Nemzeti Sport, 2019. szeptember (117. évfolyam, 252-266. szám)

2019-09-17 / 253. szám

HÁROM ÉV ALATT A NEGYVENNYOLCBÓL ÖSSZESEN HAT TUDTA FELÜLÍRNI A PÉNZ LOGIKÁJÁT K­ezdődik a Bajnokok Ligája - néhány hónap le­forgása alatt másodszor, de az idény során még mindig nem utoljára. Van, aki nem a selejtezők júniusi rajtjától és nem is a csoportmérkőzések szeptembe­ri indulásától, hanem az egyenes kieséses szakasz februári küzdelmeitől számítja az érdemi BL-futball időszakát. Noha rögtön az első csoportforduló csúcs­­rangadók sorával kecsegteti a nézőt (Borussia Dort­mund-Barcelona, Napoli-Liverpool, PSG,Real Madrid, Atlético Madrid-Juventus), utóbbi álláspont is védhető. „Tudja, hány pocsék mécs­eset látok a BL-ben?" kérdezett vissza Jürgen Klopp, a címvédő Li­verpool mene­dzsere, amikor valaki BL-színvonalú futballt emlegetett neki. Josep Guardiola, az Angliában az idén mindent - bajnoki címet, FA-kupát, Ligakupát, Szuperkupát - besöprő Manchester City szakvezetője Mohamed Szalahhal, a Liverpool csatárával vitatkozott a nyilvánosság fó­rumain arról, hogy melyik siker ér többet: a Premier League-győzelem vagy a BL-dicsőség? „Nem akarok elmenni a kaszinóba, és hét mérkőzésért kockáztatva kijátszani a zsebemből mindent" - hangzott a man­chesteri tréner erősen cinikus érve a BL-lel szemben. A Nagy BL-kalauz című kiadványunkban is idézett vita lényege abban rejlik, amit Jonathan Wilson fejtett ki a minap a The Guardian oldalán megjelent publiciszti­kájában. A világhírű futballszakíró megdöbbentő sta­tisztikával támasztotta alá az őszi bemelegítő BL-sza­­kasz kiszámíthatóságát: a 2018-2019-es idényben egy, a 2017-2018-asban négy, a 2016-2017-esben szintén egy csapat volt képes csoportjában nála na­gyobb költségvetésű klubot megelőzni, vagyis három év alatt a negyvennyolc továbbjutóból összesen hat tudta felülírni a pénz logikáját. Az angol szerző hivat­kozik a brit fogadóirodák kínálatára is, amely alapján a nyolc csoportból most hét esetében izgalommen­tesnek tetszik a továbbjutási küzdelem, az A-, a B-, a D- és az E-négyesben például még a második helyre jósolt együttes nyolcaddöntős esélye is minimum ki­lenc a kettőhöz. A hatalmasok és a kívülállók között magasodó fal kintre is áthatolhatatlannak tűnik: a nyolcból hat csoportban találni „halálra ítélt csapa­tot", a Slavia Praha csoportelsősége például száz­szoros pénzt fizet. Beszédes statisztika az is, hogy a Dinamo Zagreb a legutóbbi tizennégy kiírásból tizen­háromszor megnyerte a horvát bajnokságot, viszont ugyanezen idő alatt mindössze négy pontot szerzett a BL-csoportkörben. Ám az európai levegő így is hizlal­ja a kasszát, a kirakatban megmutatott tehetségeket könnyebb szép összegekért eladni, ráadásul a főtáb­lán a kiemelt jutalmazási rendszer, a szponzorpénzek és a tévés bevételek miatt már - a Zorán-dal igazsága szerint - a vereség is szépen fizet. A tévénéző meg­kapja a garantált tartalmat, reklamálni nincs miért. Ha nekünk így is jó... 2019. szeptember 17., kec TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A VESZPRÉM-ZAPO­­RIZZSJA (40-28) KÉZILABDA BAJNOKOK UGÁ­­JA-CSOPORTMECCSRŐL. AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Sasi 1992 „ Gratulálok a győzelemhez! Ez a veszpré­mi keret nagyon erős, szinte minden poszton három klasszis van. A PSG-nek és a Barcának sincs ilyen merítése." ulti0423 „A Kielt sem lesz sokkal nehezebb legyőz­nie ennek a csapatnak!" Dedonsky Jó lesz ez a Veszprém. Majd a héten lesz az igazi erőfelmérő. Szurkolok mindkét magyar top­­csapatnak." Karikazo­v Davis folytatja, amit elkezdett a felkészü­lés során. Minden egyes héten egyet előrelépni. Csi­szolódnak az új emberek a védekezésben (mondjuk, úgy könnyű, ha ott van mögöttük Sterbik)." szunyó „ Vitathatatlanul a legjobb és legveszélyesebb kerettel a Veszprém büszkélkedhet.” vizícsacsi „Szerintem szuperszimpatikus a csapat a világsztárokkal. Nem alattomosak, mindenki próbál tudása szerint játszani. Ezek az áttörések hiányoztak az előző idényben. Támadásaink sokkalta kreatívab­bak és gólerősebbek. A szombati Szeged és ezen meccs után kijelenthető, hogy két brutál csapat van az országban, az egyik félelmetes névsorral. Nagyon kíváncsi leszek erre az évadra.M­intha csak most tértünk volna át a rongylabdá­ról, csak úgy nyüzsögnek nálunk a zsonglőrök, a mágusok, a mindentudók, mindenki bennün­ket akar megtanítani futballozni. Meg persze röplabdáz­­ni, kosarazni, kézilabdázni - a csapatsportágakban nagy a keletjük az idegeneknek. Pedig egyes források szerint a „footballt" Esterházy Miksa, a Monarchia attaséja hozta be 1875-ben, mások úgy tudják, Harry Perry, az atléták angol edzője, aki a Ludovika Akadémia tanárait és nö­vendékeit tanítgatta. Annyi talán bizonyos, az első meccs megrendezésének ötlete Löwenrosen Károly nevéhez fűződik, s a Pékerdőben - a mai Hidegkúti-stadion kör­nyékén - 1896-ban meg is történt az első futballcsata. Majd tanultunk a fél világtól, mígnem szakemberből és játékosból jószerével önellátók lettünk. Hihetnénk, elsza­ladt mellettünk a világ, pedig mi szaladtunk el mellette. Önerőből. Mi tanítottunk, bennünket igyekezett másolni mindenki, s ha valahol a nagyvilágban megjelent egy magyar, azt hitték, első osztályú futballista vagy éppen szakember, rögvest centerposztot vagy több kispadot is ajánlottak neki. Guttmann Bélától Baróti Lajosig, Sáro­­si doktortól Puskásékig kelendő volt a magyar futball bármilyen kiadásban, s jó ideig csak a vasfüggöny állta útját futballkultúránk terjesztésének. Svédországban, Portugáliában és Olaszországban járva is elmondhatjuk magunkról a helyieknek: egyetlen más ország edzői sem nyertek ottani „légiósként” több bajnoki címet, mint a magyarok. Hát ennek vége, a magyar futball legendája jószeré­vel mesekönyveknek tetsző krónikákba szorult, s ahány „futballt látott” külföldi beteszi hozzánk a lábát, kap va­lami ajánlatot. Már a gyerekeket is külhonból szalajtott, ilyen-olyan szakemberek pallérozzák. Hogy ettől nem lettünk jobbak? Hát, istenem. Azt nem is ígérte senki, s legfeljebb makacs fociimádatunk hiteti el velünk mind­untalan, hogy na, majd most. Most majd megmutatjuk. De gyakran nem mutatunk meg semmit, legfeljebb a játékszegénységet, s már az ifiben is olyan nemzetek fiai náspángolnak el bennünket, amelyek könyvből, talán éppen Csanádi Árpád munkájából tanulták a focit. És aztán érkeznek a szakembereik - érthetően ka­pósak, ha már a csapataik elvernek bennünket -, és hályogkovács módjára nekikezdenek futballügyileg pal­lérozni őket. Ami aztán vagy sikerül, vagy - mint látjuk - kevésbé. Azért jár kevésbé, mert hiába mondják,hogy a labdarúgás nemzetközi nyelv, a tanítás nyelve már ke­vésbé az. Mert maga a játék, a trükk, a védés, a csel, a gól, az indítás tényleg saját nyelvén, önmagáért beszél, és egy jó játékos a háztetőn is tud focizni. De hol itt a jó játékos, kérem? Azt mondják egyébként, hogy Európában két igen ne­héz nyelv él, mégpedig a portugál és a magyar. De a ma­gyar annyira nehéz, hogy azt már a portugálok sem értik. Hát erre éppen egy portugál mester, Paulo Sousa - talán éppen szabályt erősítő kivételként - jutott be az Európa­liga csoportkörébe a Videotonnal, amelyben aztán a har­madik helyen végzett. Most legutóbb meg Szerhij Rebrov vitézkedett-vitézkedik a Fradival, bár mégis az az ember érzése, hogy nincs igazán csapata. Persze meglehet, ez puszta fontoskodás, okoskodás, mert hát az eredmény beszél, mégpedig a nyelvtől függetlenül. Mindenesetre érdekes lehet egy-egy taktikai értekezlet, amelyen a ti­zenegy játékos hét-nyolc nyelven hallgat-beszél. Bábeli lehet a hallgatás. Marad persze a tolmácsok mellett a tábla, a rajzolgatás. Bár volt nagyszerű magyar edző, aki azt mondta, ő bizony csak malacságokat tud rajzolni. Amit a gyerekek krétáznak a kerítésre. EGYKORON MINDEN EDZŐ TUDTA, EZ A LEGJOBB TIZENEGY JÁTÉKOSA, ÉS IGYEKEZETT AZT A CSAPATOT PÁLYÁRA KÜLDENI. CSAK A KÉNYSZER TUDTA RÁVENNI A VÁLTOZTATÁSRA, A SÉRÜLÉS, ELTILTÁS, BOTRÁNY, KÜLÖNBEN MEG ÁLTALÁBAN A JOBB JÁTSZOTT. És hát a tolmácsolás. A híres Verebes-féle mágia jó­szerével abból állt, hogy a mester jó mélyen belenézett játékosa szemébe, és azt mondta neki: „Te. Te Európa­­klasszis vagy. Jaj annak az ellenfélnek, aki találkozik ve­led!" És az ember kiment - még akkor is, ha annyira egy­szerű gondolkodású volt, hogy egyedül nehezen talált ki a pályára­­, és prézlit csinált az ellenfél csatársorából. Vagy Lakat doktor. Ő elsősorban humorával, iróniájával hatott. És nagyon tudott közösséget alkotni. A Honvédnál például, ha az edzésen megjelent valami tábornokféle ember, rög­tön kiáltozni kezdett a pályagondnok kutyájának: „Tizedes! Hozzám!” És a kutya tényleg elindult, de az újabb Lakat­­parad is megállította: „Állj! Rossz lábbal lépett ki!” Persze hogy a főtisztek nem szerették, de a játékosok, a jelenet tanúi élete végéig a mester imádói maradtak. Na, ilyesmi volt a lélektani felkészítés, ráhangolás a mérkőzésre, motiválás, ami most bizonyosan elvész, hiszen érthetően más, ha a tolmács mondja a kenyai­norvég Tokmacnak, hogy „Tokmac úr, kérem! Rebrov úr azt állítja, hogy ön príma jó futballista!”, vagy ha ezt a játékos anyanyelvén magától a mestertől hallja. Pláne, ha - mint Verebes esetében - még hisz is neki, így jog­gal feltételezhető, nyilván jobb, ha a játékos és edző egy nyelvet beszél. Hogy aztán most más a helyzet? Más, más, az igaz, de - a döntetlent nem számítva - győztes azért mindig van, és vesztes azért mindig lesz. Mint ahogyan tréner is. Manapság az választ edzőt, aki fizet. Ha a szertárost vagy az anyósát akarja valaki - s ezt le tudja papírozni -, akkor a szertáros vagy az anyósa fog pattogni a padon, ordibál majd az öltözőben. Talán a szövetségi kapitányoknál kicsit más a helyzet, mert hát ott mégis a köz állja a számlát. Hogy aztán például miként tévedt Magyarországra, majd a válogatott öltö­zőjébe Georges Leekens, azt a jó ég tudja. Aztán akit az országban rövidgatyában látott rohangálni, azt meg is hívta a válogatottjába. Három vereség, egy döntetlen volt a derék belga szakember számláján, ennyit talán még a Groupama Aréna gondnoka is produkált volna a csapat­tal. De szövetségi kapitány kelt, meg klubedző is, bár a csapat nélkülük is képes kikapni vagy kiesni. Legfeljebb az összeállításnál lehet vita, ám talán azt a csapatka­pitány is megteheti. Igaz, a cseréhez is kell ember, aki bőszen nekikezd rajzolgatni a beálló játékosnak, de azt valószínűleg egy jól képzett masszőr is megteheti, még Moholy-Nagy Művészeti Egyetem sem kell hozzá. De mi kaptuk Leekenst, bár nem kértük. Nem kértük, nem írtak ki pályázatot. Részemről, ha megkérdeznek, anno Gálhi­­di Györgyöt javasoltam volna. Igen, mert a barátom. A mai futballdivatszó a rotálás, ez a legmodernebb edzői varázsige a focivilágban, így aztán nálunk is ok­­kal-joggal népszerű. Egykoron minden edző tudta, ez a legjobb tizenegy játékosa, és igyekezett azt a csapatot pályára küldeni. Csak a kényszer tudta rávenni a változ­tatásra, a sérülés, eltiltás, botrány, különben meg álta­lában a jobb játszott. Emlékszem, mennyit szekírozták Baróti Lajost, hogy tele van „bérletesekkel” a válogatott­ja, amiben volt is valami, eme ma már ott tartunk, hogy, mondjuk, a bajnokcsapat összeállítását jószerével egy Fradi-szurkoló is alig tudja elmondani. Mert hát rotálnak. Pihentetnek. Mondják-írják, hét közben a csapat felét pihentették. Mire? Miért? Egy játékos futbal­lozni szeret és nem pihenni. Illetve pihenni is kell, hogyne, de ha valaki nagyon elfárad, akkor majd a bajnokság végén befizetik egy hajdúszoboszlói üdülésre. Úgy ám. De amíg tart a cécó, menni kell, hajtani, játszani és játszani. Megfontolá­sok persze vannak, taktikai húzások meg sérülések is, de a Barca-szurkoló Messit szeretné látni, azért fizet, hogy fut­ballozzon neki, nem pedig, hogy „rotálják". És a játékos sem azért szerződik akár a Fradihoz is, hogy a padon üljön, vagy ő fussa a legjobb időt a Cooper-teszten. Nem. Ő futballozni akar. Most például a Ferencváros paksi győzelmével mintha ítélet született volna Böde-ügyben. Ugye, a válogatott csa­tárt rendszerint becserélték, s ő, azon túl, hogy lerúgta az ellenfél kapusát és lebirkózta az alapvonalbírót, rögvest lőtt egy-két gólt is. Mit tegyen még egy csatár? De nem fért be Rebrov elképzelésébe, mehetett isten hírével. Mindenesetre az eredmény az edzőt igazolta. A keménységét, a rendszeretetét, a szigorát és a tekintélyét. Annyi szent, kell a vál­tozás. Talán az akadé­­miákkal, bár egyelőre­­ kevés a jele. De­ jó lenne nem vissza-­­ menni a hőskorba, a rongylabdához , meg a Pékerdő­­be, s egyszer ta-­­ tán majd magyar szakemberekkel is is sikerül. Rotáció és mágia KISS László­­ Veszprémben, a város kedvenc sportágában, a férfi kézilabdában szinte mindenki hozzáértő - mint fotónk is bizonyítja, Sterbik Árpádnak, a világ egyik legjobb kapusának a biztonsági szolgálat egyik embere sem átall tanácsot adni. A TUMBÁSZ Hédi sport

Next