Nemzeti Ujság, 1944. június (26. évfolyam, 122-145. szám)

1944-06-25 / 142. szám

Tacitus olvasása közben írta: Kolba Gyula !­­ „Rómában a consulok, a senatorok és a lovagok valósággal rohantak a szolgaság felé“ — írja Tacitus, az a bizonyos jó öreg Publius Cornelius Tacitus, aki valahol Dél-Galliában született, Krisztus után 55- ben senator, consul, majd proconsul volt Afrikában, közben ette a száműzetés ke­serű kenyerét is s a történ­eti kritika sze­rint közben megírta Róma s a birodalom történetét. Az Annales, az Agricola, a Germania és Históriáé szerzője a most latin és magyar nyelven közreadott Annales első és máso­dik könyvében Tiberiussal, az augustusi aranykort követő első császárral foglalko­zik. Aki forgatja az Annaleseket, annak meg kell értenie a kort, amelyben Taci­tus élt, amelynek méreteit még az augus­tusi imperium grandiózus arányai adták meg, de méhében már ott hordozta Róma hanyatlásának csíráit. A római világbiro­dalom, ez a csodálatosan megszerkesztett és­­tökéletes világtérkép, Augustus nagy hagyatéka a legtündöklőbb fegyverzetben állt, mikor az aggastyán császár meghalt. A legelfogulatlanabb történetírók is aranykornak nevezik Augustus uralkodá­sát. Ő a monarchia megteremtője, abszolút úr, roppant nagy egyéniség, aki eszméle­tének utolsó fellobbanásában is félelme­tes erővel markolta egybe birodalmát. Kora kedvezett az irodalomnak, igaz, hogy ez udvari költészet volt, a gazdag­ság, amely ömlött a végtelen utakon Róma felé, a monarchia biztos és egybefogó ereje Ovidiusokat, Horatiusokat, Vergiliu­­sokat énekeltetett. Ekkor élt Maecenas is, aki valóban mecénási bőkezűséggel támo­gatta az istenek költőit. Az augustusi im­perium fényében ragyogott az irodalom is. És mikor az agg princeps, aki először vette fel ezt a nevet, lehunyta szemét, ta­lán végkimerülésben, talán megmérgezték, ebben még Tacitus is bizonytalan, akkor jött a nagy fordulat, a teljes átalakulás. Tiberius, Caligula, Claudius és Nero ideje. Politikailag ez a fordulat azt jelentette, hogy a monarchiát zsarnokság váltotta fel s akkor vetette ezeket a korokat papírra Tacitus keserűen. Igen, a szolgaságba rohantak a senato­rok, a lovagok és a consulok. Az irodalom is. Ki mert felszólalni egy Tiberius vagy Nero zsarnoksága ellen? Hol akadt egy férfi, igazi, régi, római szabad köztársa­sági polgár, aki azt mondta volna: Caesar, ne tovább! Senki. És ki mert volna szaba­don írni? Az írók és költők tollára bilincs nehezedett. Láthatatlan béklyók. Ezt Tacitus maga is bevallja. És milyen kü­lönös, ha nem olvasnánk ki ezt a soraiból, akkor is éreznénk, mert Tacitus, akinek tömör és ma is klasszikus stílusa a leg­­hűvösebb tárgyilagosságot és pontos, nap­­társzerű ténysorakoztatást jelent, ilyenkor kizökken ebből a kimértségéből és tartóz­kodásából. Mikor visszanéz a múltba és a Brutusok, a szabad köztársaság és consu­lates megteremtői felé tekint, akkor ez a korrekt és száraz stílus, amely azonban olyan pontosan tudta visszaadni az ese­mények lázas forróságát, drámai izgal­­masságát, kizökken vonalából, nyugtalan lesz. A felszín látszólag sima, de alatta mély hullámok kavarognak és furcsa köd, homályosság terjeng. És ekkor mutatko­­zik­ meg Tacitus igazi ereje, amely­ csupa indulat és szenvedély. Itt a történetíró együtt él a hőseivel, igazi író lesz, aki a történelem holt lapjaira eleven életet tud lehelni. II. . -- Ekkortájt, a tacitusi írás szerint, az irodalmi ízlés is fordulóponthoz érkezett. A vergiliusi és horatiusi költészet után a próza tört előre. Maguk a költők most már valóban udvari költők, majdnem talpnyalók. A próza elfoglalja helyüket. Az urbánus elem, a római polgár kultú­rája észrevehetően izmosodik. A birodalom ereje még töretlen. Fenn az északi lime­seken ott állnak a légiók, Afrika partjait is a büszke római sas éri el. De fenn, az északi határokon túl, a germán erdők mélyén már valami megmozdult. Ismeret­len és félelmetes erő. Nincs páncéljuk, nincs­ harci taktikájuk. Puszta, nyers erejük hajtja őket. Ezek még nem el­­puhult erőt jelentenek, hol vannak még ők az aranykortól? A vizek túlsó partján, a folyókat­ szegélyező erdők sűrűjében, ebben a mithologikus idegenségben gyüle­keznek. A birodalom még áll, de a germán erdőből kitörő erők már betörtek. Már számolni kell velük. Ma, két évezred táv­latából, könnyű megállapítani, hogy a császári zsarnokok idején indult meg a bomlasztó folyamat, lazultak meg az eresztékek, de Tacitus, korának és min­den időknek egyik le­grr­élyebb történet­írója, szinte látnoki szemmel érzi a vál­tozást és a veszélyt,­­ a szabad Róma után sír, amelyet még nem szédített meg a császári pompa fénye, nem puszította el erejét a mérhetetlen jólét és nem gyilkolta meg önérzetét az önkényura­lom. A töredékekben fennmaradt Annalesek első két könyvében Tiberius lép a színre, az első zsarnok, a császár, aki legalább olyan színész és diplomata, mint uralkodó. Róla beszél most Tacitus. III. Mikor az öreg Augustust eltemették, már a légiók lázadtak a provinciákban. Ezen senki sem lepődött meg. Ha uralom­változás következett be, mindig akadt egy legátus, vagy egy proconsul, akit, ha maga nem is gondolt rá, saját katonái biztattak, hogy törjön uralomra. Tiberius, akinek minden gesztusa az el­len irányul, hogy elkerülje az összehason­lítást a nagy Augustussal, igazi zsarnok volt. Még Tacitus sem vonja kétségbe, hogy nagy egyéniség a császár, de a portré, amelyet fest róla, félelmetesen őszinte. A Caesar született színész. Egyetlen pilla­natában sem felejti el a színlelést, az ál­nokságot. Vigyáz az alkotmány formáira, látszólag ő is büszke a szabad római pol­gár öntudatára. De nem felejti el, hogy ezek szolgák, az ő uralmának görnyedt­­hátu hordozói. Bármit tesz, vagy mond, a felelősséget áthárítja rájuk. Lássák a con­sulok, határozzon a senatus! Elhárít ma­gától minden tömjénezést, de megköveteli azt. Nagyravágyó és hiú és ezért nem bir ellenfelet. Akiben némi képességet gya­nít, az elveszett ember. Férfi vagy nő le­gyen, irgalmatlanul lesújt rá. Kiirtja a legközelebbi hozzátartozóit is. Tiberius ravasz. Született diplomata is. A saját, tehát az állam hatalmára vigyáz.­­Tacitus megállapítja, hogy a Caesar való­ban rendkívüli egyéniség, jól látja, pon­tosan mit kell tennie, de közben mindig arra gondol, hogy a nagy princeps, Augustus, akinek trónjára is csak anyja mesterkedése segített és néhány holttest félrehajítása az útból, árnyéka ne borul­jon az ő uralmára. Ez az uralom igazi önkény, mindenbe beleszól, tisztogat. Kí­méletlen puritanizmusát hiú módon mu­togatja is. De a hatalomnak ez a meg­szállottja megértéssel van a szenvedés, az elesettek iránt. Irtózik a panamáktól, de segít azokon, akik önhibájukon kívül jutottak bajba. Alatta indulnak meg a felségsértési perek, ez érthető. A szolga­­lelkű udvar a császár gondolatát ih­lető római nép megalázkodva fekszik lábainál. Tudják, mire kényes. A szolgaságban annyira elfajulnak, hogy egymást vádol­ják. Senki sincs biztonságban. Ha a fal­nak nincs füle, van szája az irigységnek. Legnagyobb ellenfele Germanicus, a legközelebbi rokon sem térhet ki útjából. Alakja kiütközik az udvarból. A szabad római minden erényét hordozza magában s ezért túlságosan népszerű a nép és ka­tonái szemében. Tiberius gőgjével Germa­nicus közvetlensége áll szemben. Tacitus vele szemben szinte ellágyul. Ő, a nagy Róma igazi szerelmese és történetírója Germanicusban a szabad római ideálját látja. Germanicus a provinciákba vezeti cohorsait. Mikor fellázadnak a légiók és őt akarják császárrá kiáltani, kardját akarja választani inkább, semhogy hűtlen legyen. Tacitus költő, igazi lirikus, mikor Germanicusról beszél. Tiberius nem nyugszik. Keletre küldi Germanicust. Nem tudja megbocsátani neki hadvezéri sikereit. És észrevétlenül elindít egy katasztrófát, amely csak ké­sőbb roppantja ketté a birodalmat. Ger­manicus a germánokkal­­harcol, Armi­­niussal és a többi szabadságvezérrel. Már-már megsemmisíti őket, mikor a Caesar parancsa visszarendeli. Ha akkor Germanicus végig tudja harcolni küz­delmét, talán elodázódik később Róma bukása. A germánok megtorpantak, de nem győzték le őket. Visszavonulnak erdeikbe, de a csend, az félelmetes az Alpokon és a Rajnán túl. A fenyegető veszély nem múlt el, ott lebeg a biroda­lom határai felett. Germanicus ezalatt Afrika felé hajó­zik, ahová ugyanakkor ellenséget is küld neki a Caesar. Minden tervét keresztezi, a tartományokat­ hiába hozza rendbe, éle­tével kell fizetnie a hűségéért és tehet­ségéért. IV. Otthon, Rómában pedig a senatus dol­gozik, de hol van már ez a büszke, állam­­formáló, és erőt jelentő senatus a régi hatalmától! A Caesar ott ül közöttük. Sima és ravasz, kétszínű és álnok. Szük­sége van a senatusra, mert az alkotmá­­nypedit végig akarja játszani, de véle­ménye róluk lesújtó. Velük szemben is játszik mindig, de megfossza erejüktől. A szabad köztársaság népe pedig nincs többé. Van egy urbánus tömeg, felelőt­len, könnyelmű ég léha, akit a Caesar mindig le tud csillapítani, de belenyúl annak az életébe is. Letöri a színész­­kultuszt,, szigorúan, bünteti az­ erkölcsi kilengéseket. A pompa, a gondtalan gaz­daság elpuhítja ezt a népet. Róma népével szemben ott sorakoznak a légiók. Ott is meginog a fegyelem. Hosszú a szolgálat, kevés a zsold, csak a veszély mindig ugyanaz. A légiók bátor­sága nem vitás, de erkölcsi ereje fogytán van. Mocsarakban, erdők mélyén pusz­tulnak el, a barbár hordák üvöltözése közben. És a szabad rómaival szemben Arminius, a germán vezér lesz a sza­badság harcosa! Igen, a nagy birodalom megmozdul sarkaiban. Az arányok még roppant mé­retűek, a presztízs m­ég óriási, de a fel­hők vészesen gyülekeznek felette. És a császár, aki tacitusi kritika szerint is okos, és nagy egyéniség, nem veszi észre a veszélyt, őt még nem is érheti baj, de könyörtelenül harcol hatalmáért, a zsarnok véres kegyetlenségével és min­dent elsöprő erejével. V. Milyen kár, hogy az Annalesek csak tö­redékekben maradtak meg. Még így is milyen pontosan látjuk, miképpen omlik össze egy világhatalom. Pedig Tiberius és kora még a tündöklésé, de messziről dübö­­rög a föld, barbárok közelednek. Róma népe, ez az egykor büszke, független és szabad nép a fényűzés hullámaiban tobzó­dik. És fölöttük áll a Caesar. Sem ő, sem a nép nem veszi észre, hogy a tragédia vészterhes gyorsasággal közeledik. Egy­két évszázad és nem marad meg belőle semmi, a monumentális arányok szétesnek, az erő elporlad, csak szobrok, épületek és kéziratok, mint Tacitusé, akinek első és I NEMZETI ÚJSÁG , 1944 junius 25. Vasárnap. Nagyipari vállalat keres gyakorlattal biró, bérelszámolási munkakörben jártas csoportvezető tisztviselőt Műszaki ismerettel bírók előnyben. Egyéb adminisztrációs munkákhoz ke­reskedelmi érettségivel­­ rendelkező, továbbá 4 középiskolát végzett, jó­ kéz­­irású, lehetőleg elszámolásban jártas tisztviselőt vagy tisztviselőnőt Üzemünk részére anyagismerettel bíró, lehetőleg gyakorlattal rendelkező, jó kézirású raktári tisztviselőt Úgy kezdő, mint gyakorlott , magyar gyors- és gépírónőt továbbá német-magyar gyors- és gépirónőt Gyakorlattal biró telefonkezelőt vagy telefonkezelőnőt Németül tudok előnyben. Őskeresztény, magyar állampolgárságú pályázók kérvényeit kérjük „Iparválla­­lat“ jeligére vitéz Nagyselyki Hirdető­vállalathoz, VII., Erzsébet­ körút 23. második Annalese egy nagy történész és egy nagy író tanulságos hagyatéka. Hiányoznak a mestereket nevelő technikai iskolák • Szász Lajos iparügyi miniszter beszédet mondott a Mérnöki Kamara közgyűlésén A Budapesti Mérnöki Kamara most tar­totta rendes évi közgyűlését a pesti Vi­gadó nagytermében vitéz Becske Kálmán alpolgármester, a kamara alelnökének ve­zetésével.­ Elnöki megnyitójában örömét fejezte ki, hogy Vér Tibor, a kamara élé­ről az iparügyi minisztériumba távozott, ahol mint államtitkár, valóra tudja vál­tani a mérnöktársadalom elgondolásait. Ezután hódolattal emlékezett meg a Kor­mányzó Úrról születésnapja alkalmából. Vitéz Becske Kálmán a továbbiakban bejelentette, hogy a kamara önkéntes honvédelmi mérnöki munkaszolgálatot szervezett, hogy az illetékes szervektől érkező megkeresésekre azonnal szakszerű tanácsot adhassanak. Ugyancsak megszer­vezte a kamara a hadigondozást is a had­­bavonult mérnökök és hozzátartozóik ér­dekében. Javaslatot tett a kamara köz­ponti mérnökgazdálkodási szerv létesíté­sére, hogy a mérnököket csak magas mű­szaki képzettséget kívánó foglalkoztatá­soknál vegyék igénybe. Ezután­­ általános mérnöki problémákkal foglalkozott. Az elnöki megnyitó után Szász Lajos iparügyi miniszter emelkedett szólásra. Örömének adott kifejezést, hogy bár a mérnökök nagy része a múltban zsidó volt, a kamara mégis biztosítani tudta a veze­tésben a keresztény szellemet. A jövőben igen fontos lesz a mérnöki munka. Ezután a kamarák fejlesztéséről szólt. Ismeri a mérnöki kar problémáit és a mérnökhiány okozta nehézségeket, ezeken a kérdéseken azonban rövid idő alatt nem lehet segí­**­ teni. Ezek közül az egyik az, hogy a mér­nököket sokszor nem­ mérnöki munkakör­ben foglalkoztatják, hanem magas techni­kai képzettségük alatt álló munkát végez­tetnek velük. Meg kell állapítani — úgy­mond —, hogy rosszul gazdálkodunk az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló mér­nökökkel. Olyan helyre kell a mérnököt állítani, ahol legtöbbet produkálhat. Itt kell megemlékezni a technikai képzés ügyéről is. Nálunk csak a legmagasabb képzettségről beszélhetünk, az alacso­nyabb technikai képzés, a mestereket ne­velő iskolák hiányoznak. Nem azzal kell kezdeni a technikai képzés fejlesztését, hogy második Műegyetem felállítását szor­galmazzuk. Inkább építsük ki a meglévőt. A Műegyetemen ugyanis olyan felduz­zasztás történt, hogy a technikai képzés bizonyos fokig háttérbe szorult. Ha bizto­sítottuk a megfelelő alacsonyabb techni­kai képzést is, akkor minden valószínű­ség szerint nyugvópontra jut ez a régóta vajúdó kérdés. A miniszter megnyugtató szavaiért az elnök mondott köszönetet.­­A közgyűlés Thoma Frigyes titkár előadásában elfo­gadta az elmúlt évi munkáról szóló jelen­tést, úgyszintén a pénztárosi jelentést is. Végül felszólaltak még Gaál Károly és Szmodics Kázmér. Rendőrgyilkos betörő cigánybandát fogott el a rendőrség Május 7-én este tíz óra tájban Szij­­gvártó II. Ferenc rendőrfőtörzsőrmestert ismeretlen tettesek lelőtték és a derék rendőr rövid idő múlva belehalt sérü­lésébe. Szíjgyártó II. Ferenc rendőr­főtörzsőrmester ellenőrző körútját vé­gezte, amikor az Üllői-út és Thököly-út sarkán nagy csomagokat cipelő gyanús alakokra lett figyelmes. Igazoltatni akarta őket de azok futásnak eredtek. A rendőr üldözőbe vette a menekülőket, akik közül az egyik hirtelen visszafor­dult s rálőtt a főtörzsőrmesterre, majd tovább menekült. A rendőrség széleskörű nyomozást in­dított a rendőr­gyilkosok után. Megállapí­tották, hogy a rendőrgyilkosok azonosak a pestszentlőrinci Thököly­ út 12. számú házban történt betörés tetteseivel. Itt Ottmann József gyári üzemvezető laká­sába törtek be ismeretlen tettesek, akik sok ruhát, szőnyeget és gramofont vit­tek el. A rendőri nyomozás most kézrekerí­tette a tetteseket. Dr. Knapik József detektivfőfelügyelő irányításával a betö­rési főcsoport detektivjei nagyobbszabású razziát rendeztek a főváros külső részein. A razzia során eljutottak az egyik külső Bécsi-úti korcsmába, ahol éppen cigány­lakodalmat tartottak. Egy 13 éves cigány­­leány lakodalmát ülték, sonka, kolbász, szalonna és nagymennyiségű bor mellett. A detektiveknek gyanús volt a mulatozó cigány társaság s valamennyieket előállí­­t­p­ák a főkapitányságra. Alegálapítot­­tak, hogy a banda tagjai Kispesten és Pestszenterzsébeten laktak nemrég, majd mint álkibombázottak, Tolnatamásit zsa-­­­rolták végig- E megállapítás után egyed-i

Next