Szabad Nép, 1954. október (12. évfolyam, 274-304. szám)
1954-10-01 / 274. szám
/ A FELElMEZLKEDÉS ÚTJÁN Kína 1949 előtt gazdaságilag rendkívül elmaradott, félgyarmati-félfeudális ország volt. A kínai forradalom céljául azt tűzte ki, hogy felszabadítja a nép termelőerejét ez imperializmus, feudalizmus és bürokratikus tőke elnyomása alól és ezzel megnyitja az utat Kína szocialista átalakítása felé. Az amúgy is alacsony színvonalon álló kínai gazdaság a Japán elleni háború, majd a polgárháború pusztításai következtében még tovább hanyatlott. A felszabadulást megelőző tíz év alatt a mezőgazdasági termelés 25 százalékkal, a könnyűipar termelése 30 százalékkal, a nehéziparé pedig 10 százalékkal csökkent; az ország közleke-dési hálózata teljesen szétzüllött. A Kuo- J mintang-uralom utolsó éveiben a példátlan méretű infláció következtében az árak csillagászati magasságba szöktek: 1937—1948 között hatmilliószorosukra emelkedtek, míg a dolgozók reálbére messze a hivatalosan megjelölt létminimum alá süllyedt. Nyilvánvaló volt, hogy Kína gazdasága gyökeréig elrothadt. A helyreállítás évei Amikor 1949-ben győzött a forradalom és kikiáltották a népköztársaságot, a Kína Kommunista Pártja vezette központi népi kormány előtt a következő sürgős, megoldásra váró feladatok álltak: az infláció megfékezése; az árstabilizáció; a spekuláció letörése révén az ipari és kereskedelmi tevékenység visszaterelése a rendes kerékvágásba; a földreform végrehajtása, majd a mezőgazdasági termelés emelése, ezen keresztül a paraszti vásárlóerő fokozása; az ipari termelés helyreállítása, az állami vállalatok fejlesztése, ugyanakkor a magánvállalatok támogatása, amennyiben azok az ország szempontjából hasznos munkát végeznek; a közlekedés helyreállítása; a városok és falvak közötti kereskedelmi kapcsolat kiépítése és megszilárdítása. Kína új népi kormánya alig három év alatt megoldotta ezeket a hatalmas feladatokat. Az inflációt már 1950-ben megfékezték, és nyomban megkezdték a földreform fokozatos végrehajtását. A földosztás óta a több mint 500 millió parasztra kiterjedő vidéki piac a kínai ipar hatalmas előrelendítő ereje. Az árakat stabilizálták, a reálbéreket pedig évről évre emelték. A mezőgazdasági termelés értéke 1952-ig 50 százalékkal növekedett és meghaladta a háború előtti színvonalat. Az ipari termelés értéke duplájára nőtt és majdnem valamennyi iparág termelése meghaladta az 1937-es, háború előtti legmagasabb szintet. Az állami szektor, amely 1949 után mindjárt a nemzetgazdaság vezető szektora lett, jelentősen megerősítette pozícióit. A helyreállítás hároméves szakaszában nemcsak felépítették azt, amit a háború elpusztított, hanem már ekkor lerakták az új, szocialista típusú gazdasági struktúra alapjait. Mindez megteremtette az előfeltételeket ahhoz, hogy 1953-ban a Kínai Népköztársaság, befejezve a helyreállítás munkáját, áttérhetett a tervszerű építésre, amikor a szocializmus felépítése már mint közvetlen célkitűzés szerepelt. Az első ötéves terv Az ötéves terv célul tűzte ki, hogy az ország iparosítása és a honvédelem korszerűsítése céljából a fő erőfeszítéseket a nehézipar fejlesztésére összpontosítsák, emellett gyors ütemben fejlesszék a mezőgazdaságot, közlekedést, könnyűipart és a kereskedelmet is; elősegítsék a mezőgazdasági és kézműves termelőszövetkezetek megalakulását; biztosítsák a szocialista szektor szüntelen növekedését; támogassák a mezőgazdasági kisárutermelés, a magánipar és magánkereskedelem fejlődését olyan mértékben, ameddig az összhangban van a nemzetgazdaság egészével; s a termelés fokozásával párhuzamosan emeljék a nép anyagi és kulturális jólétét. Az ötéves terv hatalmas munkálatainak megindulása nagy lelkesedéssel töltötte el a kínai dolgozókat, elsősorban Kína fegyveres harcban edzett, politikailag rendkívül tapasztalt munkásosztályát. A kommunista párt igen reális tervezésének — amely egyes, túlméretezett terveket még menetközben, idejében kijavított — a munkásosztály munkalelkesedésének és nem utolalkonyodott. Az őszi nap sugaraiban már nem volt semmi a nyár forró hevéből. Gépkocsink a hegyek közül leérkezett a folyóhoz, majd egy őrbódéra emlékeztető házikó mellett megállt. A ház az út szélén állt, ajtaja a folyóra nézett. — Li Lo-jing!— kiáltott a gépkocsivezető. A házikó ajtaja szélesre tárult. Beléptünk. Idős férfi ült az ágy szélén és az asztalra hajolva írt valamit. Annyira belemerült munkájába, hogy észre sem vette érkezésünket. — Tiszteletreméltó Li! Megjöttünk a kitűzött időre — mondtam. Az öreg levette a szemüvegét, hátradőlt és hunyorogva, figyelmesen végignézett. — Á, megjöttek! — mondta mosolyogva. Gyorsan felállt és hellyel kínált bennünket, majd felkapta a teáskannát és fiatalos fürgeséggel leszaladt a meredek lejtőn a folyóhoz. Lo, a gépkocsivezetőnk leült a kályha elé és élesztgetni kezdte a tüzet. Az égő papirosból és forgácsból füst szállt fel. Az ablakhoz mentem, rákönyököltem az ablakpárkányra és néztem az előttem kitáruló képet. A nap lenyugodott a hegyek mögött, sugaraival bearanyozta a csúcsokat. A hegyek lejtőin alig észrevehetően hullámzott azőszi fa a gyenge szélben. Lenn a völgyben a Jungtingho folyó kígyózott. A távolból robbantás tompa dörrenései hallatszottak, a ház előtt elfutó gépkocsik zakatolása beleolvadt a sokféle zajba. Elnéztem az ismerős hegyeket, hallgattam az errefelé szokatlan, új zajokat és gondolataimba merültem. Li Lo-jing közben visszatért, vizet forralt, s mikor elkészült, betöltötte a teát csészéinkbe. — Gyönyörködik a hegyekben? — kérdezte. Megfordultam. Most, hogy Li Lo-ting szemben állt velem, alaposan megnézhettem. Szikár öregember volt. Szája szögletében alig észrevehető mosoly játszadozott. Apró, kissé vöröses szeme áthatóan nézett rám és okosan csillogott. Azt kérdeztem tőle: jósorban a Szovjetunió nagyjelentőségű támogatásának köszönhető, hogy az ötéves terv első évében az ipari termelés értéke 33 százalékkal emelkedett. 1954-ben Kína ipari termelése, hivatalos becslés szerint, a legfőbb iparágakban a következőképpen alakul: villamosenergiaszén nyersvas acél cement pamutfonál papír 10.800 millió kilowattóra 81.99 millió tonna 3.03 millió tonna 2.17 millió tonna 4.73 millió tonna 4.60 millió bála 430.000 tonna Ha figyelembe vesszük, hogy az ipari termelés e legfontosabb iparágakban öt év alatt többszörösére emelkedett (az acéltermelés például 13,7-szeresére, a széntermelésé pedig 2,6-szeresére), megállapíthatjuk, hogy a kínai nép hatalmas kezdőlépést tett az ország iparosításának hosszú útján. A nehézipari beruházások elsődleges szerepét bizonyítja az, hogy az első ötéves terv idején hatszáz nagy ipari létesítményt építenek, illetve bővítenek ki és korszerűsítenek; ezek közül 141-hez a Szovjetunió nyújt nagy segítséget. Az ázsiai szárazföld legnagyobb vas- és acélkombinátja, az ansani vasmű, szinte napról napra bővül új üzemrészekkel. Kínában ma még igen nagy a szakmunkáshiány, a feladatok azonban égetőek. Ansanban előfordult például az is, hogy az új üzemek felszerelésénél a munkások csak előző nap tanulták, hogyan kell az újfajta munkát elvégezni. Kína munkásosztálya az ötéves terv feladatainak végrehajtása közben nő nemcsak számszerűleg, hanem tapasztalatban, technikai tudásban is. Kína Kommunista Pártja értékelése szerint néhány ötéves terv szükséges ahhoz, hogy Kínát erős, modern, ipari országgá, szocialista országgá alakítsák át. A mezőgazdaság átszervezése Kína mezőgazdaságának az ötéves terv első évében meg kellett küzdenie a dühöngő elemekkel: a nagy esőzések következtében a hatalmas folyamok, a Jangce, Hoang-ho, Huaj szintje a történelem folyamán eddig ismert legmagasabb szint fölé emelkedett (Vuhannál a Jangce például közel 30 méter magas volt!), sokhelyütt árvíz pusztított. De az árvízvédelmi intézkedések következtében egyetlen nagy várost sem öntött el a víz, és az árvíz sokkal kisebb károkat okozott, mint a Kuomintanguralom idején. Az árvíz ellenére a gabona- és gyapottermés meghaladja az 1953-as év rekorderedményét: a gabonatermés előreláthatólag az 1949. évi termés 150 százaléka, a gyapoté pedig 280 százaléka lesz. Kína már nem szorul gabonabehozatalra, sőt gabonát és gyapotot exportál, aminek gazdasági jelentőségén túlmenően igen nagy a politikai hatása is Ázsia függő és gyarmati országaiban. 1953-ra, néhány nemzetiségi terület kivételével, befejezték a földreform végrehajtását, és az elmúlt évek során hozzákezdtek a mezőgazdaság lassú, fokozatos szocialista átalakításához. Ma már több mint 110, részben vagy teljesen gépesített állami gazdaság, 2300 helyi állami gazdaság, 101 traktorállomás működik. Kínában a mezőgazdasági szövetkezeteknek három típusát különböztetik meg. A kölcsönös munkasegélycsoportok, amelyeknek két formája van: idényjellegű és állandó jellegű, a szövetkezet legalsó fokát jelentik. Itt közösen végzik már a munkát, de fenntartják még a termelőeszközök magántulajdonának rendszerét. A következő fokot a félig szocialista típusú termelőszövetkezetek képviselik. A termelőszövetkezetekben a jövedelem elosztása döntő részben a munka alapján történik és a bevitt föld után élvezett földjáradék a termésből származó jövedelemnek csak jelentéktelen részét teszi ki. Végül alakult már néhány — igen kevés — kollektív gazdaság is. Jelenleg mintegy 60 millió parasztcsalád lépett már be kölcsönös munkasegélycsoportokba. A szövetkezeti mozgalom rendkívül gyors terjedését lemérhetjük azon, hogy míg 1953 őszén még csak 14.000 termelőszövetkezet létezett, addig 1954 augusztusában számuk 100.000-re nőtt! Ez év végéig — Tiszteletreméltó ki, mikor volt itt a földreform? — A földreform? 1946-ban. — 1946-ban? Én akkor ezen a vidéken jártam: Huajlajban, Hszingpaoanban és Vengcsüan faluban; kis híja volt, hogy el nem jöttem idáig. Li mosolygott, de átható tekintete továbbra is komoly maradt. Felsoroltam a közeli falvakat, majd megkérdeztem az öreg Lit, nem volt-e azelőtt pásztor, hiszen az ilyen hegyes, rossz talajú vidék a legalkalmasabb a juhtenyésztésre. Láthatólag örült, hogy így érdeklődöm a hegyek iránt. Az ablakhoz lépett, egyetlen pillantással átfogta a messzeségbe húzódó hegyeket, majd halk hangon megszólalt, mintha magához beszélne. — Bizony voltam én pásztor is, de a japán rablók ellen vívott háború éveiben a néphadsereg élelmiszer- és takarmányellátó szolgálatának vezetője voltam. Minden cserjét, minden követ ismerek itt a hegyekben. Már 7—8 éves koromban kaszáltam itt a füvet, tízéves koromban már juhokat őriztem. Sok cipőt elnyűttem, sok sebet és kék foltot szereztem hegymászás közben. Sok baj és fájdalom ért. Megesett, hogy farkasok támadtak rám. Itt temették el apámat és anyámat. Most sokszázezer ember dolgozik itt a hegyekben. Mégis úgy érzem, hogy egyedül én értem meg ezeket a hegyeket. Az öreg két-három lépést tett a szobában, majd újból visszatért az ablakhoz. Kinyújtott kezével a távoli szirtekre mutatott. Sokáig semmit nem tudtunk kivenni a jelzett ponton, csak valami sötét üreget láttunk a szirtek alatt. Csak sejthettük, hogy ott barlang van. — Közel két éven át éltem abban a barlangban — mondta Li Lo-jing. — Miért? — kérdezte Lo. — A földbirtokosok bandákat szerveztek, amelyek nem egyszer a falura törtek, hogy előreláthatólag a parasztgazdaságok 60 százaléka csatlakozni fog a szövetkezetek valamilyen típusához, és úgy számítják, hogy az ötéves terv végén Kína parasztgazdaságainak fele már termelőszövetkezetek tagja lesz. Kína mezőgazdaságának szövetkezeti átalakítása északon 1957-ben, az egész országban pedig a második ötéves terv folyamán fejeződik be. Erős népgazdaság A kínai nép vásárlóerejének növekedése a belpiac óriási kibővülésén mérhető le. 1954-ben a kiskereskedelmi forgalom a három év előttinek majdnem duplájára emelkedett. Ma már az állami és szövetkezeti szektor bonyolítja le a kiskereskedelmi forgalom felét és a nagykereskedelmi forgalom 80 százalékát. A gabona, étolaj, pamutáru és gyapot felvásárlására és elosztására állami monopóliumot kellett bevezetni, miután a kereslet és kínálat nem volt egyensúlyban. Az állami monopóliummal elvágták a spekuláció lehetőségét. A magánkereskedelemmel és magániparral szemben a «felhasználni,korlátozni, átalakítani» politikáját alkalmazzák. Ezeknek a vállalatoknak a zöme már az államkapitalizmus valamelyik válfajának útjára lépett. A vegyesvállalatok termelésének értéke kilencszerese az 1949. évinek. Az állam a magánipart és magánkereskedelmet állami rendelések, nyersanyagszállítások, a munkásellenőrzés, törvényes korlátozások segítségével irányítja az államkapitalizmus felé. Világos azonban, hogy a kapitalista szektor államkapitalizmussá, majd végül össznépi tulajdonná való átalakítása még hosszú időt fog igénybe venni. Akapitalista szektornak békés és fokozatos átalakítása a népi demokratikus fejlődés e szakaszában a kínai fejlődés egyik sajátossága. Ezt az okozza, hogy Kína nemzeti burzsoáziája félgyarmati ország burzsoáziája volt, amely az antiimperialista-antifeudális forradalomban, különösen pedig annak utolsó tíz esztendejében szövetségben volt és van a munkásosztállyal, és elismeri annak vezető szerepét. A Kínai Népköztársaság kormánya kezdettől fogva egyik legfontosabb feladatának tartotta az állami költségvetés egyensúlyba hozását, s ezt sikeresen meg is oldotta. Az évek során mind a bevételek, mind pedig a kiadások megsokszorozódtak. A fejlődés irányát jelzi többek között az is, hogy az 1954. évi költségvetési bevételeknek csak 13,4 százalékát teszik ki a mezőgazdasági adók, ugyanakkor pedig az állami és szövetkezeti vállalatok nyereségének aránya a bevételekben 66.1 százalékra nőtt (1950-ben a megfelelő arány 29.6 százalék, illetve 34.1 százalék volt). A kiadások 45.4 százalékát fordítják a gazdasági építőmunkára, ami azt jelenti, hogy Kína már igen nagy akkumulációt hajtott végre. A nagy beruházások ellenére stabilak maradtak az árak, a munkások reálbére pedig 1950—1953 között 84 százalékkal emelkedett, s kiterjesztették a szociális szolgáltatások rendszerét is. Ugyancsak emelkedett Kína parasztságának az életszínvonala. Az elmúlt három évben 76 százalékkal nőtt a paraszti lakosság vásárlóereje. Az elért hatalmas eredmények értékét növeli az a tény, hogy mindezeket olyan időszakban vívta ki a Kínai Népköztársaság, amikor az imperialisták fegyveres támadással és gazdasági blokáddal akarták térdre kényszeríteni a fiatal kínai népi demokráciát, s továbbra is mindent megtesznek azért, hogy gátolják fejlődését. «Még hosszú út vár ránk — mondotta Liu Sao-csi elvtárs az országos népi gyűlésen elmondott beszámolójában — bizonyosan sok nehézségbe és akadályba ütközünk, és nem kapunk mindig hátszelet... Csak akkor érhetjük el céljainkat, ha keményen harcolunk és szívósan dolgozunk, ha fáradhatatlanul és buzgón tanulunk, ha leküzdjük az előttünk tornyosuló akadályokat». A kínai nép a kommunista párt vezetésével eddig is legyőzött minden nehézséget, s az ötéves terv célkitűzéseinek megvalósításával hatalmasat lép előre Kína szocialista átalakításának útján, fosztogassák a lakosságot. Gabona kellett nekik. Gondolják el, mit csináltak volna velem, az élelmiszerellátó szolgálat vezetőjével, ha a karmaik közé kerülök? — Li elvtárs kommunista? — kérdeztem. — Igen. Már jónéhány éve párttag vagyok: 1944-ben, a japán rablók elleni háború idején léptem be a pártba. Időközben 16—17 éves ifjú jött be a házba. Li Lo-jing bemutatta a fiatalembert. Tiencsen járásból jött, parasztfiú volt, Tu Hszinnek, vagy gyakrabban becenéven Hsziao-tunak hívták. Fél év óta dolgozott az építkezésnél: földet, köveket hordott, talicskázott. Már haza kellett volna térnie, ő azonban itt akart maradni, hogy megismerje a gépeket és szakképzett munkás legyen. Az építésvezető megengedte, hogy maradjon és a vízmérőállomásra osztotta be, ahol Iővel együtt a folyó vízállását figyelte. A munka mellett naponta négy, órát tanult. Általános műveltségét fejlesztette, igyekezett politikai színvonalát emelni és szakmai képzettséget szerezni. Már három hónapja volt az állomáson. Kék munkaruhájában és nyolcszögletű sapkájával azokra a fiúkra hasonlított, akiket minden munkahelyen és intézményben megtalálhatunk, és akiket tréfából «ördögfiókáknak] neveznek. — Tehetségesek a mi fiataljaink — mondotta Li — és szép jövő áll előttük. Négy tanulót osztottak be hozzám, felváltva tartjuk a szolgálatot. Nem terhelem túl őket munkával, hadd legyen minél több idejük a tanulásra. — Li bácsi keveset alszik — szólt bele beszélgetésünkbe az ifjú — az éjszaka első felében úgyszólván semmit, s mikor fel ülírni munkások kívül .Tavaly május végén utaztam Kínába. Tizennégy hónapot töltöttem ott a MOGYET megbízásából. Peking volt az állomáshelyünk, de jártam Kína központi területein is. Legjobban a pekingi autóbuszvállalat munkáját ismerem, amely akkor kapott először magyar autóbuszokat és Diesel-motoros járműveket. Itt előadásokat tartottunk a helyes karbantartásról, vezetési technikáról stb. Állomáshelyünkön alkalmunk volt megismerkedni sok kínai mérnökkel, munkással. A műszaki osztály helyettes vezetője például tehetséges fiatal mérnök. Kínában végzett egyetemet, jól beszél angolul. Mielőtt a pekingi autóbuszvállalathoz került, a Hoangho-folyó szabályozásánál dolgozott. Erre nagyon büszke, valósággal élete hőskorszakának tartja. De nemcsak ő, hanem minden kínai büszke arra, ha részt vehetett az ansani kombinát építésében vagy a nagy folyók szabályozásában. Szinte egész Kína egyetlen hatalmas építkezés. Pekingi tartózkodásunk három hónapja alatt Új-Peking (a főváros most épülő modern negyede) egyes részei teljesen átalakultak. Különösen repülőgépes szembetűnő a nagy építőmunka. Egyikben elrepültünk Sian fölött. Ez Kína egyik legrégibb városa. A magasból tisztán láttuk Sian régi negyedeit, melyeket körülvesz a legutolsó öt év alatt felépült új, modern városrészek gyűrűje. Ezt szinte valamenynyi kínai városról elmondhatjuk. Jártunk Kína első autógyárának építkezésénél is, Északkelet-Kínában. Nemrég itt teljesen kopár, hatalmas mező terült el. Most itt épül az új gyárváros. Először a lakótelephez fogtak hozzá. A házak nagy része már áll, itt laknak most az építőmunkások. Az építkezés modern gépekkel, ekszkavátorokkal, dömperekkel folyik. S már most oktatják a Szovjetunióban és Kínában azokat a szakembereket, akik majd két év múlva ebben a nagyszerű autógyárban fognak dolgozni. A kínai dolgozók egész sor kiváló tulajdonságát ismertem meg e 14 hónap alatt. Elsőnek talán azt emelném ki, hogy mindenki lelkesen végzi azt, amit csinál. Minden érdekli a kínaiakat, ami új és érdekes. Ezt tapasztalhattuk például azokon a tanfolyamokon, amelyeket mi vezettünk. Hallgatóink semmit sem vettek át automatikusan, nem «magoltak». Bármiről tartottunk előadást, utána mindig feltették a kérdést: miért? Nekünk pedig minden «miért»re alapos, meggyőző és pontos választ kellett adnunk. A kínaiak ugyanis rendkívül alaposak, igényesek. Soha sincsenek megelégedve önmagukkal, mindig jobban szeretnének dolgozni. Lépten-nyomon tapasztaltuk, hogy a kínai ember mennyire takarékos. Ennek hagyományos okai is vannak. A felszabadulás előtti Kínában olyan mostoha életkörülmények között éltek a munkások és parasztok milliói, hogy rákényszerültek arra, hogy mindennel takarékoskodjanak. De ma már a takarékosság új tartalmat nyert, mert az emberek tudják, hogy az országban minden az övék, minden nekik épül. A takarékosság ma Kínában városban és falun egyaránt tömegmozgalom. Országos irányelv: takarékoskodj az üzemanyaggal. A pekingi autóbuszvállalatnál például naponta rengeteg takarékossági javaslatot nyújtanak be a dolgozók. Ennek köszönhető, hogy Pekingben a magyar autóbuszok üzemanyagfogyasztása alacsonyabb, mint itthon bármikor volt. A kínai ember legjellemzőbb tulajdonsága talán az, hogy valósággal közösségi életre született. Kínában mindenkinek mindenben szava van. Megint csak a pekingi autóbuszvállalatnál szerzett tapasztalataimra hivatkozom. Mikor megkérdeztem, szándékoznak-e jövőre is vásárolni Ikarus-autóbuszokat, ezt felelték: 1. A közönség kifogásolja, hogy a kocsik zajosak és ráznak. 2. A sofőrök véleménye szerint a vezetőfülkében túlságosan meleg van. 3. A kalauzoknak az a kívánságuk, hogy a két ajtót külön lehessen nyitni és zárni. A további vásárlás feltétele tehát az, hogy az Ikarus teljesítse a közönség, a sofőrök és a kalauzok kívánságait. Nagyszerű emberek a kínai munkások, s aki megismerte őket, megérti, miért képes oly hatalmas tettekre ez a hatszázmilliós nép. Jerome Károly akarjuk váltani, még akkor is nehezen egyezik bele: sajnál minket. Mi mindenben engedelmeskedünk neki, nagyon határozott jellem. Nevettünk a fiatalember «kritikáján». Li Lo-jing ivott egy korty teát, majd tovább beszélt arról, mi történt a japán rablók és a Kuomintang ellen vívott harc éveiben. A távolból erős robbanás zaja hallatszott. Valószínűleg sziklát robbantottak. A dörrenés visszahozott bennünket a mai valóságba. Hsziao-fuhoz fordultam: — Az úthengerlőgépek átmennek minden akadályon. Nekünk is ugyanilyen tántoríthatatlanul kell előrehaladnunk. Nem szabad megfeledkeznünk az ellenség iránti gyűlöletünkről és győzelmeinkkel kell begyógyítani a régi sebeket. Tanulj jól, dolgozz szorgalmasan és végy példát Li bácsiról. Hadd örüljön a sikereidnek. — Igyekszünk így tenni. Li Cse-kuo például már éltanuló lett — mondta Hsziao-tu. — Ki az a Li Cse-kuo? — Az építőanyagvizsgáló laboratóriumban dolgozik. Nagy türelmet kíván a munkája. Li Cse-kuo velem egyidős. Jóbarátok vagyunk... — Miért nem mondod meg pontosan, kicsoda Li Cse-kuo — vágott közbe Lo. — Az öreg Li fia, nagyon tehetséges gyerek. Régebben dolgozik itt, mint te és ezért is tud többet nálad. De majd csak utoléred. Li Lo-jing arca e szavakra felderült. Eltűnt róla az előbbi sötét árnyék. Mosolyogva nézett rám. — Nagy boldogság, ha az embernek derék fia van — mondtam neki. — Ez az egyetlen gyereke? Fényképet húzott elő a fiókból és kezembe adta. A fénykép nagyon fiatal, hajsonaAz ötesztendős fennállását ünneplő Kínai Népköztársaságban a kultúra ma már a népé. A felszabadult kínai nép milliós tömegei nemcsak élvezői a kultúra gyümölcseinek, hanem aktív részvevői, alkotói is az új kultúrának. Nálunk, Magyarországon is ismerik és nagyrabecsülik a nagymúltú kínai kultúrának olyan nemzetközi nyelven szóló ágait, mint a festőművészet, iparművészet. De a magyar ember számára kevésbbé hozzáférhető már a színházkultúra, az irodalom és egészben véve az az eleven kulturális élet, amely Kína városaiban és falvaiban virágzik. A kínai ember nagyon szerényen öltözködik és szerény viszonyok között lakik. De színház nélkül nem tudnák elképzelni az életet. Peking színházai például állandóan telt házak előtt játszanak, nem könynyű jegyhez jutni. Vidéken ugyanez a helyzet. Láttam színielőadásokat vidéki kisvárosokban. Lehet, hogy a pekingi híres színészek jobban játszanak, a fővárosi díszletek, kosztümök talán fényesebbek, de az előadás itt is színvonalas, gondosan kidolgozott. A színház eljut szinte minden faluba: a parasztok például hagyományos műkedvelő színielőadásokkal ünneplik az újévet. Ma már a nagyobb falvakban állandó szabadtéri színházakat építenek, olcsón, egyszerű eszközökből. Különösen népszerűek az operák. A leghíresebb operák meséjét minden kínai jól ismeri. E Ezek javarészt a kínai történelem legendás hőseiről szóló, régi népkönyvek (így a nálunk is ismert Vízparti Történet) egy-egy epizódját elevenítik meg. A dolgozók nemcsak jól ismerik az operákat, de maguk is szívesen előadják ezeket. Kantonban, a városi kultúrpark állandó munkásszínpadán például üzemi színjátszók minden este tartanak operaelőadásokat. Pekingben is sok a műkedvelő előadás. A színház óriási népszerűsége révén jelentős szerepet játszik a tömegek nevelésében. Ma már a régi, tartalmatlan, erkölcsileg szegényes művek (természetesen ilyen is akad a sokszáz régi színmű között, így a szolgának urához való hűségét példázó darabok) nem kerülhetnek színpadra. De nagyon sok régi remekművet kevés átdolgozással, vagy éppen eredeti formában állandóan műsorukon tartanak a kínai színházak. Két évvel ezelőtt ott voltam a Pekingben rendezett összkínai színházi bemutatón. Az ország legjobb társulatai játszottak ekkor Peking színházaiban, a közönség között pedig képviselve volt Peking minden rétege. Legnagyobb sikere talán a színpompás kosztümökben, ragyogó díszletekkel előadott saohszingi (Kelet- Kína) operáknak volt, amelyekben minden szerepet nők alakítanak. Nemrég mutatták be Kínában az egyik ilyen csodálatosan szép ,operából készült színesfilmet, amelyet majd a magyar közönség is megismerhet. Kínában semmi sem könnyebb, mint kultúrműsort rögtönözni. Közös kirándulásokon, táncesteken körbeül a társaság és sorra «porondra szólítja» házi művészeit, akik rövid illendő húzódozás után előadják Csütörtökön a Műcsarnokban sajtófogadást rendeztek a ma megnyíló kínai iparművészeti kiállítással kapcsolatban. Megjelent a sajtófogadáson Lej Kuej-jüan, a Kínai Központi Képzőművészeti és Iparművészeti Főiskola professzora és Csang Lin, az Összkínai Képzőművész Szövetség főtitkárhelyettese, akik a kínai-magyar kulturális egyezmény alapján tartózkodnak Magyarországon és segítséget nyújtottak a kiállítás megrendezéséhez. Szurdi Márta, a Műcsarnok vezetőjének üdvözlő szavai után Lej Kuej-jüan profeszszor ismertette a kiállítás célkitűzéseit és a mai kínai iparművészet eredményeit. A Kínai Népköztársaság megalakulásának ötödik évfordulóján Budapesten megnyíló kínai iparművészeti kiállítás hozzájárul a kínai és a magyar nép baráti és kulturális kapcsolatainak fejlesztéséhez és elmélyítéséhez — mondotta. — A kiállított tos leánykát ábrázolt. Megkérdeztem, hogy leánya is a víztároló építésénél dolgozik-e. Li elmondta, hogy e kérdésről nagy vitáik voltak, ő azt akarta, hogy leánya a víztárolónál dolgozzék, ott tanuljon, legyen munkásnő és munkáshoz menjen feleségül. Az anya azonban nem értett egyet vele. Amikor Kuanting falu egész lakossága átköltözött a Hszingpavanban épülő új faluba, a Li-család ötszobás új házat és néhány ma jó földet kapott. Az öregasszony amellett kardoskodott, hogy a leányuk maradjon a faluban, dolgozzék a gazdaságban. Azt szerette volna, hogy parasztember legyen a veje. Megkérdeztem: mi volt a leány véleménye és hogyan intézte sorsát? Li nagyot nevetett és így folytatta: — Tudja, hogy mit válaszolt? Azt, hogy néhány év múlva sok gép lesz a faluban, és azért akar ott maradni, hogy traktorral munkálja meg a földet. Később aztán kiderült, hogy már talált magának vőlegényt a parasztok között. Későre járt, búcsúzni kezdtem. Li Lojing kikísért, egyúttal megnézi a víztároló építését is — mondotta — mert nagyon szeret arra kószálni. Gyalog kellett végigmenni a 290 méteres töltésen, hogy eljussak a szállásul kijelölt házhoz. A töltésen sokezer ember dolgozott: földet, kavicsot és homokot hordtak, öntözték a frissen berakott cementet, cölöpöket vertek. Fiatalok és öregek lendülettel dolgoztak a villanylámpák és a ragyogóan világító reflektorok fényében. Végtelen láncban haladt mindkét irányba a földet, homokot vivő emberek sora. A töltés keleti végén, ahol a vízlefolyó kezdődik, megálltunk. — Tudja hol állunk most, Din elvtársnő? — kérdezte Li Lo-jing. — Itt alattunk volt azelőtt Kuanting falu, ahol az egész életemet töltöttem. Mint látja, a régi falu eltűnt, nyoma sem maradt. És tudja, mire gondolok? Arra, hogy tovatűnt az ínség, az elmaradottság és az iga, amely azelőtt itt uraljalegjobb számaikat. Minden társaságban akad egy-két zenész, énekes, táncos vagy utánzóművész. A rögtönzött kultúrműsor a legfesztelenebb hangnemben folyik, ekifordul hogy valaki belesül, de ezt az előadó is a közönség is harsány nevetéssel intézi el. Természetesen alaposan előkészített kultúrműsorokat is könnyű rendezni. Idén újévkor például a pekingi Képzőművészeti Főiskola igen magas színvonalú műsorral szerepelt a környező falvakban. Zene- és énekkar, tánckar, drámai és operaegyüttes, előadóművészek és zsonglőr — mind kitelt a főiskola 300 hallgatójából, és még a színpadot is maguk építették a parasztok segítségével. Igaz, Kínában ez nem gond: bambusz és gyékény mindenütt olcsó. A főiskola egy-egy előadására ötszáznál is több környékbeli paraszt jött el — kocsin, szamáron, kerékpáron vagy gyalog. Hangsúlyozom, ez nem rendkívüli együttes. A legtöbb középiskola is ki tud állítani ilyen szereplőgárdát. Természetesen a nagy együttesek műsora sokkal magasabb színvonalú. A Kínai Ifjúsági Művészegyüttest például látta a magyar közönség is. Kínában láttam a tánccsoport rendkívül hű előadásában a mi Állami Népi Együttesünktől tanult üvegestáncot és sarkantyústáncot. Ez a két tánc aratta annak idején a legfergetegesebb sikert, egy évig szinte egész Kína énekelte az üvegestánc dallamát Kínában nemcsak a színháznak van ilyen nagy közönsége. Számunkra szinte hihetetlen például a kínai képzőművészet népszerűsége. Azon nem csodálkoztam, hogy a teaüzletek falait mindenütt eredeti festmények díszítik. A teaüzlet gyógyszertárhangulata ugyanis — persze kellemesebb illatokkal fűszerezve, mint a gyógyszertár — a szertartásos kiszolgálás egyenesen megkívánja az ilyen ünnepélyes dekorációt. De azon már meglepődtem, hogy a bazár egyik sötét sarkában meghúzódó kis suszterbódéban ilyen festményt láttam a falon. A parasztok ugyanígy szeretik a képet: minden esztendőben legalább egyszer, újévkor vásárolnak festményeket vagy reprodukciókat. A képvásárlás az újévi ünnepségek elmaradhatatlan tartozéka (innen a műfaj neve is: «újévi kép» — így nevezik az igénytelen technikájú, hagyományos stílusú festményt). Sok faluban házilag készült színes papírkivágásokkal ragasztják be az ablakokat. Sanszi falvaiban láttam például ilyen bájos kis remekműveket a parasztházak ablakain. De a legmegkapóbb élményem az volt, amikor Nyugat-Kínában. 3000 kilométerre Pekingtől, a tunhuangi barlangtemplomok egyikében egy csodálatosan szép falfestmény előtt egy öreg környékbeli paraszt így áradozott: «Ez a kép olyan szép, hogy csakis Vu Tao-ce festhette! Bizonyosan ő festette!» Persze a kép nem Vu Tao-ce műve volt. De az a tény, hogy egy öreg úni-olvasni nem tudó paraszt ismeri a VIli. század nagy festőjének nevét és ezzel akarja kifejezni a kép értékét, nagyon elgondolkoztató. A kínai nép most alkotja új kultúráját, s a gyorsan fejlődő művészet, irodalom eddigi eredményei bizonyítják, hogy ez a kibontakozó, virágzásnak induló kultúra méltó a hatalmas kínai néphez. Miklós Pál iparművészeti tárgyak zöme az utóbbi öt évben készült, s ezekből a magyar nép megismerheti a kínai iparművészet fejlődését. A kínai iparművészet híven tükrözi a nép életét, kifejezi a nép érzelmeit és jövőbe vetett hitét. Kína Kommunista Pártja és a népi kormány rendkívül fontosnak tartja az iparművészet előrelendítését, öt év alatt újabb fejlődésnek indította a korábban már hanyatló iparművészetet. _ Magyarországra jövetelünk célja egyrészt a kínai iparművészet helyzetének ismertetése, másrészt a magyar nép iparművészet terén szerzett gazdag tapasztalatainak és értékes ismereteinek tanulmányozása, hogy ezzel is elősegítsük iparművészetünk további fejlődését — mondotta Lej Kuej-jüan professzor. Ezután Dobrovits Aladár, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója beszélt a kínai iparművészet hatásáról a magyar művészeti élet fejlődésére. Mott. Felépült az új Kuanting s az új boldog élet építői, a kuantingi víztároló munkásai és alkalmazottai szép tiszta házakban laknak. Nézze csak, milyen gyönyörű kép tárul elénk a Jungtingho két partján! A villanyfény ragyogóbb, mint a csillagok az égen, ragyogóbb a gyémántnál! Azt mondják, hogy ennyi fényt csak Sanghaj, vagy Csunking utcáin lehet látni... Nem tudom, én nem jártam ott, lehet, hogy ott is ugyanilyen fényes és lármás a világ. De micsoda nagyszerű emberek dolgoznak itt! Ezek az emberek hegyeket mozdítanak el, minden erejüket a haza javának szentelik. Vájjon örömet éreznek? Igen, a munka örömét. Dicsőség övezi őket? Igen, a munka dicsősége. Nem feleltem, némán álltam. Nem akartam félbeszakítani gondolatait. Kis idő múlva Li Lo-jing újból megszólalt: Nem tudom jól elmondani, hogy mit jelent nekünk a kommunista párt, minthogy nem tanultam eleget. De tudom, a párt arra törekszik, hogy minden ember boldog legyen. Én már öreg vagyok, szerény, kis munkát végzek, figyelem a folyó vízállását. Ez azonban nem elég. Tanulnom kell, gyarapítanom kell ismereteimet, hogy segíthessek az embereknek. Még nem érzem öregnek magamat, nem engedhetem meg, hogy a fiatalok túlszárnyaljanak. Egyre szépül az új falu, Kuanting és egyre jobb lesz az én életem, s a családom élete is. Ha majd megkérdezik tőlem, hogy én magam mit tettem ezért, azt felelhetem, hogy én sem jöttem üres kézzel. Ne azt nézzék, hogy sovány vagyok és szikár, ez az elmúlt nehéz élettől van. Még csak 56 éves vagyok. Könnyű a szívem és még sok éven át akarok dolgozni a népért. Nagy örömet éreztem, nem tudnám megmondani, hogy miért. Nem volt kedvem hazamenni. A fényárban úszó építkezést néztem és azt gondoltam: *Úgy van, a régi, nyomorúságos Kuanting falu mindörökre eltűnt, gigantikus építkezés nőtt a helyébe. Kína dolgozói új életet teremtettek maguknak». LI LO-JINg írta: Din Lin Sztálin-díjas kínai írónő MILLIÓK KULTÚRÁJA Sajtófogadás a Műcsarnokban a kínai iparművészeti kiállítás alkalmából SZABAD NÉP PÉNTEK, 1954 OKTÓBER 1