Nemzeti Ujság, 1935. június (17. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-19 / 138. szám

r ■*-**■* is .'VV Londonban megkötötték az angol-német flottaegyezmémtt v *JUtl­a­g Időjárás — ~ " - — — — ^ Fey Délnyugati lég- ^ \ ^ belilgyminiszter» áramlás» 71 felm omb whmmbhh hmf mimimmmumu^a fT iS m e r t e 110 a kösödés belet Ilik WiII^^VhSL ESI li W iSHI Spendi Alusztria felé terjeszke• Af11 mMM MM Hmil U M Hi H N­J szervezetét -Szmerénlegecsen XVH. évfolyam 138. szám 4 SZERDA 4 Budapest 1935 junius 19 tölése követelé- Gróf Károyi Gyula nagy feltűnést keltő beszédet mondott a felsőházban Henry Bergson, a világhírű francia gondolkozó megtért Paksy József, az új magyar zeneszerző operettjét pénteken mutatja be a Király­­színház Lukavecz Ferenc nyerte a Duna motor­csónakbajnokságát Gazdaadósság és kényszeregyezség hrja: dr. Radics László A gazdatartozásokra vonatkozó végle­ges kormányintézkedéseket már hosszú idő óta várja a gazdaközönség. Akár kis-, akár nagybirtokosról van szó, súlyos terhek alatt roskadozik. Mióta a gazdavédelem és a föld ter­heinek rendezése tárgyában megtör­tént az első kormányintézkedés — te­hát 1931 tavasza óta — ez a kérdés sok fázison ment keresztül. Nagy álta­lánosságban természetesen könnyítet­tek ezek a rendeletek a gazdák hely­zetén, de ha pontosan megállapíta­­nánk, hogy a gazdavédelem jegyében lefolyt e négy év alatt, minden kor­mányintézkedés ellenére hány birto­kot árvereztek el és ezáltal hány ma­gyar gazda vesztette el exisztenciáját, akkor megállapíthatnánk, hogy mind­ezek az intézkedések csupán fékező hatással voltak a nagyarányú gazda­pusztulásban. Végleges megoldást nem hoztak. De nem is hozhattak.­­ A végleges rendezést elsősorban a nemzetközi vonatkozások hátráltatják, lévén a gazdák tartozásai szoros össze­függésben az országnak, illetve a pénz­intézeteknek a külfölddel szemben fennálló adósságaival. Ezek rendezése pedig valamelyes új, végleges nemzet­közi valutaegyezmény megkötése előtt nem intézhető el. A gazdatartozások e rendezetlensé­gének, illetve az adósvédelmi intézke­déseknek a másik súlyos oldala azon­ban az, hogy a föld hitelképessége ezek következtében úgyszólván megszűnt. Megállt a földhitel, nincs jelzálogköl­csön évek óta s ha van is szórványosan, az is inkább a személynek, mint a föld­­nek szól. Hogy a hitel teljes megszűnése s ez­zel a termelés javítása, fejlődése meg­­akasztása éveken át mit jelent az or­szág legnagyobb termelési ágában, ez a kár szinte felbecsülhetetlen. Keserves vergődő félmegoldás volt eddig minden intézkedés az adóst és hitelezőt egyaránt védeni óhajtó s e két érdeket átmenetileg is egyensúlyban tartani óhajtó pénzügyi kormányok részéről. Közben természetesen felmerült a gondolat s ennek hatása mind erőseb­ben érezhető, hogyan lehetséges az, hogy ebben az országban minden fog­lalkozási ág szabadulhat kényszer­egyezség révén az erejét meghaladó terhektől — akár a rendkívüli pénz- és értékviszonyok folytán állottak elő ezek, akár egyéni hibából, vagy rossz spekulációból származnak — csupán a gazda nem. Mindenki rendezheti ma­gát és új egészséges alapra fektetheti exisztenciáját, csupán a magyar ősfog­lalkozást űző magyar gazda van hát­rányos helyzetben. Ennek elvi akadálya telekkönyvi jogrendszerünk és a telekkönyvi rang­sor kérdése. Ehez hozzányúlni termé­szetesen igen nehéz, mert ha ebben az irányban helytelen intézkedés törté­nik, vagyis a telekkönyvi rangsor el­­evén sérelem esik, akkor a földhitel kérdésének eddig bevált rendszerén súlyos csorba szenvedne, de a földhitel jövő lehetőségeinek alapjait is meg­ingatnánk, hiszen ki hiteleznie, ha te­lekkönyvi biztonsága kétessé válhatik. Roppant felelősség tehát erre prece­denst csinálni. Tenni pedig mégis kell valamit, sőt nézetem szerint éppen ebben az irány­ban, a gazdatartozásoknak egyezség útján való rendezése tárgyában kell történnie a következő kormányintéz­kedéseknek, a telekkönyvi helyzet leg­minimálisabb sérelme és a hitelezőkre való minél kevesebb kényszer nélkül. Erre már meg is érett a lélektani helyzet — a hitelezők részéről is. Arra nézve, hogy a gyakorlatban hogyan alakulhat ki a doolg, legyen szabad saját tapasztalataimra utalnom. Egyik dunántúli pénzintézet 1932. és 1933. évben összehívta fizetésben elma­radt adósait és azok összes hitelezőit, egyezkedő tárgyalásokra és kérte a Földteherrendező Országos Bizottsá­got, hogy egy megbízottját küldje ki a tárgyalások vezetésére. Nekem kellett a FOB megbízottjaképpen ezeket a tár­gyalásokat vezetni, így hosszabb időn át konkrét tapasztalatokat szereztem az ilyen egyezkedési tárgyalás hangu­latáról és az ez után elérhető eredmé­nyekről. Ezekre a tárgyalásokra meghívták mindig az adós falujabeli jegyzőt vagy bírót is és én a következő eljárást követtem. Mikor megállapítottuk, hogy az ösz­­szes hitelezők jelen vannak, elsősor­ban is adós, hitelező s a jegyző együt­tes nyilatkozataival megállapíttattam az adós birtokának mai tényleges ér­tékét. Mikor ezzel kontradiktórius el­járás alapján tisztába jöttünk — pél­dául ötezer pengősben állapítottuk meg az értéket —­ akkor az ezen összegen felüli hitelezőkkel elismertettem, hogy ők már nem találnak fedezetet adós vagyonában. Ezt a fenti eljárás után ők maguk is kénytelenek voltak elis­merni s ezzel közöltem velük, hogy az ő követelésükkel már nem is foglal­kozunk. A BŰVÉSZ Tartarini bűvész volt. Nem mindig Tartarini volt a neve és nem is a bűvé­szet volt az első foglalkozása ... De most még e néven nevezte magát és a bűvész­ségtől sem szakadt el örökre. A nyári melegben kezdet és vég nél­kül ült a ligeti padon. Egy porosodó vadgesztenyefán kívül semmi sem volt élő a közelében, kis fekete kézitáskája fáradtan bóbiskolt mellette a padon, azon is látszott, hogy nem jött, nem megy, csak céltalanul várja, mi történik a gazdájával. Ennek a kietlenségnek az volt az oka, hogy Tartarini hiába bű­vészkedett, már jó ideje az volt a tény­leges állapota, hogy munkanélküli. Két hete még Orosházán vendégszerepelt, sajnos, nem nagy sikerrel, azóta nem si­került semmi. A munkanélküliséget min­dig a bánat és az enyészet szellője lengi körül, a munkanélküli bűvészség pedig minden más munkanélküliségnél szomo­rúbb és van benne valami tragiko­­mikum. Tartarini kissé rádőlt a pad támlá­jára, egyik karjával át is ölelte a padot éppen azon a helyen, ahol hatalmas szív volt belevésve. Tartarini mégsem volt elkeseredett. Nemcsak azért nem, mert állás lehetősége villant fel a láthatáron, hanem azért sem, mert lírai dolgokban teljesen tehetségtelen volt. Ami az állást illeti ... hát olyan se jó, se rossz. Nem is biztos. Ha sikerül, majd meglátjuk... — gondolta magában. A bokor mögött húzódó körönd felől gyermekhang hallatszott. Hamarosan egy páresztendős kisgyerek totyogott Tarta­rini felé- A nagy igyekezetben megbot­lott, elesett. Ahogy fel­visított, ott termett mellette a nevel­őkisasszony, de hiába csitította, a kisgyerek keservesen zoko­gott. IRTA: MÁRJÁS VIKTOR Tartarini kedvesen komikus lépésekkel közeledett a gyerekhez, nagy hókusz­pókuszok közben felvette és pillanatok alatt eltüntette a kisgyerek labdáját. A gyereksírás szepegésre halkult, a máso­dik mutatványnál már el is állt, a kis­gyerek hálásan mosolygott. A kisasszony megelégelte a „szórakozást“ és elcipelte a gyereket. Tartarmni mélyen meghajolt és könnyű léptekkel megindult a város fölé. * Az uraság felbajtatott a Svábhegyre, a cselédség magára maradt. Nyár volt, este­ledett és a langyos déli szél lustán terel­gette a fűszertelen vasárnapi hangokat. A kertész nagyot fújt maga elé: — Hű, de jól volna ezt a meleget el­tenni télire-A szobalány nevetett. — Üljünk ki a kertbe — indítványozta a szakácsnő. — Csakugyan. De adhatnál anyjuk egy kis spriccert is — kapott az alkalmon a kertész. Felkerekedtek, mindenki kerített valami ülőszerszámot, a kertészné italt hozott és körülülték a kerti asztalt. Lassan indult meg a beszélgetés. Pista, az uj inas, csak hallgatott. Két napja vette fel az uraság, még nem tudta mi a rangja, most először barátkozott a többiekkel. Ahogy fogyott a bor és nőtt a szó, ő is magára talált és egyre csipő­­sebb tréfáin a többiek jókat nevettek. A kertésznek nagy kedve támadt, virtusko­­dott, egy marokra kapva, lába végénél emelte magasra a nehéz kertiszéket. Az­után meg poharakat épített egymás tete­jére. A kertész büszkesége egyre jobban dagadt, hogy ilyen kunsztokat tud. Pista csak mosolygott. De ahogy csend­­ben ü­lt, vékony ujjai olyan nyugtalanul­ doboltak az asztalon, mint ahogyan az ideges paripák kapálnak. Az ölébe eresz­tette a kezeit, mintha nyugtatni akarta volna őket, de ujjai nem engedelmesked­tek. Polipszerűen gyűrűztek egymás kö­rül, kötözgették a levegőt. Nem állta tovább: — Szép, szép, Feri bátyám — de én is tudok egyet-mást — szólt a kivörösödött kertészhez, már fel is állt és jobbra-balra meghajolta, széles mozdulattal elővette a zsebkendőjét. Azután elkérte a szakácsnő jegygyűrűjét, amelyet a termetes hölgy mint egy régi és beváltatlan ígéret zálo­gát, csak nehezen adott oda. Azután gyor­san történt minden. Pista a gyűrűn ke­resztülhúzta a zsebkendőt, két csücskét csomóba kötötte és az egész fehér gom­bolyagot belegyömöszölte a kertész mar­kába. Néhány bűvös szót mormogott, a kezével a kertész felé suhintott és mikor az kinyitotta a markát, a zsebkendő benne volt, de a gyűrű sehol. — Ez már ördöngösség, mondta némi irigységgel a kertész és valamennyien helyeslően bólogattak. Pistának tetszett a siker, uj és uj mu­tatványokat művelt, mindennel történt valami, ami a keze ügyébe került. Pista feltúrt ingujjakkal úgy állt már ott a saját növekedő árnyékán, mint valami varázsló. Lassanként elérkezett a vacsora ideje s mikor ezen is túlestek, még beszélget­tek egy kicsit, azután 11 óra tájban a szakácsné felállt. Holnap is van nap — mondta, na­gyot ásítva és felcipelte magával az elő­szobaszéket. A többiek is elcsendesedtek. Harmadnap délelőtt a m­éltóságos asz­­szony becsöngette a szobalányt, halkan néhány szót váltat veje.­­Néhány perc múlva megbéntult alavillában minden múlva, mindenkit­ megdermesztett a hír, hogy a méltóságos asszony gyémánttűje­ eltűnt. Mindenki keresni kezdte, felkutattak Lapunk mai száma 16 fillér

Next