Nemzetnevelés, 1943 (25. évfolyam, 1-24. szám)

1943-01-01 / 1. szám

u­ ­m­­au.­­ NEMZETNEVELÉS ismerik. Még csak az anyagi vonatkozásról kell néhány gondolatot megrögzíteni. Elismerem, hogy a változó gazdasági helyzet folytán hol javítottak, hol rontottak a tanító anyagi helyzetén és boldogulási lehetőségein. De azért el kell ismerni, hogy küzdelmünk nem volt mindig meddő. A jó múltban megtörtént, hogy amíg mások előrementek, a tanítói foglalkozás, főleg anyagi elbánásuk függetlenül nyugalomban maradt, így sikerült a tanítóságot a köztisztviselők kategóriájába emeltetni s ezzel minden olyan megmozdulás, ami kenyeret jelent, az a tanítóra is vonatkozik. Hogy még mindig vannak különbségek némely anyagi vonatkozásban, azt senki sem tagadja, azokat ki­törölni a sérelmek sorából elsőrangú kötelességünk. Veszem most a legfontosabbat, amely két évtizede fájó seb volt, a két állás egy fizetése. Az újév ezt is meg fogja szüntetni. Talán nem fog mindenkinek vérmes reménye teljesülni, de mégis elindult a kártevés jóvátétele. Igen. Ezt a miniszternek is megköszöntük, de meg kell köszönni azoknak a kiváló kartársaknak is, akik nem fáradtak bele a harcba s akik áldozatot hoztak elismerésre méltó munkájukkal és kitartásukkal. Mi ebből a szerény múltból merítünk erőt és végezzük tovább becsület­tel nemzetnevelői feladatunkat. A tanító ma katona a Don mellett. Onnan sorozzák közülük a hősi halottainkat. Itthon sokan a hadseregben a nemzeti lélek tüzes ébresztői. A többiek pedig az őrhelyeken, a tanítás mellett csatáznak az ország szociális el­látásában. A huszonnégy órából ma kevés a pihenés. Sok a gond, az aggódás, az áldozat, de ebben példa­adónak kell lenni mindnyájunknak. Csak akkor lehet boldogabb újévünk, boldogabb jövőnk. Tanügyi reformok. írta és közgyűlésünkön előadta: Bajnok Géza. Amikor Székesfehérvár lánglelkű Püspök Úr Őex­cellenciájának magasan ívelő előadása után kell ide állnom az előadói asztalhoz, eszembe jut a mind­­annyiunk által jól ismert kis madármese. A madarak királyválasztásra gyűltek össze. Ki lehetne királyunk más, mint az a madár, aki a legmagasabban bír szárnyalni a levegőtengerben. Előálltak sorba a ver­senyzők, legutoljára a hatalmas sasmadár. Könnyű szárnycsapásaival pillanatok alatt ívelte át a levegő­teret és ment-ment fel a magasba. Mikor már minden­kit legyőzve, fent, a magasból tekintett le, szárnyai alól egyszerre csak kiröppent egy kis ökörszem és kicsiny­ szárnyacskájával még magasabbra repülve elkiáltotta magát: «én is itt vagyok ám !» Mélyen tisztelt Díszközgyűlés! Püspök Urunk Őexcellenciája szárnyaló lelkével, mint a sasmadár emelkedett föl-föl a magasba és én most mint a kis ökörszem ugrok elő a szárnyai alól, hogy egy-két gyenge szárnycsapásra igénybe vegyem a Díszköz­gyűlés szíves türelmét. Kedves Testvéreim ! Magyar véreink a távoli vég­telen orosz mezőkön, ezer és ezer km távolságban nemzetünk lét vagy nemlétének nagy harcát vívják. Nekünk, nevelőknek kétszeresen kell átéreznünk ezt, hogy a magyar jövő kérdése, a magyar honvéd ki­hulló vére és kardjának átütő ereje mellett, az álta­lunk is alkotott és irányított belső arcvonalon dől el. E történelmi időkben tanügyi reformokról beszélni lehetetlen úgy, hogy két tényre ne gondoljunk. Az egyik fény a betlehemi csillag két évezred óta is változatlanul ragyogó fénye, mely egyformán hívja az egyszerű pásztort és a gazdag királyt. Ennek a fénynek ragyogó világánál épültek az Isten dicső­ségét és az emberek békességét hirdető templomok, a nép felemelését és művelődését szolgáló iskolák, a felebaráti szeretet legfelségesebb melegágyai, a kór­házak és szociális intézmények, a szívet és lelket gyönyörködtető művészetek. A másik fény az ördög gyertyájának a fénye,­­ a sztalingyertyafény, amely már a magyar rónák felett is felgyulladt, de csak azért, hogy világítson a rom­bolásnak és pusztításnak és nyomában felsírjon a halálhörgés és siralom. Milyen két ellenkező fény ! Az egyik hívja a jám­borokat és a világbékét keresőket, a másik hívja az éjszaka csendjében békén nyugvók pusztítóit és rom­bolóit. 1. Ez a két tény elsősorban is a mi tanítói énünk reformjára intsen bennünket. Amilyen a tanító, olyan az iskola, — mondja a régi bölcs megállapítás. Tehát reformáljuk meg elsősorban tanítói személyiségünket, még­pedig négy síkon. 1. Legyünk mélyebben hívő katolikusok ; 2. áldozatosabb lelkű magyarok ; 3. hi­vatásunkat még jobban szerető tanítók ; 4. köteles­ségünket jobban teljesítő egyesületi tagok. 1. Legyünk tehát mélyebben hívő katolikusok. Ne elégedjünk meg csak azzal, hogy származási igazolásunk szerint őskeresztények, illetve őskatoli­kusok vagyunk. Ez, ha csak papírosforma, se tanítói, se általános katolikus szempontból mit sem ér. En­nek élő valósággá, sőt büszke valósággá kell válnia, amelyen keresztül meg kell látnunk bűnös emberi voltunkat. Lelkigyakorlatra magunkbaszállással, manrézás befelé nézéssel, szorgos bűnbánó önvizsgá­lattal acélozzuk lelkünket és teremtsünk rendet tanítói lelkiségünk tantermében. Érezzük meg, hogy lelki életünknek is van kenyér és vitamin kérdése. Az Eucharisztia több mint ke­nyér és több, mint vitamin. Az Eucharisztia maga a «Vita», az «Élet». Ne csak biztassuk tanítványainkat a gyakori szentáldozásra, hanem először mi térdel­jünk az áldoztató rácshoz. — Vegyünk szívesen rész a tanítói lelkigyakorlatokon, akkor majd jobban meglátjuk a kereszten függő Krisztust, és jobban 80 k • t • 11 k u ■ • é | I LEGJOBB Harmóniumok, zongorák i­s fim, wMm állaa, kadreed Unttal feltételek mellett. EHALL **ÍrT’'

Next