Népszabadság, 1958. július (16. évfolyam, 154-180. szám)
1958-07-23 / 173. szám
10 NÉPSZABADSÁG Az önkéntesség és a tsz-mozgalom fejlesztése Nem hiába mondják, hogy a különféle nézetek gyakran tüzelik a valóságot. Egy ideig még akkor is élnek, ha szülőanyjuk, a gyakorlat már a múlté. A Magyar Szocialista Munkáspárt programja a falusi politikai, gazdasági életet illetően jól ismert. Ennek egyik fő tétele: erősíteni, fejleszteni a szocialista nagyüzemeket. S e program sarktétele az is, hogy ennek a folyamatnak a legkövetkezetesebb önkéntesség érvényesítésével kell lejátszódnia. Ennek jegyében készült a hároméves terv mezőgazdasággal foglalkozó része is. S éppen a hároméves terv közismertté válása újabb alkalom rá, hogy egyesek újból feltegyék a kérdést: egészséges, ütemes tszfejlesztés és önkéntesség — lehet-e a kettőt együtt? Egy bizonyos: ha valaki ma, 1958-ban az „önkéntesen vagy nem önkéntesen” hálójában vergődik, azt nem a ma gyakorlata tartja fogva. Akit a szövetkezés marxista elvei nem győztek meg, azt meggyőzheti a legutóbbi másfél esztendő gyakorlata. 1956-ban óriási megrázkódtatás érte a szövetkezeti mozgalmat, s ebben az országban 1956 óta száműzték az erőszakos tsz-fejlesztést. 1957. január 1-től 1958. június 30-ig mégis több ezer parasztcsalád választotta a nagyüzemet. (Pedig sok helyütt csak nagyon kevés szó esett a közös gazdálkodás lehetőségeiről, előnyeiről.) Egyszóval önkéntesen is lehet, sőt, jó tszeket, biztos lábon álló gazdaságokat csakis az önkéntesség betartásával lehet teremteni. Lenin a paraszti szövetkezésekről szólva kifejti, hogy „önkéntes beleegyezésre kell törekedni" s ez „azt jelenti, hogy a parasztokat meg kell győzni és pedig gyakorlatilag kell őket meggyőzni.” Nos, amikor a hároméves terv a mezőgazdaság szocialista továbbfejlesztésének szükségességéről s az önkéntességről beszél, éppen a gyakorlatot hívja segítségül. Másfél esztendő gazdaságpolitikája, a parasztság mai állásfoglalása, véleménye a bizonyíték rá, hogy a parasztág jó része gazdaságilag is, szubjektíve is közelebb kerül a tsz-mozgalomhoz. S hogy közeledésük alapja a gyakorlat meggyőző ereje, az kitűnik abból, hogy a tsz-ek fejlődésével párhuzamosan mindig újabb és újabb emberek keresik a nagyüzemhez vezető utat. Az önkéntesség — benne van a szóban — dönteni kinek-kinek a saját akarata, szabad elhatározása szerint. Azt mondják, ha tiszteletben akarod tartani az önkéntesség elvét — légy türelmes. Valóban, ha Kiss József parasztember döntéséről van szó, légy türelmes. De hogy Kiss József egy-általán mikor kezd gondolkodni, hogy belépjen egy tsz-be vagy sem, az attól függ, mennyire „tü- relmetlenek” egy-egy községben a tsz-ek, a társulások, egyszóval a mindenféle szövetkezés gazdaságii megerősítésében, a Kiss Józsefé- nél nagyobb eredmények elérésé- ben. Vagyis gazdasági és politikai feltételeket kell teremteni hozzá, hogy az önkéntesség elve a gyakorlatban kibontakozhasson, hogy minél több parasztember „kényszerüljön” dönteni. Termelőszövetkezeteink orszá-gosan — néhány tucat gazdag tsz-től eltekintve — kisparaszti, gyengébb középparaszti életszín- vonalat tudnak nyújtani tagjaik- nak. Van tehát egy széles sze-igényparaszti, kisparaszti réteg, amelynek már most jó a tsz, amely gazdaságilag már most jobban jár, ha belép. A napja, az ő órája a paraszttól függ, mikor ír-ja alá a belépési nyilatkozatot.] De hogy az idén, jövőre vagyj 1960-ban, esetleg később megy elj azért a nyilatkozat-űrlapért — az mindenekelőtt tőlünk függ.* Úgy kell az egész szövetkezeti* mozgalmat gazdaságilag fejleszte- ni, hogy egyre táguljon a paraszt-* lápnak az aköre, amelynek már * megéri, hogy belépjen. Hideglelős E szűklátókörűség tehát az önkén* tességtől viszolyogni, nemcsak * azért, mert nélküle egészségesen fejlődő szocialista mezőgazdaság nincs, hanem azért is, mert kezünkben a kulcsa: hogyan nyerhető meg a paraszt akarata. Bizonyos körülmények között érthető, ha némelyik párt- és állami funkcionárius kételkedik, amikor azt hallja: fog az menni önkéntesen is. Érthető, ha gyenge tsz-eket, félbemaradt szakcsoportokat és vígan élő egyéni gazdákat lát maga körül. Kétkedhet is mindaddig, míg a gyenge tsz nem áll talpra, s míg az a szakcsoport nem válik jól jövedelmező, jól gazdálkodó szövetkezéssé. Mert az a vígan élő középparaszt továbbra is jól fog élni — erre a lehetőséget az állam megadja —, de ha a lehetőségeket kihasználva, jövedelem tekintetében a tsz föléje kerekedik, gondolkozni fog. Senki sem megy rossz konyhára, ha ízesebb kosztot ehet. De ha a magáénál jobbat szimatol, biztosan arra tart. Ha a termelőszövetkezetek három év alatt jóval több munkát gépesítenek, ha a tsz-ek zöme saját traktorral, munkagépekkel is dolgozik, ha a műtrágya-adagok holdanként legalább a 120—140 kilogrammot elérik, s az eddiginél gyorsabban fejlesztik az állattenyésztést — minden reális, lehetőség megvan rá, hogy jövedelmük a legjobban gazdálkodó középparasztét is elérje, túlhaladja. Az állattenyésztésben például — ahol a legnagyobb arányú fejlődésre van szükség — három esztendő alatt meg kell és meg lehet valósítani, hogy az árutermelés elérje, elhagyja az egyéni parasztság 100—100 kataszteri holdjára jutó mennyiséget. Amikor az egyénileg dolgozó parasztság megnyeréséről szó esik, általában csak arra gondolnak, hogyan kerülhet közelebb a paraszt a tsz-hez. A szövetkezeti mozgalom fogalmát a gyakorlatban még sokan leszűkítik, egyfelől a földművesszövetkezetekre, másfelől a III. típusú tsz-ekre. Pedig, ha elsősorban gazdaságilag, a gyakorlatban akarjuk meggyőzni a parasztot a szövetkezés hasznáról, akkor elengedhetetlen, hogy a továbbiaknál jóval nagyobb szerep jusson az egyszerűbb szövetkezési formáknak. 1?Ezt már nagyon sokszor elis mondták és leírták az alacsony típusú társulásokról, szakcsoportokról. De ha a gyakorlati meggyőzést valójában az önkéntesség szolgálatába, következésképp a mezőgazdaság fejlesztésének szolgálatába akarjuk állítani, akkor a fokozatosság elvét példázó társulások tekintetében „történelmi fordulatot“ kell megvalósítani. Van itt előrelépés, sok szép eredmény is, de nem elegendő. Ez a másfél év csak ahhoz volt elég, hogy általában ne zárkózzanak el a társulások elől. Ahhoz még — néhány kivételtől eltekintve — kevésnek bizonyult, hogy alapjaiban megértsék a társulások, a szakcsoportok gazdasági szervező szerepét, ehhez mérten támogassák azokat. Nemcsak a tsz, hanem a szövetkezés minden formája közvetlen eszköze a szocialista mezőgazdaság fejlesztésének. S ha a gyakorlatban akarjuk továbbra is tiszteletben tartani az önkéntesség elvét, akkor ehhez tömegeket mozgató fontos segítségnek kell tekinteni az egyszerű szövetkezéseket. A dolog természeténél fogva ezekben a társulásokban, szakcsoportokban közvetlenebbül, kevesebb áttétellel valóban a gyakorlati meggyőzés erejével jut el a paraszt a nagyüzemig. A gazdasági előrehaladásra épül a politikai, felvilágosító munka, amelynek a hatása annál nagyobb, minél jobb eredményeket népszerűsít. Az újfajta, egészségesebb körülmények között alakuló és működő tsz-ek, társulások most gazdaságilag szépen erősödnek. Van tehát alapja a politikai munkának, van lehetőség a szövetkezeti mozgalom népszerűsítésére. Az esztendő tehát jót ígér, fokozatosan egyre nagyobb lehetőség nyílik rá, hogy eredményeiket az egyénileg dolgozó parasztság megnyeréséért fokozatosan gyümölcsöztessék. Salamon Magda Bővül, fejlődik a Paksi Konzervgyár (Tudósítónktól.) Uborkaszezon, a szó szoros értelmében uborkaszezon van a Paksi Konzervgyárban. Ez itt a konzervgyártás dandárját jelenti, mert az uborkával egybeesik a zöldbab- és a barackfeldolgozás főszezonja is. Pakson három éve még csak szárító- és savanyító-telep volt, amely azóta konzervgyárrá fejlődött. Egy év alatt 600 vagon áru készül Pakson. Méghozzá nem is akármilyen módszerrel. A Paksi Konzervgyárban van az ország egyik legmodernebb autókláv-terme. A meggyet géperővel dolgozzák fel. A gép a szalag elején szártalanítja a megygyet, utána szemnagyság szerint osztályozza, majd kimagozza. Ebben az évben is szépen fejlődik, tovább gazdagodik a konzervgyár. Az idén kapott a Német Demokratikus Köztársaságból korszerű zöldbabhegyező és szeletelő gépet. A gyár egyik újdonsága egy zöldborsócséplő gép. Ez a tiszta szemet veszteség nélkül kicsépeli. Az egyre bővülő konzervgyár kinőtte a régi szűk raktárakat, jelenleg a Dunántúl 40 helyén bérel kis helyiségeket és raktározza áruit. Sok a szállítási költség s a szállítással együtt jár a sok üvegtörés, a nagy veszteség. De nem sokáig. A Beruházási Bántól 2,7 millió forintos visszafizetes hitelt vett fel a konzervgyt A hitelből már megkezdték IS négyzetméter alapterületű rakt építését és egy 100 vagonos fikészáru betontartály készítést Az utóbbi érdekessége, hogy cs vezetéken szivattyúkkal tovább ják majd a félkészárut a távol helyre és onnan újra az üzemi A raktárberuházás két év att megtérül. — A tervszerű munkában est az időjárás okozott ebben az éven zökkenőt — mondja Béres Frenc főmérnök. — Az eddigi gykorlatra rácáfolt az idő és szín egyidejűleg kellett feldolgozni borsót, a cseresznyét, a meggy. Zöldborsóból a rossz termés mig az előírt mennyiségnek még a flét sem termelhettük. A kieső most gyümölcsbefőttekkel pótljuk. A befőttkonyha kapacitás jobb munkaszervezéssel, a gépi átcsoportosításával sikerült 60 százalékkal növelnünk. Az idjárás diktálta ütemmel igyekszüi lépést tartani. A meggy feldolgzásával rekordot értünk el: nap alatt 80 vagon meggyet kozerváltunk. Megtelnek az uborkásüvegek. (Wormser Antal felvétele.) Pedig mindenük megvan... A gyerekágyat kitették a nagy eperfa alá, legyen szem előtt is, hűvösen is a kis Balázs. Anyja, nagynénje, meg a nagymama — mosnak. Nagyapa a teheneket teszi rendbe, s az egyetlen fiú, Jóska, hátul árnyékba keveredve kaszát kalapál. Ha még a harangszó is behallatszana ide. Rémai József udvarára, az ember úgy érezné: íme, hát milyen jó is embernek lenni, szántani, aratni, játszani a kis huncut unokával s érezni: béke van. Jó itt ülni Vérteskethelyen, a lomb alatt, s egy jómódú család udvarán nézelődni. A ház öregecske, de még kitart egy generációt. Tornáca elkerített, vastag falú, hátul a sarokban két katonai rohamsisak. Ott tartják a baromfi eleségét. Most éppen két galamb állt a szélére, lopva szemelgetni. Tágas istálló, pajta, sertésól, benne öt hízó, anyakoca. Kastélyhoz illő kőkerítés zárja az udvart olyan vaskapuval, amelyért hatezer forintot fizettek ki néhány esztendeje. Pedig a gazda, a 65 éves Rémai József valamikor cseléd volt. — Bizony — mondja —, húsz esztendőn keresztül, 1929-ig. Akkor otthagytam. A jószág húzott ki a sárból. Itt, a Vértes erdeiben lehetett makkoltatni, s nekem minden évben volt három-négy makk-kocám. 1929-ben építettem a házat, a sertések árából. Azóta a jószág az istene. A disznó meg a tehén. 1946-ban, alig hogy bejött a forint, egy növendékbikát adott el hatezerért. Hét évvel később, amikor a faluban csak 30 sertés, 120 darab tehén volt (a mostani száz, illetve kétszázzal szemben). Rémai József akkor kezdett nagyobbik lányának házat építeni, a jószág árából. 1956-ban pedig kisebbik lányának fogott házépítéshez egy hízó árából, amelyért négyezret kapott. Ha minden jól megy, őszre beköltözik a fiatal házaspár. Mindkét lányát ellátta a szükséges bútorral, ruházattal. Mindezt 10 holdnyi juttatott földből. Nézem az embert, aki joggal lehetne büszke szorgalmára, becsületességére, a szép családra, de nem látni rajta semmi örömöt. Ül a széken, maga elé néz, vagy az eget lesi, hogy jönne tán egy kis eső, enyhülne a forróság, mert holnap búzaaratás lesz. Jóska is befejezte a kaszaverést, jön előre s a tornácon leül. Huszonkilenc éves legény. — Nem akar nősülni? — Á!... — mondja s feláll, bemegy a konyhába. — Kit venne el? — kérdi nővére. — A falusi lányok azt mondják, hogy paraszthoz nem mennek. Sokat kell dolgozni. — A maga férje? — Gépkocsivezető. — Más kérője nem volt? — Balázs jobban tetszett... — Kis csend ... — De sokat dolgozik ám — siet meggyőzni. — Ha Jóska nem segítene neki, tán nem is bírná. Mert ez is olyan autó bolondja lett... Őszre beiratkozott sofőriskolára. Az autó emlegetésére a fiú viszszajön, de most az öreg áll fel, s megy hátra a tehenekhez. A fiatalasszony mentegetőzik miatta. — Jaj, ne tessék már haragudni, de apám csak ilyen. Minden félórában megnézi a tehenet. Most veszem észre: a legidősebb lány még egy szót sem szólt. Ő a falu postása, de most szabadságot vett, hogy segíthessen az aratásban. Postás... Úgy ismeri Kethelyt, mint senki más. Tudja, hogy a kocsma tíz hektó sört kap hetenként, ennyit meg is iszik a 960 lakosú falu. Naponta széthord 121 napilapot, tudja, hogy a 392 család 224 házban lakik, vagyis egy lakásra négy lélek jut. Vagy valamivel több. Talán a férje vezető ember a faluban, azért ismer ilyen jól mindent?... — Dehogy! Nincs férjem. Elváltunk. __ 7., — Nem bírta a mi életünket, pedig ő is paraszt volt. Pulai... — Miért, nem bírta? — Tudja a jóisten. Rám nem haragudott, csak elment. — Magát nem hívta? — Tudta, hogy nem megyek. __ ? ... — Nézze, nálunk úgy van, hogy összetartunk. Szeretünk itt élni egy bokorban, egymás szeme előtt. Azután itt van a szép házunk. Nem akartam itthagyni. Ha mindig, mindenki menne saját akarata szerint, mire tudnánk haladni? Mondja meg!... Aztán elbeszéli, hogy a férje, ha dolgozni kellett, helytállt. De szabadidőben? Ment volna ki az utcára, kocsmába, emberek közé barátkozni, vitatkozni. Az öreg Rémai József pedig még a dohányzásról is leszokott csak azért, hogygyarapodjon, építsen, s a ház köré olyan kőkerítést húzzon, amilyen senkinek sincs a faluban. Igaz, mióta ez a kerítés áll, szomszéd ritkábban jön hozzájuk, mint azelőtt Pedig nem haragszik rájuk senki. De itt nincs komázás, nincs harsogó jókedv, csak munka van. Munka — haköznap és vasárnap egyaránt. Ezt hagyta itt a vő. — Hol van most? — Kisbérbattyánpusztán, a rágzóban. — Módos fiú volt? — Ah ... Nem azt nézte az erber. Itt minden meglett vol neki, szép házunk, földünk. Ne kellett... Kinéz a tornácon, át az utca, csend van, de úgy érzem, szólhatna a harang is, jöhetne falu oly sok nyugtató idillje, a Kor is tudnám: nincs!... mi béke! Miért? Hiszen ez a család elérte, an az egyéni földművelő embert érhet: biztos megélhetés, ha föld, jószág és becsület. Csúcs állnak! És mégis!... Valamit enyhült a forrás, lassan odább vonul az eperfa ínyéka, s a család esti munkát lát. A két fiatalasszony vacsot készít, Jóska a kaszapengét éri nyélre, csak a kis Balázs, az urka nyűgösködik, hogy egyed maradt. Nagyapja jön elő, csitítja, jó szót keres néki s egyszerre felőrül az arca, leakaszt egy ostort tornác gerendájáról, azt nyújt oda. — Hajtsad a tehenet, fiam . Kisfiam ... Mondjad: Ne!... 7 hén ne! örül az ember, nevet is, mondja: — Hogy a kezére áll! Még balra is. Nézi, aztán megnyugodva ő hagyja a gyereket. Már nem látja, hogy a kis unka egyszer csak eldobja az ostos makacsul topog az ágyban. Vlami más játszót keres. Egész mást. Tóth Béla 1958. július 28. szerda