Népszabadság, 1958. augusztus (16. évfolyam, 181-206. szám)

1958-08-03 / 183. szám

1958. augusztus 3. vasárnap A Népszabadság tudósítója megkért, mondjam el véle­ményemet az SZKP Központi Bi­zottságának nemrég hozott hatá­rozatáról, amely a Nagy baráts­­ág, a Bogdán Hmelnyickij és a Szívvel-léle­kkel című operák érté­kelésében elkövetett hibák kijaví­­tásáról szól. Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani néhány gondolatomat a mai zene, külö­nösen a szovjet zene fejlődéséről is. Kommunista pártunknak a ze­néről, a szovjet művészetről és irodalomról szóló határozatai olyan láncszemek, amelyek egy­mással logikailag összefüggő egé­szet képeznek. E bölcs okmányok­ban világosan kifejeződött a párt és a nép figyelme, gondoskodása és művészi igényessége, továbbá, hogy a pártnak és a népnek rend­kívül fontos érdeke, hogy a mű­vészet a legkedvezőbb körülmé­nyek közt fejlődjék. Az SZKP Központi Bizottságának 1958. má­jus 28-i határozata folytatja és tovább fejleszti a művészet lenini pártosságának alapelveit. Ez a határozat szovjet hazánk művészi alkotó erőinek konszolidálására mozgósít, ahhoz vezet és kétség­telen, hogy ez segít nekünk, a szocialista művészet munkásai­nak a reánk váró nagy feladatok Sikeresebb megoldásában. Tudjuk, hogy a polgári sajtóban, néhány év óta pedig egyes len­gyel és jugoszláv lapokban és fo­lyóiratokban is, olyan cikkek je­lentek meg, amelyek bírálják a mi alkotói gyakorlatunkat, és azt a gondolatot vetik fel, hogy a szovjet zeneszerzők — úgyszintén az írók és a képzőművészek — tevékenységét a párt útmu­tatásai gúzsba kötik Szerin­tem rendkívül találó választ adott erre kiváló írónk, Mihail So­­lohov, aki a második írókong­resszuson körülbelül ezt mondta: Tollunk a szívünk szavára moz­dul — szívünk pedig dicső pártun­ké, nagy népünké. Azt hiszem, ezt senki sem mondta ki világosabban is pontosabban. A szovjet zene fejlődésének út­ja hosszú, bonyolult és ne­héz volt. Sok öröm és alkotói si­ker szegélyezte, de számos siker­telenség, alkotói hiba és tévely­gés is akadt útközben. Ez érthe­tő is, hiszen muzsikánk egy új világ, egy új társadalom muzsiká­ja, amelyet nehéz és bonyodalmas dolog létrehozni. De pártunk a ne­héz időkben mindig segített. Ez történt 1948-ban is, amikor meg­jelent az SZK(b)P Központi Bi­zottságának­ határozata Mura­­gyeli Nagy barátság című operá­járól. Ebben a határozatban nem minden volt helyes. A közismert okoknál fogva néhány helytelen értékelés is akadt benne, s eze­ket az új párthatározat most ki­javította. Az 1948. február 10-i határozatban azonban az a leg­fontosabb, hogy a művészet és a nép kapcsolatának lenini eszméit hirdette, s a néphez közelálló, közérthető művészet haladó vol­tát illetően mélységesen igaz és helyes volt. Mit tagadjuk — a szovjet zene néhány művelője az első pillanatban nem értette meg e nagy jelentőségű pártokmány jelentőségét. Ilyesmi­­azonban megtörténhet, s természetes is, hiszen kellett bizonyos idő ahhoz, hogy a szívükbe fogadják, s tel­jesen megértsék a párt elgondo­lásainak gyakorlati jelentőségét. Ezt a gyakorlati jelentőséget az élet bizonyította be a legjobban, hiszen a határozat utáni első években a különböző köztársasá­gainkban új zeneszerző­ tehetségek tűntek fel, s a szovjet zenei élet frontja jelentékenyen kiszélese­dett. A szovjet zene a szocialista művészet megingathatatlan alap­elveinek megvalósítása közben nagyot fejlődött tíz esztendő alatt. Sok ragyogó zenemű született, sok tehetséges fiatal művész je­lent meg a színen, s rendkívül dú­san kivirágzott a szövetséges és az autonóm köztársaságok nemzeti művészete. Hadd említsem meg például a tehetséges azerbajdzsáni zeneszerzők, elsősorban Kara Ka­rajen bámulatra méltó sikereit. Ezek a zeneszerzők a legutóbbi évtizedben zeneművészetünk első soraiba, kerültek. Ugyanezt mond­hatom a tatár muzsika sikereiről is. Ott rendkívül figyelemre méltó például egy tehetséges operaszer­ző, Nazib Zsiganov feltűnése, aki sikerrel gyümölcsözteti a tatár népi muzsika pentaton alapjait.­­ Az alkotó művészek mindig új művészeti formák létrehozá­sára törekedtek. S az alkotó mun­ka törvényszerűsége, hogy az új gondolat új formát igényel. Az új forma keresése azonban a múlt és a jelen művészetének nagy reformátorainál sohasem torkol­lott a merőben új, az eszmei és érzelmi tartalomtól elszakadt ki­fejezési eszközök kitalálásába. Az újító művészek koruknak mindig hű gyermekei, haladó gondolko­dók voltak, s szenvedélyesen sze­rették hazájukat és népüket. A művészi út keresésében mindig végtelenül őszinték voltak. A mű­vészi alkotásban nem csupán a technika és a fejlődő forma lehet új. Tudjuk, hogy nem minden új forma a legjobb forma. A művé­szetben csak akkor indokolt az újítás, ha a megelőző művész­­nemzedékek által összehordott gazdag anyag alkotó továbbfej­lesztésén alapul, s ha a leghala­­dottabb eszmeiség kifejezését, az emberiséget szolgálja. Míg a mai zene sorsáról elmél­kedem, s emlékezetembe idézem mindazt a jót és lelkesítőt, ami nálunk és külföldön a jelenkori alkotásokban található, s egyben szemügyre veszem a nihilizmus meg a puszta eredetieskedés szü­löttének, az absztrakt művészet­nek sok furcsa, s gyakran torz jelenségét — mind szilárdabbá válik bennem a meggyőződés, hogy semmiféle művészet sem ké­pes sikerrel fejlődni, ha elsza­kad a nép életétől, azoktól az iz­galmas problémáktól, amelyek az emberiséget foglalkoztatják, ha elszakad a boldogságra, az alko­tásra, a békére való törekvéstől, amely közös vágya a földkerek­ség minden emberének. E nagy létkérdés iránt egyetlen igazi mű­vész sem lehet közömbös. E kér­désnek okvetlenül ki kell vezet­niük a művészt az „elefántcsont­toronyból”. Ha pillantást vetünk a múltba: valamennyi nagy zeneszerzőt a társadalom, a saját kora iránti felelősség mélységes tudata jel­lemezte. Elegendő, ha megemlítem Beethoven, Schuman, Chopin, Liszt, Bei­lioz, Grieg, Muszorg­szkij, Csajkovszkij, Rimszkij- Korszakov nevét. Ezek a nagy újító­művészek egyúttal koruk haladó emberei is voltak. Muzsi­kájukon a nép legjobb fiainak magasztos gondolatait és vágyait fejezték ki. Szilárdan hitték, hogy a muzsika hivatása: fényt és örömet adni az embereknek, s felébreszteni bennük az összefo­gásra, a barátságra való törek­vést. Mélységes humanizmus hatja át Bach és Händel lélekteli és bölcs polifonikus muzsikáját. Mo­zart csodálatos zenéjét, Chopin és Schubert szívből jövő líráját. Glinka, Muszorgszkij, Smetana, Liszt, Bizet nép iránti szeretetét sugárzó alkotásait, Csajkovszkij, Mahler, Richard Strauss, Prokof­­jev, Honegger, Bartók nagy szim­fonikus műveit. Ugyanerről beszél nekünk az a sok ezer gyönyörű dal, amelyet az évszázadok során a földkerekség népei alkottak. A történelmi, a földrajzi és a nem­zeti elemek különbözők ugyan, de a világ igazi zenekultúrája egysé­ges és oszthatatlan abban, hogy humanista irányú, s hogy az em­beriséget a történelem útján elő­re vivő legjobb eszmék megvaló­sítására törekszik. A művésznek a társadalom iránt viselt felelőssége különösen nagy manapság amikor a zene hallgatóinak köré a rádióhallga­tók millióival példátlanul meg­­növekedett, s amikor a nemzet­közi helyzet feszültsége parancso­­lóan követeli, hogy válaszoljunk az aggódó gorldii kérdésre: „Ki­vel tartotok, kultúra mesterei?” De éppen az utóbbi években azt tapasztalhatjuk, hogy Nyugaton sok zeneszerző el akarja magát szigetelni a széleskörű hallgató­ságtól, az úgynevezett „új zene“ úgynevezett „műértőinek“ igen szűk körébe kíván zárkózni, s al­kotó munkádat, valamint a zene­szerzés-technika alapjait szembe akarja állítani a klasszikus és a romantikus muzsika minden nagy vívmányával, mindazzal, ami a muzsikát embermilliók számára teszi vonzóvá. Érthetetlen, mit akarnak mon­dani nekünk a magukat büszkén „élcsapatnak" nevező zeneszerzők, akiknek tollából szokatlanul bo­nyolult és furfangos partitúrák kerülnek ki, amelyekben a „hall­gató hangok" — vagyis a mate­matikai pontossággal kiszámított szünetek játsszák a főszerepet, míg a hangjegyek csupán „a szü­net korlátozójának" szerény funk­cióját töltik be. Az úgynevezett „puentilisták” — Pierre Boulez és Karlheinz Stockhausen — műveire, a „Struktúra" és az „1. sz. kontrapunkt" című szerzemé­nyek kottáira gondolok, amelye­ket nemrég néztem át. Pedig ezek még nem is az absztrakt technika legfrissebb újdonságai. Mert van „konkrét zene" is, ahol a zene­szerzői „alkotás" alapanyaga már nem a zenei hang, hanem külön­böző kombinációkban magneto­fonszalagra vett mindenféle zöre­jek N­em azt kifogásolom, hogy Franciaországban, Nyugat, Németországban és Olaszország­ban néhány fiatal zeneszerző kí­sérletekkel foglalkozik. Csak hadd kísérletezzenek. Ezektől a kísér­letezőktől még nem kell félnie a világ közvéleményének. A „puentilizmus”, a „konkrét zene”, az „elektron-zene” ugyanis csu­pán kellemetlen üledék, puszta divat, amely egyáltalán nem ké­pes befolyásolni az igazi nagy muzsikát Sokkal veszélyesebb azonban az az energikus kam­pány, amelyet a nyugati sajtó és rádió, a nyugati kiadóvállalatok és mindenféle zenei fesztivál ren­dezői évről évre e kísérletek kö­rül folytatnak. Mindenképpen el akarják fogadtatni a közönséggel azt a téveszmét, hogy ez a „mű­vészet” haladá­s közben becsmé­relnek és szeretnének „kiradíroz­ni” minden olyan zenét, amely nem fér be az absztrakt művé­szet antihumanista elméleteinek Prokrusztész-ágyába. A legkevésbé sem szeretném, ha a művészi kísérletezés ellen­felének tartanának. Igenis, híve vagyok a kísérletezésnek, a leg­merészebb, a legváratlanabb kí­sérleteknek. Meggyőződésem, hogy minden művészeti újdonság­nak az élet és az idő a legjobb vizsgája, mert ez biztosít — hogy úgy mondjam — természetes ki­választódást az új irányzatok fej­lődésében. Ne feledjük azonban, hogy minden kísérletnek művészi alapgondolatból, haladó eszméből, őszinte meggyőződésből kell fa­kadnia. Ne is próbáljon kísérle­tezni az a művész, akiben nincs meg ez az eszme, akinek üres a lelke, s nem érzi át a művészet társadalmi jelentőségét. Az ilyen művész számára a kísérlet csak kulissza, amely mögött elrejtőz­het, s elfüggönyözheti alkotói te­hetetlenségét. Richard Strauss nagyon egysze­rű és nagyon bölcs szavai jutnak most eszembe — egy fiatal ato­­nalista zeneszerzőnek mondta: „Miért alkot atonálisan — hiszen van magában tehetség is!” S va­lóban, az igazi alkotótehetséggel megáldott embernek egyáltalán nincsen szüksége az említett új formák e „találmányaira", ame­lyek csupán annak tehetnek bi­zonyos szolgálatot, akinek üres a lelke... Mondanom sem kell, hogy az ilyen „kísérlet”, az ínyencek szűk körére számító effajta mu­zsika, különösen nálunk, a szo­cialista országokban tűrhetetlen, hiszen nálunk mindenben az iga­zi demokratizmus és népiesség a legfőbb mérték.­ Nagy érdeklődéssel figyelem fiatal zeneszerzőink, köztük — ahol magam is osztályt veze­tek — a moszkvai konzervató­rium zeneszerzés-szakos hallga­tóinak sikereit. Még most is a nemrég lezajlott vizsgahangver­seny hatása alatt vagyok. A mű­sorban három nagyon tehetséges és nagyon különböző fiatal végző zeneszerző —­­ Siu-csan, B. Trocjuk és Karamanov — alkotá­sai is szerepeltek. Mindegyikük a masa módján fogott a kitűzött alkotói feladat megoldásához. Ezeknek a még egészen fiatal zeneszerzőknek a munkássága — mint csepp a tengert — tükrözi if­jú zeneszerző-nemzedékünk alko­tói fejlődésének pozitív és nega­tív jelenségeit. Az érzelmek ifjon­ti áradása, a merészröptű képze­let, a saját önálló hangra való ért­hető törekvés náluk még olykor együtt jár a forma felesleges, mesterséges elnehezítésével, a harmonikus érdességk szándé­kos szaporításával (különösen Ka­­ramanovnál), noha a mű eszmei mondanivalója ezt egyáltalán nem indokolja. Én ezt a jelenséget „a művészi baloldaliság” nevű­,,gyer­mekbetegségnek” nevezném, ami egyáltalán nem aggaszt. Bizonyos vagyok benne, hogy az élettapasz­talat meg a tehetség segít majd a fiatal zeneszerzőknek, hogy ma­­gukra találjanak s a mi, szocialis­ta felfogásunk szerint kiváló mű­vészekké váljanak. Az ilyen je­lenségek, aminekről szóltam, nem akadályozhatják a tehetséges mű­vész alkotói fejlődését, ha hű fia népének, hű részvevője a szocia­lizmus építésének. A tehetséges fiatal zeneszerző idővel bizonyo­san „kiradíroz” majd mindent, ami akadályozza abban, hogy mu­zsikája szabadon és érdekfeszí­tően szóljon hallgatóságához — feltéve, ha túljut az ilyetén — Glinka kifejezésével élve — „megátalkodottan furfangos” mű­vészeten. S az is bizonyos, hogy eljut „az erősen ható eszközökkel” való bölcs takarékossághoz. Egész életünk, a hazánkra váró nagy feladatok, az orosz és a kül­földi klasszikus muzsika magasz­tos humanista hagyományai s vé­­gül, a kiváló szovjet mesterek alkotásbeli vívmányai bizonyosan jótékonyan hatnak majd az ifjú zeneszerzők szellemi fejlődésére és segítenek nekik abban, hogy kijussanak a nagy művészet tá­gas útjára. Mint mondottam, a szovjet ze­ne fejlődése során nagy és nehéz utat tett meg. Büszkék le­hetünk nagy, örvendetes eredmé­nyeinkre, de nem feledkezünk meg azokról a súlyos hibákról sem, amelyeket mestereink e hosszú idő alatt elkövettek. A szovjet zene alkotásai igen bo­nyolult történelmi viszonyok közt, a polgári modernizmus minden­féle antihumanista irányzatain­ak rendkívül éles megnyilvánulásai közepette születtek. Az alkotás közben elkövetett tévelygések és ingadozások a szovjet zenében is megvoltak, noha a szovjet művé­szet alapelvei sohasem változtak. A művészetnek az embereket kell szolgálnia. Gondolatai és tö­rekvései tekintetében közel kell jutnia a néphez s annak leghala­dóbb törekvéseit kell kifejeznie. A művészet kérdéseiről szóló ösz­­szes pártokmányok ezeket az alapelveket védelmezték és védel­mezik s a szovjet művészek gon­dolkodását szüntelenül a leghala­dóbb eszmeiség és realizmus út­jára, a nép szolgálatának útjára irányítják. Az SZKP Központi Bizottságá­nak nemrég hozott zenei határo­zata ismét azt fejezi ki, hogy pár­tunk törődik a szovjet zenével. A zene szabad és gyümölcsöző fej­lődésével. Ez a bölcs határozat a szovjet zeneszerzés ama sikereit tükrözi, amelyek világosan bizo­nyítják, hogy helyes a szovjet művészet alaptörvénye: szolgáld a népet, és ösztönözd az emberiség boldogságáért és szabadságáért, a békéért és a barátságért végre­hajtott magasztos hőstettekre. Kabajevszkijjel együtt nemrég nagy hangversenykörutat tettünk az Altaj meg a Kuznyeck-meden­­ce városaiban. Muzsikánkat mun­­kások, falusi dolgozók és értelmi­ségiek hallgatták, s bebizonyítot­ták hogy rendkívül érdekli őket a művészetünk. Amikor a figye­lem, a rokonszenv és a barátság légkörére emlékezem, amely eze­ken a találkozásokon uralkodott, szeretnék mélyen meghatóini né­pünk előtt, újra szívembe vésve, hogy a művészt a néppel való szo­ros kapcsolat gyarapítja, s ih­leti új alkotói beteljesülésre. Az SZKP Központi Bizottságá­nak 1958. május 28-i határozata teljesen helyreállítja a művészet pártirányításának lenini alapel­veit, amelyektől tíz évvel ezelőtt a Muragyeli-operáról szóló határo­zatban eltértek. Ezt az új határo­zatot az élet diktálta, amely az egyes szovjet zeneszerzők munká­jának értékelésében már régesrég végrehajtotta a korrekciót. Ez kü­lönösen a párt XX. kongresszusa után vált világossá számunkra. Természetes, hogy országunk va­lamennyi muzsikusa a szocialista művészet örvendetes és lelkesítő eseményeként fogadta az új hatá­rozatot. Valamennyiünket az a vágy hevít, ho­gy a párt gondosko­dására új művekkel, új nagy tet­tekkel válaszolhassunk. Érezni akarjuk, hogy amit teszünk, az szükséges és hasznos; segíteni akarunk munkánkkal a közös ügy­ben, a kommunizmus építésében. A művészetnek nincs joga az el­maradásra! Végül szeretném ezúton is for­rón üdvözölni a Magyar Népköztársaság zenei életének minden részvevőjét. Ismerem a mai magyar muzsikát, különösen a két,kiemelkedő mester — Bar­­tók Béla és Kodály Zoltán — al­kotásait, s ezért mondhatom: szi­lárd meggyőződésem, hogy Ma­gyarország tehetségekben gazdag nemzeti zeneszerzői iskolája ma is és a jövőben is méltán tölt be mind nagyobb szerepet a világ zeneművészetének fejlődésében. A magyar népi zene rendkívül eredeti, zamatos dallamokban bő­velkedik és szokatlanul sajátos és jellegzetes ritmikája van. A ma­gyar zenekultúrát mindig az jel­lemezte, hogy mélyen gyökerezik a nemzeti talajban. A szocializ­mus útjára tért új Magyarország életének hatására új rügyek is kipattantak rajta, s most vannak fejlődésben. Egész telkemből, egész szívem­ből nagy és sokoldalú alkotói si­kereket kívánok magyar bará­taimnak a testvéri Magyar Nép­­köztársaság zenei kultúrájának építésében. Gondolatok a muzsikáról !­rta: Aram Hacsafurjan (Zádor István rajza) n­épszabadság 11

Next