Népszabadság, 1958. július (16. évfolyam, 154-180. szám)

1958-07-23 / 173. szám

10 NÉPSZAB­ADSÁG Az önkéntesség és a tsz-mozgalom fejlesztése Nem hiába mondják, hogy a különféle nézetek gyakran tüzelik a valóságot. Egy ideig még akkor is élnek, ha szülőanyjuk, a gyakorlat már a múlté. A Magyar Szocialista Munkás­párt programja a falusi politikai, gazdasági életet illetően jól is­mert. Ennek egyik fő tétele: erő­síteni, fejleszteni a szocialista nagyüzemeket. S e program sark­tétele az is, hogy ennek a folya­matnak a legkövetkezetesebb ön­kéntesség érvényesítésével kell le­játszódnia. Ennek jegyében ké­szült a hároméves terv mezőgaz­dasággal foglalkozó része is. S éppen a hároméves terv közis­mertté válása újabb alkalom rá, hogy egyesek újból feltegyék a kérdést: egészséges, ütemes tsz­fejlesztés és önkéntesség — le­het-e a kettőt együtt? Egy bizonyos: ha valaki ma, 1958-ban az „önkéntesen vagy nem önkéntesen” hálójában ver­gődik, azt nem a ma gyakorlata tartja fogva. Akit a szövetkezés marxista elvei nem győztek meg, azt meggyőzheti a legutóbbi más­fél esztendő gyakorlata. 1956-ban óriási megrázkódtatás érte a szö­vetkezeti mozgalmat, s ebben az országban 1956 óta száműzték az erőszakos tsz-fejlesztést. 1957. ja­nuár 1-től 1958. június 30-ig mégis több ezer parasztcsalád vá­lasztotta a nagyüzemet. (Pedig sok helyütt csak nagyon kevés szó esett a közös gazdálkodás lehető­ségeiről, előnyeiről.) Egyszóval önkéntesen is lehet, sőt, jó tsz­­eket, biztos lábon álló gazdaságo­kat csakis az önkéntesség betartá­sával lehet teremteni. L­enin a paraszti szövetkezé­sekről szólva kifejti, hogy „önkéntes beleegyezésre kell tö­rekedni" s ez „azt jelenti, hogy a parasztokat meg kell győzni és pedig gyakorlatilag kell őket meg­győzni.” Nos, amikor a hároméves terv a mezőgazdaság szocialista továbbfejlesztésének szükségessé­géről s az önkéntességről beszél, éppen a gyakorlatot hívja segít­ségül. Másfél esztendő gazdaság­­politikája, a parasztság mai ál­lásfoglalása, véleménye a bizonyí­ték rá, hogy a parasztág jó része gazdaságilag is, szubjektíve is kö­zelebb kerül a tsz-mozgalomhoz. S hogy közeledésük alapja a gya­korlat meggyőző ereje, az kitűnik abból, hogy a tsz-ek fejlődésével párhuzamosan mindig újabb és újabb emberek keresik a nagy­üzemhez vezető utat. Az önkéntesség — benne van a szóban — dönteni kinek-kinek a saját akarata, szabad elhatározá­sa szerint. Azt mondják, ha tisz­teletben akarod tartani az önkén­tesség elvét — légy türelmes. Va­lóban, ha Kiss József parasztem­ber döntéséről van szó, légy tü­­­relmes. De hogy Kiss József egy-­­általán mikor kezd gondolkodni,­­ hogy belépjen egy tsz-be vagy­ sem, az attól függ, mennyire „tü-­ relmetlenek” egy-egy községben a­ tsz-ek, a társulások, egyszóval a mindenféle szövetkezés gazdaságii megerősítésében, a Kiss Józsefé-­ nél nagyobb eredmények elérésé-­ ben. Vagyis gazdasági és politikai­ feltételeket kell teremteni hozzá,­ hogy az önkéntesség elve a gya­­­korlatban kibontakozhasson,­­ hogy minél több parasztember­ „kényszerüljön” dönteni. Termelőszövetkezeteink orszá-­­gosan — néhány tucat gazdag­ tsz-től eltekintve — kisparaszti, gyengébb középparaszti életszín-­ vonalat tudnak nyújtani tagjaik-­ nak. Van tehát egy széles sze-i­gényparaszti, kisparaszti réteg, amelynek már most jó a tsz,­ amely gazdaságilag már most job­­­ban jár, ha belép. A napja, az ő órája a paraszttól függ, mikor ír-­­­ja alá a belépési nyilatkozatot.] De hogy az idén, jövőre vagyj 1960-ban, esetleg később megy elj azért a nyilatkozat-űrlapért —­ az mindenekelőtt tőlünk függ.* Úgy kell az egész szövetkezeti* mozgalmat gazdaságilag fejleszte-­ ni, hogy egyre táguljon a paraszt-* lápnak az a­­köre, amelynek már * megéri, hogy belépjen. Hideglelős E szűklátókörűség tehát az önkén­* tességtől viszolyogni, nemcsak * azért, mert nélküle egészségesen fejlődő szocialista mezőgazdaság nincs, hanem azért is, mert ke­zünkben a kulcsa: hogyan nyer­hető meg a paraszt akarata. Bizonyos körülmények között­­ érthető, ha némelyik párt- és­­ állami funkcionárius kételkedik, amikor azt hallja: fog az menni önkéntesen is. Érthető, ha gyen­ge tsz-eket, félbemaradt szakcso­portokat és vígan élő egyéni gaz­dákat lát maga körül. Kétkedhet is mindaddig, míg a gyenge tsz nem áll talpra, s míg az a szak­csoport nem válik jól jövedelme­ző, jól gazdálkodó szövetkezéssé. Mert az a vígan élő középparaszt továbbra is jól fog élni — erre a lehetőséget az állam megadja —, de ha a lehetőségeket kihasználva, jövedelem tekintetében a tsz fö­léje kerekedik, gondolkozni fog. Senki sem megy rossz konyhára, ha ízesebb kosztot ehet. De ha a magáénál jobbat szimatol, bizto­san arra tart. Ha a termelőszö­vetkezetek három év alatt jó­val több munkát gépesítenek, ha a tsz-ek zöme saját traktorral, munkagépekkel is dolgozik, ha a műtrágya-adagok holdanként leg­alább a 120—140 kilogrammot el­érik, s az eddiginél gyorsabban fejlesztik az állattenyésztést — minden reális, lehetőség megvan rá, hogy jövedelmük a legjobban gazdálkodó középparasztét is el­érje, túlhaladja. Az állattenyész­tésben például — ahol a legna­gyobb arányú fejlődésre van szük­ség — három esztendő alatt meg kell és meg lehet valósítani, hogy az árutermelés elérje, elhagyja az egyéni parasztság 100—100 ka­taszteri holdjára jutó mennyisé­get. Amikor az egyénileg dolgozó parasztság megnyeréséről szó esik, általában csak arra gondolnak, hogyan kerülhet közelebb a pa­raszt a tsz-hez. A szövetkezeti mozgalom fogalmát a gyakorlat­ban még sokan leszűkítik, egyfe­lől a földművesszövetkezetekre, másfelől a III. típusú tsz-ekre. Pedig, ha elsősorban gazdaságilag, a gyakorlatban akarjuk meggyőz­ni a parasztot a szövetkezés hasz­náról, akkor elengedhetetlen, hogy a továbbiaknál jóval na­gyobb szerep jusson az egysze­rűbb szövetkezési formáknak. 1?Ezt már nagyon sokszor el­is mondták és leírták az ala­csony típusú társulásokról, szak­csoportokról. De ha a gyakorlati meggyőzést valójában az ön­kéntesség szolgálatába, követke­zésképp a mezőgazdaság fejlesz­tésének szolgálatába akarjuk ál­lítani, akkor a fokozatosság elvét példázó társulások tekintetében „történelmi fordulatot“ kell meg­valósítani. Van itt előrelépés, sok szép eredmény is, de nem elegen­dő. Ez a másfél év csak ahhoz volt elég, hogy általában ne zár­kózzanak el a társulások elől. Ah­hoz még — néhány kivételtől el­tekintve — kevésnek bizonyult, hogy alapjaiban megértsék a tár­sulások, a szakcsoportok gazdasá­gi szervező szerepét, ehhez mér­ten támogassák azokat. Nemcsak a tsz, hanem a szövetkezés min­den formája közvetlen eszköze a szocialista mezőgazdaság fejlesz­tésének. S ha a gyakorlatban akarjuk továbbra is tiszteletben tartani az önkéntesség elvét, ak­kor ehhez tömegeket mozgató fon­tos segítségnek kell tekinteni az egyszerű szövetkezéseket. A dolog természeténél fogva ezekben a társulásokban, szakcsoportokban közvetlenebbül, kevesebb áttétel­lel valóban a gyakorlati meggyő­zés erejével jut el a paraszt a nagyüzemig. A gazdasági előrehaladásra épül a politikai, felvilágosító munka, amelynek a hatása annál na­gyobb, minél jobb eredménye­ket népszerűsít. Az újfajta, egészségesebb körülmények kö­zött alakuló és működő tsz-ek, társulások most gazdaságilag szé­pen erősödnek. Van tehát alapja a politikai munkának, van lehe­tőség a szövetkezeti mozgalom népszerűsítésére. Az esztendő te­hát jót ígér, fokozatosan egyre nagyobb lehetőség nyílik rá, hogy eredményeiket­­ az egyénileg dolgozó parasztság megnyeréséért fokozatosan gyümölcsöztessék. Salamon Magda Bővül, fejlődik a Paksi Konzervgyár (Tudósítónktól.) Uborkaszezon, a szó szoros ér­telmében uborkaszezon van a Paksi Konzervgyárban. Ez itt a konzervgyártás dandárját jelenti, mert az uborkával egybeesik a zöldbab- és a barackfeldolgozás főszezonja is. Pakson három éve még csak szárító- és savanyító-te­­lep volt, amely azóta konzerv­gyárrá fejlődött. Egy év alatt 600 vagon áru készül Pakson. Még­hozzá nem is akármilyen mód­szerrel. A Paksi Konzervgyárban van az ország egyik legmodernebb autókláv-terme. A meggyet gép­erővel dolgozzák fel. A gép a sza­lag elején szártalanítja a megy­­gyet, utána szemnagyság szerint osztályozza, majd kimagozza. Ebben az évben is szépen fej­lődik, tovább gazdagodik a kon­zervgyár. Az idén kapott a Német Demokratikus Köztársaságból korszerű zöldbabhegyező és sze­letelő gépet. A gyár egyik újdon­sága egy zöldborsócséplő gép. Ez a tiszta szemet veszteség nélkül kicsépeli. Az egyre bővülő konzervgyár kinőtte a régi szűk raktárakat, je­lenleg a Dunántúl 40 helyén bé­rel kis helyiségeket és raktározza áruit. Sok a szállítási költség s a szállítással együtt jár a sok üveg­törés, a nagy veszteség. De­­ nem sokáig. A Beruházási Bán­tól 2,7 millió forintos visszafizet­­es hitelt vett fel a konzervgyt A hitelből már megkezdték IS négyzetméter alapterületű rakt építését és egy 100 vagonos fi­készáru betontartály készítést Az utóbbi érdekessége, hogy cs vezetéken szivattyúkkal tovább ják majd a félkészárut a távol helyre és onnan újra az üzemi A raktárberuházás két év att megtérül. — A tervszerű munk­á­ban est az időjárás okozott ebben az é­ven zökkenőt — mondja Béres F­renc főmérnök. — Az eddigi gy­korlatra rácáfolt az idő és szín egyidejűleg kellett feldolgozni borsót, a cseresznyét, a meggy. Zöldborsóból a rossz termés mig az előírt mennyiségnek még a f­lét sem termelhettük. A kieső most gyümölcsbefőttekkel pótl­juk. A befőttkonyha kapacitás jobb munkaszervezéssel, a gépi átcsoportosításával sikerült 60­ százalékkal növelnünk. Az id­járás diktálta ütemmel igyekszüi lépést tartani. A meggy feldolg­zásával rekordot értünk el: nap alatt 80 vagon meggyet ko­zerváltunk. Megtelnek az uborkásüvegek. (Wormser Antal felvétele.) Pedig mindenük megvan... A gyerekágyat kitették a nagy­­ eperfa alá, legyen szem előtt is, hűvösen is a kis Balázs. Anyja,­­ nagynénje, meg a nagymama — mosnak. Nagyapa a teheneket te­szi rendbe, s az egyetlen fiú, Jós­­­­ka, hátul árnyékba keveredve ka­szát kalapál. Ha még a harangszó is behallat­szana ide. Rémai József udvará­ra, az ember úgy érezné: íme, hát milyen jó is embernek lenni, szántani, aratni, játszani a kis huncut unokával s érezni: béke van. Jó itt ülni Vérteskethelyen, a lomb alatt, s egy jómódú csa­lád udvarán nézelődni. A ház öregecske, de még kitart egy ge­nerációt. Tornáca elkerített, vas­tag falú, hátul a sarokban két katonai rohamsisak. Ott tartják a baromfi eleségét. Most éppen két galamb állt a szélére, lopva sze­­melgetni. Tágas istálló, pajta, sertésól, benne öt hízó, anyakoca. Kastély­hoz illő kőkerítés zárja az udvart olyan vaskapuval, amelyért hat­ezer forintot fizettek ki néhány esztendeje. Pedig a gazda, a 65 éves Rémai József valamikor cseléd volt. — Bizony — mondja —, húsz esztendőn keresztül, 1929-ig. Ak­kor otthagytam. A jószág húzott ki a sárból. Itt, a Vértes erdeiben lehetett makkoltatni, s nekem minden évben volt három-négy makk-kocám. 1929-ben építettem a házat, a sertések árából. Azóta a jószág az istene. A disznó meg a tehén. 1946-ban, alig hogy bejött a fo­rint, egy növendékbikát adott el hatezerért. Hét évvel később, ami­kor a faluban csak 30 sertés, 120 darab tehén volt (a mostani száz, illetve kétszázzal szemben). Rémai József akkor kezdett nagyobbik lányának házat építeni, a jószág árából. 1956-ban pedig kisebbik lányának fogott házépítéshez egy hízó árából, amelyért négyezret kapott. Ha minden jól megy, őszre beköltözik a fiatal házaspár. Mindkét lányát ellátta a szüksé­ges bútorral, ruházattal. Mindezt 10 holdnyi juttatott földből. Nézem az embert, aki joggal lehetne büszke szorgalmára, be­csületességére, a szép családra, de nem látni rajta semmi örömöt. Ül a széken, maga elé néz, vagy az eget lesi, hogy jönne tán egy kis eső, enyhülne a forróság, mert holnap búzaaratás lesz. Jóska is befejezte a kaszave­rést, jön előre s a tornácon leül. Huszonkilenc éves legény. — Nem akar nősülni? — Á!... — mondja s feláll, be­megy a konyhába. — Kit venne el? — kérdi nő­vére. — A falusi lányok azt mondják, hogy paraszthoz nem mennek. Sokat kell dolgozni. — A maga férje? — Gépkocsivezető. — Más kérője nem volt? — Balázs jobban tetszett... — Kis csend ... — De sokat dolgozik ám — siet meggyőzni. — Ha Jós­ka nem segítene neki, tán nem is bírná. Mert ez is olyan autó bo­londja lett... Őszre beiratkozott sofőriskolára. Az autó emlegetésére a fiú visz­­szajön, de most az öreg áll fel, s megy hátra a tehenekhez. A fia­talasszony mentegetőzik miatta. — Jaj, ne tessék már haragud­ni, de apám csak ilyen. Minden félórában megnézi a tehenet. Most veszem észre: a legidő­sebb lány még egy szót sem szólt. Ő a falu postása, de most szabad­ságot vett, hogy segíthessen az aratásban. Postás... Úgy ismeri Kethelyt, mint senki más. Tudja, hogy a kocsma tíz hektó sört kap heten­ként, ennyit meg is iszik a 960 lakosú falu. Naponta széthord 121 napilapot, tudja, hogy a 392 csa­lád 224 házban lakik, vagyis egy lakásra négy lélek jut. Vagy va­lamivel több. Talán a férje vezető ember a faluban, azért ismer ilyen jól mindent?... — Dehogy! Nincs férjem. Elvál­tunk. __ 7., — Nem bírta a mi életünket, pedig ő is paraszt volt. Pulai... — Miért, nem bírta? — Tudja a jóisten. Rám nem haragudott, csak elment. — Magát nem hívta? — Tudta, hogy nem megyek. __ ? ... — Nézze, nálunk úgy van, hogy összetartunk. Szeretünk itt élni egy bokorban, egymás szeme előtt. Azután itt van a szép há­zunk. Nem akartam itthagyni. Ha mindig, mindenki menne saját akarata szerint, mire tudnánk ha­ladni? Mondja meg!... Aztán elbeszéli, hogy a férje, ha dolgozni kellett, helytállt. De szabadidőben? Ment volna ki az utcára, kocsmába, emberek közé barátkozni, vitatkozni. Az öreg Rémai József pedig még a dohányzásról is leszokott csak azért, hogy­­gyarapodjon, építsen, s a ház köré olyan kő­kerítést húzzon, amilyen senkinek sincs a faluban. Igaz, mióta ez a kerítés áll, szomszéd ritkábban jön hozzájuk, mint azelőtt Pedig nem harag­szik rájuk senki. De itt nincs ko­­mázás, nincs harsogó jókedv, csak munka van. Munka — ha­köznap és vasárnap egyaránt. Ezt hagyta itt a vő. — Hol van most? — Kisbérbattyánpusztán, a­­ rágzóban. — Módos fiú volt? — Ah ... Nem azt nézte az er­ber. Itt minden meglett vol neki, szép házunk, földünk. Ne kellett... Kinéz a tornácon, át az utc­­a, csend van, de úgy érzem,­­ szólhatna a harang is, jöhetne falu oly sok nyugtató idillje, a Kor is tudnám: nincs!... m­i béke! Miért? Hiszen ez a család elérte, an az egyéni földművelő ember­t érhet: biztos megélhetés, ha föld, jószág és becsület. Csúcs állnak! És mégis!... Valamit enyhült a forrás, lassan odább vonul az eperfa í­nyéka, s a család esti munkát lát. A két fiatalasszony vacsot készít, Jóska a kaszapengét éri nyélre, csak a kis Balázs, az ur­ka nyűgösködik, hogy egyed maradt. Nagyapja jön elő, csitítja, jó szót keres néki s egyszerre felő­rül az arca, leakaszt egy ostort tornác gerendájáról, azt nyújt oda. — Hajtsad a tehenet, fiam . Kisfiam ... Mondjad: Ne!... 7 hén ne! örül az ember, nevet is, mondja: — Hogy a kezére áll! Még balra is. Nézi, aztán megnyugodva ő hagyja a gyereket. Már nem látja, hogy a kis un­ka egyszer csak eldobja az osto­s makacsul topog az ágyban. V­lami más játszót keres. Egész mást. Tóth Béla 1958. július 28. szerda

Next