Nemzeti Sport, 2001. január (12. évfolyam, 1-30. szám)
2001-01-02 / 1. szám
2 NEMZETI SPORT HAZAI LABDARÚGÁS 2001. január 2., kedd * % Weimper Istvánnal a világbajnoki álmokról, a sikeres Honvédről, valamint a hangulatos borospincéről Paripa, aki Japánig vágtatna Ő az, aki majd egy órával a válogatott meccsek kezdése előtt a fiúkkal kikocog a gyepre, összecsapja a tenyerét, és levezényli a bemelegítést; Ő az, aki az edzőtáborozások alkalmával a pálya távoli szegleteiben elvégezteti a gyakorlatokat a keret tagjaival, és ha kell, akkor egyszerre tizennyolc játékost irányít, mozgat; ő az, aki az egyik legfontosabb munkát végzi a válogatottnál - és mégis ő az, akit a legkevésbé ismerhetnek a jelenkori futballrajongók. Persze Weimper Istvánra, a Honvéd egykori ragyogó képességű, gólerős játékosára, a magyar válogatott pályaedzőjére sohasem volt jellemző az, hogy előtérbe tolakodjon, hogy kivagyi módon a nemzeti csapat ismertségét kihasználva a rivaldába helyezze magát. Pedig akár döngethetné is a mellét, hiszen tény, a legjobbak mellett dolgozni most valóban rangot jelent, mert a válogatott 2000-ben hozta az eredményeket, idegenben veretlen maradt, ráadásul a világbajnoki selejtező csoportban az olaszok elleni 2-2-vel, a litvánok elleni 1-6-tal jól startolt. Weimper István mégsem kér a népszerűségből, csendben, rendben dolgozik (jellemző, hogy ez utóbbi három évben ez a második nagyobb terjedelmű beszélgetés vele), és már az is boldogsággal tölti el, ha róla azt tudják, mestere a halászlékészítésnek... - Lehet, kissé megkésett a kérdés: hogy sikerült az ünnepi halászlé? - Azt hiszem, most nem kell szerénykednem, mert úgy falta a család, mintha nálunk két hete nem evett volna senki semmit. Ebben jó vagyok, szeretek is, meg tudok is halászlét főzni. Persze nehogy azt gondolja, hogy én vagyok otthon a konyhatündér. Kati, a feleségem ritkán enged a fakanalak közelébe. Meg aztán olyan finomakat, mint amilyeneket ő tud... - Most udvarol a feleségének? - Mondhatjuk ezt is, nem szégyellem... Huszonnyolc éve élünk együtt, de ha a sors csak úgy tréfából visszarepítene az időben, és ott kóborolnék a városban nőket kajtatva, hát bizony én akkor is Katit választanám. Csodálatos nő, ez az igazság. Igazán szerencsés ember vagyok, hogy ilyen boldog családban élhetek. Ez a karácsony, a szilveszter is felejthetetlen emlék, és nemcsak a halászlé miatt, hanem mert együtt voltunk valamennyien, Kati, a huszonhét éves Edina lányom és a huszonhárom éves István fiam. Megfőztem a hallét, persze volt még mellé rántott hal, sőt töltött pulyka, ahogyan illik, megajándékoztuk egymást, koccintottunk az új esztendőre, és jó egészséget kívántunk a lányomnak, no meg a születendő unokámnak. - Gratulálok! Nagypapa lesz? Hát, már ennyire öreg? - Hogyhogy öreg?! Még csak negyvennyolc éves vagyok, nem kor az. Az unokám hamarosan érkezik, ő az új évezred szülötte lesz, és már alig várom. Az orvosok szerint februárban szül a lányom, méghozzá fiút, akit Máténak hívnak majd. No és már az is eldöntött tény, hogy futballista lesz, és a Honvédban játszik... Bozsik felfedezettje volt - Ha lesz még akkor Honvéd. - Ne is mondja. Elkeserítő, amit hallok kedvenc csapatomról. Innen is meg onnan is olyasmiket duruzsolnak a fülembe, hogy meg akarják szüntetni a Honvédot, de nem tudom elképzelni, hogy ez így legyen. A magyar futball nem az igazi a Honvéd, a Fradi, az Újpest és a Vasas nélkül. Persze ezzel kapcsolatban azt is el kell ismernem, hogy a mostani Kispest bizony már nem olyan, mint régen. Szurkolok, persze hogy szurkolok a csapatnak, ám már nem dobban meg úgy a szívem, ha belépek a Bozsik-stadionba, mint annak idején... Amikor én játszottam Kispesten, olyan családias volt minden. A meccseinken sokszor tíz-tizenötezer drukker ült a lelátón, és mi valóban rajongtunk ezért a klubért. Manapság pedig... Elképesztően kevesen ülnek a lelátón, és olyan futballisták szerepelnek a Kispest-címeres mezben, akiknek - már bocsánat a kifejezésért - semmi közük a klubhoz. - Minden bizonnyal sok mindenben igaza van, ám így kínálja magát a kérdés: ön szerint mi a megoldás, hogy legyen, létezzen továbbra is a Kispest, méghozzá olyan csapattal szerepeljen, amely nem a kiesésért, hanem a bajnoki címért játszik. - Megmondom én magának, mit kell tenni: engedjék be a vezetőség a korábbi honvédosokat, azokat, akik vállalnák is az ilyen jellegű munkát, a mai, üzleties világhoz is értő Nagy Antalt, Garaba Imrét, Dajka Lászlót, Sallai Sándort, Esterházy Mártont. Majd ők megmutatják, hogyan lehet'és kell irányítani, életben tartani" a klubot. Vannak értékeink , akiknek igenis szükség lenne a munkájára, de azt mégsem várhatja el senki, hogy bármelyikük is kiautózzon a Bozsik-stadionba és bekopogjon az ajtón, mondván, tessék engem hagyni dolgozni. Hívják vissza őket, különben baj lesz, nagy baj. Azt el tudja képzelni, hogy megszűnjön a Honvéd? - Én el tudok képzelni mindent. Sajnos a honvédség levette a kezét a klubról, és ez óriási veszteség. Az is gond, hogy nincs olyan formátumú, a klubért bármire képes vezető, mint amilyen Komora Imre volt. Én őt korrekt embernek ismerem, és annak ellenére mondom ezt, hogy vele kapcsolatban is sok mindenről beszélnek. Mondom, tenni kell valamit, mert végveszélyben van az a klub, amelyben én annyi sikert elértem. - Csak a történelmi hűség kedvéért: hogyan is került a Honvédhoz? - Ezerkilencszázhetvennégyben szerződtettek, méghozzá Bozsik Cucu javaslatára, és addig az Egyetértésben játszottam... - No, akkor itt álljunk is meg egy gondolat erejéig... Az Egyetértés név immár legendás. Jómagam gyerekként láttam, hogy a klub Soroksárott játszotta a meccseit, afféle félig fővárosi, félig vidéki csapatként, három-négyezer néző előtt, mondhatni, öregfiúk-válogatottként. A hetvenes évek elején tudni lehetett, ha valaki kiöregszik, mondjuk, a Fradiból vagy a Vasasból, az biztos, hogy az Egyetértésbe igazol. És ez pontosan így is volt. Elmondom magának, hogy mondjuk ezerkilencszázhetvenegyben hogy állt fel az Egyetértés: Varga Laci - Galambos, Józsa, Siklósi, Sóvári - Nell, Kuharszky - Karába, Halápi, Weimper, Katona. Na most, ha végignézi ezt az összeállítást, láthatja, hogy van benne korábbi Vasas-kapus és középpályás, újpesti hátvéd és fedezet, ferencvárosi csatár. De jó volt ott játszani, ezt nem tagadom, főleg úgy, hogy én tizenhét éves voltam, a harminc fölötti korábbi klasszisokkal egy csapatban. Rengeteget tanultam tőlük, és amikor jött a fúzió az MTK-val négy évvel később, akkor Bozsik József hívására a Honvédot választottam. - Melyik volt a legemlékezetesebb meccs az Egyetértésben? - Sok ilyen volt, hiszen egy fiatal srácnak fantasztikus élmény volt az NB I-ben futballozni, de két találkozóra különösen emlékszem; az egyik egy Ferencváros elleni hazai mérkőzés, amelyiken valaki követ dobott a pályára, a bíró meg lefújta a meccset. Döntetlenre álltunk, és az esetből jókora botrány kerekedett. Egy másik találkozónkat a televízió is adta, a Vasas volt az ellenfél, és nekem éppen akkor szült a feleségem. Azt hiszem, az a meccs egy-egy lett. Bismerés a kapitánynak - Egyébként van ideje nosztalgiázni? Már úgy értem a barátaival, a korábbi csapattársaival? - Őszintén szólva kevés időm van mostanában, mert a válogatott minden energiámat leköti, de azért találkozom a hajdani játékostársaimmal is, és akkor jókat beszélgetünk. Viszont van egy barátom, a soroksári házam közelében lakik, hozzá szoktam átmérni, ha lazítani akarok, lemegyünk a borospincéjébe zsíros kenyérrel, hagymával, és falatozunk, kortyolgatunk, s persze megváltjuk a világot, még ma is, negyvennyolc évesen. Jó nem? - Ennél izgalmasabb programot nehéz is elképzelni. Borospincében, hagymás-zsíros kenyeret enni és beszélgetni, beszélgetni... Képzelem, mennyi emléke lehet. - És mindent a futballnak köszönhetek. Az a hat év a Honvédban, mintha ma lett volna. Ráadásul a végén jött a csattanó, nyolcvanban Tichy Lajos irányításával több mint húsz év után nyert bajnokságot a Honvéd, és minket fantasztikusan ünnepelt a közönség. Aztán következett négy év Tatabányán, bombaerős csapatban, majd csaknem egy esztendő a görög Arisz Szalonikiben, hogy aztán hazatérve még lenyomtak két évet Győrött az utánozhatatlan Verebes József irányításával. És ha már itt tartunk, én tisztelem a Mágust, mert rengeteget tanultam tőle. Az ETO-ban csodálatos éveket töltöttem el, bár nem a bajnokcsapat tagja voltam, de egy ezüst- és egy bronzérmet azért ezzel a csapattal is szereztem, Győrből pedig elmentem az NB III-as Ráckevébe, és harminchat évesen ott hagytam abba a futballt.*■ Azóta pedig edzősködik. - Igen. Egy megyei másodosztályú csapatnál kezdtem el Makádon, aztán dolgoztam Dunavarsányban, majd Soroksárott, és onnan hívott el Bicskei Bertalan. - Nem bánta meg? - Hát hogy kérdezhet ilyet? Életem legjobb döntése volt, hogy elfogadtam a munkát a válogatottnál, és nagyon büszke vagyok arra, hogy három éve itt dolgozhatok. - Tudja, egy olyan embernek, aki több mint tíz éve írogat a magyar futballról, és többségében válságokról, gondokról kellett cikkeznie, kicsit furcsa hallania, és papírra vetnie azt, hogy egy-egy edző büszke azért, amiért a válogatottnál dolgozik. Remélem pontosan érti, mire gondolok... - Pontosan értem. Korábban lesajnáltak mindenkit, aki ilyen munkát végzett, mint én, és legyintettek rá, talán még ki is nevették a sok vereség és a sok kudarc után. Talán még az ausztrálok elleni háromgólos vereség után is rossz hangulat vett körül minket, de aztán mindez teljesen megváltozott. Most akárhová megyek, biztatnak, sőt gratulálnak az emberek. Tudja, milyen jó érzés ez? Hátborzongató, amikor azt hallom sok helyütt, hogy a válogatott viszi a magyar labdarúgást, és ez azt jelenti, hogy jó úton járunk, és jó munkát végzünk. Pontosabban nem én, hanem a kapitány. Nekem csak kis részem van a sikerekben, az érdem Bicskei Bertalané, a játékosoké, akik nagyszerűen küzdöttek... - Szépen beszél a kapitányról. - És kérem, higgye el, ez nem afféle kötelező udvariasság. Bercit ismerem évtizedek óta, tudom, mennyire elhivatott, mennyire a szívügye a magyar futball, és hálát adok a sorsnak azért, hogy a befektetett munkája a múlt évben az eredményekben is megmutatkozott. S bár sokan összekötik a pályánkat, elmondhatom, mi ellenfélként többször találkoztunk, mint csapattársként. Akkor, amikor a Honvédhoz kerültem, ő még ott volt, ám néhány hónap múlva átigazolt az MTK-ba. Aztán játszottunk egymás ellen, és kétszer gólt is rúgtam neki. Egyszer Kispesten, amikor kettő-nullára nyertünk, egyszer pedig a Hungária körúton, amikor ugyancsak a Honvéd győzött kettőegyre. No, most nem szeretnék pletykálni, de Berci persze egyik meccsre sem emlékezett, hiába bizonygattam neki. Aztán előkerestem a korabeli tudósításokat, az orra alá dugtam, és akkor már nem tudott mit mondani. - Kielégíti önt a válogatottnál végzett munka? - Maximálisan. Nem is tudja elképzelni, mennyi feladatom van. A kapitánnyal mindig egyeztetek a hét elején, ő elmondja, hová menjek, mit csináljak, kit figyeljek, én pedig nekiindulok, és ha kell, huszonnyolc meccset is végignézek egy hétvégén. Rangot ad a válogatottság - Többször is voltam a válogatott edzőtáborában, és mindig azt láttam, hogy milyen remek a hangulat, mennyire baráti a légkör, és valódi közösségnek tűnik a csapat. Ez mindig így van? - Jól látja, mert valóban igazi közösséget alkot a válogatott, és ez nagyon fontos a sikerekhez. Olyan most a légkör, hogy bátran állíthatom, egymásért is hajtanak a játékosok. Újra rangot, nem pedig kötelező nyűgöt jelent a címeres mezben játszani, és ezért egymással is rivalizálnak a fiúk. Ebben pedig nagy része van Bicskei Bertalannak, akit tisztelnek a futballisták. - Áruljon el valamit! Ön dolgozik itthon és külföldön játszó labdarúgókkal is. Mi a különbség közöttük? - Mondok egy újabb példát. Vegyük Mátyus Jánost, akit fiatal kezdőként is ismertem a Honvédből. Akkor is erős, kemény gyerek volt, de amolyan másé fiú, aki nem tudott megszakadni a sikerért. Azóta, amióta Németországban játszik, más a hozzáállása. Jani mondta is nekem, hogy: „Pista bá, nekem Németországban az edzéseken is százötven százalékot kell nyújtanom, ha játszani akarok, különben nincs esélyem a csapatba kerülésre. ” És ez a lényeg, a mentalitás. A Magyarországon játszó futballista sokat reklamál, többször elesik, ha hozzáérnek, állandóan panaszkodik az időjárásra, a bíróra, a pályára, aki pedig külföldre kerül, megtudja, hogy nincs duma, csak munka. - Azért azt megkérdezném, bármilyen lelkesen is beszél mostani munkájáról, hogy nem akar-e újra vezetőedző lenni? - Dehogyis nem. Ám az még odébb van. Előbb szeretnék kijutni a válogatottal a világbajnokságra. - Na végre, ezt várja a közvélemény, hogy kimondják, hogy kimondjuk az álmainkat. S az a legszebb az egészben, hogy erre most hosszú idő után újra reális esélyünk van. Még akkor is, ha az olasz és a román válogatott erősebbnek tűnik. Erősebbnek, de verhetőnek... - így van. Úgy kalkuláltunk, hogy a hazai meccseinket meg kell nyerni, Bukarestből legalább egy pontot el kell hozni és Grúziában bravúrt kell elérni. Akkor igenis kijuthatunk. Szerencsére e pillanatban ott tartunk, hogy már úgy emlegeti mindenki a magyar válogatottat, mint a csoport második legerősebb együttesét az olaszok mögött. Ám mindezt a pályán is realizálni kell, mégpedig a románokkal szemben. Szóval, jó lenne ott lenni a világbajnokságon, aztán ha Bicskei Bertalan igényt tart a munkámra, dolgozom tovább is. Egyszer pedig majd újra vezetőedző szeretnék lenni. - Az előbb említette, hogy Mátyus Pista bának hívja. Van egyáltalán valaki még, aki a régi becenevén, Paripának szólítja? - Csak a régiek, a mostani játékosok közül kevesen tudják, hogy Paripa a becenevem. Még szegény Kocsis Lajos volt a „keresztapám”, amikor a Honvédhoz kerültem. Őt ugyebár Csikónak nevezték, bár nem nagyon szeretett futni, én pedig vágtattam az edzéseken, mint egy versenyló. Mondta is a Csikó, hogy olyan ez a gyerek, mint egy paripa. Hát így történt. De látja, úgy mesélek ezekről a régi dolgokról, mint valamiféle nyugdíjas. Persze hamarosan nagypapa leszek, és mióta abbahagytam a futballt, felszedtem huszonhárom kilót, de a szívem az fiatal, a futballnak hála. Sinkovics Gábor fotó: Árvai Károly A válogatott kapusa, Babos Gábor (balra) tudja, hogy Weimper Istvánra nyugodtan támaszkodhat