Nemzeti Sport, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)
1996-08-01 / 209. szám
2 NEMZETI SPORT 1mm aácö íMmpMi omä VII. 209. • 1996. augusztus 1 tLk toi naplómból Ügy van, Carl Lewisról akarok néhány sort papírra vetni, ám még előtte nem tudom megállni, hogy szóvá ne tegyem azt a csaknem súlyos következményekkel járó botrányt, amely ugyan Lewis nagy napján történt, de a teniszstadionban. A centerpályán a női egyes zajlott, Martinez játszott éppen Zvereva ellen, amikor a fő versenybíró, Ken Farrar a korábbi, hosszúra nyúlt mérkőzések és a csaknem háromórás esőszünet miatt - hogy behozzon valamit az elvesztett időből - a következő bejelentést tette: „A centerpályára tervezett Agassi, Washington-Ferreira testvérek mérkőzést az egyes pályán bonyolítjuk le." A tizenkétezres tömeg felhördült, nem azért fizettek 40-50 dollárt a jegyekért, hogy most elvegyék a régóta várt Agassicsemegét tőlük. A fülsiketítő tüntetésre megállt a játék, és Farrar nem éppen kissingeri diplomáciai érzékkel - a következőket harsogta a hangosbeszélőbe: „Kérem, vegyék fontolóra, hogy még ezt, a most zajló mérkőzést is áthelyezhetjük egy másik pályára..." - Agassit akarjuk! Agassit akarjuk! Nincs változás! Nincs változás! Rendet akarunk! Rendet akarunk! - zengett a kórus. Ugyanezzel a jelszóval kapott ezután parancsot és érkezett meg golyóálló mellényben, felfegyverkezve a rohamrendőrség speciális alakulata, hogy a lelátóról a pályára özönlő nézősereget visszakényszerítse a helyére. Egy pillanat alatt óriási feszültség támadt, csak egy parányi szikra hiányzott az összecsapáshoz, amikor Farrar észbe kapott és bejelentette: „Oké, minden az eredeti sorsolás szerint következik!" Sérülés, hál' Istennek nem történt, a sápadt Farrar eltűnt. Agassiékat viselhette meg leginkább a zűrzavar, simán kikaptak a dél-afrikai Ferreiráéktól. Végre tényleg Carl Lewisról. Tulajdonképpen azt akartam elmondani, hogy amennyire hallatlanul sikeres volt sportolói pályafutása, annyira ellentmondásos az egyénisége, és hogy sikerei ellenére soha nem élvezhette a sportközvélemény szeretetét, népszerűsége nem tűnt egyértelműnek, bár teljesítményét soha senki nem vonta kétségbe. Los Angeles - négy arany! Távolugrás, a klasszikus 100 méter, a 200 méter és a váltó! Már ez igazi koronázási ünnepség lehetett volna, mégis kifütyülte a saját közönsége! A távolugrás döntőjében kihagyta ugyanis az utolsó két ugrást. Tehette, mert a sor végén volt, az amerikaiak azonban látni akartak valamit a pénzükért, s hogy „megrövidítette" őket, nem bocsátották meg neki. A távolugrást azóta nem nyerte más. És jött a többi - összesen kilenc arany a gyűjtemény! Bármennyire is hihetetlen, Lewison is nyomot hagyott az idő. Rövidre nyírt hajában a fülek felett már őszes szálak tűnnek elő. Amíg minden korábbi olimpiai versenyét oly hallatlan könnyedséggel, magától értetődő biztonsággal nyerte, most itt, Atlantában már alaposan meg kellett küzdenie a sikerért. Sőt, egyáltalán azért, hogy rajthoz állhasson. Az olimpiai válogatón már csak az ugrásban maradt esélye - pontosabban az egyetlen, az utolsó ugrásra -, de sikerrel vette. Itt a selejtezőből is elég nehezen küzdötte be magát a döntőbe, nem tekintették igazán győzelemre esélyesnek. A király feltámadt! A világcsúcstartó Powell a homokba hullott, s az a 850 centiméteres ugrás csodálatos látvány volt - ugrás az olimpiai örökkévalóságba, méltó búcsú a dicsőségektől. Tehát kilenc olimpiai arany és egy ezüst... Carl Lewis nyolc világbajnoki aranyat is nyert, mellettük egy ezüstöt és egy bronzot is. Tizenötször futotta a 100 métert 10 másodpercnél jobb idővel. Kilencszer a 200 métert 20 másodperc alatt. 1981 februárja és 1991 között megszakítás nélkül 65 távolugróversenyt nyert meg! És akkor a váltóvilágcsúcsokról nem is beszéltünk. A mesének is szép a vége. A közönség is szívébe zárta Atlantában. (Gallov Rezső, az OTSH elnöke) A lányok angyalok. Mindig kitalálnak valamit, amivel hanyatt ejthetik a szerencsétlen, idióta férfiakat. Más kérdés, hogy a szerencsétlen, idióta férfiak ritkán esnek hanyatt, hanem azzal a csavaros agyukkal többnyire rájönnek, hol is a hézag. Itt van például az orosz Zsivanyevszkaja. Ez a derék hölgy nyolcadik lett kétszáz női háton, majd utóbb kiderült, hogy doppingolta magát. Az ember csak áll és csodálkozik. Hányadik lett volna, ha nem doppingolja magát? Egy nyolcadik helyért érdemes? Aztán rájöttem, hogy az abszolút sportszerűség esete forog fenn. Zsivanyevszkaja tisztában volt azzal, hogy neki a dopping csak árt. Rosszabbul úszik tőle. Viszont dopping nélkül annyival jobb volt a többinél, hogy - úgy érezte - ekkora előnyt nem adhat magának, ennyire nem büntetheti szegény Egerszegi Krisztinát. Szóval, bekapta. Mit mondjak, alaposan. Aztán itt voltak a mi drága kézilabdás lányaink. Kellemes különbséggel vezettek a csinos, de meglehetősen ingatag dánok ellen, aztán nagy hirtelen összezuhantak. Szárnyak nélkül próbáltak repülni, ami Zeppelin gróf léghajói óta tiszta lehetetlenség. Középen pedig újra meg újra fejjel rohantak a dán falnak, és újra meg újra visszapattantak róla. Már-már újra nyüszíteni kezdtem, mint pár napja a pólósok meccsén. Hol vannak a nagy átlövők? Hol van Tóth-Harsányi Bori, Sterbinszky Amália, Nagy Mariann? Aztán Mátéfi Eszter olyat tett, amit életében tán még soha. Kihagyott egy büntetőt! És akkor erre is rájöttem. Ezek a boszorkányos kezű lányok most a teljes egyenjogúságért küzdenek. A totális elismertetésért. - Mi ugyan nem nyertünk még hat olimpiát, de lám, máris képesek vagyunk arra, amire a vízilabdázók. Képesek vagyunk elveszteni egy megnyert mérkőzést. A bizonyítás sikerült, és én most fejet hajtok. Oké, hölgyeim, készséggel beleegyezem még abba is, hogy mostantól az önök személyi száma kezdődjön egyessel. Csak most már szíveskedjenek megverni Dél-Koreát az elődöntőben. J Pár kilométerrel odébb a kajakos dámák aranynégyese is dobott egy meglepőt. Ötödiknek csordogált be az előfutamában. De én akkor már résen voltam, átláttam a szitán. Csak a felkészülésüket fejezték be. Szükségesnek tartottak még egy könnyű edzést, mielőtt egész keményen megmarkolják a lapátot. Ami egyébként technikai minimum, mondhatnám, házi feladat. A kajak ugyanis nemzeti örökségünk része, magyar szerszám. Amit Spéciél bizonyítani is tudok. "::: A 1818-ban egy Sz. ■chcm i Istvan vezette küldöttség tagjaként ugyanis Törökországban jártam. És ez már tényleg hiteles! - a Legnagyobb Magyar október 24-én a következőket írta naplójában: „A kajikok, melyekkel Skutariba, Bujukderebe menni szoktunk, igen csinosak, kemény, finom fából vannak készítve és olyan könnyűek, hogy minden perc-ben felborulástól tarthatunk, ha csak kicsit megmozdulunk bennük." Török találmány? Lehet. Igaz egyesek némi eszkimó vonatkozásokról is beszélnek, de ez az, ami totál mindegy. Török kajikos nem lapátol a Lanier-tavon. Történetesen eszkimó sem. A mieink tisztelték ezeket a nemes hagyományokat kedden. Zala György volt az előtáncos, a kis Rambo alaposan bemutattak A. gyakorlatot. Fél gőzzel is úgy nyerte az előfutamát, mint ide Dunavarsány. Hiába, a bio ágynemű! Horváth és Kolonics igazi királyi grandezzával engedett maga elé egy dacos kis hajót az utolsó méteren. I - ^Parancsoljatok, gyerekek, csak Utánatok, nekünk nem sürgős. Majd a dapMJÉmL A C$tpé$‘kx'artett meg úgy repült a tavon, mint Krisztina a medencében. Emlékszem, Kárpáti Rudolf és Gerevich Aladár egyszer egy Lisztrapszódiára vívott valami régi tévéshow keretében. Bizony, hogy a mi négyesünk harmóniáira, ritmusára is rá lehetett volna tenni valami szép muzsikát. Akkor is megnyerte volna a futamot, ha Hováth Gábor motorbringáját is felpakolja a hajóra. És aztán bunyóztak is. 54 kilóban. Az Eurosport végig mutatta a másik ág két meccsét, és a Muppet-show két kaján öregurára megint érdemes volt odafigyelni. Arnaldo Mesa például tisztességesen elverte Rachid Bouaitát, de végig megüthető volt, és a kilencedik percben igencsak gyűröttnek látszott a feje. - A magyar Kovács le tudja kezelni ezt a kubait - mondta az egyik avarnyosfiregúr. - Egyetértek. Precíz fiú az a ma- Yes. And never runs out of gas! Mármint, hogy sosem fogy el az üzemanyaga. Aztán jött az orosz Malahbekov, és alaposan eltángálta a mongol Ceyen-Qidovot. Zártan, pontosan bokszolt, és a harmadik menetben még táncikárt is egy kicsit, mert kell a nézőknek nyújtani valamit. - Jo az orosz - mondta az egyik öregúr. f- Lehet, hogy magyar-orosz döntő lesz. Jr M H a Lefogadom. Hasonlt a mozgása Kovácsra. 8 M ~'W 8 8 - De még a fizimiskája is. Alapnyugati öreg bölcsek - a próféta szóljon szavatokból, hajnalra befutott Kokó is... egy bátor román fiúcska ellen. - Mondd meg, Kovács Pistike, miért szomorú az Olteanu? - Haha, jó kérdés. Ha a tanító nénit ezerszer felpofoznák és csak egyszer ölelnék meg, a tanító néni is szomorú lenne... Azt mondják, Shakespeare harmincezer szót használt. Mennyi lehet az én készletem? Negyven-ötvenezer, ha sokat mondok. Most hát spórolnom kell, Kokónak még két meccse hátravan, szükségem lesz valamennyire. Most hát szerényen és visszafogottan csak annyit, hogy Kovács István mesésen bunyózott szerdán, úgy hajnaltájt. Az ezeregy és ezeregy pofonját helyezte el a derék román fiú minden megengedhető pontján. Jobbra cselezett és balra tángált, fejjel mutatott és kesztyűvel ütött, számolatlanul. Üresbe futtatta az ellenfelet, Olteanu Kokét keresett, és kötelet talált. A meccs előtt nehezen sikerült a sisakot felhúzni Olteanu fejére. A meccs után még nehezebben sikerült lehúzni róla. 24:2... Kellenek ehhez még jelzők? Az öttusát a kazah Parigin nyerte. A sorsüldözte Zenovka most is bemutatott egy sajátos trükköt. Barcelonában lovastól bukott, most ló nélkül, takarékos gyerek. Martinek János harmadik lett. Emlékszem, Szöulban - nyolc éve! - állt a dobogó tetején, fotósok macerálták a masináikkal. - Örülj, Janika!- kiáltottak rá. - Örülök! -Jobban örülj, Janika! Még jobban örülj, Janika! - Jobban már nem tudok. Most újra felállt a trepnire és nagyon örült. Nyolcéves ciklusokban művelt, és én helyeslem. Viszlát, Janika, 2004-ben találkozunk! Jurij Tyitov foghatja a fejét. Az egykor volt kitűnő tornász, olimpiai bajnok, hosszú éveken át nyugodtan üldögélt a Nemzetközi Torna Szövetség, a FIG elnöki székében. Senki nem vette magának a bátorságot, hogy egy ilyen nagy szövetség szovjet elnöke ellen harcba induljon a tisztújítási harcban. Az első valamirevaló kísérlet, hogy másfajta tornairányítás legyen, bő négy éve volt, amikor az olasz Bruno Grandi nagy erőkkel kezdte szervezni a maga táborát. Nosza, észbe kapott Tyitov is, rájött: olyan régen statikus már a torna, annyira hiányoznak a reformok, ráadásul az embertelenül sokat edző tornászok zsebébe alig csordogál valami a világszerte imádattal fogadott versenyek bevételéből. Ideje hát tenni valamit, így történt, hogy a barcelonai olimpia előtt alaposan felforgatták a versenyrendszert, a világbajnokságokat elemeikre bontották, soha nem lehetett tudni, hogy most éppen ki a címvédő például egy szeren, az, aki a szerenkénti vébén nyert aranyat, esetleg az, aki az összetett világbajnokságon lett első (mert szerenkénti versenyt ott is rendeztek...), vagy az, akit a klasszikus, csapatversennyel bevezetett, hosszú, gyakorlatilag olimpiai mintájú világbajnokság utolsó fázisában tudott nyerni. Ez még nem lett volna olyan rettenetes gond, ha a tévék által előszeretettel közvetített tornaesemények egyre növekvő jogdíjbevételeiből több jut vissza a sportágba. (Körülbelül úgy, mint az atlétikában.) Tyitov persze tudta, hogy Valamit a sportolóknak is mondania kell. Beígérte hát az atlétákéhoz és a teniszezőkéhez hasonlatos pénzdíjas nagydíj-sorozatot, profi versenyzési lehetőségeket, miegymást, azt csak maguk a tornászok tudnák elmondani, hogy mindez megsegítette-e őket egzisztenciális helyzetükben. Mert persze bemutatók, pénzdíjas fellépések eddig is voltak, de ezek jobbára a rendezőkön, egy-egy jól fizető szponzoron múltak, és nem a FIG-en. Elérkezett tehát az atlantai olimpia, a tisztújító kongresszus ideje, és sejteni lehetett, hogy Grandiék újra nekifutnak, a show-szerű tornasportban ugyanis még rengeteg kiaknázatlan pénzügyi lehetőséget sejtettek. Már hetek óta ismert tény, hogy a világ sportjában az olasz, bővebben latin vezetői kör a nem éppen gátlásos és szégyenlős Bruni Grandival bővült. És Jurij Tyitov nyilván azóta fogja a fejét. Mert a tornában látványos és „pénzes" eseményt szervezni nem nagy kunszt. A kedden délután rendezett gála kevéssé illett ugyan az olimpia rendszerébe, viszont kétségkívül óriási élménnyel szolgált. Egy nappal az utolsó szerenkénti döntők után az érmeseket, illetve a tornával rokon többi szakág jeleseit (így a ritmikus sportgimnasztikázókat, a sportakrobatákat, sőt még az aerobicosokat is) egy amerikai stílusú show-ban léptették fel. A „bulira" természetesen ismét megtelt a Georgia Dome, és az élmény tudatában talán még az is megbocsátható, hogy egyértelműen kilógott a lóláb, tudniillik, hogy ezen a bizniszközpontú, centenáriumi olimpián a tornagálát is csupán azért hozták tető alá, hogy növeljék a bevételt. Tyitov láthatta, hogy néhány régi klasszis, akit imád ünnepelni a közönség, milyen felvillanyozó lehet, különösen, ha egy-két ügyes húzással még fokozzák is a hatást. A tornabajnoknőből reklámkirálynővé avanzsált Mary Lou Retton például fantasztikusan festett a Dream Team egyik legrokonszenvesebb égimeszelője, David Robinson mellett. Ha ők álltak a pódiumon, tényleg nem kalandozhatott el a figyelem. Impozáns jelenet volt, amint az 1984- es olimpián győztes amerikai férfiválogatott tagjai is felsorakoztak, a legtöbbjük fényes civil karriert futott be, van közöttük például tévékommentátor és színész is. Ennyi és nem több, és a közönség már fel volt újzva. És akkor a jelen kiengedett, görcsöktől, feszültségektől megszabadult érmesei már csinálhattak bármit, lepottyanhattak a szerről, felbukfencezhettek egy szaltó után, semmi nem volt rossz, semmi nem volt olyan rossz, hogy elronthatta volna az ünnepet. Nem nagy trükk néhány kötetlenebb gesztus (üdítő hatású a fegyelmezett és összeszedett tornasportban), egy-egy összehangolt, közösen előadott (és így unikumnak számító) gyakorlat, a sportakrobaták cirkuszi kollégáikat megszégyenítő bravúrsorozata, és még az is örök hűséget esküszik a tornának, aki most lát ilyet először. A sportban ugyanis ma már kulcskérdés, hogy megnyerjék a nézőket, mert akkor jön a tévé is, közvetít és fizet, és akkor lehet továbblépni. Jurij Tyitov bizonyára tudta ezt, csak nem volt elég ambiciózus ahhoz, hogy a kor kívánalmainak megfelelően irányítsa azt a sportágat, amelyben korábban korlátlan úr volt. Most meg foghatja a fejét. Mert már régen nem a díszasztalnál ül. Hanem a hátsó sorban. Még akkor is, ha a keddi gála az ő „fennhatósága" alatt szerveződött. És onnan nyilván keserves látni, hogy valaki más könyékig nyúl a kincsesládába. Konyákig a kincsesládában