Népszabadság - Pest Megyei Krónika melléklet, 1998. augusztus
1998-08-01
NÉPSZABADSÁG PEST MEGYEI KRÓNIKA 1998. AUGUSZTUS 1., SZOMBAT 35 A legkeményebb katona Furkó alezredes ma is 130 kilót nyom fekve Ha úgy vesszük: testnevelő tanár. Ha meg máshogy: mítosz. Furkó Kálmán alezredes, hajdanos karatemester a sajtó jóvoltából évekig a legkeményebb katona volt nálunk, amolyan magyar Rambo, aki nemhogy a saját árnyékától nem ijed meg, de a másétól sem. Az ötvenegy éves szolnoki tiszt legendája évtizedek óta foglalkoztatja a bevonulók fantáziáját. Furkó alezredes nemrég Csobánkán járt, hogy a Honvédelmi Minisztérium által támogatott Manőver túlélőtábor jelentkezőinek mutassa meg az önvédelem mesterfogásait. Jó tíz évvel ezelőtt többet lehetett hallani önről, mint Sylvester Stallonéról és Chuck Norrisról együttvéve. Bántja ez a mostani nyugalom ? — Egy cseppet sem. Volt idő, amikor úgy éreztem, a csapból is Furkó Kálmán folyik, de ez inkább zavart, mint feldobott. Emlékszem, egy szabad percem nem volt akkoriban, egyik bemutatóról a másikra mentem. Nem fogja elhinni, de még KISZ-táborokban, sőt néha egy-egy óvodában is szerepeltem. — Tizenkét éves korától atletizált, 1967-ben a Testnevelési Főiskolán atlétikából írta a szakdolgozatát, sokáig kalapácsvetéssel próbálkozott. Miért a karaténál kötött ki mégis? — Egyszer megnéztem egy bemutatót, amit Pólyák József Ausztráliából hazalátogató kaszkadőr tartott. Óriási kuriózumnak számított a dolog, hasonlót legfeljebb a moziban lehetett látni. Rögtön megtetszett ez a kezem a fegyverem módszer. Az élsport ráadásul meglehetősen távol került tőlem, Zsivótzky volt a sztár akkortájt, én pedig rájöttem, hiába gyötröm magam, a nyomába sem érhetek. Aztán 1972-ben találkoztam egy karatemesterrel, a most Stockholmban élő Mészáros Attilával, és hirtelen komolyra fordult az egész. Az első dánomat 1978-ban egy nemzetközi edzőtáborban szereztem meg, a másodikat 1980- ban, a harmadikat 1983-ban. A kyokushin karatéban három dánig lehet vizsgázni, ezután már csak elismerésképp kap egy-egy dánt az ember. — A karatét már értem, a katonaságot viszont nem. — A magyarázat egyszerű: a TF-et honvédségi ösztöndíjasként végeztem. Amikor aztán testnevelő tisztként kezdtem dolgozni, elhatároztam, hogy beépítem valahogy a munkámba mindazt, amit az önvédelmi sportokról tudok. A harcművészet szokatlan dolog volt nálunk, sokan mondták is, micsoda hülyeség csavargatni a másikat, ez nem való a magyar katonának. - Végül mégis igaza lett. Soha nem gáncsolták ezért? - Voltak kellemetlenségeim, de erről inkább nem beszélnék. Én olyan ember vagyok, aki elfelejti a rosszat. - Különös történeteket hallani a módszereiről. A legkeményebb állítólag a Furkó-féle öt kilométeres menetelés, amit nem is annyira a felszerelés tesz nehézzé, hanem az az apróság, hogy a távot víz alatt kell megtenniük a katonáknak. - Ez butaság. Egyébként soha nem követelek értelmetlen vagy ostoba dolgokat, csak olyat, amit meg lehet csinálni. Az érem másik oldala viszont az, hogy semmi nem dühít jobban, mint a tehetetlenség. - Hogy emlékszik vissza a saját katonaidejére? Szívatták? - Nem különösebben, talán még krumplit sem pucoltam soha. Mellesleg tisztként is az az elvem, hogy ne a kiszúrás vezesse az embert. Nem csináltatok senkivel mondjuk négyszáz guggolást, ha nem képes rá, mert akkor nem tudom másnap használni. -Erről jut eszembe, milyen a kondíciója? - Esténként másfél órát edzek, részben erősítek, részben formagyakorlatokat végzek. A saslengés a kedvencem, ebből tízszer tizenötöt csinálok. Ma is nyomok vagy százharminc kilót fekve, régebben rendszeresen futottam hosszabb távokat, de ezt egy lábműtét miatt abba kellett hagynom. - Soha nem kellett megvédenie magát? - Talán nem fogja elhinni, de soha. - Abban viszont senki nem kételkedik, hogy meg tudná, ha arra kerülne sor. Csobánkán valósággal istenítették, azokat a falapokat, amiket a kezével összetört, a Manőver-tábor résztvevői hazavittek emlékbe. - Pedig ugyanazokat a dolgokat, amiket én csinálok, meg tudná csinálni más is. Hogy őszinte legyek, sokszor terhes is ez a népszerűség. Egyszer például Budapestről telefonált valaki, intézzem el, hogy a fia hozzám vonuljon be. Mondtam neki, hogy ez lehetetlen, hogy az a fiú máshol éppen olyan jó kiképzést kaphat, mint Szolnokon, amiben mellesleg hiszek is. - Egy Suzukival jár dolgozni, este egy 74 négyzetméteres önkormányzati lakás várja, úgy érzi, megbecsülik? - Én örülök annak, ami van, amit elértem. Mellesleg telkem és nyaralóm sincs, viszont van egy karateklubom. Ennyi elég nekem. F.Zs. „A harcművészet szokatlan dolog volt nálunk, sokan mondták is, micsoda hülyeség csavargatni a másikat, ez nem való a magyar katonának. ” Költözik a pap, viszi a pálmát Püspökszilágyról Nagykátára helyezték a plébánost Az udvaron is, a parókián is nagy a rendetlenség - amit egy költözködés magával hoz. A hitoktató és felesége serénykednek éppen a virágok körül, azt a datolyapálmát ott, a veranda elején például 23 éve, fölszentelése alkalmára kapta Talapka István. A többi is - szépen sorakoznak a teherautóra várva - valamilyen neves alkalomhoz kötődik, költöznek hát a plébánossal állomásról állomásra. Most, augusztus elsején a püspökszilágyi parókiát hagyják el kilencévi szolgálat után, s jegyzik föl a hátrahagyott települések sorának végére: Nyárlőrinc, Nagykőrös, Nagykáta, Rákosszentmihály, Soroksár, Püspökszilágy. Nem kerül ismeretlen helyre Talapka István, hiszen a nagykátai plébánián egyszer már több évet töltött mint hitoktató káplán, s vannak még, akik emlékeznek rá. Persze a költözés mindig valaminek az elvesztése is - a napi ügyekben már nem járatos a plébános. De a vándorlás a barátságok fokmérője is, így Nagykátán is lesz, aki rányitja az ajtót az első napokban is. S valószínűleg lesz miért, lesz kihez visszalátogatni Püspökszilágyra is, a hivatalos teendőkön kívül is. Mert segíteni kell az utódot is, a volt püspöki titkár lép a helyére, de mindjárt vissza kell jönni helyettesíteni. Az utód most lourdes-i zarándokúton van, s ha már ilyen szerencséje volt, Talapka István fölajánlotta neki, ne rohanjon haza. Hiszen ha edzett katona módjára viselkedik is egy plébános, azért neki sem könnyű az elválás. A szentelés az utód. Mert ezt is ő intézte, az is elkészült, nézzük sorra a háza táját. Rózsabokrok fegyelmezett rendben hosszan a kerítés mellett, rend és tisztaság a templomudvarban, az ember markában szorongatja a csikket, nehogy a szemetelés bűnébe essék, a templom kívülről is megújult néhány éve, belül hasonlóképpen, óriási kardvirágok emelik az ünnepélyességet, a karzaton az orgonaszerelők dolgoznak. A toronyóra után, amelyet Frankfurtból rádióhullámokkal vezérelnek, s amely mindig a pontos európai időt mutatja Püspökszilágyban, most az új orgonával gyarapodik a község. Nem lesz kész sajnos, a szentelés már az utód tiszte lesz - mondja a plébános úr. Majd legyint, ilyen a szolgálat, nincs apelláta. Pedig azért az nem volt semmi, ahogy az orgonára szert tettek. Németországból telefonáltak még a tavasszal, volna egy hárommillió forint értékű használt, de nagyon jó hangszer. Alkudni kezdtek rá a német egyházközségek, erre a tulajdonos megmérgesedett, s azt mondta, legyen inkább ajándék, mint olcsó, s Püspökszilágynak adták a hangszert. A második telefon este futott be, a plébános és a hitoktató egy óra múlva indultak, másnap este már Püspökszilágyon volt az orgona. Szegény az eklézsia, de azért minden elintéződik. Például az egyházközségi szolgálati lakás is, ahol most a hitoktató lakik, amit szépen fölújítottak, s így már illeszkedik a falu főterébe, a templom, plébánia, iskola, községháza együttesbe. És rendeződtek a dolgok a faluban is, mert a rendszerváltás előtt még hadilábon állt egymással a pártvezetés és a plébánia. Messzi vannak már azok idők, Talapka István azt mondja, ma már egészen más a helyzet. Példának okáért itt vannak a templomban a hímzett kispárnák, amelyekre a gyermekek térdepelnek a misén, mert nem jut hely nekik a padban. Annak idején pótbeíratáson szedték öszsze a hittanra a gyerekeket, ma három faluba járnak téríteni, s elkel a segítség, amit a hitoktató nyújt. S jönnek a hívek is, tele van legtöbbször a templom. A baptisták főztek Olykor még a baptisták is betérnek ide, van a faluban egy imaházuk, de békésen élnek egymás mellett, mert úgy tartják mindketten, egy az Isten. Főztek hát a baptisták a templom tatarozásakor a munkásoknak, s előfordult már, hogy a plébános úr tartotta náluk a szentbeszédet. A szentbeszéd után olykor a plébános kihirdeti, hogy adakozzanak a hívek az árváknak, a kispapoknak, a szegényeknek, az öregeknek. S mindig megtelik a vödör, a persely, legutóbb gyümölcsből gyűlt öszsze annyi, hogy oda is jutott, ahová nem is szánták. Szándéka szerint talán a plébános úr sem költözködne állandóan, de engedelmességet fogadott pappá szentelésekor. Kötözködne a hitetlen, hogy jó, jó, de mi lesz a hívekkel, akik nem szeretik a változásokat, nehezen szokják meg az új plébánost, legyen az akármilyen jó. Azt mondja a plébános: a hívek is engedelmességgel tartoznak, s igaza lehet. Elvégre azért is járnak templomba, hogy ezt gyakorolják, a türelmet, a megértést. Aztán van úgy, hogy nem mindenkinek sikerül. Elhagyja a nyájat Mert vannak köztünk bűnösök, s ők ugye nem az engedelmesség mintapéldái. Miket hallhat a reverendás ember, ha egy szoknyás, egy nadrágos térdel a gyóntatószék másik oldalán? Bizony még olyan bűnök is föltárulnak, amiket a polgári jog is büntetne. De a tisztelendő úr hitének engedelmes, s tartja a gyónási titkot, s persze kiszabja a penitenciát. Ha súlyos bűnt elkövetőről van szó, késlelteti a föloldozást. Az e világi büntetés már nem az egyház dolga. A gyónási titok szent és sérthetetlen. Mint a püspöki parancs: menni kell. S akkor itt kell hagyni a nyájat, a faluközösséget, a rózsatöveket, a félkész orgonát, a földet művelő asszonyokat, a ministránsfiúkat, a püspökszilágyi isteni szigetet. Mert ez a falu olyan - mondja a plébános úr -, mint Isten tenyerén egy kis rét. Virágokkal, gyomokkal, nyájjal, pásztorral. Mostantól másik pásztorral. Jakubovits Anna Hárompapos esküvői szertartás Püspökszilágyon. Jobbról Talapka István, középen Katona István püspök az egyházközség albumából Csak a ház dőlt össze, vagy egy egész élet? Műszaki jegyzőkönyveket és önkormányzati határozatokat olvasgatok a konyhaasztalnál, közben néha feltekintek az égre. Az ég ott van mindjárt srégen, egy gerendacsonk határolja. A múlt héten ugyanis, amint a hetvenkét éves özvegy Kucsera Józsefné és egy idős ismerőse ugyanennél a konyhaasztalnál beszélgettek, a ház udvarra néző egyik szobája fogta magát, s egy dübörgéssel összedőlt. A falak, a tető egy része maga alá temette a bútorokat, mindent, ami ott volt. Az eseménynél jelen levő T. bácsi azt mondja, nem ijedtek meg, habár nagyon váratlan volt a dolog. Edzett, erős idegzetű emberek ezek a nyugdíjasok. Most is, hogy folyton bámulom a gerendacsonkot meg az összes repedést, s időnként, ha autó jár az utcán, összerezzenek, ők azt mondják, üljek le nyugodtan, ez a rész még bírja egy darabig, tán csak nem szakad ránk. Holott a műszaki jegyzőkönyv meg leszögezi, hogy tiszta életveszély az egész, ember itt többet nem lakhat. A maradék tetőt a szelemen meg a Jóisten tartja, Kucsera Józsefné ezzel szemben azóta is alatta alszik. Habár nem nagyon jön álom a szemére. Mert hogy mi lesz vele ezután? Ugyanis az a helyzet, hogy Kucsera Józsefné hosszú ideig nem ment férjhez, mert ápolta a szüleit. De aztán a kefegyárban a csoportvezetője, aki úgy gondolta, hogy ez az ügyes, szorgalmas aszszony jó lenne feleségnek, megkérte a kezét. Ő először nem mondott igent - meséli az özvegy -, de Kucsera József kivárta a beleegyezést. Így lett ő a harmadik asszonya. Saját ingóságát pénzzé tette, s odaköltözött a férfihoz, annak házába. Boldogan éltek, amíg Kucsera József meg nem halt. Az aszszonynak viszont nem volt szíve soha azt mondani, hogy kedves férjem, írjál már végrendeletet az én javamra, mert ha meghalsz, földönfutóvá válok, így hát végrendelet nem született, s amikor Kucsera József jobblétre szenderült, a házát az első házasságából származó egyetlen fia az öröklési rend szerint nyomban megörökölte. Igaz, hogy Kucsera néni ott maradt holtáig tartó haszonélvezőnek, s nem is háborgatta ebben tizenkét évig senki. De most összedőlt az örökség, a haszonélvezet. Mi legyen? Az önkormányzati határozat, amellett, hogy kiköti, a ledőlt romot azonnal el kell takarítani, mert ha nem, az százezer forintig terjedő s megismételhető pénzbírságot vonhat maga után, valamint tudatja, hogy erre a munkára s a további bontásra, na meg a sittnek kijelölt helyre való szállítására a tulajdonos és az özvegy köteles, leszögezi azt is, hogy az önkormányzat szükséglakást adni nem tud. Lelketlen önkormányzat, gondolná az ember, ha nem tudná, hogy Monoron szükséglakás emberemlékezet óta nem létezik, hacsak az egy, ravatalozóbeli húsz négyzetmétert nem számítjuk, amit soha nem akar elfogadni senki, de mégis mindig lakik benne valaki. Ha Monoron leégne, összerogyna, árvízben úszna akár húsz jajgató gyerek otthona, szükséglakást nem tudnának adni nekik, ez végzetszerűen így van. Viszont a közvélekedés ilyenkor azonnal megfogalmazza — mint most Kucsera Józsefné esetében is —, hogy bezzeg a romáknak jut tizenötezer forintos élelmiszercsomagra minden hónapban. Következésképp az önkormányzatot is inkább sajnálni lehet, mint szidni, ami viszont Kucsera Józsefné helyzetén nem segít. De miért is keverjük bele ebbe az önkormányzatot, mondatná a józan logika, ha egyszer itt örökségről van szó? Ami szükség esetén pénzzé tehető. Ez a Kölcsey utcai ház, ami pedig szép lehetett valamikor, fel már nem támasztható, de a telek nagyon jó helyen van, pénzzé lehetne tenni, s abból talán Kucsera néninek is futná egy bérlakásra. De miért legyen egyszerű valami, ha bonyolult is lehet? A tulajdonos ugyanis, a fiú, maga is nyugdíjas. Felesége ugyancsak. S velük egy szobában él az anyós, akire viszont a Tompa Mihály utcában dőlt rá a ház. Gondoljam el - mondják - egy nyolcvankét éves, süket öregasszonyt már gondoznak. Most ők gondoskodjanak egy másik, nekik idegen idős nőről is, akivel sose voltak jó viszonyban? De még a papa se törődött soha a fiával. Az örökség úgyszólván kárpótlás lenne a sosem ismert apai gondoskodásért. Amúgy a nénit nagyon sajnálják. S bár be sem engedi őket a portára, mondták már neki, hogy segítenének albérletet szerezni. Csakhogy Kucsera néni ragaszkodik az összkomforthoz, ámbár az összeomlott házban csak fél komfortja volt. Ha összkomfort lenne is, a huszonhétezer forintos nyugdíjából hogyan fizetné? Vagy ki más fizesse? Az örökös a maga huszonháromezer, a felesége tizenháromezer forintos nyugdíjából? Az lenne csak az érdekes. De volt ám más örökség is - meséli Kucsera Józsefné. Két telek meg egy szőlő. Akkor bezzeg tudták mondani, hogy kedves mostohaanyuka, eladnánk, írja alá, tartsunk össze. Nem kapott ő abból özvegyi jogon csak harmincezer forintot. Épp kórházba ment, nem lehetett bezárni az ajtót, csináltatni kellett két külső ajtószárnyat huszonhétezerért, és volt pénz, nincs pénz. Öt család közt kellett azt a pénzt elosztani, ifjú Kucsera épp munkanélküli volt akkor, ezer helye volt annak a pár forintnak, különben is, mi köze van annak már a most ledőlt házhoz? Tán abból kéne nekik az özvegy lakhatását biztosítani? - kérdik ifjú Kucseráék, és hát ebben is van valami. Ha nem - teszik hozzá -, tíz éve van az özvegynek egy barátja, költözzön ahhoz, annak van a lányánál külön ,lakrésze. Azt mondják, panaszolja az özvegy, hogy neki barátja van, pedig az idős férfi meg a lánya a kertjét művelik, segítenek neki. Most is, hogy el kellett vinni a villanyórát, ők pakolták be a saját mélyhűtőjükbe a Kucsera néni télire ejtett élelmiszereit. Tegnapelőtt viszont itt jártak a gondozási központ vezetői. Hozták már a dobozokat is, hogy abba pakolják a személyes holmiját, a bútorait raktárba viszik, a nénit meg az öregek hetes napközijébe. Kucsera néni viszont nem mozdul. Mondják neki mások is, hogy ne mozduljon, ne hagyja a haszonélvezetet, mert amint onnan a lábát kiteszi, búcsút is mondhat mindenének. A múlt héten kilenc tyúkját már el is lopták. Inkább szerezzen egy lakókocsit vagy egy sátrat, de maradjon a portán — tanácsolják Kucsera néninek, akit az ember valóban szívből sajnál. Mert még jól bírja magát, szörnyű lenne neki gondozottá lenni egy szociális intézményben. Meg gégeszűkülete is van, néha maga elé hányja, amit megevett, hát lehet ezzel közösségben élni, közös ebédlőben étkezni? - kérdi. Természetes az is, hogy sajátjának érzi az összedőlt házat, amiben évtizedeket töltött gazdasszonyként. Özvegy Kucsera Józsefné maradni szeretne. Ha reggel arra ébredne, hogy a ledőlt nagy ház helyén egy kicsi nőtt, alighanem boldogan benne maradna, amíg él. De csodák ma már nincsenek. Reménykedni most csak abban lehet, hogy a repedezett falú, megmaradt szobában hűségesen kitartó aszszonyra nem dől rá egy esős nap után a maradék fal és tető is. K. Zs.