Nemzeti Sport, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)

1993-12-14 / 341. szám

1993. december 14. 1993. december 14.-------------------------— NEMZETI KEZ­ES SPORT Bíró urak, köszönjük, Önökből nem kérünk! ’Hogyan került kapun kívül a l­íit dolm kcrpusi 1982 decemberében a Magyar Labdarúgó Szövetség öt NB I- es játékvezetőnek küldött azonos tartalmú levelet, dr. Páncsics Miklós főtitkár és Szlávik András JB-elnök aláírásával. A címzetteknek - Bártfai Róbertnek, Kuti Lászlónak, Pálvölgyi Jánosnak, Tátrai Lászlónak és Tompa Istvánnak - megköszönte az MLSZ az országos játékvezetői keretben végzett munkáját, és a fiatalítási koncepcióra hivatkozva, a további játékvezetői közreműködéstől eltekintett. Az érdekeltek a levél előzményéről semmit sem tudtak, több­ségükben erejük teljében, a játékvezetői pálya zenitjén lévők voltak, akik az NB I-ben, és a nemzetközi mérkőzéseken nagyszerű foglalkoztatást kaptak. Közvetlenül a levél kézhezvétele előtt az akkor is már népszerű, teremlabdarúgó­bajnokságokon működtek a bíró urak, közmegelégedésre. Bártfai Róbert a győri csoportban vezetett, és olyan jól mentek a mérkőzések, hogy az amúgy szigorú győri újságok is elégedet­tek voltak a teljesítményével és a résztvevő csapatok is elis­merően szóltak működéséről. Valamikor december közepén elterjedt a hír, hogy Buda István államtitkár az NB I-es csapatok klubelnökeit egy megbeszélésre hívja, de senki sem tudta, hogy mi a megbeszélés célja, mi a napirend. Lehetett hallani olyasmikről, hogy a bírók etikai vétségeiről is szó esik, hogy szigorítják az egyesületek ajándékozási és vendéglátási szokásait, és általában nagyobb távolságtartást kér az államtitkár az egyesületektől. Ezek a hírek keringtek a labdarúgóberkekben, de semmi konkrétumról nem lehetett tudni. Az elbúcsúztatott játékvezetők, vérmérsékletüktől függően, különbözőképpen reagáltak a levélre, de igen nagy megrázkód­tatást jelentett mindegyiküknek. Volt olyan is, aki orvosi ellátás­ra szorult. Napokig, sőt, hetekig a bénultság és az érthetetlen­­ség uralkodott az érintetteken. Tizenegy év elmúltával kerestem meg az „eltanácsolt” bírók egyikét, akivel az „elűzetésről” és a mai labdarúgásról beszél­gettünk. Bártfai Róberttel a belváros egyik ismert presszójában találkoztam, amelynek „melles­leg" Bártfai a tulajdonosa. Az egyetemistáktól hangos üzlet­ben csak nehezen találtunk olyan sarkot, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. Amikor elmondtam jövetelem célját, Bártfai először kissé vonakodva, de később egyre inkább belemelegedve válaszolt minden kérdésre. Az elegánsan őszülő egykori MTK-kapuvédő és kiváló NB I-es játékvezető csak akkor hallgatott el egy pillanatra, amikor az Aranycsapat egykori legendás balbekkjéhez, Lantos Misihez hasonlítottam a mac­kós külseje miatt. - Hogy van, bíró úr? - Köszönöm jól. Bár kicsivel jobb üzletmenettel és kicsivel jobb magyar focival kiegyeznék. Azért nem panaszkodom. Tudja, a magyar gazdaság nehéz helyzetét mi, üzletemberek pon­tosan le tudjuk mérni. Itt a forga­lom egyenes arányban áll az életszínvonallal. - Ön is megkapta azt a bizonyos levelet az MLSZ-től. Hogyan érezte magát, amikor elolvasta? Nagyon érdekes körülmények között vettem kézbe azt a bizonyos levelet. A győri teremtornáról jöttem haza. Feldobódva, magabiztosan léptem be a lakásomba. Feleségem fogadott, és én elkezdtem mondani: ,,Jól mentek Győrben a meccsek. Az eredményeim alapján lehet, hogy én leszek az év játékvezetője”. Ezt mondtam Áginak, a feleségemnek. Mire ő elővette a levelet, és azt mond­ta: ,,Nem hiszem”. Elolvastam az írást, forgott velem a világ. Nem akartam hinni annak, amit a kezemben tartottam. De az maga volt a szörnyű valóság. Képzelje el azt a karácsonyt. Az ellenségemnek sem kívánom azt a helyzetet. Néhány napig nem tudtam, hogy hol vagyok, szinte senkivel sem beszéltem, de azután erőt vettem maga­mon. Összeszedtem a játékvezető ruhámat, a foci­csukát és a sípomat. Mindent kidobtam a szemétbe, hogy még véletlenül se essen rá a tekin­tetem. Utána meg jöttek a hétvégék. Én egész addigi életemet, mind a negyvenöt évet focival, sporttal töltöttem. Az édesanyám válogatott kézilab­dakapus volt, én az MTK-ban fociztam, majd edző, illetve játékvezető voltam. Nekem a hétvége egyet jelentett a mécs­esel, a sporttal. Nos, ezt vették el tőlem. A hétvégeken nem találtam a helyemet, hosszú­hosszú ideig nem tudtam maga­mmal mit kezdeni. - Mit gondol, miért kapta meg az „obsitot"? Volt-e valamilyen etikai probléma Önnel? - Sok évvel később, úgy két-három évvel ezelőtt, itt, a Véndiákban többen a lab­darúgásról beszélgettünk. Egy­szer csak azt mondja az egyik fővárosi csapat még ma is mű­ködő intézője: ,,Robi! Tudod-e, hogy az első kocsimat te vetted nekem?” Én biztosan nem túl értelmes arcot vághattam, mert ezután elmesélte a sztorit. Vezettem valahol vidéken ennek a fővárosi csapatnak egy fontos meccset. Az intéző elment a klub elnökéhez és azt mondta: ,,A Bánfainál el tudom intézni a két pontot. Százezer forint az ára”. A klubelnök a meccs előtt odaadta az intézőnek a pénzt, aki betette a jobb belső zse­bébe. Leült a kispadra és kilenc­ven percen keresztül imád­kozott. Az ima vagy a csapat, nem tudom, melyik, meg­segítette. Nyert a budapesti csapat. Az intéző áttette a pénzt a bal belső zsebébe, felnézett az égre, és hétfőn megrendelte élete első gépkocsiját. Azt, hogy a meccs után bejött az öltözőbe, azt látta a klubelnök, de hogy ott mi történt, azt senki sem tudta, hiszen zárt ajtó mögött voltunk mi, játékvezetők és az intéző. Ahogy nem adta oda az intéző a Szent Antalnak, ugyanúgy nem adta oda nekünk sem. Nos ilyen és ehhez hasonló dolgok történ­tek. Ezért amikor Buda István államtitkár összehívta valahol távol Budapesttől, valamelyik állami üdülőbe az elnököket, persze, hogy engem is fel­soroltak, mint olyan bírót, aki a klubnak pénzbe került. Ez az értekezlet döntötte el sokunk sorsát. Pedig állítom, hogy soha egyetlen fillért nem fogadtam el egyesülettől. - Rendben van, ha pénzt nem is fogadott el, de azért arról beszélnek, hogy pályafutása során sok ajándékot kapott. - Tényleg kaptam aján­dékokat. Még ma is megvan az az ötgrammos aranylánc, ame­lyet Olaszországban kaptam, az egyik ma köztiszteletnek ör­vendő JT-vezetővel együtt. De azért a láncért semmit sem kel­lett tenni. Ezt egy mérkőzés után hozták be, akkor fogadtuk el. Én egyébként minden meg­hívást és minden ajándékot elfo­gadtam, de soha nem kértem, szemben néhány volt kollégával. Sajnos, Magyarországon sokan hiszik azt, hogy a bíró egy zsíroskenyérért és egy pofa sörért elvezeti a meccset a „kívánt irányba”. Ez nagy tévedés! A legtöbb bírótársam nevében kijelentem, hogy az ajándékok nem voltak érdeke­sek senki számára. Fia adták, elfogadtam, ha nem, akkor is korrekten vezettem a meccset. Egyébként is a vacsorameghívá­sokat vagy az ajándékokat csak a mérkőzés után fogadtam el.­­ - Ha sem pénzért, sem pedig ajándékért nem ,, vezetett el” mérkőzést, volt-e mégis olyan, amikor megkérték, hogy segít­sen ide vagy oda, hunyja be a szemét vagy jobban figyeljen? - Igen, több ilyen eset is volt pályafutásom során. Flárom konkrét esetre emlékezem. A Jaczina által vezetett egyik ma­gyar-osztrák ifjúsági mérkőzést, én partjeleztem. Az akkori főtitkár és MLSZ-elnök megkért arra, hogy nagyon vigyázzak a sógorok csatársorára, merthogy azt fogtam én, azt mondta a főtitkár, aki maga is neves fut­ballista volt: ,,Robikám! Le se vedd a kezed, jobban védekezz, mint a hátvédek". Egy másik történet. Magyarországon volt az UEFA és játékvezetők tovább­képzése, és talán az UEFA-kon­­ferencia is, Keszthelyen. A helyi csapat, a Haladás játszott a Dunaújvárossal. A mérkőzés előtt közölték velem, hogy nyerni kell a hazaiaknak, mert ha nem, akkor nem lesz sem autóbusz a részvevőknek ingyen, sem olcsó ellátás, sem „kihelyezett” elnök­ségi ülés. Szóval módjával adja a megye a segítséget, ha nincs meg a két pont. Fiát így, ilyen „instrukciókkal” indultam Keszthelyre. A végeredmény? Az 1-0 lett a hazaiak javára. A harmadik történet színtere Szarvas. A hazaiak Pallagi Robi csapatával játszottak. Én már hét közben jeleztem az azóta elhúnyt és Szarvashoz kötődő elnökünknek, hogy sérült vagyok. Azt mondta az elnök: ,,Robi nem kell kijönnöd a középkörből, ez a meccs orszá­gos iksz, gyere csak, vezesd le a meccset!" Én engedtem az elnöki felkérésnek és elnökünk szolgálati kocsijával együtt men­tünk Szarvasra. Ott már terített asztal és a szokásos csillár várt, merthogy Szarvason van egy Vasipari Szövetkezet, amely nagyon szép lámpákat gyárt. A mérkőzésen én csak egyszer jöttem ki a kezdőkörből, akkor büntetőt ítéltem az egyik csapat javára. Egyetlen métert nem futottam, különben sem a száguldásomról voltam híres. Szóval a büntetőt fölé lőtték, a Szarvas bentmaradt, a másik csapat meg bajnok lett, mert a 0-0 mindenkinek jó volt. Az egyik legjobb ellenőrzést kaptam az elnöktől, amelyben külön hangsúlyozta, hogy sokat futot­tam. - Ha már a futásnál tanunk, Önről kering egy törénet még abból az időből, amikor Verebes Józsi volt a bírók edzője. Kérem, mesélje el!­­ Verebes szokása szerint tíz kilométeres futást írt elő. Az edzés télen, az alapozó időszak­ban volt, már sötétedett. Én az első métereknél elfoglaltam szokásos helyemet a sor végén. Futottunk, futottunk. Éles, ám egyre homályosuló tekintettel néztem a tőlem távolodó futókat, már jó kis különbség volt a töb­biek és közöttem. Ekkor mellém ért az egyik nagyon jó játékvezető barátom, aki vendégként volt az edzőtábor­ban, és gépkocsival jött utánunk. Maga mellé invitált, lekapcsolta a világítást,és mentünk a töb­biek után. Úgy kilenc kilométer megtétele után frissen, kipihen­ten, jól átmelegedve kiszálltam, és az utolsó ezer méteren lehaj­ráztam mindenkit. Verebes Józsi nem akart hinni a szemének, égre-földre dicsért. Szerintem még ma sem tudja, hogy a tíz kilométerből csak körülbelül ket­tőt futottam, és nyolcat autóz­tam. Most már nincs titkom, Józsi. Kicsit segítettem a jobb eredményem érdekében, de remélem, azért a barátságunk megmarad. - Végezetül mi a véleménye a mai NB I-es játékvezetőkről? Jár-e mérkőzésekre, van-e kapcsolata a labdarúgással? - Rendkívül gyengének tar­tom a mai első osztályú keretet. Biztos, hogy huszonakárhány rendkívül becsületes bíró működik, de közülük jó ha négy­et tud meccset vezetni. Nem olyan régen láttam a Győr- Sopron mérkőzést. A Sopron kapusa megütötte az ellenfelét. A partjelző jelezte az eseményt, a játékvezető, Lettrich kiállította a kapust, és mit gondol, adott büntetőt? Nem adott. Pedig már az első alapfokú játékvezető tanfolyami foglalkozáson tanítják, hogy miért jár közvetlen szabadrúgás. Ez a bíró nyilván nem vett részt a foglalkozáson, mert nem ítélt büntetőt. Egyszerűen nem értem. Még szerencse, hogy van egy Puhl Sanyink és időnként Vágner is hozza magát. Ők ketten azért nem tudnak fordulónként nyolc mérkőzést levezetni. Szóval tragikus a helyzet, a kiválasztás­sal alapvető gondok vannak.­­ Azt hiszem, ezt az ön kicsit eltúlozza. Valamikor a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál volt a legtöbb jó bíró, ma a Víz­műveknél van. Ez nem lenne még baj. Csakhogy a KGYV-nél nem dolgozott JT-elnök, de a Vízműveknél szerencsére dolgo­zik. Egyébként az előbbi kérdés­nek csak egy részére válaszolt. - Nem sűrűn járok, mérkőzésekre, néha a barátok­­ rávesznek. A labdarúgással megmaradt a kapcsolatom, hiszen a közelmúltig itt volt nálam a H­ivatásos Labdarúgók Testülete, így szinte naponta kaptam friss híreket. Ők már elmentek tőlem, de a régi és a mai focisták azért gyakran bejönnek. És büszkén mond­hatom, amikor megismernek, még mindig megsüvegelnek, kezet fognak velem. Tudja, ez azért azt jelenti számomra, hogy mégsem csináltam olyan rosszul a bíráskodást. Elbúcsúzunk egymástól. Már egy másik asztalnál várják. Egyenes tartással megy a szom­széd asztalhoz. Egyenes maradt, mert mindig az volt. J. Szabó Béla Puskás Öcsivel az emlékezetes, 1981-es népstadionbeli nagy visszatérése utáni esti mulatságon. A legendás balösszekötő mellett (sötét ingben) Bártfai Róbert „Egy Honvéd-meccs után Szűcs Lalival. Láthatólag nem voltam rosszban a játékosokkal. Kölcsönösen tiszteltük egymást.” „...a sérülés után sokáig féltem.” „SZEKÉR” KIHÚZTA MAGÁT A KÁTÉÉBÓL 1989 októberében, amikor Szekeres József a görögök ellen csereként pályára lépett a Népstadionban, és első labdaérin­tésre hatalmas gólt ragasztott a hellének kapujába, joggal hihette, révbe ért. Nem így történt! A „kis Szekér" nemcsak a címeres meztől, hanem hajszál híján a labdarúgástól is eltávolodott. Ma ugyan - a Csepel-Kordax játékosaként - ismét egykori önmagát idézi, de ez a Szekeres már nem az a Szekeres. S különösen nem az, aki lehetett volna, ha...­­ Ha nem jön közbe egy súlyos sérülés, amely miatt hónapokat kellett kihagynom. Hajdúszoboszlón edzőtáboroztunk a Tatabányával, s a Kaba elleni előkészületi mérkőzésen bokaszalag-szakadást szenvedtem. " Ez igaz, de a játékában ezután is tartós lett a hullámvölgy. - Valóban. H­árom hónap elteltével már újra pályára léphettem, de a sérülés után sokáig féltem. Amúgy sem voltam „ütközős típus”, ez a szakadás még egyfajta gátlást is kiváltott belőlem. Mindig az járt az eszem­ben, nehogy megrúgjanak. Ehhez a félelemhez párosult csapatom vesszőfutása, a magánéletbeli problémám, hisz válófélben voltam. Egyszóval esőstől jött a baj, s annak egyenes következménye volt, hogy „padlóra kerültem”. Amikor kiestünk az NB II-ből, s több társammal együtt én is megkaptam a munkakönyvemet, éreztem, itt a vég. Úgy döntöttem, abbahagyom a labdarúgást.­­ Ki vagy mi hozta vissza a süllyesztőből? - Bár nagyon magam alatt voltam, mégsem tudtam meglenni foci nélkül. Kívánta a szervezetem a mozgást, képtelen voltam egyik napról a másikra leállni. Megkerestem Klausz Laci bácsit, a Vértesszőlős edzőjét, s megkérdeztem, beférek-e a csapatába. Azt válaszolta, gyere. Nagyon tetszett az a fél év, újra fel­szabadultan, örömmel futballozhattam. " Gondolom, nem is rosszul, ha Csepelről megkeresték.­­ Bevallom, jól esett, hogy még nem írtak le. Úgy döntöttem, vállalom a kihívást, s megpróbálom ismét felszívni magam. Ha lassan is, de sikerült. + Fél még az ütközésektől? - Fokozatosan, de elmúlt ez az érzés. Ma már nem foglalkoztat annyira, mint annak idején. + Több mint kétszázötven NB I-es mécs­esel és hét válogatott mérkőzéssel a lábában - mint futballista - elégedett? - Sohasem vagyok az. Illetve egyetlen kivétel azért akadt. Még alig melegedtem meg a Bányászban, amikor a Lyngby ellen játszottunk és az én mesterhármasommal győztük le a dán csapatot. Mondták is többen a városban: ,,Ezzel a Szekeressel megfogtuk az Isten lábát”. Akkor „hízott a májam”. Amit eddig a labdarúgástól kaptam - mind anyagilag, mind erkölcsileg -, azzal elégedett vagyok. Milliomos ugyan nem let­tem, de nem is nélkülöztem. Nincsenek egzisztenciális problémáim, s ez ma nagy dolog. Remélem, még két-három év „ben­nem van". Ha majd végleg abbahagyom, biz­tosan úgy gondolok vissza a pályafutásomra: szép volt, jó volt. + De lehetett volna szebb és jobb is... - Ez igaz. Talán akkor, ha a kritikus időszakban nagyobb az önbizalmam, több a szerencsém és jobban menedzselnek... Dehát nem vagyok telhetetlen. + A Csepelt végállomásnak tekinti? - Lassan harmincéves vagyok, hova ugráljak már? Bár júniusban lejár a szerződésem, ha a vezetők is akarják, akkor maradok. Jól érzem itt magam, s a csapat sem rossz. Kell ennél több? Ez a kérdés - az előzmények tükrében - akár költői is lehetne. De Szekeres József adottságait, tehetségét ismerve, egy másik kérdés jobban illik a történethez: ./Lehetett volna ennél több?”. S ez talán még az előzőnél is költőibb. Göbölyös János Szekeres a földön. Két éve innen kellett felállnia, igaz, akkor még nem ezt a mezt viselte 17

Next