Nemzeti Sport, 1993. október (4. évfolyam, 268-296. szám)

1993-10-09 / 276. szám

IV. 276. • 1993. október 9. NEMZETI SPORT 15 Színes Marci és a grafitszürke Aierci Gipszcsizma és egy cek­ker alma Napok óta biztató kísérleteket teszek, hogy bevégezzek egy amerikai kosárcikket Michael Jordan „szentséges” nevének említése nélkül. Lám, megint kudarcot vallottam. A mennyek kárpitjait repesztő retirálási bejelentése úgy vágta kupán a nemzetközi szakírókat, hogy csak forognak körbe-körbe a Főbika körül, mint a barázdája szakadt hanglemez. Suttyó legényke voltam, amikor a boldogult emlékezetű Magyar Ifjúság az alábbiakra ragadtatta magát: „Ha Alfredo Di Stéfano, Madrid futballkirálya egyszer majd visz­­szavonul, összeomlik a Bernabeu-stadion, vagy ha mégsem, akkor a felbőszült Real-szurkolók porig rom­bolják.” Igen megrettentem a kataklizmától. Aztán a Szőke Nyílból kopasz bácsivá szelídült Di Stéfano elköszönt, és a kutya sem marasztalta. Még a Real Madrid székház ablakait sem zúzták be féltéglákkal a „vígasztalhatatlan” szurkolók. Ennyit az örökkévalóságról, a halhatatlanságról és a többi csacska fellengzősségről Az NBA gyaníthatóan nem dől önnön dugába Jordán nélkül. Felteszem, hogy a Chicago Bulls címerén díszel­gő bikucs sem tud már dühö­sebben ránk meredni. A nap ezután is Keleten kel és Nyuga­ton nyugszik, tán a trolimegál­lókat sem helyezik át rémü­letükben a hatóságok. És újdo­natúj, napi aktualitású hírek követelnek helyet maguknak a lapok címoldalain. Itt van mindjárt egy, bár ne volna. Sarunas Marciulionis ismételten „kicsinálta" a lábát. És megint a nyári-őszi szün­időben, szakasztott úgy, mint az 1991-es és az 1992-es vaká­cióban. Don Nelson vezető­edző (a litván ász atyai jóbarát­ja, szerződtetésének spiritus rectora) májusban javasolta is, hogy Sarunast helyezzék gond­nokság alá a nyárra. Máskü­lönben bizonyos, hogy gipsz­csizmában vonszolódik be az edzőtáborba. Kár, hogy a jeles invalidás nem szívlelte meg a félig vicces felvetést. Ezúttal a térdszalagjait szaggatta szét. A lakótelepi két­szobás gazdája A legmodernebb kor meg­követelte totális játékra szüle­tett spíler. Mindössze 195 centi magas (nem is szükségeltetik több a centikből), és alig 82 kiló a testsúlya. A másfél mázsás Gólemek között mégis úgy cikázik a labdával, hogy a szemük káprázik a látványtól. Ha játszani látod, legott megvilágosodik, hogy mi fán terem a „szerepkörök össze­mosódásának" amúgy obskú­rus kitétele. Marci fenomená­lisan irányít , ahogyan tette a bronzérmes litván válogatott­ban a barcelonai olimpián. Ha a szükség úgy hozza, bőke­zűen beszórja a pontokat, tar­talmat adva a góldobó hátvéd posztjának. Továbbmegyek: ellenállhatatlan alacsony bedobóként, sőt, gyakran bizonyította, hogy az ő villanó gyorsaságával, képzettségével, tempóérzékével és higgadt­ságával a center pozícióban sem válik nevetségessé. Nem csiribiri hajósnépek húzták fel a vitorlát, hogy belevágjanak az Atlanti-átke­lésbe, s meghódítsák Amerikát. Vlade Divac, Alekszandr Volkov, Sztojan Vrankovics, Drazsen Petrovics, Zsarko Paszpalj. Még egy lagymatag „bravót" sem kapott egyikük sem, amikor Marcit sokadszor­­ra tapsolta vissza a publikum.. Ripsz-ropsz beépítette az életébe az autótelefont (a Volgát váltó grafitszürke Mercedes Benz nem evíder), a távirányításos CD-lemez­­játszót, az őszi vásár látványá­val vetekedő, éjszakai is nyitva tartó szupermarketeket, az önmegvalósítás maximális szabadságát. A litván szempil­lantás alatt amerikanizálódott. Pompásan beleilleszkedett az européer számára hellyel­­közzel totálisan felfoghatatlan, ellentmondásos és nehezen (sem) tolerálható életformába, amelyet epekedő sóhajtás kíséretében szokás elrebegni: ah, the American Life... A 250 ezres lélekszámú Kaunas után az országnyi méretű San Francisco lüktetése, hangzavara lebunkózta, ezért a magának való, érzékeny lelkű kosárlabdázó átköltözött a békés Alamedába (Oakland külvárosa). Bölcsen cse­lekedett. Amióta élvezheti a villanegyedi élet szolid höm­­pölygését, újra emberszabású embernek érzi magát. Méltó­ságteljes tartással hajtja a grafitszürke Mercit a kertváros utcáin, elvégre ő Sarunas Marciulionis, a Golden State Warriors kosárcsapatának sztárja és nem holmi „Szelíd motoros". Felesége, Inga meg­kapta a cseresznyeszínű Toyo­ta Celicát (legalább nem Marci Mercijét nyúzza), hatéves kislánya, Krista pedig kikönyö­rögte apukától a kerti fürdő­­medencét. Látszólag teljes a szovjet paradicsomból a fogyasztói társadalom Eldorá­dójába kivándorolt família boldogsága.. A tálján pizzázó pusztítója Ugyan miféle hascsikarása lehet az évi 2,1 millió nettó alapgázsit felmarkoló 29 éves védőnek? Hiszen, amikor 1989- ben az oaklandi kék-sárgákhoz szerződött, akkor még a nagy Szovjetunió bocsátotta el „rövid időtartamú, külföldi munkavégzésre." Az eredeti kontraktus értelmében Marci havi jövedelmének felét köteles átutalni a Szovinterszport ne­vű cégnek. Ám időközben teljeset fordult a világ kereke, a SZU nevet vízbe írta a történe­lem, és a birodalommal egye­temben felszívódott a szovjet sportolók külföldi szerződéseit ratifikáló pénzfaló szörnyeteg is. Az Európa-térképet örven­detesen átrendező politikai-tár­sadalmi földcsuszamlás évente több mint egymillió dollárt csurgatott vissza Sarunas bugyellárisába. Nem támadt harag emiatt a családban, legalább is Inga mama és a kis Krista nem sírták vissza a„lakótelepi kétszobás, Volgás, párttaggyűléses" életet. Marci barátunk a Disneylandban felébredő kisfiú ragyogó szemével habzsolta az Új Világ áldásait. A Statyba Vilnius együttesével, a Szbornajával, majd - a CCCP- feliratú mezt elhajítván - a litván válogatottal is keresztül­­kasul bejárta a sártekét. Megadatott neki sok földi jó. Olimpiák, VB-k és EB-k ezüst- és bronzérmei, egyéni díjak, meghívások, szerződési ajánla­tok, tengernyi erkölcsi-és némi kis anyagi elismerés is. Vágyaiban már csupán az NBA és a grafitszürke Mercedes Benz élt. Az sem sokáig. 1989 őszén Chris Mullin, Tim Hardaway, Mitch Richmond, Terry Teagle és Rod Higgins klubtársa lett Oaklandben. A kezdőötös név­során végigfutva talán nem meglepő, hogy Marciulionis első amerikai trófeájaként a legponterősebb hatodik ember díját akaszthatta a szegre. Azóta megtanulták a ligában, hogy ha a litván beindul és kikényszeríti az egy egyezést, hát motorbiciklivel sem érik utol... Viharosan fejlődött. Az 1991- 92-es idény alapszakaszában 18.9, a playoffban 21.3 volt a meccsenkénti dobóátlaga. És olyan fenomenálisan passzolt, hogy a zseniális Hardaway olykor lerogyhatott a padra szusszanni egy sort. Dőre módon azt is gondolhatnánk, hogy hősünk minden gondja kimerült abban, hogy estén­ként a kínai vagy a spanyol­negyedbe menjenek-e va­csorázni, avagy válasszák inkább a taljánok pizzázóit... No, ennél azért differen­ciáltabb alkat a 13-as mezszá­mot babonás makacssággal őrző sportoló. Társai úgy becézik „Regular Joe", azaz Klassz Krapek. Elárulom, hogy Marciulionis nem csupán par­­kettánc-művészetével szolgált rá a kitüntető epitheton ornans-ra. Közéleti érzé­kenysége, a kollektívában való gondolkodás­ és cselekvés irán­ti készsége egészen fejlett. Kevés litván emigráns tett annyit hazája sportjáért, mint a Marciból Regular Joe-vá vált kosaras. A földrengés önkéntes hőse Szervezett, kilincselt, utazott, temérdek időt és pénzt áldo­zott, hogy a litván válogatott elutazhasson az olimpiára, s ott ne rongyosan pironkodjék. Saját költségén alapította Vilnius és Kaunas első kosár­suliját, a hátrányos helyzetű tehetségek felkarolására. Nem feledi, hogy bár mérnök volt a papája, tanár a mamája - sosem dőzsöltek. A Vilnius Egyetem kollégiumába egy ételhordó édessüteménnyel és egy cekker almával csám­­páskodott be. Ennyi pakkot hozhatott otthonról... Éjszaka, elemlámpával és csákánnyal a kezében rohant segíteni a bajbajutottakon, amikor 1989 októberében a földrengés a San Franciscoi sztrádán - nem messze Mar­ciulionis villájától - egy közúti hidat az alatta elhúzó autó­sokra rogyasztott. A tűzoltók­nak úgy kellett lefogni és el­vonszolni a romoktól, mert az önkéntes litván mentő már a saját testi épségét veszélyez­tette. Csoda-e, hogy a vilniusi gyermekkórház mindig őt keresi meg, ha beszerezhetet­­len, méregdrága gyógyszerre van szüksége? És Marci még sohasem okozott csalódást. Illetve egy embernek, a Golden State Warriors edzőjének igen. Nem is egyet. Hármat... Az 1991-es szünidő kellős közepén Vilnius környékén, tóban pancsikolva kőbe ütközött, két lábujja törött el. Az 1992-es szünidőben a Marciulionis-kosársuli meg­nyitó ünnepségére érkezett Vilniusba. A nagy nap előestéjén kocogás közben, felbukott valami gyökérfélesé­gen, kificamodott a bokája. Másnap a sportcsarnok lép­csőjén bicegett felfelé, hogy még egyszer ellenőrizzen min­dent, amikor elesett és eltörött a jobb lába. Fél éve bánta a dupla balesetet. Az 1993-as szünidőben is minden áldott napon kosara­zott Valamire való profi így készül az edzőtáborra! Az oak­landi St. Mary’s College parkettjén történt a baj. Marci a saját verejtékcsöppjeiből összegyűlt pici tócsán csúszott meg. Keresztszalagszakadás a jobb térdében. Október 7-én műtötték és a lehangoló sebészi látlelet semmi jót sem ígér. Jövő nyárig semmiképpen sem lesz hadra fogható NBA-profi. Éppen 30. születésnapjára állhat edzésbe. Ha nem téved a diagnózis, és ha lesz lelkiereje edzésbe állni. Török Péter A „szegény ” jobb gazdákról álmodnak Nincs új a nap alatt! Nálunk az edzők évtizedek óta panaszkodnak, hogy a szakosztályvezetők, a szponzorok beleszólnak a szakmai munkába. Sőt, a közelmúltban egy pénzes támogató menesztette valamelyik csapat edzőjét. Persze, nem volt ez másként régen sem, csak akkor legfeljebb nem került nyilvánosságra. S nincs ez máshogyan a nyugati országokban sem. A futballvilág egyik központjában, a Bundesligában dolgozó szakemberek is panaszkodnak. Legutóbb például Otto Rehhagel, a német edzők „szóvivője” beszélt a szakemberek és a menedzserek háborújáról, a Sport Bild újságírójának. „A menedzsernek a lelátón a helye!” Rehhagel, a brémaiak edzője nem titkolta, hogy minden menedzsert nyomban felkül­­dene a tribünre. Ott volt például a stuttgarti Dieter Hoeness esete. „Nem tagadom, hogy Hoe­ness éppen olyan felkészült, mint Christoph Daum edző, csakhogy legutóbb is egy másodperccel korábban ugrott fel, s futott a vonalhoz, mint kellett volna" - mondta Rehhagel. „Ha fent ült volna a tribünön, akkor nem ragadták volna ennyire magával az események, s többet is látott volna a mérkőzésből. Ezért mondom, hogy a menedzser­nek a lelátón, s nem a kispadon van a helye." Rehhagelt azért faggatta a német újságíró, mert manapság a Bundesligában egyre „erő­szakosabbak" a menedzserek. Mit lehet tenni ellenük? Ho­gyan védekezzenek az edzők? „Egyetlen jó recept van: az edző már az első napon, ami­kor a vezetők még lelkesednek érte, foglaltassa írásba a felté­teleit, a jogait. Például, hogy a beleegyezése nélkül ne lehes­sen játékost eladni és vásárol­ni" - tanácsolta a brémai mester. Manapság ez utóbbiról szívesen megfeledkeznének a menedzserek. „A hatalmuk egyre nagyobb lesz!" - folytatta Rehhagel. „Az edzőknek egyre több erőfe­szítésükbe kerül megvédeni a jogaikat. Ha győz a csapat, akkor a menedzserek ünnepel­tetik magukat, ha veszít, akkor hirtelen a szakemberek lesznek az illetékesek. Ez az évszázad egyik legnagyobb tévedése, mert az edző nem tud gólt lőni a csatárok helyett." Az edzőket egyébként emiatt Németországban gyakran emlegetik „szegény disznók­nak", akiknek csak a rosszból jut ki, a fénybe mások állnak helyettük. S mindezzel persze együtt jár az is, hogy ha egy edzőt kikezdenek a pénzem­berek, akkor a játékosok is nyomban váltanak. A tekinté­lyét vesztett szakemberrel min­denki úgy beszél, mint­­ a szegény disznóval. Csak kapkodja a fejét , hogy mindennek mi lesz az eredménye? „A játékosok is elbizonyta­lanodnak, s akkor már valóban nehéz megállítani a lejtőn lefelé robogó szekeret." A nürnbergiek például utoljára 1968-ban nyertek bajnokságot. Azóta tizenöt edző (!) ült a csapat kispadján. „Pedig a klub vezetői azzal nem oldották meg a prob­lémákat, hogy egymás után küldték el a szakembereket. Egy játékos, ha nem tudott bal­lal lőni, akkor sem tanult meg, ha menesztették a mesterét." Hogy már a hetvenes évek­ben így volt? Hát, akkor miért most lázadoznak az edzők? „Az embernek az az érzése, hogy egyre több vezető akar beleszólni abba, hogy ki játsz­­szon a csapatban, milyen legyen a taktika. Csak kap­kodom a fejem, annyian érkeznek a sportágba, akiknek más területen ugyan hitelük van, de a focihoz nem értenek, mégis tanácsokat osztogatnak. Ez elképesztő, hiszen én nem szólok bele abba, hogy egy bankár hogyan forgassa meg a pénzét." Hogy mi a legnagyobb baj a német menedzserekkel? Rehhagel szerint ez a különös fajta a jó időkben, amikor megy a csapatnak, mindig játékosokat akar vásárolni, a kudarcok láttán pedig nyom­ban túl akar adni az edzőn. „S az eszükbe sem jut, hogy ők is felálljanak!" Jó példa - rossz példa Olykor egyes edzők is okot adnak arra, hogy ne a legna­gyobb tisztelet hangján beszél­jenek róluk. „Én már azt a szakembert sem tudom megérteni, aki ciga­rettával a szájában csak ül a kispadon és vonogatja a vállát. Azt meg különösen nem, aki az edzőkollégáját vagy a bírót támadja meg, mint legutóbb a Bayern mestere, Erich Ribbeck. Vallom, hogy az edzőnek példát kell mutatnia, s akkor a játékosai sem fognak folyton reklamálni. Mint például Matthaeus, aki mindig elsőként rohan a sípmesterekhez, pedig számtalan Bundesliga-meccs van a háta mögött, s ő a válogatott kapitánya is, ezért inkább neki kellene nyugtatni a társait." Persze - ezt már mi tesszük hozzá -, amíg a menedzserek uralkodnak, addig érthető, ha a kelleténél kicsit idegesebbek az edzők a bírókkal, s nem mindig mernek ráripakodni a magukról megfeledkező sztárokra... K. L. Otto Rehhagel a Sport Bild felvételén

Next