Nemzeti Sport, 1997. január (8. évfolyam, 1-30. szám)

1997-01-02 / 1. szám

AI NEMZETI SPORT Magyar futball____________________ Lisztes Krisztián: nincs bennem félelem” Bútorvásárlás előtt­i útban Stuttgart felé [_[ Sinkovics Gábor | Lisztes Krisztián elindult. Stuttgart és a Bundesliga felé vette az útját. Nem volt köny­­nyű pillanat. Egyrészt, mert fájó szívvel hagyta itt a Fe­rencvárost, másrészt, mert a január elsejei ítéletidőben au­tóval nekiindulni a több száz kilométernek... De nincs me­se - Lisztesre új élet vár. Az ősszel még a magyar bajnoki elsőségért harcolt, tavasszal már a német bajnoki címért küzd. A VfB Stuttgart ráadá­sul hasonló helyzetben van, mint a Ferencváros. Amíg a zöld-fehérek az MTK-t, addig a Stuttgart a Bayern Mün­chent üldözi. Remélhetőleg Lisztes fő- vagy melléksze­replésével. Mert az a lényeg, hogy Lisztes Krisztián játsszon. Szóval, ezért vágott neki a Stuttgart felé vezető útnak. Most nem villámlátogatásra in­dult - mint korábban annyiszor -, ezúttal bepakolta legfonto­sabb személyes holmijait, maga mellé ültette barátnőjét a Mer­­cedesbe (a költözés miatt volt kénytelen autóval menni), s el­indult az új élet felé. A játékost január elsején dél­után, valahol a határ közelében­­ (hó)viharos körülmények kö­zött - értük utol rádiótelefonján. - Nem irigylem... - Nem túl kellemes így autóz­ni. Csúszik az út, csak nagyon lassan haladunk. Éjszakára alighanem megállunk valahol. Nem akarok kockáztatni, sötét­ben autókázni. - Nos, ezúttal nem csak az út­viszonyok miatt nem irigylem... - Óriási kihívás előtt állok, az biztos, de nincs bennem félelem. Már régóta készülök erre a pil­lanatra. - Most, hogy már úton van, továbbra is azt mondja, hogy a sikerek felé halad? - Igen, ugyanis biztos vagyok benne, hogy sikerül bekerülnöm a Stuttgart kezdőcsapatába. Eh­hez persze az is kell, hogy végig­dolgozzam a felkészülést, s ha nem zavar majd sérülés, s erő­ben utolérem magam, játszani fogok. - Miért kell ilyen korán elin­dulnia? A VfB felkészülése hato­dikén kezdődik. - Egy teljesen üres lakás vár rám Stuttgartban. Azt a lakást be kell rendezni, otthonossá kell tenni, tehát van intézni valóm bőven. A felkészülés egyébként valóban hatodikén kezdődik, nekem reggel kilenckor kell je­lentkeznem a stadionban.­­- Akkor most bútort vásárol majd? - Igen. A barátnőmmel együtt szépen berendezzük a lakást. Hosszabb időre készülünk, hi­szen kétezerig szól a szerződé­sem. - Most már nem fáj a lába? - Már nem. Jót tett a pihenés és használtak a kenőcsök. Töké­letesnek érzem magam, semmi akadálya, hogy megkezdjem a felkészülést. - A jövő hét végén alighanem már pályára is lép. Igaz, még csak teremben, de éppen a Fe­rencváros ellen. - Úgy búcsúztam el a fiúktól, hogy hamarosan találkozunk. Ellenfélként. - Mit tud új csapatának a programjáról? - A Stuttgarttal teremtornán veszünk részt, majd január vé­gén Tenerifére utazunk edzőtá­borba. - Leszámítva, hogy most ide­­oda csúszkál az autójával az or­szágúton, boldognak érzi magát? - Igen is, meg nem is. Rossz itt hagyni a Fradit, ugyanakkor nagyon várom, hogy pályára léphessek a Bundesligában. Névjegy Lisztes Krisztián 1976 július hetedikén született. 176 centi magas, hatvannyolc kiló. A Ferencvárosban kezdett futballozni, és eddig egyetlen má­sik csapatban sem szerepelt. NB I-es mérkőzésen nyolcvan al­kalommal lépett pályára, és összesen húsz gólt lőtt. Négyszer pályára léphetett a válogatottban is, de ott még nem volt ered­ményes. Kétszeres bajnok és kétszeres kupagyőztes a Ferencvá­rosban. A Nemzeti Sport osztályzatai alapján az 1995-96-os bajnoki évben az Év mezőnyjátékosa volt. Vili. 1. • 1997. január 2. Dárdai Pál: .nem foglalkozom azzal, ami kilencvenhat elején Pécsett történt velem” Aki sohasem táncol vissza '3.Göbölyös János Dárdaiék szeretnek táncolni. Nemcsak a pályán, a parketten is. Úgy is mondhatnánk, vérükben van a mozgás - nem csak a labdá­val, a hölgypartnerrel is. A fiúk, Pal­si és Ba­lázs persze nem könyvből tanulták a boká­­zást, az apjuk „verte” azt beléjük­­ úgy a pá­lyán, mint a parketten. Egészen jól megtanul­ták a lépéseket. Még az óév utolsó napján a srácok átvették a leckét. Mulatva búcsúztat­ták azt az esztendőt, amelyik mindhármójuk számára eddigi életük (futball-pályafutásuk) talán legemlékezetesebb időszaka volt. Kinek ezért, kinek azért... Ám mielőtt a Dárdai-fiúk áttáncoltak volna 1997-be, megkerestük a családfőt, és együtt emlékeztünk a számára kissé ellentmondá­sos, hol fájó, hol pedig örömteli pillanatokat hozó, azaz felemásra sikeredett 1996-ra. - A tánctanulásnál számít-e az, ha valaki amúgy is hivatásszerűen használja a lábát, vagy ez telje­sen más műfaj? - Hát, ha nem is minden játékos rendelkezik Fred Astaire-i képessé­gekkel, tény, hogy a labdarúgók köny­­nyebben tanítha­tók táncolni. Az ütemérzék és a kondíció a futball­ban is alapkövetel­mény. A legfonto­sabb persze az op­timizmus, az állan­dó jókedv. Annak idején, a hetvenes évek nagy Pécsére mindez jellemző volt, igaz, akkor a banketteken is volt miért örülnünk. Azt azért minden­képpen szeretném megjegyezni, hogy bár a játékostársa­im hangulatára ál­talában nem lehe­tett panasz, a tánc­ra noszogatnom kellett őket. Róth Anttt volt a legne­hezebb felállíta­nom az asztal mel­lől, de végül is si­került az akcióm. Azóta is áldják a srácok az ötlete­met. -És a fiai? - Pal­si és Ba­lázs ebbe nőtt bele. Még egészen kicsik voltak, amikor már a feleségemmel vit­tük őket táncolni. A különbség kette­jük között csupán annyi, hogy Balázs inkább a lazább, rázósabb diszkót kedveli. Ő most sem velünk, a mi baráti társasá­gunkkal szilveszte­rezett, de igazából soha nem volt ez a fontos, a lényeg mindig inkább az, hogy mozogjon és jól érezze magát. - Lehet-e úgy önfeledten táncol­ni, hogy az embernek nap mint nap eszébe jutnak fájó emlékek? - Értem a célzást, ám rögtön le is lövöm a po­ént. Én már nem foglalkozom azzal, ami kilenc­venhat elején Pécsett történt velem. Ha még min­dig ezen rágódnék, megtört, életunt ember lennék. Ugye, nem annak látszom? - Erre mondják azt, hogy a látszat csal... - Ha minden áron provokálni akar, ám le­gyen... Miután február első napján elvették tőlem a csapatot, életem talán legfájóbb napjait, heteit éltem át. És nem azért, mert munka nélkül ma­radtam. Az elkeseredésemet az okozta, hogy hoz­zá nem értő emberek egy félig felépített együttest vettek ki a kezem közül, ráadásul a téli felkészü­lés elején. Lehet, hogy utólagos okoskodásnak tű­nik, de még ma is azt mondom, ha a vezetők hagynak dolgozni, a Pécs simán benn marad az első osztályban, és ma már jó középcsapat lenne.­­ Az idősebbik fia ugyanakkor elindult Pécsről és meg sem állt Berlinig. Ha ön maradt volna a Pécs edzője, lehet, hogy Pali még Pécsett játsza­na, a Herthát pedig csak hírből ismerné.­­ Ezzel azért vitatkoznék, ugyanis a gyerek jö­vőjét már jó előre megterveztük. Meggyőződésem, hogy ha Pécsett marad és továbbra is velem dol­gozik, akkor is elviszi valamelyik nyugat-európai csapat. Ezzel persze korántsem akarom azt mon­dani, hogy kényszerből igazolt a BVSC-hez, bár az is tény, hogy a menesztésem után nem sok jót jósoltam volna neki, ha marad. - És magának mit jósolt azokban a nehéz he­tekben? - Tudtam, hogy előbb-utóbb újra edzősködni fogok. Azzal persze tisztában voltam, hogy a sze­retett klubomban, a Pécsben belátható időn belül nem vállalhatok szerepet. Megpróbáltam ezen az érzésen hamar túltenni magam, ám nem ment. Amikor tavasz elején eljártam a csapat meccseire, kórusban éltetett a közönség, és megpróbált visszakövetelni a kispadra. A szívem szakadt meg ilyenkor, így hát úgy döntöttem, nem megyek ki többször a Pécs hazai meccseire. - Akkor sem, amikor Balázs játszik? - Ő még csak a juniorban futballozik, azokon a mérkőzéseken pedig kevesen vannak... - Tizennyolc évesen már bekerülhet az első csa­patba a fiú. - A kora alapján már valóban a felnőttekkel kellene készülnie, de Balázs későn érő alkat. Meg egyébként is, most érettségizik majd, aztán még egy év kell neki a számító­­géptecnhikusi okle­vél megszerzéséhez. Az most a legfonto­sabb, hogy végez­zen a tanulmányai­val, nem sürgetem a futballkarrierjét. Ami egyébként leg­alább olyan szépen alakulhat, mint Palcsié, sőt... - Tud már vala­mit? - Semmi konkré­tumot, csak tisztá­ban vagyok a fiaim képességeivel. - Akkor nyilván azzal is, hogy az 1996-os esztendő nem egészen Palié volt. - Hogyne. Egyál­talán nem voltam elégedett a teljesít­ményével, igaz, a sérülései nagyban hátráltatták a fej­lődését. Ettől az egytől féltem egyébként kicsit őt. A Bundesliga Eu­rópa egyik legke­ményebb bajnoksá­ga, ráadásul olyan csapatba került, amelyik mindent megtesz majd azért, hogy felke­rüljön az első osz­tályba. Azokon a meccseken nincs pardon. - Az egyáltalán nem keseríti el, hogy egy esztendő alatt a fia fokozato­san eltávolodott Pécstől, illetve a szülői háztól? Csak köz­hellyel tudok vála­szolni, ez az élet rendje. Annak ide­jén nekem is el kel­lett válnom anyá­­méktól, most Pal­si számára érkezett el az az idő, amikor kikerülve a védőszárnyak alól, önállóan kell helytállnia. Az azért mindenképpen könnyebbsé­get jelent mindannyiunknak, hogy nem egyből Pécsről igazolt külföldre, így azért elviselhetőbb a búcsú. - A Komló játékosai ügyesen táncolnak? - A futballpályán nem rosszak, zenére még nem tudom, hogyan mozognak. De remélem, a bajnokság végén együtt táncolok majd velük, hiszen holtversenyben az első helyen állunk az endé háromban. Öröm a fiúkkal foglalkozni, egyrészt mert ügyesek, másrészt mert a vezetők hagynak dolgozni. A részeredmény megvan, a végeredményről majd fél év múlva nyilatko­zom. - Össze tudná-e foglalni egy mondatban azt, hogy mit hozott önnek az 1996-os esztendő? - Amit az év elején éreztem, azt az ellenségem­nek sem kívánom, a végén történtek viszont kár­pótoltak mindenért. -És a köztes időszak? - Számomra az első fél év volt az eleje, a máso­dik meg a vége...

Next