Kalauz, 1866. október - 1867. szeptember (3. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-10 / 36. szám

282 telmeinek, miután a szent irás szavai szerént csak a jámbor és hű szolga részesülend Ura örö­meiben. Csak a gyönyörökben elmerült világfi feledkezhetik meg annyira Istenről és önmagá­ról, hogy hivatása kötelmeit a múlékony gyönyö­röknek utána tegye; a vallásos és jámbor em­ber nem képes tenni azt, hogy egykedvűleg vi­selje magát hivatása irányában. Számtalan pél­dát lehetne fölhozni, melyekből bárki is meg­tanulhatná, mit tesz igazán hivatásunknak élni és mit tesz hivatásunk kötelmeit vallás nélkül csak mellékes érdekekből teljesíteni. Az első pillanatra világos, sőt tapasztalatilag bizonyos, hogy a mellékes érdekek szülte hivatás-hűség sohasem képes oly tartós sikert, oly áldásos kö­vetkezményeket létrehozni, melyeket csak a tiszta vallásból eredt meggyőződés teremthet. Azért ha van tanító vallás nélkül, azt hasonlítani le­het az evangéliumi béreshez, ki látván az ellen­séget, fut, hivatása kötelmeit abban hagyva. A vallás kalauzolja egész életünket, ez buzdít az igaz, szép­ és jóra, ez tart vissza a résztól, ez ad erőt, hogy szenvedéseinkben ne csüggedjünk, ez tanít bennünket úgy élni, hogy rendeltetésünket elérhessük. A vallás tanítja, hogy Isten a legi­­gazabb biró, ki megfizet kinek kinek az ő cse­lekedetei szerént. Ha a tanító mindezeket sze­mei elől nem téveszti, lehetlen, hogy szent buz­galom ne fogja el egész valóját nemes hiva­tása iránt. 3.) A jutalom. Midőn jutalomról szólunk, természetesen nem földi s ideiglenes, hanem örökké tartó jutalmat kell értenünk. Ezzel azon­ban korántsem azt akarjuk ám mondani, mintha a tanítónak még arra sem volna szabad számol­nia, mi anyagi ellátására okvetlenül megkíván­­tatik, sőt nagyon is a legújabban szellőztetett kérdések egyikének tartjuk azt, hogy a tanító mind­abban, mi anyagi fentartására szükséges, legkevesebb hátrányt se szenvedjen. Mihelyt a tanító légvárakat épít magának, már nem hű hivatásához, következőleg nem is él hivatásának. 4) A sokban megváltozott körülmények. Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy nevelé­­szetünket illetőleg sok nem úgy vár, most, mint régen volt. Adataink számosak, melyekből azon­nal kiderül ama roppant elhagyatottság, mely­ben hajdan a szegény tanítók részesültek. Nem volt akkor a tanító egyéb a béresnél, kinek, cse­kély fizetésével kijönni képtelen lévén, más mel­lékes kútforrásokhoz kellett folyamodnia, hogy magát és családját föntarthassa. Igen természe­tes, hogy aztán ily körü­l­mények között a ta­nítónak minden jó akarata mellett sem lehetett hivatásának élnie. Egészen más szellem foghat­ja el a tanítót hivatása iránt ma, midőn a kö­rülményeket jóval megváltozva tapasztalja, mi­dőn látja, hogy mind az irodalom terén működő egyedek, mind pedig egyházi és világi nagyok főleg a nevelés terén iparkodnak a társadalom jövőjét biztosítani. Számosok a megjelent folyó­iratok napjainkban, melyek a nevelés szent ügye iránt itt-ott mutatkozó közönyt szétoszlatni, újabb irányeszmék s haladási tervek által a köz­­előhaladást a nevelészet terén is előmozdítani iparkodnak. Nagyjaink a köznevelés előmozdí­tása iránti nemes vágytól áthatottan hazafias nagylelkűséggel hordják áldozataikat a nevelés oltárára. Az egymást gyorsabban követő tanodák és növeldék felállítása, pályakérdések kitűzése, testületeknek úgy mint egyeseknek a nevelészet körüli versengése nem azt mutatják-e, hogy korunk megértette az intő szózatot, miszerint nem karddal, nem a harcrok véres mezején, ha­nem egyedül a tudományok és művészetek ter­jesztésével, az erény és keresztény polgárosodás meghonosításával lehet csak boldog jövőre szert tenni. Még kedvezőbbek lesznek a körülmények a tanítóra nézve, ha olyatén intézetek is léte­sülnek, melyeknek feladata lenne a szegény el­aggott és rokkant tanítók eltartása, családjaik fölkarolása főleg akkor, ha az illető családfő már meghalt. Azon tudat, hogy a tanító halála után gondoskodva lesz családjáról, bizonyára lel­kesíteni fogja őt arra, hogy teljesen hivatásának éljen. Reméljük, hogy e hatalmas indok közvet­len tanítóink, közvetve pedig a közerkölcsiség és nevelés érdemében szőnyegre lesz hozva még mindig ülésező ország­gyűlésünkön. Íme ezek a főbb indokok, melyek méltán ösztönözhetik a tanítót hogy minden idejét és tehetségeit magasztos hivatásának szentelje. X. A német-bólyi k­érvény. Fenséges or­szággyűlés! Tisztelt kép­viselők! Valamint minden honpolgárnak vele született kötelessége, kitelhető erejével a haza javát előmozdítani, úgy ezen tagadhatatlan alap­elvnél fogva kötelessége egyszersmint eltávolítani azon akadályokat, melyek a haza közboldogságá­nak és közfejlődésének előmozdítását gátolják. Aki ezt — legyen az egyes honpolgár, vagy köz­ség— habár áldozatba kerül is — tenni nem kész, lehet ugyan némely érzelmei vagy tettei miatt soknak véleménye szerint jó hazafi, de a jónak is fokozatai lévén, mi a legjobbak közé soha sem számítjuk. Ezen elvből indulván ki, miután or­szágunk zilált helyzete minden honpolgár előtt ismeretes és nem titok előttünk sem, mily nehéz­­ményekkel kell honatyáinknak és ujonan nagy örömünkre szerencsésen alakult országunk kor­

Next