Magyar Néprajzi lexikon 4. kötet, N-Szé
P - pusztabíró, mezőbíró - pusztafalusi viselet
pusztabíró 280 pusztafalusi viselet birtokában. E területeket már nem parcellázták ki tulajdonjoggal, hanem a 19. sz. közepétől bérletekként adták ki vállalkozóknak. A bérletek általában 30 évre szóltak, a város szegényebb rétegeiből kikerülő bérlők azonban legtöbbször véglegesen letelepedtek pusztai birtokukon. Tanyájuk szórványtanya lett. Küzdelmes életük állandó témája Móra Ferenc és Tömörkény István írásainak. — Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Barabás Jenő: A szórványtelepülések kialakulása Közép-Európában (Műveltség és Hagyomány, I—II., 1960). Barth János pusztabíró, mezőbíró, a városoktól és falvaktávoleső, különálló pusztákon igazgatási és igazságszolgáltatási funkciókat ellátó tisztség volt, amely a 18. sz. végén már fejlettségének magas fokán állt ; a 19. sz. végén a Kiskunság néhány pusztája kivételével megszűnt, ill. teljesen beleolvadt a csendőrség intézményébe. Egyéb elnevezése: határbíró, ketelőgazda, pusztafelvigyázó, tőkebíró, tanyabíró. A és az alája rendelt pusztagazdát és pusztacsőszöket a jász-kun területen a kerület alkalmazta, leginkább természetbeni járandóságot juttatva nekik. A ~ kezdetben a pusztákon az állatok számadási és egészségügyi, a pásztorok és egyéb pusztai lakosok személyi ellenőrzését végezte, később a mezőgazdaság felügyelete is hatáskörébe került. Egy-egy közösen használt pusztára a tőkebíró, a havasra (pl. Erdélyben) a havasbíró ügyelt fel. A csőszöket a csőszbíró ellenőrizte és sok helyen ugyanő gyakorolta velük kapcsolatban a munkáltatói jogokat is. ( még: bíró) — írod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságban (Bp., 1959). Tárkány Szűcs Ernő pusztafalusi viselet: Pusztafalunak, az abaúji Hegyköz legészakibb és legelzártabb, endogám, ref. községének viselete, mely a 20. sz. elején virágzott. Egy viseletcsoportot alkot Füzér, Biste, Füzérkajata, Nyiri, Füzérkomlós hegyközi falvakkal és Pányokkal. Hasonló Gálszécs viseletéhez. — A fehér ruhához való kendervásznat a nők maguk szőtték. Kisipari és gyári termékeket Göncről is, de főleg Sátoraljaújhelyről szerezték be, azért is hasonlít az a bodrogköziekéhez, akik szintén ott vásároltak. A férfi viselet régies. A női kevésbé jellegzetes, 20. sz.-i, új stílusú színes lapos- és keresztöltéses pamuthímzéses és szedettes díszítményeivel. A férfiak fejrevalója fekete göndörprémű sapka vagy keskeny karimájú, magas tetejű, fekete posztókalap darutollal. Rövid, alig térd alatt végződő vászon, ünnepre pamutos gatyájuk 3—4 szélből, széles karccal készül, alján keskeny szálvonással és kettős rojttal. ünnepi pamutosvászon ingük borjúszájú is lehet, de már gyakoribb a kézelős, galléros változat, hímzéssel és színes porcelángombokkal. Alját bekötve viselik. Az inggatya és a nadrágos viseletet is kiegészíti a 3 ujjnyi széles, fekete derékszíj, réz vagy ezüst gombokkal kiverve. Elöl sárgaréz csattal zárul, de a szíj vége hátul lóg le. A csatba színes gyapjúfonalakat fűznek, körülvezetik a derékon s végül hátul lógatják le. Sajátos abben a négynyüstös vászonból házilag varrt, korcos, ellenzős (esetleg zsinóros) szűk nadrág és hozzá az álló nyakú vászon kabát, a kifli. Ezt ingregatyára felsőruhának viselik. (Hasonlót pl. Kalotaszegről, Mezőségből ismerünk.) A posztóruhának kisebb a szerepe. Mellényük, a derekas lajbi fekete posztóból varrt, színes vagy fekete zsinórozással díszített, álló nyakú, magasra gombolódó, de nyitva viselik. Elején 3—3 hosszanti sávban apró, világos díszgombok vannak. A fekete posztó csizmanadrág és a prémes ujjas lajbi feketével zsinórozott. Fekete nyakravalót is viselnek, ünnepen fehér— piros—kék bojttal. Gatyához ünnepélyes alkalmakra a gatyánál kissé hosszabb kötényt, sarcot kötnek ; udvarláshoz és tánchoz pamutos vászonból, templomba fekete klottból, hímzettet, apró ráncokba rakva, a szélén csip- Pusztabíró a múlt század első felében (Rajz a 19. sz. végéről)