Népszabadság, 1958. augusztus (16. évfolyam, 181-206. szám)
1958-08-03 / 183. szám
1958. augusztus 3. vasárnap A Népszabadság tudósítója megkért, mondjam el véleményemet az SZKP Központi Bizottságának nemrég hozott határozatáról, amely a Nagy barátság, a Bogdán Hmelnyickij és a Szívvel-lélekkel című operák értékelésében elkövetett hibák kijavításáról szól. Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani néhány gondolatomat a mai zene, különösen a szovjet zene fejlődéséről is. Kommunista pártunknak a zenéről, a szovjet művészetről és irodalomról szóló határozatai olyan láncszemek, amelyek egymással logikailag összefüggő egészet képeznek. E bölcs okmányokban világosan kifejeződött a párt és a nép figyelme, gondoskodása és művészi igényessége, továbbá, hogy a pártnak és a népnek rendkívül fontos érdeke, hogy a művészet a legkedvezőbb körülmények közt fejlődjék. Az SZKP Központi Bizottságának 1958. május 28-i határozata folytatja és tovább fejleszti a művészet lenini pártosságának alapelveit. Ez a határozat szovjet hazánk művészi alkotó erőinek konszolidálására mozgósít, ahhoz vezet és kétségtelen, hogy ez segít nekünk, a szocialista művészet munkásainak a reánk váró nagy feladatok Sikeresebb megoldásában. Tudjuk, hogy a polgári sajtóban, néhány év óta pedig egyes lengyel és jugoszláv lapokban és folyóiratokban is, olyan cikkek jelentek meg, amelyek bírálják a mi alkotói gyakorlatunkat, és azt a gondolatot vetik fel, hogy a szovjet zeneszerzők — úgyszintén az írók és a képzőművészek — tevékenységét a párt útmutatásai gúzsba kötik Szerintem rendkívül találó választ adott erre kiváló írónk, Mihail Solohov, aki a második írókongresszuson körülbelül ezt mondta: Tollunk a szívünk szavára mozdul — szívünk pedig dicső pártunké, nagy népünké. Azt hiszem, ezt senki sem mondta ki világosabban is pontosabban. A szovjet zene fejlődésének útja hosszú, bonyolult és nehéz volt. Sok öröm és alkotói siker szegélyezte, de számos sikertelenség, alkotói hiba és tévelygés is akadt útközben. Ez érthető is, hiszen muzsikánk egy új világ, egy új társadalom muzsikája, amelyet nehéz és bonyodalmas dolog létrehozni. De pártunk a nehéz időkben mindig segített. Ez történt 1948-ban is, amikor megjelent az SZK(b)P Központi Bizottságának határozata Muragyeli Nagy barátság című operájáról. Ebben a határozatban nem minden volt helyes. A közismert okoknál fogva néhány helytelen értékelés is akadt benne, s ezeket az új párthatározat most kijavította. Az 1948. február 10-i határozatban azonban az a legfontosabb, hogy a művészet és a nép kapcsolatának lenini eszméit hirdette, s a néphez közelálló, közérthető művészet haladó voltát illetően mélységesen igaz és helyes volt. Mit tagadjuk — a szovjet zene néhány művelője az első pillanatban nem értette meg e nagy jelentőségű pártokmány jelentőségét. Ilyesmiazonban megtörténhet, s természetes is, hiszen kellett bizonyos idő ahhoz, hogy a szívükbe fogadják, s teljesen megértsék a párt elgondolásainak gyakorlati jelentőségét. Ezt a gyakorlati jelentőséget az élet bizonyította be a legjobban, hiszen a határozat utáni első években a különböző köztársaságainkban új zeneszerző tehetségek tűntek fel, s a szovjet zenei élet frontja jelentékenyen kiszélesedett. A szovjet zene a szocialista művészet megingathatatlan alapelveinek megvalósítása közben nagyot fejlődött tíz esztendő alatt. Sok ragyogó zenemű született, sok tehetséges fiatal művész jelent meg a színen, s rendkívül dúsan kivirágzott a szövetséges és az autonóm köztársaságok nemzeti művészete. Hadd említsem meg például a tehetséges azerbajdzsáni zeneszerzők, elsősorban Kara Karajen bámulatra méltó sikereit. Ezek a zeneszerzők a legutóbbi évtizedben zeneművészetünk első soraiba, kerültek. Ugyanezt mondhatom a tatár muzsika sikereiről is. Ott rendkívül figyelemre méltó például egy tehetséges operaszerző, Nazib Zsiganov feltűnése, aki sikerrel gyümölcsözteti a tatár népi muzsika pentaton alapjait. Az alkotó művészek mindig új művészeti formák létrehozására törekedtek. S az alkotó munka törvényszerűsége, hogy az új gondolat új formát igényel. Az új forma keresése azonban a múlt és a jelen művészetének nagy reformátorainál sohasem torkollott a merőben új, az eszmei és érzelmi tartalomtól elszakadt kifejezési eszközök kitalálásába. Az újító művészek koruknak mindig hű gyermekei, haladó gondolkodók voltak, s szenvedélyesen szerették hazájukat és népüket. A művészi út keresésében mindig végtelenül őszinték voltak. A művészi alkotásban nem csupán a technika és a fejlődő forma lehet új. Tudjuk, hogy nem minden új forma a legjobb forma. A művészetben csak akkor indokolt az újítás, ha a megelőző művésznemzedékek által összehordott gazdag anyag alkotó továbbfejlesztésén alapul, s ha a leghaladottabb eszmeiség kifejezését, az emberiséget szolgálja. Míg a mai zene sorsáról elmélkedem, s emlékezetembe idézem mindazt a jót és lelkesítőt, ami nálunk és külföldön a jelenkori alkotásokban található, s egyben szemügyre veszem a nihilizmus meg a puszta eredetieskedés szülöttének, az absztrakt művészetnek sok furcsa, s gyakran torz jelenségét — mind szilárdabbá válik bennem a meggyőződés, hogy semmiféle művészet sem képes sikerrel fejlődni, ha elszakad a nép életétől, azoktól az izgalmas problémáktól, amelyek az emberiséget foglalkoztatják, ha elszakad a boldogságra, az alkotásra, a békére való törekvéstől, amely közös vágya a földkerekség minden emberének. E nagy létkérdés iránt egyetlen igazi művész sem lehet közömbös. E kérdésnek okvetlenül ki kell vezetniük a művészt az „elefántcsonttoronyból”. Ha pillantást vetünk a múltba: valamennyi nagy zeneszerzőt a társadalom, a saját kora iránti felelősség mélységes tudata jellemezte. Elegendő, ha megemlítem Beethoven, Schuman, Chopin, Liszt, Beilioz, Grieg, Muszorgszkij, Csajkovszkij, Rimszkij- Korszakov nevét. Ezek a nagy újítóművészek egyúttal koruk haladó emberei is voltak. Muzsikájukon a nép legjobb fiainak magasztos gondolatait és vágyait fejezték ki. Szilárdan hitték, hogy a muzsika hivatása: fényt és örömet adni az embereknek, s felébreszteni bennük az összefogásra, a barátságra való törekvést. Mélységes humanizmus hatja át Bach és Händel lélekteli és bölcs polifonikus muzsikáját. Mozart csodálatos zenéjét, Chopin és Schubert szívből jövő líráját. Glinka, Muszorgszkij, Smetana, Liszt, Bizet nép iránti szeretetét sugárzó alkotásait, Csajkovszkij, Mahler, Richard Strauss, Prokofjev, Honegger, Bartók nagy szimfonikus műveit. Ugyanerről beszél nekünk az a sok ezer gyönyörű dal, amelyet az évszázadok során a földkerekség népei alkottak. A történelmi, a földrajzi és a nemzeti elemek különbözők ugyan, de a világ igazi zenekultúrája egységes és oszthatatlan abban, hogy humanista irányú, s hogy az emberiséget a történelem útján előre vivő legjobb eszmék megvalósítására törekszik. A művésznek a társadalom iránt viselt felelőssége különösen nagy manapság amikor a zene hallgatóinak köré a rádióhallgatók millióival példátlanul megnövekedett, s amikor a nemzetközi helyzet feszültsége parancsolóan követeli, hogy válaszoljunk az aggódó gorldii kérdésre: „Kivel tartotok, kultúra mesterei?” De éppen az utóbbi években azt tapasztalhatjuk, hogy Nyugaton sok zeneszerző el akarja magát szigetelni a széleskörű hallgatóságtól, az úgynevezett „új zene“ úgynevezett „műértőinek“ igen szűk körébe kíván zárkózni, s alkotó munkádat, valamint a zeneszerzés-technika alapjait szembe akarja állítani a klasszikus és a romantikus muzsika minden nagy vívmányával, mindazzal, ami a muzsikát embermilliók számára teszi vonzóvá. Érthetetlen, mit akarnak mondani nekünk a magukat büszkén „élcsapatnak" nevező zeneszerzők, akiknek tollából szokatlanul bonyolult és furfangos partitúrák kerülnek ki, amelyekben a „hallgató hangok" — vagyis a matematikai pontossággal kiszámított szünetek játsszák a főszerepet, míg a hangjegyek csupán „a szünet korlátozójának" szerény funkcióját töltik be. Az úgynevezett „puentilisták” — Pierre Boulez és Karlheinz Stockhausen — műveire, a „Struktúra" és az „1. sz. kontrapunkt" című szerzemények kottáira gondolok, amelyeket nemrég néztem át. Pedig ezek még nem is az absztrakt technika legfrissebb újdonságai. Mert van „konkrét zene" is, ahol a zeneszerzői „alkotás" alapanyaga már nem a zenei hang, hanem különböző kombinációkban magnetofonszalagra vett mindenféle zörejek Nem azt kifogásolom, hogy Franciaországban, Nyugat, Németországban és Olaszországban néhány fiatal zeneszerző kísérletekkel foglalkozik. Csak hadd kísérletezzenek. Ezektől a kísérletezőktől még nem kell félnie a világ közvéleményének. A „puentilizmus”, a „konkrét zene”, az „elektron-zene” ugyanis csupán kellemetlen üledék, puszta divat, amely egyáltalán nem képes befolyásolni az igazi nagy muzsikát Sokkal veszélyesebb azonban az az energikus kampány, amelyet a nyugati sajtó és rádió, a nyugati kiadóvállalatok és mindenféle zenei fesztivál rendezői évről évre e kísérletek körül folytatnak. Mindenképpen el akarják fogadtatni a közönséggel azt a téveszmét, hogy ez a „művészet” haladás közben becsmérelnek és szeretnének „kiradírozni” minden olyan zenét, amely nem fér be az absztrakt művészet antihumanista elméleteinek Prokrusztész-ágyába. A legkevésbé sem szeretném, ha a művészi kísérletezés ellenfelének tartanának. Igenis, híve vagyok a kísérletezésnek, a legmerészebb, a legváratlanabb kísérleteknek. Meggyőződésem, hogy minden művészeti újdonságnak az élet és az idő a legjobb vizsgája, mert ez biztosít — hogy úgy mondjam — természetes kiválasztódást az új irányzatok fejlődésében. Ne feledjük azonban, hogy minden kísérletnek művészi alapgondolatból, haladó eszméből, őszinte meggyőződésből kell fakadnia. Ne is próbáljon kísérletezni az a művész, akiben nincs meg ez az eszme, akinek üres a lelke, s nem érzi át a művészet társadalmi jelentőségét. Az ilyen művész számára a kísérlet csak kulissza, amely mögött elrejtőzhet, s elfüggönyözheti alkotói tehetetlenségét. Richard Strauss nagyon egyszerű és nagyon bölcs szavai jutnak most eszembe — egy fiatal atonalista zeneszerzőnek mondta: „Miért alkot atonálisan — hiszen van magában tehetség is!” S valóban, az igazi alkotótehetséggel megáldott embernek egyáltalán nincsen szüksége az említett új formák e „találmányaira", amelyek csupán annak tehetnek bizonyos szolgálatot, akinek üres a lelke... Mondanom sem kell, hogy az ilyen „kísérlet”, az ínyencek szűk körére számító effajta muzsika, különösen nálunk, a szocialista országokban tűrhetetlen, hiszen nálunk mindenben az igazi demokratizmus és népiesség a legfőbb mérték. Nagy érdeklődéssel figyelem fiatal zeneszerzőink, köztük — ahol magam is osztályt vezetek — a moszkvai konzervatórium zeneszerzés-szakos hallgatóinak sikereit. Még most is a nemrég lezajlott vizsgahangverseny hatása alatt vagyok. A műsorban három nagyon tehetséges és nagyon különböző fiatal végző zeneszerző — Siu-csan, B. Trocjuk és Karamanov — alkotásai is szerepeltek. Mindegyikük a masa módján fogott a kitűzött alkotói feladat megoldásához. Ezeknek a még egészen fiatal zeneszerzőknek a munkássága — mint csepp a tengert — tükrözi ifjú zeneszerző-nemzedékünk alkotói fejlődésének pozitív és negatív jelenségeit. Az érzelmek ifjonti áradása, a merészröptű képzelet, a saját önálló hangra való érthető törekvés náluk még olykor együtt jár a forma felesleges, mesterséges elnehezítésével, a harmonikus érdességk szándékos szaporításával (különösen Karamanovnál), noha a mű eszmei mondanivalója ezt egyáltalán nem indokolja. Én ezt a jelenséget „a művészi baloldaliság” nevű,,gyermekbetegségnek” nevezném, ami egyáltalán nem aggaszt. Bizonyos vagyok benne, hogy az élettapasztalat meg a tehetség segít majd a fiatal zeneszerzőknek, hogy magukra találjanak s a mi, szocialista felfogásunk szerint kiváló művészekké váljanak. Az ilyen jelenségek, aminekről szóltam, nem akadályozhatják a tehetséges művész alkotói fejlődését, ha hű fia népének, hű részvevője a szocializmus építésének. A tehetséges fiatal zeneszerző idővel bizonyosan „kiradíroz” majd mindent, ami akadályozza abban, hogy muzsikája szabadon és érdekfeszítően szóljon hallgatóságához — feltéve, ha túljut az ilyetén — Glinka kifejezésével élve — „megátalkodottan furfangos” művészeten. S az is bizonyos, hogy eljut „az erősen ható eszközökkel” való bölcs takarékossághoz. Egész életünk, a hazánkra váró nagy feladatok, az orosz és a külföldi klasszikus muzsika magasztos humanista hagyományai s végül, a kiváló szovjet mesterek alkotásbeli vívmányai bizonyosan jótékonyan hatnak majd az ifjú zeneszerzők szellemi fejlődésére és segítenek nekik abban, hogy kijussanak a nagy művészet tágas útjára. Mint mondottam, a szovjet zene fejlődése során nagy és nehéz utat tett meg. Büszkék lehetünk nagy, örvendetes eredményeinkre, de nem feledkezünk meg azokról a súlyos hibákról sem, amelyeket mestereink e hosszú idő alatt elkövettek. A szovjet zene alkotásai igen bonyolult történelmi viszonyok közt, a polgári modernizmus mindenféle antihumanista irányzatainak rendkívül éles megnyilvánulásai közepette születtek. Az alkotás közben elkövetett tévelygések és ingadozások a szovjet zenében is megvoltak, noha a szovjet művészet alapelvei sohasem változtak. A művészetnek az embereket kell szolgálnia. Gondolatai és törekvései tekintetében közel kell jutnia a néphez s annak leghaladóbb törekvéseit kell kifejeznie. A művészet kérdéseiről szóló öszszes pártokmányok ezeket az alapelveket védelmezték és védelmezik s a szovjet művészek gondolkodását szüntelenül a leghaladóbb eszmeiség és realizmus útjára, a nép szolgálatának útjára irányítják. Az SZKP Központi Bizottságának nemrég hozott zenei határozata ismét azt fejezi ki, hogy pártunk törődik a szovjet zenével. A zene szabad és gyümölcsöző fejlődésével. Ez a bölcs határozat a szovjet zeneszerzés ama sikereit tükrözi, amelyek világosan bizonyítják, hogy helyes a szovjet művészet alaptörvénye: szolgáld a népet, és ösztönözd az emberiség boldogságáért és szabadságáért, a békéért és a barátságért végrehajtott magasztos hőstettekre. Kabajevszkijjel együtt nemrég nagy hangversenykörutat tettünk az Altaj meg a Kuznyeck-medence városaiban. Muzsikánkat munkások, falusi dolgozók és értelmiségiek hallgatták, s bebizonyították hogy rendkívül érdekli őket a művészetünk. Amikor a figyelem, a rokonszenv és a barátság légkörére emlékezem, amely ezeken a találkozásokon uralkodott, szeretnék mélyen meghatóini népünk előtt, újra szívembe vésve, hogy a művészt a néppel való szoros kapcsolat gyarapítja, s ihleti új alkotói beteljesülésre. Az SZKP Központi Bizottságának 1958. május 28-i határozata teljesen helyreállítja a művészet pártirányításának lenini alapelveit, amelyektől tíz évvel ezelőtt a Muragyeli-operáról szóló határozatban eltértek. Ezt az új határozatot az élet diktálta, amely az egyes szovjet zeneszerzők munkájának értékelésében már régesrég végrehajtotta a korrekciót. Ez különösen a párt XX. kongresszusa után vált világossá számunkra. Természetes, hogy országunk valamennyi muzsikusa a szocialista művészet örvendetes és lelkesítő eseményeként fogadta az új határozatot. Valamennyiünket az a vágy hevít, hogy a párt gondoskodására új művekkel, új nagy tettekkel válaszolhassunk. Érezni akarjuk, hogy amit teszünk, az szükséges és hasznos; segíteni akarunk munkánkkal a közös ügyben, a kommunizmus építésében. A művészetnek nincs joga az elmaradásra! Végül szeretném ezúton is forrón üdvözölni a Magyar Népköztársaság zenei életének minden részvevőjét. Ismerem a mai magyar muzsikát, különösen a két,kiemelkedő mester — Bartók Béla és Kodály Zoltán — alkotásait, s ezért mondhatom: szilárd meggyőződésem, hogy Magyarország tehetségekben gazdag nemzeti zeneszerzői iskolája ma is és a jövőben is méltán tölt be mind nagyobb szerepet a világ zeneművészetének fejlődésében. A magyar népi zene rendkívül eredeti, zamatos dallamokban bővelkedik és szokatlanul sajátos és jellegzetes ritmikája van. A magyar zenekultúrát mindig az jellemezte, hogy mélyen gyökerezik a nemzeti talajban. A szocializmus útjára tért új Magyarország életének hatására új rügyek is kipattantak rajta, s most vannak fejlődésben. Egész telkemből, egész szívemből nagy és sokoldalú alkotói sikereket kívánok magyar barátaimnak a testvéri Magyar Népköztársaság zenei kultúrájának építésében. Gondolatok a muzsikáról !rta: Aram Hacsafurjan (Zádor István rajza) népszabadság 11