Népszabadság - Pest Megyei Krónika melléklet, 1998. augusztus

1998-08-01

NÉPSZABADSÁG PEST MEGYEI KRÓNIKA 1998. AUGUSZTUS 1., SZOMBAT 35 A legkeményebb katona Furkó alezredes ma is 130 kilót nyom fekve Ha úgy vesszük: testnevelő tanár. Ha meg máshogy: mítosz. Furkó Kálmán al­ezredes, hajdanos karatemester a sajtó jóvoltából évekig a legkeményebb kato­na volt nálunk, amolyan magyar Rambo, aki nemhogy a saját árnyékától nem ijed meg, de a másétól sem. Az ötvenegy éves szolnoki tiszt legendája évtizedek óta foglalkoztatja a bevonulók fantáziáját. Furkó alezredes nemrég Csobánkán járt, hogy a Honvédelmi Minisztérium által támogatott Manőver túlélőtábor jelentkezőinek mutassa meg az önvéde­lem mesterfogásait.­ ­Jó tíz évvel ezelőtt többet lehetett hal­lani önről, mint Sylvester Stallonéról és Chuck Norrisról együttvéve. Bántja ez a mostani nyugalom ? — Egy cseppet sem. Volt idő, amikor úgy éreztem, a csapból is Furkó Kál­mán folyik, de ez inkább zavart, mint feldobott. Emlékszem, egy szabad per­cem nem volt akkoriban, egyik bemu­tatóról a másikra mentem. Nem fogja elhinni, de még KISZ-táborokban, sőt néha egy-egy óvodában is szere­peltem. — Tizenkét éves korától atle­­tizált, 1967-ben a Testnevelési Főiskolán atlétikából írta a szakdolgozatát, sokáig kala­pácsvetéssel próbálkozott. Miért a karaténál kötött ki mégis? — Egyszer megnéztem egy bemutatót, amit Pólyák Jó­zsef Ausztráliából hazaláto­gató kaszkadőr tartott. Óriási kuriózumnak számított a do­log, hasonlót legfeljebb a moziban lehetett látni. Rög­tön megtetszett ez a kezem a fegyverem módszer. Az él­sport ráadásul meglehetősen távol került tőlem, Zsivótzky volt a sztár akkortájt, én pe­dig rájöttem, hiába gyötröm magam, a nyomába sem érhe­tek. Aztán 1972-ben találkoz­tam egy karatemesterrel, a most Stockholmban élő Mé­száros Attilával, és hirtelen komolyra fordult az egész. Az első dánomat 1978-ban egy nemzetközi edzőtábor­ban szereztem meg, a másodikat 1980- ban, a harmadikat 1983-ban. A kyokushin karatéban három dánig lehet vizsgázni, ezután már csak elismerés­képp kap egy-egy dánt az ember. — A karatét már értem, a katonaságot viszont nem. — A magyarázat egyszerű: a TF-et hon­védségi ösztöndíjasként végeztem. Ami­kor aztán testnevelő tisztként kezdtem dolgozni, elhatároztam, hogy beépítem valahogy a munkámba mindazt, amit az önvédelmi sportokról tudok. A harcmű­vészet szokatlan dolog volt nálunk, sokan mondták is, micsoda hülyeség csavargat­ni a másikat, ez nem való a magyar kato­nának. - Végül mégis igaza lett. Soha nem gáncsolták ezért? - Voltak kellemetlenségeim, de erről inkább nem beszélnék. Én olyan ember vagyok, aki elfelejti a rosszat. - Különös történeteket hallani a mód­szereiről. A legkeményebb állítólag a Furkó-féle öt kilométeres menetelés, amit nem is annyira a felszerelés tesz nehézzé, hanem az az apróság, hogy a távot víz alatt kell megtenniük a katonáknak. - Ez butaság. Egyébként soha nem kö­vetelek értelmetlen vagy ostoba dolgo­kat, csak olyat, amit meg lehet csinálni. Az érem másik oldala viszont az, hogy semmi nem dühít jobban, mint a tehetet­lenség. - Hogy emlékszik vissza a saját kato­naidejére? Szívatták? - Nem különösebben, talán még krumplit sem pucoltam soha. Mellesleg tisztként is az az elvem, hogy ne a kiszú­rás vezesse az embert. Nem csináltatok senkivel mondjuk négyszáz guggolást, ha nem képes rá, mert akkor nem tudom másnap használni. -Erről jut eszembe, milyen a kondíciója? - Esténként másfél órát edzek, részben erősítek, részben for­magyakorlatokat vég­zek. A saslengés a kedvencem, ebből tíz­szer tizenötöt csiná­lok. Ma is nyomok vagy százharminc ki­lót fekve, régebben rendszeresen futottam hosszabb távokat, de ezt egy lábműtét miatt abba kellett hagynom. - Soha nem kellett megvédenie magát? - Talán nem fogja elhinni, de soha. - Abban viszont senki nem kételkedik, hogy meg tudná, ha arra kerülne sor. Csobánkán valóság­gal istenítették, azokat a falapokat, amiket a kezével összetört, a Manőver-tábor részt­vevői hazavittek em­lékbe. - Pedig ugyanazo­kat a dolgokat, amiket én csinálok, meg tudná csinálni más is. Hogy őszinte legyek, sokszor terhes is ez a népszerűség. Egyszer például Buda­pestről telefonált valaki, intézzem el, hogy a fia hozzám vonuljon be. Mond­tam neki, hogy ez lehetetlen, hogy az a fiú máshol éppen olyan jó kiképzést kap­hat, mint Szolnokon, amiben mellesleg hiszek is. - Egy Suzukival jár dolgozni, este egy 74 négyzetméteres önkormányzati lakás várja, úgy érzi, megbecsülik? - Én örülök annak, ami van, amit elér­tem. Mellesleg telkem és nyaralóm sincs, viszont van egy karateklubom. Ennyi elég nekem. F.Zs. „A harcművészet szokatlan dolog volt nálunk, sokan mondták is, micsoda hülyeség csavargatni a másikat, ez nem való a magyar katonának. ” Költözik a pap, viszi a pálmát Püspökszilágyról Nagykátára helyezték a plébánost Az udvaron is, a parókián is nagy a rendetlenség - amit egy költözködés magával hoz. A hitoktató és felesége serénykednek éppen a virágok körül, azt a datolyapálmát ott, a veranda ele­jén például 23 éve, fölszentelése alkal­mára kapta Talapka István. A többi is - szépen sorakoznak a teherautóra várva - valamilyen neves alkalomhoz kötő­dik, költöznek hát a plébánossal állo­másról állomásra. Most, augusztus el­sején a püspökszilágyi parókiát hagy­ják el kilencévi szolgálat után, s jegy­zik föl a hátrahagyott települések sorá­nak végére: Nyárlőrinc, Nagykőrös, Nagykáta, Rákosszentmihály, Sorok­sár, Püspökszilágy. Nem kerül ismeretlen helyre Talapka István, hiszen a nagykátai plébánián egyszer már több évet töltött mint hitok­tató káplán, s vannak még, akik emlé­keznek rá. Persze a költözés mindig va­laminek az elvesztése is - a napi ügyek­ben már nem járatos a plébános. De a vándorlás a barátságok fokmérője is, így Nagykátán is lesz, aki rányitja az ajtót az első napokban is. S valószínűleg lesz miért, lesz kihez visszalátogatni Püs­pökszilágyra is, a hivatalos teendőkön kívül is. Mert segíteni kell az utódot is, a volt püspöki titkár lép a helyére, de mindjárt vissza kell jönni helyettesíteni. Az utód most lourdes-i zarándokúton van, s ha már ilyen szerencséje volt, Talapka István fölajánlotta neki, ne ro­hanjon haza. Hiszen ha edzett katona módjára viselkedik is egy plébános, azért neki sem könnyű az elválás. A szentelés az utód. Mert ezt is ő intézte, az is elkészült, nézzük sorra a háza táját. Rózsabokrok fegyelmezett rendben hosszan a kerítés mellett, rend és tisztaság a templomud­varban, az ember markában szorongat­ja a csikket, nehogy a szemetelés bűné­be essék, a templom kívülről is meg­újult néhány éve, belül hasonlóképpen, óriási kardvirágok emelik az ünnepé­lyességet, a karzaton az orgonaszere­lők dolgoznak. A toronyóra után, ame­lyet Frankfurtból rádióhullámokkal ve­zérelnek, s amely mindig a pontos eu­rópai időt mutatja Püspökszilágyban, most az új orgonával gyarapodik a község. Nem lesz kész sajnos, a szen­telés már az utód tiszte lesz - mondja a plébános úr. Majd legyint, ilyen a szol­gálat, nincs apelláta. Pedig azért az nem volt semmi, ahogy az orgonára szert tettek. Németország­ból telefonáltak még a tavasszal, volna egy hárommillió forint értékű használt, de nagyon jó hangszer. Alkudni kezdtek rá a német egyházközségek, erre a tulaj­donos megmérgesedett, s azt mondta, le­gyen inkább ajándék, mint olcsó, s Püspökszilágynak adták a hangszert. A második telefon este futott be, a plébá­nos és a hitoktató egy óra múlva indul­tak, másnap este már Püspökszilágyon volt az orgona. Szegény az eklézsia, de azért minden elintéződik. Például az egyházközségi szolgálati lakás is, ahol most a hitoktató lakik, amit szépen föl­újítottak, s így már illeszkedik a falu fő­terébe, a templom, plébánia, iskola, köz­ségháza együttesbe. És rendeződtek a dolgok a faluban is, mert a rendszervál­tás előtt még hadilábon állt egymással a pártvezetés és a plébánia. Messzi vannak már azok idők, Talapka István azt mondja, ma már egészen más a helyzet. Példának okáért itt vannak a templomban a hímzett kispárnák, amelyekre a gyermekek térdepelnek a misén, mert nem jut hely nekik a padban. Annak idején pótbeíratáson szedték ösz­­sze a hittanra a gyerekeket, ma három fa­luba járnak téríteni, s elkel a segítség, amit a hitoktató nyújt. S jönnek a hívek is, tele van legtöbbször a templom. A baptisták főztek Olykor még a baptisták is betérnek ide, van a faluban egy imaházuk, de békésen élnek egymás mellett, mert úgy tartják mindketten, egy az Isten. Főztek hát a baptisták a templom tata­rozásakor a munkásoknak, s előfordult már, hogy a plébános úr tartotta náluk a szentbeszédet. A szentbeszéd után olykor a plébános kihirdeti, hogy ada­kozzanak a hívek az árváknak, a kis­­papoknak, a szegényeknek, az öregek­nek. S mindig megtelik a vödör, a per­sely, legutóbb gyümölcsből gyűlt ösz­­sze annyi, hogy oda is jutott, ahová nem is szánták. Szándéka szerint talán a plébános úr sem költözködne állandóan, de enge­delmességet fogadott pappá szentelé­sekor. Kötözködne a hitetlen, hogy jó, jó, de mi lesz a hívekkel, akik nem sze­retik a változásokat, nehezen szokják meg az új plébánost, legyen az akármi­lyen jó. Azt mondja a plébános: a hí­vek is engedelmességgel tartoznak, s igaza lehet. Elvégre azért is járnak templomba, hogy ezt gyakorolják, a tü­relmet, a megértést. Aztán van úgy, hogy nem mindenkinek sikerül. Elhagyja a nyájat Mert vannak köztünk bűnösök, s ők ugye nem az engedelmesség mintapél­dái. Miket hallhat a reverendás ember, ha egy szoknyás, egy nadrágos térdel a gyóntatószék másik oldalán? Bizony még olyan bűnök is föltárulnak, amiket a polgári jog is büntetne. De a tiszte­lendő úr hitének engedelmes, s tartja a gyónási titkot, s persze kiszabja a peni­­tenciát. Ha súlyos bűnt elkövetőről van szó, késlelteti a föloldozást. Az e vilá­gi büntetés már nem az egyház dolga. A gyónási titok szent és sérthetetlen. Mint a püspöki parancs: menni kell. S akkor itt kell hagyni a nyájat, a falu­közösséget, a rózsatöveket, a félkész orgonát, a földet művelő asszonyokat, a ministránsfiúkat, a püspökszilágyi is­teni szigetet. Mert ez a falu olyan - mondja a plébános úr -, mint Isten te­nyerén egy kis rét. Virágokkal, gyo­mokkal, nyájjal, pásztorral. Mostantól másik pásztorral. Jakubovits Anna Hárompapos esküvői szertartás Püspökszilágyon. Jobbról Talapka István, kö­zépen Katona István püspök az egyházközség albumából Csak a ház dőlt össze, vagy egy egész élet? Műszaki jegyzőkönyveket és önkormányzati hatá­rozatokat olvasgatok a konyhaasztalnál, közben néha feltekintek az égre. Az ég ott van mindjárt sré­­gen, egy gerendacsonk határolja. A múlt héten ugyanis, amint a hetvenkét éves özvegy Kucsera Józsefné és egy idős ismerőse ugyanennél a kony­haasztalnál beszélgettek, a ház udvarra néző egyik szobája fogta magát, s egy dübörgéssel összedőlt. A falak, a tető egy része maga alá temette a bútoro­kat, mindent, ami ott volt. Az eseménynél jelen levő T. bácsi azt mondja, nem ijedtek meg, habár nagyon váratlan volt a do­log. Edzett, erős idegzetű emberek ezek a nyugdíja­sok. Most is, hogy folyton bámulom a gerenda­csonkot meg az összes repedést, s időnként, ha au­tó jár az utcán, összerezzenek, ők azt mondják, ül­jek le nyugodtan, ez a rész még bírja egy darabig, tán csak nem szakad ránk. Holott a műszaki jegy­zőkönyv meg leszögezi, hogy tiszta életveszély az egész, ember itt többet nem lakhat. A maradék tetőt a szelemen meg a Jóisten tartja, Kucsera Józsefné ezzel szemben azóta is alatta alszik. Habár nem nagyon jön álom a szemére. Mert hogy mi lesz vele ezután? Ugyanis az a helyzet, hogy Kucsera Józsefné hosszú ideig nem ment férjhez, mert ápolta a szüle­it. De aztán a kefegyárban a csoportvezetője, aki úgy gondolta, hogy ez az ügyes, szorgalmas asz­­szony jó lenne feleségnek, megkérte a kezét. Ő elő­ször nem mondott igent - meséli az özvegy -, de Kucsera József kivárta a beleegyezést. Így lett ő a harmadik asszonya. Saját ingóságát pénzzé tette, s odaköltözött a férfihoz, annak házába. Boldogan éltek, amíg Kucsera József meg nem halt. Az asz­­szonynak viszont nem volt szíve soha azt mondani, hogy kedves férjem, írjál már végrendeletet az én javamra, mert ha meghalsz, földönfutóvá válok, így hát végrendelet nem született, s amikor Kuc­sera József jobblétre szenderült, a házát az első há­zasságából származó egyetlen fia az öröklési rend szerint nyomban megörökölte. Igaz, hogy Kucsera néni ott maradt holtáig tartó haszonélvezőnek, s nem is háborgatta ebben tizenkét évig senki. De most összedőlt az örökség, a haszonélvezet. Mi le­gyen? Az önkormányzati határozat, amellett, hogy ki­köti, a ledőlt romot azonnal el kell takarítani, mert ha nem, az százezer forintig terjedő s megismételhető pénzbírságot vonhat maga után, valamint tudatja, hogy erre a munkára s a további bontásra, na meg a sittnek kijelölt helyre való szállítására a tulajdonos és az özvegy köteles, leszögezi azt is, hogy az önkor­mányzat szükséglakást adni nem tud. Lelketlen ön­­kormányzat, gondolná az ember, ha nem tudná, hogy Monoron szükséglakás emberemlékezet óta nem létezik, hacsak az egy, ravatalozóbeli húsz négyzetmétert nem számítjuk, amit soha nem akar elfogadni senki, de mégis mindig lakik benne valaki. Ha Monoron leégne, összerogyna, árvízben úszna akár húsz jajgató gyerek otthona, szükséglakást nem tudnának adni nekik, ez végzetszerűen így van. Vi­szont a közvélekedés ilyenkor azonnal megfogal­mazza — mint most Kucsera Józsefné esetében is —, hogy bezzeg a romáknak jut tizenötezer forintos élelmiszercsomagra minden hónapban. Következés­képp az önkormányzatot is inkább sajnálni lehet, mint szidni, ami viszont Kucsera Józsefné helyzetén nem segít. De miért is keverjük bele ebbe az önkormányza­tot, mondatná a józan logika, ha egyszer itt örök­ségről van szó? Ami szükség esetén pénzzé tehető. Ez a Kölcsey utcai ház, ami pedig szép lehetett va­lamikor, fel már nem támasztható, de a telek na­gyon jó helyen van, pénzzé lehetne tenni, s abból talán Kucsera néninek is futná egy bérlakásra. De miért legyen egyszerű valami, ha bonyolult is lehet? A tulajdonos ugyanis, a fiú, maga is nyugdí­jas. Felesége ugyancsak. S velük egy szobában él az anyós, akire viszont a Tompa Mihály utcában dőlt rá a ház. Gondoljam el - mondják - egy nyolc­vankét éves, süket öregasszonyt már gondoznak. Most ők gondoskodjanak egy másik, nekik idegen idős nőről is, akivel sose voltak jó viszonyban? De még a papa se törődött soha a fiával. Az örökség úgyszólván kárpótlás lenne a sosem ismert apai gondoskodásért. Amúgy a nénit nagyon sajnálják. S bár be sem engedi őket a portára, mondták már neki, hogy segítenének albérletet szerezni. Csak­hogy Kucsera néni ragaszkodik az összkomforthoz, ámbár az összeomlott házban csak fél komfortja volt. Ha összkomfort lenne is, a huszonhétezer fo­rintos nyugdíjából hogyan fizetné? Vagy ki más fi­zesse? Az örökös a maga huszonháromezer, a fele­sége tizenháromezer forintos nyugdíjából? Az len­ne csak az érdekes. De volt ám más örökség is - meséli Kucsera Józsefné. Két telek meg egy szőlő. Akkor bezzeg tudták mondani, hogy kedves mostohaanyuka, el­adnánk, írja alá, tartsunk össze. Nem kapott ő abból özvegyi jogon csak harmincezer forintot. Épp kór­házba ment, nem lehetett bezárni az ajtót, csináltat­ni kellett két külső ajtószárnyat huszonhétezerért, és volt pénz, nincs pénz. Öt család közt kellett azt a pénzt elosztani, ifjú Kucsera épp munkanélküli volt akkor, ezer helye volt annak a pár forintnak, különben is, mi köze van annak már a most ledőlt házhoz? Tán abból ké­ne nekik az özvegy lakhatását biztosítani? - kérdik ifjú Kucseráék, és hát ebben is van valami. Ha nem - teszik hozzá -, tíz éve van az özvegynek egy ba­rátja, költözzön ahhoz, annak van a lányánál külön ,lakrésze. Azt mondják, panaszolja az özvegy, hogy neki barátja van, pedig az idős férfi meg a lánya a kert­jét művelik, segítenek neki. Most is, hogy el kellett vinni a villanyórát, ők pakolták be a saját mélyhű­tőjükbe a Kucsera néni télire ejtett élelmiszereit. Tegnapelőtt viszont itt jártak a gondozási központ vezetői. Hozták már a dobozokat is, hogy abba pa­kolják a személyes holmiját, a bútorait raktárba vi­szik, a nénit meg az öregek hetes napközijébe. Kucsera néni viszont nem mozdul. Mondják neki mások is, hogy ne mozduljon, ne hagyja a haszon­­élvezetet, mert amint onnan a lábát kiteszi, búcsút is mondhat mindenének. A múlt héten kilenc tyúk­ját már el is lopták. Inkább szerezzen egy lakóko­csit vagy egy sátrat, de maradjon a portán — taná­csolják Kucsera néninek, akit az ember valóban szívből sajnál. Mert még jól bírja magát, szörnyű lenne neki gondozottá lenni egy szociális intéz­ményben. Meg gégeszűkülete is van, néha maga elé hányja, amit megevett, hát lehet ezzel közös­ségben élni, közös ebédlőben étkezni? - kérdi. Ter­mészetes az is, hogy sajátjának érzi az összedőlt házat, amiben évtizedeket töltött gazdasszonyként. Özvegy Kucsera Józsefné maradni szeretne. Ha reggel arra ébredne, hogy a ledőlt nagy ház helyén egy kicsi nőtt, alighanem boldogan benne maradna, amíg él. De csodák ma már nincsenek. Remény­kedni most csak abban lehet, hogy a repedezett fa­lú, megmaradt szobában hűségesen kitartó asz­­szonyra nem dől rá egy esős nap után a maradék fal és tető is. K. Zs.

Next