Nemzeti Ujság, 1944. június (26. évfolyam, 122-145. szám)
1944-06-25 / 142. szám
Tacitus olvasása közben írta: Kolba Gyula ! „Rómában a consulok, a senatorok és a lovagok valósággal rohantak a szolgaság felé“ — írja Tacitus, az a bizonyos jó öreg Publius Cornelius Tacitus, aki valahol Dél-Galliában született, Krisztus után 55- ben senator, consul, majd proconsul volt Afrikában, közben ette a száműzetés keserű kenyerét is s a történeti kritika szerint közben megírta Róma s a birodalom történetét. Az Annales, az Agricola, a Germania és Históriáé szerzője a most latin és magyar nyelven közreadott Annales első és második könyvében Tiberiussal, az augustusi aranykort követő első császárral foglalkozik. Aki forgatja az Annaleseket, annak meg kell értenie a kort, amelyben Tacitus élt, amelynek méreteit még az augustusi imperium grandiózus arányai adták meg, de méhében már ott hordozta Róma hanyatlásának csíráit. A római világbirodalom, ez a csodálatosan megszerkesztett éstökéletes világtérkép, Augustus nagy hagyatéka a legtündöklőbb fegyverzetben állt, mikor az aggastyán császár meghalt. A legelfogulatlanabb történetírók is aranykornak nevezik Augustus uralkodását. Ő a monarchia megteremtője, abszolút úr, roppant nagy egyéniség, aki eszméletének utolsó fellobbanásában is félelmetes erővel markolta egybe birodalmát. Kora kedvezett az irodalomnak, igaz, hogy ez udvari költészet volt, a gazdagság, amely ömlött a végtelen utakon Róma felé, a monarchia biztos és egybefogó ereje Ovidiusokat, Horatiusokat, Vergiliusokat énekeltetett. Ekkor élt Maecenas is, aki valóban mecénási bőkezűséggel támogatta az istenek költőit. Az augustusi imperium fényében ragyogott az irodalom is. És mikor az agg princeps, aki először vette fel ezt a nevet, lehunyta szemét, talán végkimerülésben, talán megmérgezték, ebben még Tacitus is bizonytalan, akkor jött a nagy fordulat, a teljes átalakulás. Tiberius, Caligula, Claudius és Nero ideje. Politikailag ez a fordulat azt jelentette, hogy a monarchiát zsarnokság váltotta fel s akkor vetette ezeket a korokat papírra Tacitus keserűen. Igen, a szolgaságba rohantak a senatorok, a lovagok és a consulok. Az irodalom is. Ki mert felszólalni egy Tiberius vagy Nero zsarnoksága ellen? Hol akadt egy férfi, igazi, régi, római szabad köztársasági polgár, aki azt mondta volna: Caesar, ne tovább! Senki. És ki mert volna szabadon írni? Az írók és költők tollára bilincs nehezedett. Láthatatlan béklyók. Ezt Tacitus maga is bevallja. És milyen különös, ha nem olvasnánk ki ezt a soraiból, akkor is éreznénk, mert Tacitus, akinek tömör és ma is klasszikus stílusa a leghűvösebb tárgyilagosságot és pontos, naptárszerű ténysorakoztatást jelent, ilyenkor kizökken ebből a kimértségéből és tartózkodásából. Mikor visszanéz a múltba és a Brutusok, a szabad köztársaság és consulates megteremtői felé tekint, akkor ez a korrekt és száraz stílus, amely azonban olyan pontosan tudta visszaadni az események lázas forróságát, drámai izgalmasságát, kizökken vonalából, nyugtalan lesz. A felszín látszólag sima, de alatta mély hullámok kavarognak és furcsa köd, homályosság terjeng. És ekkor mutatkozik meg Tacitus igazi ereje, amely csupa indulat és szenvedély. Itt a történetíró együtt él a hőseivel, igazi író lesz, aki a történelem holt lapjaira eleven életet tud lehelni. II. . -- Ekkortájt, a tacitusi írás szerint, az irodalmi ízlés is fordulóponthoz érkezett. A vergiliusi és horatiusi költészet után a próza tört előre. Maguk a költők most már valóban udvari költők, majdnem talpnyalók. A próza elfoglalja helyüket. Az urbánus elem, a római polgár kultúrája észrevehetően izmosodik. A birodalom ereje még töretlen. Fenn az északi limeseken ott állnak a légiók, Afrika partjait is a büszke római sas éri el. De fenn, az északi határokon túl, a germán erdők mélyén már valami megmozdult. Ismeretlen és félelmetes erő. Nincs páncéljuk, nincs harci taktikájuk. Puszta, nyers erejük hajtja őket. Ezek még nem elpuhult erőt jelentenek, hol vannak még ők az aranykortól? A vizek túlsó partján, a folyókat szegélyező erdők sűrűjében, ebben a mithologikus idegenségben gyülekeznek. A birodalom még áll, de a germán erdőből kitörő erők már betörtek. Már számolni kell velük. Ma, két évezred távlatából, könnyű megállapítani, hogy a császári zsarnokok idején indult meg a bomlasztó folyamat, lazultak meg az eresztékek, de Tacitus, korának és minden időknek egyik legrrélyebb történetírója, szinte látnoki szemmel érzi a változást és a veszélyt, a szabad Róma után sír, amelyet még nem szédített meg a császári pompa fénye, nem puszította el erejét a mérhetetlen jólét és nem gyilkolta meg önérzetét az önkényuralom. A töredékekben fennmaradt Annalesek első két könyvében Tiberius lép a színre, az első zsarnok, a császár, aki legalább olyan színész és diplomata, mint uralkodó. Róla beszél most Tacitus. III. Mikor az öreg Augustust eltemették, már a légiók lázadtak a provinciákban. Ezen senki sem lepődött meg. Ha uralomváltozás következett be, mindig akadt egy legátus, vagy egy proconsul, akit, ha maga nem is gondolt rá, saját katonái biztattak, hogy törjön uralomra. Tiberius, akinek minden gesztusa az ellen irányul, hogy elkerülje az összehasonlítást a nagy Augustussal, igazi zsarnok volt. Még Tacitus sem vonja kétségbe, hogy nagy egyéniség a császár, de a portré, amelyet fest róla, félelmetesen őszinte. A Caesar született színész. Egyetlen pillanatában sem felejti el a színlelést, az álnokságot. Vigyáz az alkotmány formáira, látszólag ő is büszke a szabad római polgár öntudatára. De nem felejti el, hogy ezek szolgák, az ő uralmának görnyedthátu hordozói. Bármit tesz, vagy mond, a felelősséget áthárítja rájuk. Lássák a consulok, határozzon a senatus! Elhárít magától minden tömjénezést, de megköveteli azt. Nagyravágyó és hiú és ezért nem bir ellenfelet. Akiben némi képességet gyanít, az elveszett ember. Férfi vagy nő legyen, irgalmatlanul lesújt rá. Kiirtja a legközelebbi hozzátartozóit is. Tiberius ravasz. Született diplomata is. A saját, tehát az állam hatalmára vigyáz.Tacitus megállapítja, hogy a Caesar valóban rendkívüli egyéniség, jól látja, pontosan mit kell tennie, de közben mindig arra gondol, hogy a nagy princeps, Augustus, akinek trónjára is csak anyja mesterkedése segített és néhány holttest félrehajítása az útból, árnyéka ne boruljon az ő uralmára. Ez az uralom igazi önkény, mindenbe beleszól, tisztogat. Kíméletlen puritanizmusát hiú módon mutogatja is. De a hatalomnak ez a megszállottja megértéssel van a szenvedés, az elesettek iránt. Irtózik a panamáktól, de segít azokon, akik önhibájukon kívül jutottak bajba. Alatta indulnak meg a felségsértési perek, ez érthető. A szolgalelkű udvar a császár gondolatát ihlető római nép megalázkodva fekszik lábainál. Tudják, mire kényes. A szolgaságban annyira elfajulnak, hogy egymást vádolják. Senki sincs biztonságban. Ha a falnak nincs füle, van szája az irigységnek. Legnagyobb ellenfele Germanicus, a legközelebbi rokon sem térhet ki útjából. Alakja kiütközik az udvarból. A szabad római minden erényét hordozza magában s ezért túlságosan népszerű a nép és katonái szemében. Tiberius gőgjével Germanicus közvetlensége áll szemben. Tacitus vele szemben szinte ellágyul. Ő, a nagy Róma igazi szerelmese és történetírója Germanicusban a szabad római ideálját látja. Germanicus a provinciákba vezeti cohorsait. Mikor fellázadnak a légiók és őt akarják császárrá kiáltani, kardját akarja választani inkább, semhogy hűtlen legyen. Tacitus költő, igazi lirikus, mikor Germanicusról beszél. Tiberius nem nyugszik. Keletre küldi Germanicust. Nem tudja megbocsátani neki hadvezéri sikereit. És észrevétlenül elindít egy katasztrófát, amely csak később roppantja ketté a birodalmat. Germanicus a germánokkalharcol, Arminiussal és a többi szabadságvezérrel. Már-már megsemmisíti őket, mikor a Caesar parancsa visszarendeli. Ha akkor Germanicus végig tudja harcolni küzdelmét, talán elodázódik később Róma bukása. A germánok megtorpantak, de nem győzték le őket. Visszavonulnak erdeikbe, de a csend, az félelmetes az Alpokon és a Rajnán túl. A fenyegető veszély nem múlt el, ott lebeg a birodalom határai felett. Germanicus ezalatt Afrika felé hajózik, ahová ugyanakkor ellenséget is küld neki a Caesar. Minden tervét keresztezi, a tartományokat hiába hozza rendbe, életével kell fizetnie a hűségéért és tehetségéért. IV. Otthon, Rómában pedig a senatus dolgozik, de hol van már ez a büszke, államformáló, és erőt jelentő senatus a régi hatalmától! A Caesar ott ül közöttük. Sima és ravasz, kétszínű és álnok. Szüksége van a senatusra, mert az alkotmánypedit végig akarja játszani, de véleménye róluk lesújtó. Velük szemben is játszik mindig, de megfossza erejüktől. A szabad köztársaság népe pedig nincs többé. Van egy urbánus tömeg, felelőtlen, könnyelmű ég léha, akit a Caesar mindig le tud csillapítani, de belenyúl annak az életébe is. Letöri a színészkultuszt,, szigorúan, bünteti az erkölcsi kilengéseket. A pompa, a gondtalan gazdaság elpuhítja ezt a népet. Róma népével szemben ott sorakoznak a légiók. Ott is meginog a fegyelem. Hosszú a szolgálat, kevés a zsold, csak a veszély mindig ugyanaz. A légiók bátorsága nem vitás, de erkölcsi ereje fogytán van. Mocsarakban, erdők mélyén pusztulnak el, a barbár hordák üvöltözése közben. És a szabad rómaival szemben Arminius, a germán vezér lesz a szabadság harcosa! Igen, a nagy birodalom megmozdul sarkaiban. Az arányok még roppant méretűek, a presztízs még óriási, de a felhők vészesen gyülekeznek felette. És a császár, aki tacitusi kritika szerint is okos, és nagy egyéniség, nem veszi észre a veszélyt, őt még nem is érheti baj, de könyörtelenül harcol hatalmáért, a zsarnok véres kegyetlenségével és mindent elsöprő erejével. V. Milyen kár, hogy az Annalesek csak töredékekben maradtak meg. Még így is milyen pontosan látjuk, miképpen omlik össze egy világhatalom. Pedig Tiberius és kora még a tündöklésé, de messziről dübörög a föld, barbárok közelednek. Róma népe, ez az egykor büszke, független és szabad nép a fényűzés hullámaiban tobzódik. És fölöttük áll a Caesar. Sem ő, sem a nép nem veszi észre, hogy a tragédia vészterhes gyorsasággal közeledik. Egykét évszázad és nem marad meg belőle semmi, a monumentális arányok szétesnek, az erő elporlad, csak szobrok, épületek és kéziratok, mint Tacitusé, akinek első és I NEMZETI ÚJSÁG , 1944 junius 25. Vasárnap. Nagyipari vállalat keres gyakorlattal biró, bérelszámolási munkakörben jártas csoportvezető tisztviselőt Műszaki ismerettel bírók előnyben. Egyéb adminisztrációs munkákhoz kereskedelmi érettségivel rendelkező, továbbá 4 középiskolát végzett, jó kézirású, lehetőleg elszámolásban jártas tisztviselőt vagy tisztviselőnőt Üzemünk részére anyagismerettel bíró, lehetőleg gyakorlattal rendelkező, jó kézirású raktári tisztviselőt Úgy kezdő, mint gyakorlott , magyar gyors- és gépírónőt továbbá német-magyar gyors- és gépirónőt Gyakorlattal biró telefonkezelőt vagy telefonkezelőnőt Németül tudok előnyben. Őskeresztény, magyar állampolgárságú pályázók kérvényeit kérjük „Iparvállalat“ jeligére vitéz Nagyselyki Hirdetővállalathoz, VII., Erzsébet körút 23. második Annalese egy nagy történész és egy nagy író tanulságos hagyatéka. Hiányoznak a mestereket nevelő technikai iskolák • Szász Lajos iparügyi miniszter beszédet mondott a Mérnöki Kamara közgyűlésén A Budapesti Mérnöki Kamara most tartotta rendes évi közgyűlését a pesti Vigadó nagytermében vitéz Becske Kálmán alpolgármester, a kamara alelnökének vezetésével. Elnöki megnyitójában örömét fejezte ki, hogy Vér Tibor, a kamara éléről az iparügyi minisztériumba távozott, ahol mint államtitkár, valóra tudja váltani a mérnöktársadalom elgondolásait. Ezután hódolattal emlékezett meg a Kormányzó Úrról születésnapja alkalmából. Vitéz Becske Kálmán a továbbiakban bejelentette, hogy a kamara önkéntes honvédelmi mérnöki munkaszolgálatot szervezett, hogy az illetékes szervektől érkező megkeresésekre azonnal szakszerű tanácsot adhassanak. Ugyancsak megszervezte a kamara a hadigondozást is a hadbavonult mérnökök és hozzátartozóik érdekében. Javaslatot tett a kamara központi mérnökgazdálkodási szerv létesítésére, hogy a mérnököket csak magas műszaki képzettséget kívánó foglalkoztatásoknál vegyék igénybe. Ezután általános mérnöki problémákkal foglalkozott. Az elnöki megnyitó után Szász Lajos iparügyi miniszter emelkedett szólásra. Örömének adott kifejezést, hogy bár a mérnökök nagy része a múltban zsidó volt, a kamara mégis biztosítani tudta a vezetésben a keresztény szellemet. A jövőben igen fontos lesz a mérnöki munka. Ezután a kamarák fejlesztéséről szólt. Ismeri a mérnöki kar problémáit és a mérnökhiány okozta nehézségeket, ezeken a kérdéseken azonban rövid idő alatt nem lehet segí** teni. Ezek közül az egyik az, hogy a mérnököket sokszor nem mérnöki munkakörben foglalkoztatják, hanem magas technikai képzettségük alatt álló munkát végeztetnek velük. Meg kell állapítani — úgymond —, hogy rosszul gazdálkodunk az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló mérnökökkel. Olyan helyre kell a mérnököt állítani, ahol legtöbbet produkálhat. Itt kell megemlékezni a technikai képzés ügyéről is. Nálunk csak a legmagasabb képzettségről beszélhetünk, az alacsonyabb technikai képzés, a mestereket nevelő iskolák hiányoznak. Nem azzal kell kezdeni a technikai képzés fejlesztését, hogy második Műegyetem felállítását szorgalmazzuk. Inkább építsük ki a meglévőt. A Műegyetemen ugyanis olyan felduzzasztás történt, hogy a technikai képzés bizonyos fokig háttérbe szorult. Ha biztosítottuk a megfelelő alacsonyabb technikai képzést is, akkor minden valószínűség szerint nyugvópontra jut ez a régóta vajúdó kérdés. A miniszter megnyugtató szavaiért az elnök mondott köszönetet.A közgyűlés Thoma Frigyes titkár előadásában elfogadta az elmúlt évi munkáról szóló jelentést, úgyszintén a pénztárosi jelentést is. Végül felszólaltak még Gaál Károly és Szmodics Kázmér. Rendőrgyilkos betörő cigánybandát fogott el a rendőrség Május 7-én este tíz óra tájban Szijgvártó II. Ferenc rendőrfőtörzsőrmestert ismeretlen tettesek lelőtték és a derék rendőr rövid idő múlva belehalt sérülésébe. Szíjgyártó II. Ferenc rendőrfőtörzsőrmester ellenőrző körútját végezte, amikor az Üllői-út és Thököly-út sarkán nagy csomagokat cipelő gyanús alakokra lett figyelmes. Igazoltatni akarta őket de azok futásnak eredtek. A rendőr üldözőbe vette a menekülőket, akik közül az egyik hirtelen visszafordult s rálőtt a főtörzsőrmesterre, majd tovább menekült. A rendőrség széleskörű nyomozást indított a rendőrgyilkosok után. Megállapították, hogy a rendőrgyilkosok azonosak a pestszentlőrinci Thököly út 12. számú házban történt betörés tetteseivel. Itt Ottmann József gyári üzemvezető lakásába törtek be ismeretlen tettesek, akik sok ruhát, szőnyeget és gramofont vittek el. A rendőri nyomozás most kézrekerítette a tetteseket. Dr. Knapik József detektivfőfelügyelő irányításával a betörési főcsoport detektivjei nagyobbszabású razziát rendeztek a főváros külső részein. A razzia során eljutottak az egyik külső Bécsi-úti korcsmába, ahol éppen cigánylakodalmat tartottak. Egy 13 éves cigányleány lakodalmát ülték, sonka, kolbász, szalonna és nagymennyiségű bor mellett. A detektiveknek gyanús volt a mulatozó cigány társaság s valamennyieket előállítpák a főkapitányságra. Alegálapítottak, hogy a banda tagjai Kispesten és Pestszenterzsébeten laktak nemrég, majd mint álkibombázottak, Tolnatamásit zsa-rolták végig- E megállapítás után egyed-i