Nemzeti Sport, 1997. október (8. évfolyam, 268-297. szám)
1997-10-28 / 294. szám
Vili. 294. • 1997. október 28. Feladó: AZ OLVASÓ A rovatot szerkeszti: Z. Vincze György gggMMtt - A OSITitkor Csapat szívatítás* iCDNRfOrUEra 1399 Bp. Foetafiók: 701/437 MIÉT SI VIMM, az 1979 előtt végzett testnevelési főiskolások, valamint a pályához kapcsolódó tanárok és sportvezetők felháborodással vettük tudomásul, hogy diplománkat, amely középiskolai testnevelői tanári státusba sorolt és elismert több évtizede, a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium valamelyik „nagy tudású” államtitkára vagy főosztálya most egyszerűen eltörölte, és visszaminősített 40-60 év közötti, a mai napon is a pedagóguspályán dolgozó testnevelő tanárokat, akik ezáltal megbélyegzettek lettek. Egyszerűen megalázónak éreztük, hogy tekintélyes szakmai múlttal a hátunk mögött, több évtizedes pedagógusi munka után rohangálni és kapkodni kellett, hogy a késői információ ellenére jelentkezési lapunkat időben le tudjuk adni, nehogy véletlenül kimaradjunk ebből a „magas szintű” képzésből. Azt már évek óta a saját bőrünkön érezzük, hogy a minisztérium, amelynek a tanárok érdekeit is képviselnie kellene, nem sokat tesz ezért, de azt, hogy diszkriminációt léptessenek életbe velünk szemben, ez már sok! Azt hiszem, a legnagyobb csalódás számunkra főiskolánk, a Magyar Testnevelési Egyetem passzív magatartása volt ebben a kérdésben. Hol volt az egyetem vezetése, amikor ilyen sorsdöntő kérdések (emberi sorsok, pedagógusi pályák, egzisztenciák) felmerültek? Miért nem emelte fel szavát, akár magasabb fórumokon is e számunkra törvénysértő intézkedés ellen? Miért csak szájhagyomány útján értesültünk egy olyan döntésről, amely nagyon is jelentősen kihathat több évtizedes pedagógusi pályánkra? Úgy tudjuk, ezt a kiegészítő képzést már februárban el akarták indítani, csak éppen az érintetteket felejtették el tájékoztatni. A jelentkezési határidőt ugyan kitolták augusztusra, amikor - tudvalevő - minden pedagógus szabadságon van. Az ezzel foglalkozó „szakemberek” tudják-e egyáltalán, hogy kikkel szórakoznak? Felháborító az a tájékozatlanság a tisztelt államtitkár vagy főosztály részéről, hogy nem néztek utána annak, milyen szintű képzés folyik több évtizede a Testnevelési Főiskolán. Abszolút nem vették figyelembe, hogy a Testnevelési Főiskolán egyszakos testnevelő tanári képzés folyik több évtizede, igen magas színvonalon, amelyre biztosíték a kiváló, nagy tudású tanári gárda volt. A szakma számára sohasem az elnevezés volt fontos (hasonlóan a Magyar Iparművészeti Főiskolához, a Színház- és Filmművészeti Főiskolához, a Magyar Képzőművészeti Főiskolához, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolához, hanem az ott folyó kiemelkedő szakmai munka. Sajnos, az illetékes azt sem tudta - és ez a legfelháborítóbb -, hogy az egyetemi rang megszerzéséhez az ahhoz szükséges tantárgyakat, óraszámokat és követelményeket már évekkel korábban biztosítania kellett a Testnevelési Főiskolának. Az egyetem mai vezetői nem méltóak elődeikhez, akik a Testnevelési Főiskolát és annak képzését európai hírűvé tették, ők biztosan nem néztek volna tétlenül olyan intézkedést, amely saját tanítványaik diplomájának és szaktudásának megkérdőjelezése mellett sárba tiporja a Testnevelési Főiskola hírnevét és rangját. Ha a Testnevelési Egyetem passzív magatartását csak a pénzszerzés motiválta, amelylyel fent akart maradni a palettán, nyugodtan fordulhatott volna az érintett kollégákhoz (’79-esek), hogy személyi jövedelemadójuk egy százalékát ajánlják fel az Egyetem megsegítésére. Ez jóval tisztességesebb és korrektebb lett volna. Az előbb felsoroltak alapján igazán nemm érezzük az Egyetem részéről ezen kiegészítő képzés koncepciójának komolyságát, szakmai megalapozottságát. A borzasztó az, hogy a mai világban az egyetemen most végzett fiatalabb kollégák sem lehetnek biztonságban, hiszen az „okos fej” következő nagy ötlete az lehet, hogy az egyszakos testnevelő diploma már csak akkor lehet egyetemi szintű, ha egy plusz szakot vesz fel kiegészítő képzésként a hallgató. Remélem, a különböző szintű visszajelzésekre reagál az egyetem és a minisztérium, hiszen egyetemen, főiskolán, középiskolában és általános iskolában több évtizede tanító tanárok állnak döbbenten e megbotránkoztató intézkedés előtt. Németi László testnevelő tanár Kazinczy Általános Iskola (1215 Bp„ Vágóhíd u. 68-74.) „Vm rózsásak az esélyeink” Labdarúgó-válogatottunk egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy sokévi sikertelen próbálkozás után ott lehessen a ’98- as franciaországi vb-n. Igaz, finn segédlettel, a kapusról a kapu közepébe pattanó öngóllal sikerült elérnünk a győzelemmel felérő döntetlent, s ezzel azt, hogy pótselejtezőt játszhassunk. Ezt a meccset azonban meg kellett volna nyerni, hisz a mérkőzésen sokszor mi uraltuk a pályát, nekünk akadtak nagyobb helyzeteink, csak éppen nem tudtuk értékesíteni. Szerencsénkre a finn csillag, Jari Litmanen nem mutatta meg, hogy miért tartják a világ egyik legjobb futballistájának, bár ehhez kellett egy olyan játékos, aki szinte kikapcsolta a játékból az Ajax sztárját, és e játékos Halmai Gábor volt, aki remekül oldotta meg feladatát. A látottak alapján kijelenthetem, hogy ezen a mérkőzésen igazi csapat benyomását keltettük, amely nem ijedt meg ellenféltől, és az utolsó percben is futott és harcolt. A finnek elleni mérkőzés után aztán azon izgult a fél ország, hogy kit sorsolnak ki ellenfelünknek. Sajnos, Jugoszláviát, a világ egyik legjobb válogatottját „kaptuk ki”. Persze örülhetünk, hogy nem Olaszország, Horvátország vagy Skócia lesz az ellenfelünk, de szomorkodhatunk is, hogy nem az íreket vagy a belgákat kaptuk, akikkel szemben talán még továbbjuthattunk volna. De így nem rózsásak az esélyeink, mert a jugoszláv válogatottban olyan labdarúgók játszanak, mint például Dejan Szavicsevics (AC Milán), Mijatovics (Real Madrid), Szavo Milosevics (Aston Villa). Csank János szövetségi kapitányunk is csak 30 százalék esélyt lát a továbbjutásra. Ám ha nem ijedünk meg, és bátran merünk támadni, akkor nem lehet baj. Első mérkőzésünkön a hazai pálya minden előnyét ki kell használni, mert ha idehaza kikapunk, mi várhat ránk idegenben? Bízom benne, hogy válogatottunk minden játékosa felméri magában a tét súlyát, és ennek megfelelően fog játszani.vábbjutottunk, de a labdarúgásunkban semmi sem változott, minden maradt a régiben, ez pedig csak „sikermorzsákra” elégséges, továbblépésre nem! A győzelemmel felérő nagyon szerencsés döntetlennel sikerült megvalósítani a kitűzött célt, és ezért gratulálunk a csapatnak, gratulálunk a kapitánynak, aki többet hozott ki a válogatottból, mint amire a kátyúban, mély szakadékban lévő jelen labdarúgásunk predesztinálná. Oly sok balszerencse után egyszer már nekünk is az ellenfél kapujába pattanhatott a labda a „91. percben”, s ez visszahozta a sírból az áhított döntetlent. A rendkívüli irreális pálya és időjárás ellenére az első félidőben időnként jól és kulturáltan játszott a csapat, igaz, a helyzeteink ellenére a kapu előtt elfogyott a tudomány. A második félidő, sajnos, az ellenfélé volt, taktikája bevált. A csapat elkezdett kapkodni, egyes játékosok elfáradtak, mások pedig nem tudtak felpörögni, hogy jobb teljesítményt nyújtsanak. Ezért csak a szerencsénkén és Sáfár kapus parádés produkcióján, valamint néhány csapattag jó játékán múlott, hogy nem kerültünk többgólos hátrányba, s így következhetett a „csodatévő” 91. perc, amelyben már senki sem hihetett igazán. Lőrincz higgadt, remek játékot nyújtott, s nem sokkal maradt el tőle Sebők sem, még felfutásokra, a befejezésre is jutott ereje. Keresztúri és Lipcsei igyekezett. Halmai és Egressy az első félidőben biztatóan szerepelt. Szerintem Mracskó, Nyilas, Kovács és Orosz formán kívül, gyengén játszott, ülős produkciója is halvány volt. Ennek ellenére továbbjutottunk, de változatlanul nincs hosszú távon tartós sikerekre képes csapatunk. Nincs megfelelő védelmünk, középpályán nincs igazi irányítónk, csatársorunk tagjai nem tudnak fejelni és vészes góliszonyban szenvednek. Szélsőhátvédek és irányító is kerestetnek, szükség lenne fiatalítani is. Az U-21-es olimpiai válogatott szégyenteljes szereplése is elgondolkoztató, hiszen a csapat zöme stabil magyar NB I-es játékos, ők lennének a jövő reménységei. Kár, hogy „sok bába közé elvész a gyerek”, s az Ubrankvics úr edzősége alatt történtek már nem lehetett kijavítai Nemzetközi síkon sem klubcsapatainktól, sem válogatottjaink!" ezután sem számíthatunk tartó eredményekre, s ha nem változtatunk a magyar labdarúgás rendszerén, ha nem vezetjük be az igazi profizmust és profista szellemet, akkor csak egyre jobban távolodunk Európától. Bár nagyon szeretném, ha válogatottunk az ellenkezőjét újab sikerekkel bizonyítaná. Martin Mikle (Bp. Trombitás u. ) „Óriási tapasztalatoka szereznek” Mind szakmailag, mind minőségileg, mind mennyiségileg nagy vonzereje annak a nemzetköz labdarúgótornának, amelyet nyolcvanhatban és nyolvanhétben született korosztálynak immá nyolcadik alkalommal rendeztél meg a Népligetben. Fantasztikus mérkőzéseket láthattak, akik kilátogattak a helyszínre. A Magyar Külkereskedelmi Bank támogató tornára a lelkesedés és a sportszerűség volt jellemző. Szinte teljes egészében csak a labdával törődtek a kis focista jelöltek. Ez érthető is, hiszen a gyermekkor legelső élményei közé tartozik az, hogy „az ember már nagyon korán a labdát keresi” - mondta Buzánszky Jenő, az MLSZ alelnöke, a legendás aranycsapat tagja. A kupákért harmincnyolc csapat indult. A magyarok közül a BVSC, az FTC, az Újpest, a Vasas, az MTK, a Kispest, a Debreceni Olasz Focisuli, a PVSK, a BFC, a BDSE, az RTK és a Góliát McDonald FC indított csoportokat. Franciaországból Lensből, Vieslyből, Olaszországból Salernóból, Giulianovából, Horvátországból Zentáról, Németországból Wiesbadenből és Frankfurtból érkeztek indulók, az osztrákoktól az Austria Memphis csapata mérette meg magát. „Évről évre növekszik a tornának a színvonala, és egyre többen jönnek el hozzánk - mutatja be a rendezvényt Farkas József, a versenybizottság elnöke. - Vannak olyanok, akik nyolc évvel ezelőtt itt mutatkoztak be és már az ifi- és a korosztályos válogatottban játszanak. A gyermekek az ilyen tornákon rengeteg tapasztalatot szereznek. Az évek során jelentős mértékben javult a kis focistajelöltek technikai tudása és az erőnléte. Ezt az is mutatja, hogy idáig minden évben más nyerte meg a tornát. Nagy öröm számunkra, hogy a gyermekek a viszontlátás reményében mennek el. ” Nagy a csapatok közötti barátság is minden téren. Ebben az évben a Debreceni Olasz Focisuli elkésett a tornáról. A versenybizottság az Eltingennek ítélte oda a három pontot és a 3-0-ás gólkülönbséget, ám amikor mégis megérkezett a Focisuli, a német csapat kiállt ellene. Ekkor azonban 2-1-re kikapott, s emiatt elúszott a jó helyezése. A torna végén azonban a fair play díjat az Eltingen kapta meg. „Nagyon sok ügyes gyermeket láttam már életemben, és most, ezen a nívós tornán is - mondta zárszavában az aranylabdás Albert Flórián. - Most már csak rajtuk múlik az, hogy mikor kerülnek válogatott szintre, hogy ott is megmutathassák a képességeiket. ” Rozs Borbála (Pomáz, Móricz Zs. u. 16.) Móritz Mátyás (Bp. Erdősor u. 21.) „Vajon miért hallgatnak?" Harmincegy évvel ezelőtt a Testnevelési Főiskolán végeztem, azóta középiskolában tanítok és még mindig szeretek sportolni (kosárlabda, veterán atlétika). 1957 óta gyűjtöm azokat a cikkeket, amelyekben szerepelek, s pontosan tudom, hogy a veterán atlétákról szóló írások mikor jelentek meg. 1991 óta indultam világversenyeken Dél-Afrikában, Buffalóban, Mijaszakiban, Turkuban, számos magyar és osztrák bajnokságon, kétszer voltam Malmőben és egyszer Kritiansandban, de kevésről olvashattam. Az aranylábú gyerekekről annál többet. Természetesen azt mondhatják, ez érdekli az olvasók zömét. Én meg csak azt olvashatom, amit írnak, és teljesen mindegy, mi érdekel engem. Ha azonban arról írnék egy cikket, hogy a Testnevelési Főiskolán az 1979 előtt végzetteket fizetésben visszaminősíteni készülnek - amit az Önök lapjában olvastam először - az megjelenne? A fenét!... Azért nem, mert abban a cikkben „élnék”. S mert a mostanihoz hasonló döntés alapján a nővérem egyszer arra ébredne, hogy Ő már nem orvos, csak nővér, mert régen végzett. Az anyám, a (volt) feleségem, a gyermekeim is ott végeztek, ahol én, tudnék mit írni a Főiskola javára az Egyetemmel szemben. Röviden: akik akkor tanítottak és akiket akkor tanítottak és akiket mi tanítottunk húsz éve, azok sokkal különbek voltak a maiak nál, a magyar sport eredményei is különbek voltak. És mégis mi lennénk visszaminősítve egy olyan világban, amikor annyi pénzt adnak a tanároknak, hogy a szó szoros értelmében csak enni lehet belőle. Mi mindent azért teszünk, hogy több legyen a sportban, mások meg azon munkálkodnak, hogy még ez is kevesebb? De erről csend van mindenhol. A Testnevelési Egyetemen is, ahol ugyan Sokszemközt (Lenti, Kossuth u. 4.) „Jelképes gyertyaláng” „Könnyebb az álom, kőben élve állnom, Nem hallanom a harcot és a vádat. Boldog, aki a mából mit se láthat. Lábujjhegyen járj, ne zavard az álmom!” (Michelangelo) Jártam a holtak néma birodalmát, beszéltek a keresztfák. Hallgattam az elmenni készülőket, kik soha nem térnek vissza. Kerestem a változást, amelyek a tűnő évek alatt végbementek. Találkoztam az eget ostromló technika korában is élő sötét, tudatlan babonák félelmetes világával. Gyönyörködtem a népművészet találékony, egyszerűségében is megkapó alkotásaiban. Süppedt sírok, dőlt keresztfák figyelmeztettek az elmúlásra, a rohanó időre, mely kérlelhetetlen könyörtelenséggel temet. Illő hát elmenni Halottak napján szeretteink sírjához. Megszentelt föld az, ahol legkedvesebb hozzátartozóink alusszák örök álmukat. November elején én apámra, testvéremre, nagyszüleimre, rokonokra és barátokra emlékezve gyújtok gyertyát. De a szívemben, lelkemben egy-egy szál jelképes gyertyaláng jut azoknak is, akik az életben, életükben oly sok örömet szereztek nekem. Gondolok kedvenc zenészemre, íróimra, színészeimre, sportolóimra - mindenekelőtt Ayrton Sennára. Ám a gyarló ember a rohanó világban gondol-e arra, hogy előbb vagy utóbb mi is sorstársai leszünk a ma már csak emlékünkben élő szeretteinknek? Azt hiszem, a sírokon lobogó gyertyák messzire világító fényeinek - többek között - talán ez is az üzenete. Csendes főhajtással emlékezzünk, és tisztelettel ápoljuk szeretteink emlékét. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. Csak ne égnének el olyan gyorsan a gyertyák... Paksa Tibor ! abban a cipőben járnak, mint én, akikkel együtt jártam. Vajon miért hallgatnak? S ugyan mit értek a tábortűz melletti éneklések és találkozók, ha most, amikor tényleg az összetartozást kellene kifejezni, csak hallgatás van? Béres Sándor (Nagykanizsa, Ady Endre u. 11.) „Egy aprócska lépéssel előbbre jutottunk” - Megtört a jég. Labdarúgó-válogatottunk finnországi szerencsés döntetlenje azt jelentette, hogy egy aprócska lépéssel előbbre jutottunk. Most viszont nagy kérdés, hogy a jelen mennyire lesz elég a jövő feladatainak eredményes megoldására. Egyelőre jo TJA Válaszol a szerkesztő Dr. André Attila Gyulának (Budapest): - A nyilvánosság nagy kihívás, amelynek vannak veszélyei, kínos allűrjei és a lényeget sem értők becsmérlő visszajelzései is. Ő a szellemi nyomorékon csak szánakozik a bölcs és elnézőn továbbép. Úgy vélem, ennél jobbat Ön sem tehetett. Simon Istvánnak (Bp. Kőrakás park 4.): - Azt hiszem, igaza van, a kis csapatokat nagyon gyakran senk sem veszi észre, illetve csak akkor, ha valamilyen rendkívüli siker érnek el. A Magyar Kupa-mérkőzések erre lehetőséget teremtenek Az csupán érdekesség, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei első osztályú labdarúgócsapat, a Csenger ellen a rendes játékidőben 0-0 után csak kétszer tizenöt perces hosszabításban bizonyult jobbnak a Haladás VFC, de igazán figyelemre méltó az lett volna, ha a színvonalas találkozón a „kiscsapat” le is győzi NB I-es ellenfelét Sóskúti Árpádnak (Szombathely). - Amint Ön is tudja, lapunk nem politikai napilap, ezért a parlamentben elhangzottakra csak akkor utalunk, ha általános sport vonatkozásuk van, de az esetleges tényközlésen túl attól még ilyenkor is elzárkózunk, hogy személyeskedő interpellációk következményeivel foglalkozzunk. Arra pedig végképp nem vállalkozunk hogy a lapon keresztül névre szóló üzeneteket közvetítsünk, annál inkább sem, mert közszereplő esetében a véleményét ki-ki közvetlenül megírhatja az érintett személynek vagy testületnek. NYELVELÉS Idegenül magyarul? Általában elfogadott nyelvi álláspont, hogy hivatalos és sajtónyelvünkből nehéz lenne kiiktatnunk azokat az idegen szavakat, amelyeket csak nehézségek árán, hosszas körülírásokkal vagy szószerkezetekkel tudnánk helyettesíteni. Tudja ezt minden nyelvet, s egy olyan sincs közöttünk, aki a szükséges idegen szavak használata ellen lázadozna. Ez a szemlélet azonban nem lehet hivatkozási alap azok számára, akik olykor meg sem kísérlik, hogy jó magyar szót keressenek mondanivalójuk megjelenítésére. A vita tehát dúl az idegen szavak dédelgetői és az ép nyelvérzékű emberek között, s néha már-már félő, hogy az idegen szavak túlzott használata végleg törli azt a stílusigényt, amit ma még magyarosságnak nevezünk. Ám nem vitát akarok kezdeményezni, nincs is értelme.Csupán idézek egy cikkrészletet, amely magáért beszél: „A menedzsment is elsőrangú, a futballbizniszbe beálló multinacionális cégek, ipari mamutkonszernek semmi pénzt nem sajnálnak... patronált klubjuk s ezáltal az•J-League« szolgálatában.” A tisztelt olvasók eldönthetik, hogy lehetett volna-e magyar szavakat találni az idézetben kiemelt idegen (és idegen eredetű) szavak helyére. Ha az idegen szavak használata még gyakoribbá válik, akkor megtörténhet, hogy szótár nélkül nem tudjuk majd elolvasni a magyar lapok „magyarul” írt sporthíreit és cikkeit. Az idegen szó pontatlan ismerete azonban még hibához is vezethet. Egy alkalommal egy teniszező hölgy loknis szoknyáját érdességként említették egy tudósításban. Nos, a loknis jelentése ez: fürtös, csigás hajfürt, tincs. Nyilvánvaló, hogy fürtös, csigás hajú szoknya nincs. Van ellenben olyan, amelyet alul kerek bőre szabnak, s ettől harang alakú. Ezt német eredetű szóval gloknisnak nevezi a szabászat (Glocker harang). Valószínű, hogy gloknis szoknya volt a hölgyön... F. Kovács Ferenc