghívott, e megjegyzés kíséretében: „A te játékstílusod nagyon beleillik a vidéki gárdába.” Sportpályafutásom örök élményét, csúcspontját, minden sportember legnagyobb álma, vágya beteljesülését köszönhetem ennek a berlini mérkőzésnek, illetve a találkozó folytatásának. Az a kilencven perc sem volt éppen sétagalopp, hiszen a Ducke-fivérek mellett olyan, a nemzetközi mezőnyben is helytállásra képes játékosok alkották a csapatot, mint Nöldner, Vogel, Frasdorf és mások. Szó se róla, jól összejöttem a vidéki fiúkkal és igazán hálás voltam Karcsi bácsinak, hogy később a tokiói olimpiára készülő bővebb keretbe is meghívott. Mindez még akkor ősszel, 1962 végén történt. Lakat Károlyt bízták meg a selejtezők előtt álló olimpiai csapat kapitányi tisztének ellátásával. Az együttes vezetését pedig az akkori főtitkár, Honti György vállalta. A Tanár úr néven közismert Karcsi bácsi a vidékiekre épített. Egyrészt szükségből, hiszen akkoriban a világbajnoki döntőben már pályára lépett játékosok nem szerepelhettek az olimpián. Másrészt és főleg azért, amint ezt oly sokszor elmondta, a vidékiekben több az erő, a lelkesedés, és nem utolsósorban a hazaszeretet. Barcsi bácsi már akkor az olimpiai eredményhirdetéssek felejthetetlen pillanatait vetítette elénk. Azon kevesek közé tartozott, akik ha máskor nem, mert ez szinte lehetetlen volt, de legalább négyévenként nemzeti öntudatunkra, hazafiságunkra hivatkozva ösztönzött bennünket teljes erőbedobásra, becsületes helytállásra. A mai napig sem felejtem el azokat a késő éjszakába nyúló beszélgetéseket, amelyeket Karcsi bácsi folytatott velünk, hazaszeretetünket nap mint nap erősítve. Akkor, a selejtezők megkezdése előtt is az olimpiai bajnokság megnyerésének lehetőségével lelkesített bennünket. Edzőtáborokat, túrákat szerveztek számunkra. Az olimpia évét megelőző karácsonyt is külföldön, Afrikában töltöttük. Ha emlékezetem nem csal, a 64-es olimpia megnyerése érdekében előzetesen 64 mérkőzésen léptünk pályára. Az akkori időkben mindenkinek alkalmazkodni kellett a válogatotthoz, a nemzeti érdekekhez. De mi, játékosok sem kerestünk kibúvót. Nem hivatkoztunk sérülésekre, betegségekre, ott akartunk lenni, olimpiai bajnokok akartunk lenni. Ez a szent cél, elhatározás vezetett engem is. Bár korábbi sérülésem kiújult, vérző vesével játszottam végig az olimpiai tornát, de mindezt titokban tartottam. Részese akartam lenni a győzelemnek. A mai napig is tapasztalom. Karcsi bácsi szavainak igazát. Visszavonulásom óta látszólag kicsit elszakadtam a futballtól. Mérkőzésre is valóban ritkán járok, hiszen a sporttól függetlenítettem magam, kisiparosként, vállalkozóként keresem a kenyerem. A mindennapi rendszeres mozgás, testedzés, a szórakozás érdekében más sportot választottam, gyakran teniszezek, télen pedig sízni tanítom az unokákat. De még kicsit távolabbról is érthetetlen fájdalom tölt el, megalázónak érzem azt a helyzetet, amelybe ma a hazai labdarúgókörökben az olimpia került. Érthetetlen számomra a szövetség, a liga és az egyesületek megmagyarázhatatlan kötélhúzása. Felfoghatatlan a játékosok húzódozása, a lélektelenség számlájára írható sikertelenség, az idő márpedig sürget. Messzemenően egyetértek Laci bátyánk, Nádori László professzor szavaival, aki szerint a magyar küldöttség Atlantában sem lehet teljes labdarúgók nélkül. Ahogyan Tokióban és Mexikóvárosban a labdarúgók bajnoksága tette teljessé a sikert, úgy még Helsinkiben, a tizenhat bajnokság fölötti örömet is Puskás öcsiék győzelme aranyozta be igazán. Éppen ezért, kétszeresen fájdalmas a kudarcsorozat, hiszen a magyar labdarúgók már több mint két évtizede, 1972-ben játszottak utoljára az olimpiai torna döntőjében. A huszonnegyedik órában vagyunk, összefogásra volna szükség. Arra, hogy az illetékesek végre felfogják az olimpia jelentőségét. Teljhatalommal felruházott edzőre, kapitányra volna szükség, aki a mai, örvendetesen változó világunkban könnyebb helyzetben, az olimpia szellemében történő áldozatvállalásra, hazánk színeinek méltó képviseletére tudja mozgósítani a játékosokat. Ahogy ezt annak idején a Tanár úr, a szeretett Karcsi bácsi tette. Itt az idő, hogy végre megértsék, nemzeti érdekekről van szó, hiszen az olimpiai döntőben a sikeres szereplés egyben a magyar labdarúgás régen várt felemelkedésének kezdete is lehet. Ihász Kálmán 22-szeres válogatott, olimpiai bajnok labdarúgó, akinek szavaival teljes mértékben egyetért. Vad Dezső