Magyar Néprajzi lexikon 5. kötet, Sz-Zs (1982)
T–TY - tálió-elv - talizmán - tallózás, szedegetés - talp - talpalló - talpaló - talpas - talpasház
talpasház újabb kori specializálódás során. Azok elsősorban az-Alföld népes mezővárosaiban tevékenykedtek, ahol az agrárproletár rétegek nagy tömegeinek mindennapi kenyérkereső eszközévé váltak a különféle talicskák, köztük a jellegzetes kubikos talicska. Hazánkban a talicskakészítésnek a középkorig visszanyúló múltja van. A szigetvári ásatásoknál előkerültek teljesen épen maradt 16. sz.-i talicskák. Az eszköz szerkezete azóta alig változott. A különféle igényekhez alkalmazkodva viszont számos méretezésben, formában eltérő változata alakult ki, elsősorban a mechanikai tényezők fokozott ésszerűsítő hatására. A talicskakészítéssel háziiparszerűen erdős középhegységeinkben foglalkoztak egyes községek (pl. a Bakonyban). Ezek készítményei meglehetősen archaikus jellegűek maradtak a fentebb említett alföldi, mezővárosi iparosműhelyekkel szemben. Az ipari jellegű talicskakészítésben századunk húszas éveitől egyre inkább teret nyert a fa gépi megmunkálása. A talicskakészítés iránti kereslet napjainkra nagyon lecsökkent, bár jobbára kisipari szövetkezeti keretekben még ma is folyik, mivel építkezési munkáknál nélkülözhetetlen az eszköz alkalmazása. Filep Antal tálló-elv: vérbosszú talizmán:»mágikus tárgy tallózás, szedegetés: a kéverakás és a k• kaparék összegereblyézése után az elhullott, tarlón maradt kalászok kézzel történő összeszedegetése. Rendszerint az illető falu, város, település szegényeinek a közösség vagy a földterület gazdája által hallgatólagosan megengedett foglalkozása. A talált kalászokat vagy szálanként csomókba szedik, vagy a kalászt letörik a szárról és mindjárt köténybe vagy zsákba morzsolják belőle a magot. A nagyobb csomókat otthon cseppel, bottal, sulyokkal stb. kicséplik. Kósa László talp: 1. kerékfal: az•kerék kerülete, az a része, amin gördül. A modern ~ már részekből áll: 5 vagy 6 ívrészből (mindegyik ívrészbe kétkéz+küllő szolgál) adódik ki a teljes kör. A leggyakoribbak a 10 küllős kerekek, vagyis a ~ részből alakított keréktalpak; ezek erősebbek a 12 küllőseknél, mert egyrészt kevesebb ~ból állanak össze, másrészt a —kerékagyba kevesebb csapnyílást kell vésni, miáltal az erősebb marad, de ez esetben az agyat vékonyabbra, tehát könnyebbre is lehet esztergálni. A régi, ún. fakószekerek kerekei még erősebbek voltak, mert azoknak a fa egyetlen darab (rendszerint másfél öl hosszú) fából készült. A kifaragott kerékfalat a székelyek még az 1940-es években is tűzön párgolták vagy gőzölték és forrón meghajlították a kerékfal hajlítóit. Méretre beléfúrták a küllőbokák fészkeit és a kerékfalat — nem kis fáradsággal — körül ráverték a fentőkerékre. A fal két végét egymásba csapolták és összeékelték vagy vaspánttal is körülbilincselték. Az így készült kerekek nem kaptak -e sínt. A kerékgyártás volt a bognár mesterség ( —'kerékgyártó) legnehezebb része, kivált, ha egyetlen fából készült a talp, ill. fal. (-•még: fékpapucs) — 2. -» fertálytutaj K. Kovács László talpalló: —*hótalp talpaló: -*ellenzős nadrág talpas: —*tutajos talpasház: favázas, legtöbbször sövény-, paticsfalú vagy zsilipeléses falú ház, amelynek falazatában a függőleges tartóelemek egységesen az alapul szolgáló talpgerendákba vannak beállítva. A talpgerendák hossz- és keresztirányban egyaránt elhelyezésre kerültek, egységes keretté ácsolták, csapolták össze. Talpgerendának rendszerint különleges méretű fákat alkalmaztak, nem voltak ritkák a fél méternél vastagabb törzsűek sem. Gyakran a talpgerendák alá kőből alapot is raktak. Erdős vidékeinken, ahol a paraszti faépítkezést nem korlátozták, a legutóbbi évekig elég gyakori volt, bár általában a 19. sz. második felétől új házakat alig építettek. A fak készítéséhez kevesebb fára és főleg kevesebb jó minőségű fára volt szükség, mint a korona építkezéseknél. Fő elterjedési területe a közelmúltban Ny- és D-Dunántúl, továbbá Szlavónia. Előfordult a Kisalföldön, az Alföld peremtere- Tallózó asszony (Debrecen, 1920-as évek)