Nemzeti Sport, 1997. október (8. évfolyam, 268-297. szám)

1997-10-28 / 294. szám

Vili. 294. • 1997. október 28. Feladó: AZ OLVASÓ A rovatot szerkeszti: Z. Vincze György gggMMtt - A OSITitkor Csapat szívatítás* iCDN­Rf­­­OrUEra 1399 Bp. Foetafiók: 701/437 MIÉT SI VIMM­­, az 1979 előtt végzett testnevelési főisko­lások, valamint a pályához kapcsolódó tanárok és sportvezetők felháborodással vettük tudomásul, hogy diplománkat, amely közép­iskolai testnevelői tanári státusba sorolt és elismert több évtizede, a Művelődési és Közoktatásügyi Mi­nisztérium valamelyik „nagy tudású” államtitkára vagy főosztálya most egyszerűen eltörölte, és vissza­minősített 40-60 év közötti, a mai napon is a peda­góguspályán dolgozó testnevelő tanárokat, akik ezáltal megbélyegzettek lettek. Egyszerűen megalázónak éreztük, hogy tekinté­lyes szakmai múlttal a hátunk mögött, több évtize­des pedagógusi munka után rohangálni és kapkodni kellett, hogy a késői információ ellenére jelentkezé­si lapunkat időben le tudjuk adni, nehogy véletlenül kimaradjunk ebből a „magas szintű” képzésből. Azt már évek óta a saját bőrünkön érezzük, hogy a minisztérium, amelynek a tanárok érdekeit is kép­viselnie kellene, nem sokat tesz ezért, de azt, hogy diszkriminációt léptessenek életbe velünk szemben, ez már sok! Azt hiszem, a legnagyobb csalódás számunkra fő­iskolánk, a Magyar Testnevelési Egyetem passzív magatartása volt ebben a kérdésben. Hol volt az egyetem vezetése, amikor ilyen sorsdöntő kérdések (emberi sorsok, pedagógusi pályák, egzisztenciák) felmerültek? Miért nem emelte fel szavát, akár ma­gasabb fórumokon is e számunkra törvénysértő in­tézkedés ellen? Miért csak szájhagyomány útján ér­tesültünk egy olyan döntésről, amely nagyon is je­lentősen kihathat több évtizedes pedagógusi pá­lyánkra? Úgy tudjuk, ezt a kiegészítő képzést már februárban el akarták indítani, csak éppen az érin­tetteket felejtették el tájékoztatni. A jelentkezési határidőt ugyan kitolták augusztusra, amikor - tud­valevő - minden pedagógus szabadságon van. Az ez­zel foglalkozó „szakemberek” tudják-e egyáltalán, hogy kikkel szórakoznak? Felháborító az a tájékozatlanság a tisztelt állam­titkár vagy főosztály részéről, hogy nem néztek utá­na annak, milyen szintű képzés folyik több évtizede a Testnevelési Főiskolán. Abszolút nem vették fi­gyelembe, hogy a Testnevelési Főiskolán egyszakos testnevelő tanári képzés folyik több évtizede, igen magas színvonalon, amelyre biztosíték a kiváló, nagy tudású tanári gárda volt. A szakma számára sohasem az elnevezés volt fontos (hasonlóan a Ma­gyar Iparművészeti Fő­iskolához, a Színház- és Filmművészeti Fő­iskolához, a Magyar Képzőművé­szeti Főiskolához, valamint a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskolához­, hanem az ott folyó kiemelkedő szakmai munka. Sajnos, az illetékes azt sem tudta - és ez a legfelháborítóbb -, hogy az egyetemi rang megszerzéséhez az ahhoz szükséges tantárgyakat, óraszámokat és követelményeket már évekkel ko­rábban biztosítania kellett a Testnevelési Főiskolá­nak. Az egyetem mai vezetői nem méltóak elődeikhez, akik a Testnevelési Főiskolát és annak­­ képzését európai hírűvé tették, ők biztosan nem néztek volna tétlenül olyan intézkedést, amely saját tanítványaik diplomájának és szaktudásának megkérdőjelezése mellett sárba tiporja a Testnevelési Főiskola hírne­vét és rangját. H­a a Testnevelési Egyetem passzív magatar­tását csak a pénzszerzés motiválta, amely­­lyel fent akart maradni a palettán, nyu­godtan fordulhatott volna az érintett kollégákhoz (’79-esek), hogy személyi jövedelemadójuk egy szá­zalékát ajánlják fel az Egyetem megsegítésére. Ez jóval tisztességesebb és korrektebb lett volna. Az előbb felsoroltak alapján igazán nemm érezzük az Egyetem részéről ezen kiegészítő­ képzés koncep­ciójának komolyságát, szakmai megalapozottságát. A borzasztó az, hogy a mai világban az egyetemen most végzett fiatalabb kollégák sem lehetnek biz­tonságban, hiszen az „okos fej” következő nagy öt­lete az lehet, hogy az egyszakos testnevelő diploma már csak akkor lehet egyetemi szintű, ha egy plusz szakot vesz fel kiegészítő képzésként a hallgató. Remélem, a különböző szintű visszajelzésekre reagál az egyetem és a minisztérium, hiszen egyete­men, főiskolán, középiskolában és általános iskolá­ban több évtizede tanító tanárok állnak döbbenten e megbotránkoztató intézkedés előtt. Németi László testnevelő tanár Kazinczy Általános Iskola (1215 Bp„ Vágóhíd u. 68-74.) „Vm rózsásak az esélyeink” Labdarúgó-válogatottunk egy lépéssel közelebb került ah­hoz, hogy sokévi sikertelen pró­bálkozás után ott lehessen a ’98- as franciaországi vb-n. Igaz, finn segédlettel, a kapusról a kapu kö­zepébe pattanó öngóllal sikerült elérnünk a győzelemmel felérő döntetlent, s ezzel azt, hogy pót­­selejtezőt játszhassunk. Ezt a meccset azonban meg kellett vol­na nyerni, hisz a mérkőzésen sok­szor mi uraltuk a pályát, nekünk akadtak nagyobb helyzeteink, csak éppen nem tudtuk értékesí­teni. Szerencsénkre a finn csillag, Jari Litmanen nem mutatta meg, hogy miért tartják a világ egyik legjobb futballistájának, bár eh­hez kellett egy olyan játékos, aki szinte kikapcsolta a játékból az Ajax sztárját, és e játékos Halmai Gábor volt, aki remekül oldotta meg feladatát. A látottak alapján kijelenthetem, hogy ezen a mér­kőzésen igazi csapat benyomását keltettük, amely nem ijedt meg el­lenféltől, és az utolsó percben is futott és harcolt. A finnek elleni mérkőzés után aztán azon izgult a fél ország, hogy kit sorsolnak ki ellenfelünk­nek. Sajnos, Jugoszláviát, a világ egyik legjobb válogatottját „kap­tuk ki”. Persze örülhetünk, hogy nem Olaszország, Horvátország vagy Skócia lesz az ellenfelünk, de szomorkodhatunk is, hogy nem az íreket vagy a belgákat kaptuk, akikkel szemben talán még to­vábbjuthattunk volna. De így nem rózsásak az esélyeink, mert a ju­goszláv válogatottban olyan lab­darúgók játszanak, mint például Dejan Szavicsevics (AC Milán), Mijatovics (Real Madrid), Szavo Milosevics (Aston Villa). Csank János szövetségi kapitányunk is csak 30 százalék esélyt lát a to­vábbjutásra. Ám ha nem ijedünk meg, és bátran merünk támadni, akkor nem lehet baj. Első mérkő­zésünkön a hazai pálya minden előnyét ki kell használni, mert ha idehaza kikapunk, mi várhat ránk idegenben? Bízom benne, hogy vá­logatottunk minden játékosa fel­méri magában a tét súlyát, és en­nek megfelelően fog játszani.­vábbjutottunk, de a labdarúgá­sunkban semmi sem változott, minden maradt a régiben, ez pe­dig csak „sikermorzsákra” elégsé­ges, továbblépésre nem! A győze­lemmel felérő nagyon szerencsés döntetlennel sikerült megvalósí­tani a kitűzött célt, és ezért gratu­lálunk a csapatnak, gratulálunk a kapitánynak, aki többet hozott ki a válogatottból, mint amire a ká­tyúban, mély szakadékban lévő je­len labdarúgásunk predesztinál­ná. Oly sok balszerencse után egy­szer már nekünk is az ellenfél ka­pujába pattanhatott a labda a „91. percben”, s ez visszahozta a sírból az áhított döntetlent. A rendkívüli irreális pálya és időjárás ellenére az első félidőben időnként jól és kulturáltan játszott a csapat, igaz, a helyzeteink elle­nére a kapu előtt elfogyott a tudo­mány. A második félidő, sajnos, az ellenfélé volt, taktikája bevált. A csapat elkezdett kapkodni, egyes játékosok elfáradtak, mások pedig nem tudtak felpörögni, hogy jobb teljesítményt nyújtsanak. Ezért csak a szerencsénkén és Sáfár ka­pus parádés produkcióján, vala­mint néhány csapattag jó játékán múlott, hogy nem kerültünk több­gólos hátrányba, s így következhe­tett a „csodatévő” 91. perc, amely­ben már senki sem hihetett igazán. Lőrincz higgadt, remek játékot nyújtott, s nem sokkal maradt el tőle Sebők sem, még felfutásokra, a befejezésre is jutott ereje. Keresz­túri és Lipcsei igyekezett. Halmai és Egressy az első félidőben bizta­tóan szerepelt. Szerintem Mracskó, Nyilas, Kovács és Orosz formán kí­vül, gyengén játszott, ülős produk­ciója is halvány volt. Ennek ellenére továbbjutot­tunk, de változatlanul nincs hosszú távon tartós sikerekre ké­pes csapatunk. Nincs megfelelő védelmünk, középpályán nincs igazi irányítónk, csatársorunk tagjai nem tudnak fejelni és vé­szes góliszonyban szenvednek. Szélsőhátvédek és irányító is ke­restetnek, szükség lenne fiatalí­tani is. Az U-21-es olimpiai válo­gatott szégyenteljes szereplése is elgondolkoztató, hiszen a csapat zöme stabil magyar NB I-es játé­kos, ők lennének a jövő reménysé­gei. Kár, hogy „sok bába közé elvész a gyerek”, s az Ubrank­vics úr edzősége alatt történtek már nem lehetett kijavítai Nemzetközi síkon sem klubcsapa­tainktól, sem válogatottjaink!" ezután sem számíthatunk tartó eredményekre, s ha nem változta­tunk a magyar labdarúgás rend­szerén, ha nem vezetjük be az iga­zi profizmust és profista szelle­met, akkor csak egyre jobban tá­volodunk Európától. Bár nagyon szeretném, ha vá­logatottunk az ellenkezőjét újab sikerekkel bizonyítaná. Martin Mikle (Bp. Trombitás u. ) „Óriási tapasztalatoka szereznek”­ ­ Mind szakmailag, mind minő­ségileg, mind mennyiségileg nag­y vonzereje annak a nemzetköz labdarúgótornának, amelyet­­ nyolcvanhatban és nyolvanhétben született korosztálynak immá nyolcadik alkalommal rendeztél meg a Népligetben. Fantasztikus mérkőzéseket láthattak, akik ki­látogattak a helyszínre. A Magyar Külkereskedelmi Bank támogató tornára a lelkesedés és a sportsze­rűség volt jellemző. Szinte teljes egészében csak a labdával törőd­tek a kis focista jelöltek. Ez érthe­tő is, hiszen a gyermekkor legelső élményei közé tartozik az, hogy „az ember már nagyon korán a labdát keresi” - mondta Bu­­zánszky Jenő, az MLSZ alelnöke, a legendás aranycsapat tagja. A kupákért harmincnyolc csa­pat indult. A magyarok közül a BVSC, az FTC, az Újpest, a Vasas, az MTK, a Kispest, a Debreceni Olasz Focisuli, a PVSK, a BFC, a BDSE, az RTK és a Góliát McDo­nald FC indított csoportokat. Franciaországból Lensből, Vies­­lyből, Olaszországból Salernóból, Giulianovából, Horvátországból Zentáról, Németországból Wies­­badenből és Frankfurtból érkez­tek indulók, az osztrákoktól az Austria Memphis csapata mérette meg magát. „Évről évre növekszik a torná­nak a színvonala, és egyre többen jönnek el hozzánk - mutatja be a rendezvényt Farkas József, a ver­senybizottság elnöke. - Vannak olyanok, akik nyolc évvel ezelőtt itt mutatkoztak be és már az ifi- és a korosztályos válogatottban ját­szanak. A gyermekek az ilyen tor­nákon rengeteg tapasztalatot sze­reznek. Az évek során jelentős mértékben javult a kis focistaje­löltek technikai tudása és az erőn­léte. Ezt az is mutatja, hogy idáig minden évben más nyerte meg a tornát. Nagy öröm számunkra, hogy a gyermekek a viszontlátás reményében mennek el. ” Nagy a csapatok közötti barát­ság is­­ minden téren. Ebben az évben a Debreceni Olasz Focisuli elkésett a tornáról. A versenybi­zottság az Eltingennek ítélte oda a három pontot és a 3-0-ás gólkü­lönbséget, ám amikor mégis meg­érkezett a Focisuli, a német csa­pat kiállt ellene. Ekkor azonban 2-1-re kikapott, s emiatt elúszott a jó helyezése. A torna végén azonban a fair play díjat az Eltin­­gen kapta meg. „Nagyon sok ügyes gyermeket láttam már életemben, és most, ezen a nívós tornán is - mondta zárszavában az aranylabdás Al­bert Flórián. - Most már csak raj­tuk múlik az, hogy mikor kerülnek válogatott szintre, hogy ott is meg­mutathassák a képességeiket. ” Rozs Borbála (Pomáz, Móricz Zs. u. 16.) Móritz Mátyás (Bp. Erdősor u. 21.) „Vajon miért hallgatnak?"­ ­ Harmincegy évvel ezelőtt a Testnevelési Főiskolán végeztem, azóta középiskolában tanítok és még mindig szeretek sportolni (ko­sárlabda, veterán atlétika). 1957 óta gyűjtöm azokat a cikkeket, amelyekben szerepelek, s pontosan tudom, hogy a veterán atlétákról szóló írások mikor jelentek meg. 1991 óta indultam világversenye­ken Dél-Afrikában, Buffalóban, Mijaszakiban, Turkuban, számos magyar és osztrák bajnokságon, kétszer voltam Malmőben és egy­szer Kritiansandban, de kevésről olvashattam. Az aranylábú gyere­kekről annál többet. Természete­sen azt mondhatják, ez érdekli az olvasók zömét. Én meg csak azt ol­vashatom, amit írnak, és teljesen mindegy, mi érdekel engem. Ha azonban arról írnék egy cikket, hogy a Testnevelési Főis­kolán az 1979 előtt végzetteket fi­zetésben visszaminősíteni készül­nek - amit az Önök lapjában ol­vastam először - az megjelenne? A fenét!... Azért nem, mert abban a cikkben „élnék”. S mert a mosta­nihoz hasonló döntés alapján a nővérem egyszer arra ébredne, hogy Ő már nem orvos, csak nő­vér, mert régen végzett. Az anyám, a (volt) feleségem, a gyermekeim is ott végeztek, ahol én, tudnék mit írni a Főiskola ja­vára az Egyetemmel szemben. Röviden: akik akkor tanítottak és akiket akkor tanítottak és akiket mi tanítottunk húsz éve, azok sokkal különbek voltak a maiak­ nál, a magyar sport eredményei is különbek voltak. És mégis mi len­nénk visszaminősítve egy olyan világban, amikor annyi pénzt ad­nak a tanároknak, hogy a szó szo­ros értelmében csak enni lehet be­lőle. Mi mindent azért teszünk, hogy több legyen a sportban, má­sok meg azon munkálkodnak, hogy még ez is kevesebb? De erről csend van mindenhol. A Testne­velési Egyetemen is, ahol ugyan­ S­okszemközt (Lenti, Kossuth u. 4.) „Jelképes gyertyaláng” „Könnyebb az álom, kőben élve állnom, Nem hallanom a harcot és a vádat. Boldog, aki a mából mit se láthat. Lábujjhegyen járj, ne zavard az álmom!” (Michelangelo) Jártam a holtak néma birodalmát, beszéltek a keresztfák. Hallgattam az elmenni készülőket, kik soha nem térnek vissza. Kerestem a változást, amelyek a tűnő évek alatt végbementek. Ta­lálkoztam az eget ostromló technika korában is élő sötét, tudatlan babonák félelmetes világával. Gyönyörködtem a népművészet talá­lékony, egyszerűségében is megkapó alkotásaiban. Süppedt sírok, dőlt keresztfák figyelmeztettek az elmúlásra, a rohanó időre, mely kérlelhetetlen könyörtelenséggel temet. Illő hát elmenni Halottak napján szeretteink sírjához. Megszen­telt föld az, ahol legkedvesebb hozzátartozóink alusszák örök ál­mukat. November elején én apámra, testvéremre, nagyszüleimre, roko­nokra és barátokra emlékezve gyújtok gyertyát. De a szívemben, lelkemben egy-egy szál jelképes gyertyaláng jut azoknak is, akik az életben, életükben oly sok örömet szereztek ne­kem. Gondolok kedvenc zenészemre, íróimra, színészeimre, spor­tolóimra - mindenekelőtt Ayrton Sennára. Ám a gyarló ember a rohanó világban gondol-e arra, hogy előbb vagy utóbb mi is sorstársai leszünk a ma már csak emlékünkben élő szeretteinknek? Azt hiszem, a sírokon lobogó gyertyák messzire világító fényei­nek - többek között - talán ez is az üzenete. Csendes főhajtással emlékezzünk, és tisztelettel ápoljuk szeret­teink emlékét. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. Csak ne égné­nek el olyan gyorsan a gyertyák... Paksa Tibor ! abban a cipőben járnak, mint én, akikkel együtt jártam. Vajon mi­ért hallgatnak? S ugyan mit értek a tábortűz melletti éneklések és találkozók, ha most, amikor tény­leg az összetartozást kellene kife­jezni, csak hallgatás van? Béres Sándor (Nagykanizsa, Ady Endre u. 11.) „Egy aprócska lépéssel előbbre jutottunk” - Megtört a jég. Labdarúgó-vá­logatottunk finnországi szeren­csés döntetlenje azt jelentette, hogy egy aprócska lépéssel előbb­re jutottunk. Most viszont nagy kérdés, hogy a jelen mennyire lesz elég a jövő feladatainak eredmé­nyes megoldására. Egyelőre jo­ TJA Válaszol a szerkesztő Dr. André Attila Gyulának (Budapest): - A nyilvánosság nagy kihívás, amelynek vannak veszélyei, kí­nos allűrjei és a lényeget sem értők becsmérlő visszajelzései is. Ő a szellemi nyomorékon csak szánakozik a bölcs és elnézőn továb­bép. Úgy vélem, ennél jobbat Ön sem tehetett. Simon Istvánnak (Bp. Kőrakás park 4.): - Azt hiszem, igaza van, a kis csapatokat nagyon gyakran senk sem veszi észre, illetve csak akkor, ha valamilyen rendkívüli siker érnek el. A Magyar Kupa-mérkőzések erre lehetőséget teremtenek Az csupán érdekesség, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei el­ső osztályú labdarúgócsapat, a Csenger ellen a rendes játékidőben 0-0 után csak kétszer tizenöt perces hosszabításban bizonyult jobb­nak a Haladás VFC, de igazán figyelemre méltó az lett volna, ha a színvonalas találkozón a „kiscsapat” le is győzi NB I-es ellenfelét Sóskúti Árpádnak (Szombathely). - Amint Ön is tudja, lapunk nem politikai napilap, ezért a par­lamentben elhangzottakra csak akkor utalunk, ha általános sport vonatkozásuk van, de az esetleges tényközlésen túl attól még ilyen­kor is elzárkózunk, hogy személyeskedő interpellációk következ­ményeivel foglalkozzunk. Arra pedig végképp nem vállalkozunk hogy a lapon keresztül névre szóló üzeneteket közvetítsünk, annál inkább sem, mert közszereplő esetében a véleményét ki-ki közvet­lenül megírhatja az érintett személynek vagy testületnek. NYELVELÉS Idegenül magyarul? Általában elfogadott nyelvi álláspont, hogy hivatalos és sajtó­nyelvünkből nehéz lenne kiiktatnunk azokat az idegen szavakat, amelyeket csak nehézségek árán, hosszas körülírásokkal vagy szó­­szerkezetekkel tudnánk helyettesíteni. Tudja ezt minden nyelvet, s egy olyan sincs közöttünk, aki a szükséges idegen szavak haszná­lata ellen lázadozna. Ez a szemlélet azonban nem lehet hivatkozá­si alap azok számára, akik olykor meg sem kísérlik, hogy jó magyar szót keressenek mondanivalójuk megjelenítésére. A vita tehát dúl az idegen szavak dédelgetői és az ép nyelvérzékű emberek között, s néha már-már félő, hogy az idegen szavak túlzott használata vég­leg törli azt a stílusigényt, amit ma még magyarosságnak neve­zünk. Ám nem vitát akarok kezdeményezni, nincs is értelme.Csu­­pán idézek egy cikkrészletet, amely magáért beszél: „A menedzs­ment is elsőrangú, a futballbizniszbe beálló multinacionális cégek, ipari mamutkonszernek semmi pénzt nem sajnálnak... patronált klubjuk s ezáltal a­z•J-League« szolgálatában.” A tisztelt olvasók eldönthetik, hogy lehetett volna-e magyar sza­vakat találni az idézetben kiemelt idegen (és idegen eredetű) sza­vak helyére. Ha az idegen szavak használata még gyakoribbá válik, akkor megtörténhet, hogy szótár nélkül nem tudjuk majd elolvasni a ma­gyar lapok „magyarul” írt sporthíreit és cikkeit. Az idegen szó pontatlan ismerete azonban még hibához is vezethet. Egy alka­lommal egy teniszező hölgy loknis szoknyáját érdességként emlí­tették egy tudósításban. Nos, a loknis jelentése ez: fürtös, csigás hajfürt, tincs. Nyilvánvaló, hogy fürtös, csigás hajú szoknya nincs. Van ellenben olyan, amelyet alul kerek­ bőre szabnak, s ettől ha­rang alakú. Ezt német eredetű szóval gloknisnak nevezi a szabá­­szat (Glocke­r harang). Valószínű, hogy gloknis szoknya volt a höl­gyön... F. Kovács Ferenc

Next