Nemzeti Ujság, 1940. március (22. évfolyam, 49-72. szám)
1940-03-24 / 67. szám
Kalandok a Kárbaveszett Kiáltások Földjén A nyugatabbai Bors-partot azért hívják így, mert errefelé ugyan egy szem borsot sem lehet találni, ellenben annál több négert. Fekete az ország elnöke, minden minisztere, bírája, dijnoka és munkása. Mindenki fekete, mintha kimubickolták volna. Libéria! Már a keletkezése is érdekes, a jelene még inkább. Mikor Amerikában eltörölték a rabszolgaságot, egy társaság elhatározta, hogya négereket legalább is részben kitelepíti. De hová? Minél messzibbre, természetesen, így történt, hogy megalakították a világ egyetlen néger birodalmát itt a Bors-parton és csináltak belőle második USA államot, elnökkel, Washingtonnal, gengszterekkel. Bár Washingtont itt Monroviának hívják, de a lakosság éppoly büszke önállóságára és polgárjogaira, miért akármelyik jenki s éppen ezért nagyon komisz a sorsa közöttük a fehér embernek. Magam Dakarból kerültem közibük néhány hónapra, de menekülnöm, mihelyt az „ördög gödreivel“ találkoztam! Egy hajórakomány kakaómagot kellett volna a tengerpartra hoznunk a Niger felé tartó Sikoki nevű patak mentén épült farmokról. Esős évszakban könnyű megközelíteni ezeket a telepeket a megáradt vizeken át, de november végén gyalog, vagy teveháton kell megtenni az utat a Loma-hegyek háromezer méteres meredélyein keresztül. Hozzá még két amerikai hölgy is csatlakozott karavánunkhoz, akik valósággal feldúlták a nyugalmunkat örökös kérdezősködésükkel. Holott mi magunk sem tudtuk, mi lesz a sorsunk, mielőtt elérjük Mbavangit, Francia szudán legszélső erődjét, ahol a libériai határ húzódik. Az úgynevezett Bee-vidék az utolsó, ahol valaha is jártak fehér emberek. Hatalmas kiterjedésű, lapos mezőség ez, ahol a rothadt, állott viz és falvértrágya megfertőzi a levegőt és mindazt, ami abba jut. Négereink rendkívül bárgyún viselkedtek s mire észrevettük magunkat, a legtöbben meg is szöktek. A fehér halállal legelőször a Brwfai-völgyben találkoztunk egy holdvilágos éjszakán. Semmi sem zavarta az éj csendjét s mindnyájan jóízűen aludtunk, amikor valahol a szabadban kétségbeesett, hoszszúra nyújtott orditás harsant. Kirohantunk a szellős sátrak alól. Akkor láttuk, hogy a völgy tele van vastag, fehér köddel! A köd hangosan kiabált! A bennelevő milliárdnyi hatalmas szúnyog éneke volt ez. A halk zümmögés ebben a vértfagyasztó csendben valami csodálatosan szférás, utánozhatatlan, hangsúlyos melódiává tömörül s jóll tudták a Borsparton, hogy akit ez az éjszakai ének hatalmába ejt, az már csak a másvilágon ébred! Rögtön felmár húztunk és futólépésben vonultunk vissza, minél magasabbra. Most már inkább a Loma meredek hágóit választottuk átkelésre, semhogy a végzetes párolgásba jussunk! Sajnos azonban, hat emberünk egyenesen a halálba menetelt, amennyiben meg akarták takarítani a kerülőt és mégis a lápon akartak áthatolni. Szegény ördögök ott pihennek valahol a végtelen mocsarak mélyén... Mi mindenre kell Afrikában? A Loma túlsó lejtőin már vad bozót és nehezen áttörhető dsungel állja útját a karavánnak. Az erdőket patakok szelik át, ezekről azonban a kultúra mit sem tud. Még maguk a bennszülöttek sem sejtik, hol erednek és hol tűnnek el az évezredek óta érintetlen, elrothadt és lassan kővé váló falevéltömegek alatt? Itt, egyik faluban történt velünk a legborzalmasabb katasztrófa! Mivel a hajómon fedélzetmester votam és a világ összes nősziromei kitűnően értenek a rendfenntartáshoz, a karavánba is ez volt a feladatom. Mikor tehát elértük az első búcsúévi falut s ennek férfilakossága, mondd és hd öt személy, mindenféle feltételhez szabta, hogy a „falu“ ösvényeit használhassuk: szétvertem közöttük és elkergettem a feketéket, akiknek ifjon kívül semmiféle más fegyverük nem volt. A szintén velünk tartó tengerésztiszt erre túlságosan felbuzdult s űzőbe vette az egyik menekülőt, akit végigkergetett a falun. A néger egyenesen beszaladt egy kerek kunyhóba, amely előtt totemfák álltak termeszbolyokba tűzve. A tengerészhadnagy a kunyhóba is követte a négert. Hogy odabennt mit csináltak, azt sohasem fogja megtudni senki. Arra ocsúdtunk fel, hogy karavánunk vezetője kétségbeesetten integet és kiabál. De a tisztet már nem tarthatta vissza ő sem. A következő pillanatban láng csapott ki a kunyhóból, ami pedig odarohantunk, hogy megmentsük bajtársunkat. Magam is a kunyhóba törtem, de a nagy füstben nem láttam semmit. Sem a négert, sem a barátunkat! Merre mentek, miként sikerült eltűnniük, az örök rejtély marad! De a kunyhóban sem voltak! Nagy nehezen megértettük vezetőnk előadásából, hogy ezek után jó lesz, ha mimielőbb elpárolgunk a vidékről, mert a szerencsétlen tiszt a falu fétisének „szent“ helyét dúlta fel oktalan mérgében és ha nem sietünk, néhány óra múlva nyakunkon lesz a vadon népe! Ezt a néhány órát azonban mégis a tiszt keresésével töltöttük el. Hiába, nyomát sem találtuk többé! Ott veszett a sötét Afrika félelmetes vadonjában... Nem volt eléggé óvatos és ügyetlenségét életével fizette meg. Csomagok hullanak az égből Lassan, óvatosan megindultunk tehát, de alig haladtunk két óra hosszat, egyszerre hátrajött a vezető. — Babana, babana, inglismens — dadogta a néger. Megálltunk és hallgatóztunk. Irgalmas Egek! Mindenfelől kemény dobpergés és fojtott, tompa kürtölés hallatszott! A vadon lakói máris megtelegrafálták egymásnak a totem-dolgot és most már egészen közel vannak hozzánk! Egyik dombcsúcson fény lobbant. Rögtön rá a másikon is meggyűlt valami. Afrikai táviró... Ezek a fekete ördögök gyorsabban közvetítik veszély híreiket, mint mi, Európában a tőzsdetáviratainkat! — Yalleh! Yalleh! Menekülni! — ordította a vezető. Dehát merre? Visszafelé nem lehet. Előttünk hátha, elzárták már az erdei átkelőket. S a két hölgy nem hitt szaladni, egyik kövérebb volt, mint a másik. Katonaság után kiabáltak s egy karvalyt, mely fölöttünk szállt el, összetévesztettek a holmi repülőgéppel. Végül is felcsomagoltuk mindkettőt egy tevére, melyről ledobáltuk ládáinkat. Aztán előre! A vadon jó menedéket biztosít, különösen éjszaka... Egyenkint követtük egymást a kanyargó ösvényen. Egyszerre látom ám, hogy egyik négerünk hátramarad, olajos teste megropoglik, kezében valami kapálódzó, vékony dolgot ráz, aztán ordít egyet és elvágódik! Az a vékony valami megcsillant és sziszegett... kígyó! Abban a pillanatban mart bele emberünkbe, mikor az meg akarta húzni a sásfonalat, mellyel a kígyót apró labdává fonták és közénk hajították! És most már mindenfelől, a fákról, a sziklákról szaporán hullottak a világ legszörnyűbb lövedékei: apró kígyók! Száz és száz mérges hüllő, a boesuelák rettegett ágyúgolyói! És sziszegtek a nyílvesszők, hol itt, hol ott állt meg közülük néhány rezegve a négerek testében... itt-amott puskalövés csattant, a tevék megvadultak, megpróbáltak a fák közé rohanni, de megszorultak a liánokban, aztán se előre se hátra! Hullottak a borzalmas postacsomagok, sivitottak a dárdák s nem menekülhettünk! Bekerítettek bennünket! Szerencsénkre csakhamar feltolakodott a hajnal a keleti égboltozatra s ekkor megszűnt a különös bombázás. Fák mögül, árkokból, csatakos levélhulladék alól bújtak elő embereink, de vagy tizen mozdulatlanul hevertek a szemétben. Ezeket vagy nyílvessző járta át, vagy az apró gyöngykígyók marták halálra. Ennyi megpróbáltatás után végre nyílt terepre értünk, s már éreztük a Szahara forró schelletét. Itt azonban a talaj anynyira össze-vissza volt turkálva, mintha gigászi kezek markoltak volna bele a pirosas homokba. Ennek a résznek Kozonföld a neve és arról híres, hogy bennszülött a közelébe sem megy, abban a szemben, hogy a hatalmas gödröket senki más, mint a pokoli szellemek ásták, azért, hogy megveszejtsék általuk az embert. Az ördög gödrei. Itt történt velünk az utazás legmulatságosabb epizódja. A hölgyek jócskán a karaván előtt haladtak. Figyeltem őket. Egyszerre a soványabbik megáll, leszáll tevéjéről, belenéz a gödörbe, aztán a két tenyerét a szája elé teszi és kiált valamit! Legalább is úgy gondolom, hogy kiáltott, mert a kiáltásból ugyan semmit, egy mukkot nem hallottunk! Ellenben jó perc múlva a hátuk mögött reccsent meg a hölgy hangja. Meglepetten fordultunk vissza. Természetesen senkit sem lehetett látni a messzi terepen. — Jöjjön vissza! — kiáltotta Sawie. tam BanduBoto másodkapitány. A Hölgy nem volt messzebb ötven lépésnél, de fél kilométerről is meg kellett, hogy hallja a kapitány érdes hívását. Mégsem reagált, csak integetett. — Mindnyájan megsikerültünk, a manóba is! — mondta a kapitány dühösen. — Én nem, — viszonoztam, — de várjon csak... ime, a saját hangja, honnan jön? A különös természeti adottság kedvéért órákat időztünk a Kozonban, amit a szaharaparti bennszülött tuaregek nagyon helyesen a „Kárbaveszett Kiáltások Földjének“-nek hívak. A számtalan mély gödör és az akusztikai szempontból oly lehetetlenül elhelyezett hegységnyílások okozzák, hogy ötven lépséről már elenyészik a kiáltás, körülfutja a Közönt és hátulról, épen ellentétes irányból éri azt, akinek kiáltottak! Az amerikai hölgy egyébként valami sivatagi sasnak a csontvázát pillantotta meg a gödörben, ki is emeltette és rendületlenül cipelte végig az egész után, még visszafelé is. Monroviában aztán rájött, hogy a sakálrágta csontok nincsenek kölnivízzel illatosítva és nekem ajándékozta a madarat. NEMZETI ÚJSÁG XV 1910 március 24. Vasárnap Én meg az orra előtt „véletlenül“ a tengerbe ejtettem. Szegény szaharai madár sem hitte volna, hogy a halak társaságába is eljut egykoron... Végre megérkeztünk a kakaóbab-termelő telepekre. Nagy meglepetésemre tökéletes gazdaságokat találtunk itt, csupa franciát, akik vígan élik világukat feleségeikkel, gyermekeikkel együtt Afrika szívében, ezer és ezer mértföldnyire a kultúrától ... És milyen boldogok! Milyen megelégedettek! Mikor egyik bungalódban sivatagi répából készült eredeti boritál mellett megszólalt a zongora, elgondolkoztam: igaz-e, hogy a fehér ember útja a földön végtelen? S jogos-e az a törekvés, hogy, ha kell, fegyverek szavával is arra kényszeríti a kígyókkal bombázó, fétisimádó, piszkostestű és mocskoslelkületű színes gyilkosokat, hogy hasznos tevékenységbe dolgozzák magukat a művelődés millióféle gépezetén? CB—y B.) PESTI REJTÉLYEK Ezek nem komor történetek és talán nem is rejtélyek. Egyszerűen pesti furcsaságok, amelyek főként a vidéki szemében tűnnek fel rejtélynek. A pesti utca képe évszalonként változik s gyyakran meglepetéseket tartogat. Ahogy pedig nyárra tél következik, úgy eltűnnek a pesti utcáról a furcsaságok és jönnek helyébe újak és furcsábbal... Azt mondják a külföldet járó magyarok, hogy a pesti embert Cape Townban és Saigonban is megismerik a kiejtéséről, az öltözködéséről és a szokásairól. Különösen a „szokások” márkázzák a pesti ember hírnevét. Hufnagel apónak hívják, megtört, kedves öregember, aki minden kérdésre ad választ, de nem olyat, amit várnak. Rég elmúlt 70 éves, nagy időkre emlékszik, de erről csak ritkán beszél, inkább érdeklik a mai események, főként pedig a kocsmai történetek. Hufnagel apó ugyanis a pesti részegek baktere. . . Lámpás himbál a kezében, a lámpásban kocsis gyertya ég s az öregember illő jutalomért hasa kiséri a boros vendégeket. Hufnagel apó régebben a Tabánban dolgozott, de aztán, hogy csákány alá kerültek az ódon falak és minden eltűnt a kiegyenesített telkeken, az öreg Óbudára tette át működési terét. Az „alterner“ vendéglősök büszkén jegyzik meg, hogy Hufnagel bácsi megél a jókedvű vendégektől kapott pénzekből és egyszer sem esett meg vele, hogy őt kellett volna hazakisérni. Hiába, az üzlet megmerevíti a szíveket! Budán, a Bécsi-kapu mellett égbeszökő toronnyal terjeng a várfalakon az Országos Levéltár épülete. A pompás tornyot az építéskor kéménynek képezték ki, nehogy stílustalanul illeszkedjék bele a patinás környezetbe. Ennek a füstölgő vártoronynak a korkurrense Pesten működik a Boráros-téren. Egyet száz ellen merünk tenni, hogy még a tér lakói sem vették észre. Annak idején, amikor a hatalmas híd partm munkálatait befejezték, sok vitára adott okott a Boráros-téri villamosközlekedés kérdése. Az ügyet végül is úgy oldották meg, hogy lesülyesztett hurokvágányra vitték a 6-os kocsikat és a pihenő BSZKIZT-személyzet részére állomást építettek. Merre menjen a kéményt — ez volt a fogas kérdés és az ötletes mérnök a kürtöt egy vasoszlopba vezette, amely többedmagával a villamos vezetékeket tartja. Ez Budapest egyetlen „füstölgő vasoszlopot“ Ki ne ismerné a pesti zálogházakat! Tavasszal itt váltják le a vékonypénzű polgárok a télikabátot az átmenetire és a kiszolgált téli azon melegében bugyorba tétetik. A zálogház Pesten nem szégyen, hanem közhasznú intézmény, amely elejét vette a hajdan működő magánzálogházak kizsákmányoló uzsorájának. A pesti zálogházaknak külön romantikája van, amelyről már sokat írtak és énekeltek. A pesti rejtélyek közé tartozik, hogy a VII. kerületben az Akácfautca 6. számú házban működik a Postatakarék 11. számú fiókja, amely egyben bank is. Délelőtt és délután háromtól hatig minden elzálogolható holmira kölcsönt adnak és hat óra után megkezdődik a bankmunka. Este kilencig minden összegben be lehet fizetni a Postatakarék betétjeire. Ez Budapest egyetlen zálogháza, ahol feltételezik a látogatóról, hogy bankbetéttel is rendelkezik. Minden állatkedvelőnek megdobban a szive, ha belép a városház udvarára. Itt nyávog, ugat, fütyül, turbékol, szuszog, fújtat minden apró állat, ami eladó. Ketrecekben öltemdvaneket Meánesé a kedves kis jószágok, miközben rút anyagiakról tárgyal kufár gazdájuk. És a vidám rigók, nyulacs*kák, tengerkfaalapok, ölebek, fehéregerek, kaszárik és sündisznók egy ötvenért és három-, buszért gazdát cserélnek. A galambokat ob* csobban adják, mert azok másnap vissza* repülnek. A városház-udvar állatkereskedői közül többen specializálták magukat és csak mókust árusítanak. Ez napjaink legnagyobb rejtélye: Ki vesz mókustt Mit csinál a pesti ember a mókussal* Hová teszi* . , , Azt mondják a benfentesek, hogy Pest egy-uj mókusszükségletét három gazdag ember vár sorolja fel és a kis jószágokat aTános-hegyért elengedik. Ez is üzlet! . , . ( Divatrevü a Banán-szigeten. Ez a cmnd az alábbi néhány sornak. Ki nem ismeri Pesten a Berlini-téri Banán-szigetet, ahol az ünnepnapok kora reggelén randevúra gyülekezik a főváros polgársága. Turista ruhában: aprók és nagyok, szegények és gazdagok sorakoznak a torony körül és egymást várták reggel kilencig. Ez a banánszigeti divat revü mindössze három óráig tart, de itt lehetne rajta csodálkozni. , , Ez a valódi Pest mindenben, amit csak az olvasó fantáziája elbír. Kenténykalapos urak sitalpait várják jegyeseiket, de sok olyan turistakétülék és felszerelés halmozódik fel a Banán- szigeten, amelyről a szó való értelmében nem lehet beszámolni. Ez a magyar, perzsa vásár. A favorit mindenesetre az az Úr volt, aki a másfélméteres hó idején, a minora hat-kmincfokos vasárnapon csizmában jelent meg a szigeten és a csizmáján még ráadásul sár* cipő feszült.szlophirdetésnek hívják azt a kis cédulálát, amelyre gyatra írással eladó holmikat írnak fel. A cédulát kovásszal felkenik a villanyoszlopra s ha az eső, meg a roszcsont gyerekek megkímélik, átlag tizenöt, évig hirdetnek kiadó ágyat tisztességes fiatalembernek és eladó Pfaff-varrógépet igen olcsón. . . A kevés pénafi ember, főként a periférián így értékesíti eladó holmiját. Ez a kültelek postája. Könyvet lehetne írni az oszlophirdetések sok ragyogó példányáról. A pesti rejtélyek legfurfangosabb esetei közé tartozik, hogy ezek a hirdetmények mégis hogyan járulnak hozzá a kiadó szobák és az eladó lim-romok sikeréhez. Valamelyik óbudai utcában ugyanis 1926 óta naponta a szeméba ötlik a gyalogjáró közönségnek egy parányi cédula, amely konokul dacol az idő és a gyermekek erejével. Ez áll rajta: „Aty kiadó és ibolva olcsón elaló.“ . . . Könyörgünk, vegye meg már valaki azt a szegény pávát,hal ugyan még él! Pesti ember szereti az órát, érdeklődik az időjelzés után és mindenhonnan elkésik. Szombaton egy órakor a sziréna gyakorlatakor megkérdezi a szomszédjától a villamoson, hogy pontosan egy óra van-e. A pesti utcák könyökén villanyórák mutatják a közép- európai időt. Gyakori példa, hogy az egyik keleteurópai időt jelez, a másik pedig tökéletesen kivonja magát a szolgálat alól. ■ A toronyórák többé-kevésbé jelzik az időt. Amióta pedig a nemzetközi időszolgálat mig hozzánk is megérkezett, örök pesti rejtély marad, hogy hány óra van, ha tizenkettőt üt a toronyóra, éjfélkor? Huszonnégy? Ha majd egyszer a Ligetben azt mondja egy déli határvadász Irénke kisasszonynak, hogy: „Tizenkilenc órakor moziba, megyünk.‘ —« akkor mindent vissza vonunk és a torony« óra úgy üthet, ahogy akar , a Hegedő» etl. !