Magyar Néprajzi lexikon 3. kötet, K-Né (1980)
L - lepcsánka - lepedő - lepedőalj - lepedőbetét - lepedőszél, lepedővég, lepedőfiók
lepcsánka lepedőszél megtörik a rostszalagok között. Szokás a lent sima fatőkés törzsökön törni. Az ismert és használt eszköz egész Európában, ahol lent termesztenek. Már ó-egyiptomi (El Kab) faliképeken találkozunk a kerek keresztmetszetű, bunkós végűre formált —ábrázolással. A rómaiak lenmunkájáról írt részletes tudósításában Plinius is a len áztatás utáni, kőlaponkkal való megtöréséről ír. — írod. Szolnoky Lajos: Népi lenfeldolgozó eljárások a Dunántúlon (Népr. Közl., 1956). Szolnoky Lajos lepcsánka: —burgonyalepény lepedő: 1. az ágynemű része, a fekvő alatt levő 2 —2 és fél széles, vászonból varrt lepel. Általában díszítetlen, de a palócoknál, ahol azágyszékről lecsüngve, végei jól láthatók voltak, a két véget szálszorítás és dús rojt díszítette. Itt, mivel a gyakori mosás árt a rojtnak, aővel azonos szélességű, de rövidebb és durvább anyagú felsőt fektetnek rá. Számos fajtája és elnevezése ismeretes: alsó-, alábbvaló, fedező-, háló-, viselő—; Székelyföldön: négyes ( négynyüstös) — vagy négyes; Szerémségben: alsó vagy fekvő ponyva. — A — használata az európai parasztságnál viszonylag kései. A ,,Meier Helmbrecht"-ben (13. sz. közepe) szereplő módos felső-ausztriai parasztházban még nincs —, helyette egy inget terítenek a vendég ágyára. A magyar jobbágyoknál a 14. sz. második felében többször említett —k valószínűleg ünnepi szerepű —díszlepedőre vonatkoznak ( —vetett ágy), de a 15 —16. sz.-i kárfelvételekben egyszerűnek jelzett és olcsóbb — is van, amely már használati —nek vehető. — 2. Takaróul alkalmazott lepel (lazsnak). Többnyire közönséges —, de Moldvában növényi festékkel sötétre festve (tréfásan: békaványolta —cserge). Székelyföldön a gyapjú takaró neve is gyapjú —, festékes —. — 3. Tágabb értelemben — névvel illet a népnyelv, ill. a szakirodalom egyéb ágyi lepleket is, mint a dísz-e t, —széllepedőt, —ágyfűtől valót, —ágyfüggönyt, —ágyterítőt, gyermekágyas —t, —halottas lepedőt, továbbá a —rúdravaló kendőt. — 4. Némely palóc községben — néven tartják számon a —mezei bölcső állványára napsütéses rovarok ellen ráterített 2 és fél —3 szeles vászonlepelt. — 5. Gyermek— vagy pálca—: Székelyföldön az utcára vitt karon ülő gyermek betakarására szolgáló hímzett vagy szőttes lepel, a díszesebbjét, így a keresztelőit később rúdravalóként alkalmazták. — Irod. Heyne, M.: Das deutsche Wohnungswesen (Leipzig, 1899); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Rumpf, Karl: Das Bett im hessischen Bauernhaus. Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des Bettes (Zeitschrift des Vereins für hessische Geschichte und Landeskunde, 1963); T. Knotik Márta: Dél-alföldi ágyruhák (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969). K. Csibéry Klára lepedőalj: —széllepedő lepedőbetét: a —díszlepedőt alkotó 2 vagy 3 szél vászon egyes szélei közé beillesztett díszítő csík, mely lehet —rece, vert, horgolt —csipke, a századfordulótól gyári csipke, korábban takács-, majd gyári szőttes, esetleg tarka virágos selyempántlika. Egyéb elnevezése: lepedő közepibe való, kötés. Eredetileg díszöltéssel történt az összeállítása, ill. a két anyagszélt egybekapcsoló keskenyebb-szélesebb varrt csipke, ,,kötés" segítségével. Ez utóbbi már a — szélességét is elérheti, s ebből a hasonlóságból ered, hogy a ,,kötés" elnevezés továbböröklődik a —re. — A legkorábbi, széles reticella varrt csipkés díszlepedők 16. sz.-i előkelő olasz háztartásokból ismertek. A csipkekészítés kibontakozásával ennek helyébe hamarosan a könnyebben előállítható rece és vert csipke — lépett. A mo.-i parasztságnál a vert csipke — terjedt el legjobban. Elsősorban a felvidéki bányavárosokban készült ún. „tót csipke" volt kedvelt —nek és a lepedő szélére; a legkorábbról fennmaradt ilyen csipke —és parasztházbeli díszlepedők a 18. sz.-ból valók. Sok helyütt, így Tolnában, Somogyban maguk verte csipkét is alkalmaztak — céljából (Sárköz, gabócás lepedő). — írod. Palotay Gertrúd: Tót csipke, tót hímzés a XVIII. századi Erdélyben (Kolozsvár, 1947); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); T. Knotik Márta: Dél-alföldi ágyruhák (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969); K. Csilléry Klára lepedőszél, lepedővég, lepedőfiók: adíszlepedőnek többnyire egyik végéhez hozzátoldott díszítő sáv, általában hímzés, esetleg szőttes vagy rececsipke, amelynek szólát csipke vagy rojt szegi. A — ritkábban betét formájában is kerülhetett a lepedő végébe. Hímzett — esetén általában magára a lepedőre is hímeztek a — felvarrása mentén, a —n levő mintával összhangban egy keskenyebb sávot. A — ek alkalmazása a magyar parasztság körében igen elterjedt, az ettől való eltérés, a teljes díszítménynek magára a lepedőre való hímzése megőrzött régiesség lehet (így pl. Erdélyben). Hivatásos hímzők, takácsok kezén korán kialakulhatott a külön előállított — (—párnavég), a recemunka eleve csak így készülhetett. A 17. sz.-i úri leltárak szerint tartalékban is tároltak „lepedő régibe való varrás"-t. A magyar népi hímzések egyik legkorábbika is—, 1677-ből, —szálvonásos munkával díszítve. — A mo.-i —hímzések egyik csoportja, köztük elsősorban —halottas lepedőre alkalmazott kakasos, poharas, kelyhes mintacsíkok felvidéki hímzőműhelyekből házaló kereskedelem (csip-