Népszabadság, 1958. december (16. évfolyam, 285-308. szám)
1958-12-02 / 285. szám
1958. december 2. kedd NÉPSZABADSÁG Mintegy húsz százalékkal növekszik az árucsere-forgalom Magyarország és Vietnam között (Tudósítónktól.) Vasárnap este elutazott hazánkból a Dang Viet Chan kereskedelmi miniszterhelyettes által vezetett vietnami delegáció. Mint ismeretes, Magyarország és Vietnam között 1956—1960. évekre vonatkozó hosszúlejáratú kereskedelmi megállapodást és 1959-re szóló árucsereforgalmi jegyzőkönyvet írtak alá. A két delegáció közötti megállapodás értelmében szervezetté teszik az országaink közötti műszaki-tudományos együttműködést. Az egyezmény értelmében áruforgalmunk mintegy 20 százalékkal növekszik az 1958. évihez viszonyítva. Dang Viet Chan vietnami kereskedelmi miniszterhelyettes az egyezmény aláírásával kapcsolatban nyilatkozatot adott tudósítónknak. Dang Viet Chan többi között hangsúlyozta, hogy az országaink közötti megállapodás új korszakot nyit meg gazdasági kapcsolatainkban. A Magyarországtól kapott gyárberendezések, gépek, elektromos anyagok és más ipari termékek jelentős segítséget adnak a vietnami népnek szocialista gazdaságának kifejlesztésében. Gazdasági kapcsolatainkat — hangsúlyozta a miniszterhelyettes — két barát testvéri együttműködése jellemzi. A vietnami kereskedelmi delegáció hazánkból Prágába utazott, hogy hasonló egyezményeket kössön Csehszlovákiával. Az északkeleti megyéket már hó borítja Megérkezett a második hideghullám Észak- és Kelet- Európában már a múlt héten téliesre fordult az idő, egyes vidékekről mínusz 20 —40 fokos hidegeket, nagy hatásokat jelentettek. Hazánkban vasárnap reggel esett le az első „téli hó”. Az ország északkeleti megyéit 3—5 centiméter vastag, összefüggő hóréteg takarja, ami valószínűleg már meg is marad. A Kékesen és Galyatetőn 5 centiméter, Dobogókőn 4 centiméteres a hóréteg. Hétfőn még plusz 3—7 fokig emelkedett hazánkban a nappali hőmérséklet, de már több vidékről jelentettek hózáporokat. A Meteorológiai Intézet központi előrejelző osztálya szerint a második hideghullám betört hazánkba és ez meghozza az „igazi" telet. A szél valószínűleg tovább erősödik, folytatódnak a hózáporok, s a hőmérséklet általában fagypont alá száll. Valószínű hogy a meleg- és a hidegfrolt Közép-Európa felett ütközik majd, s ez esetben nagyobb havazásra is számítanunk kell. (MTI) örül a hónak ... Ami a diákokat illeti, többnyire az anyag túlzsúfoltságára panaszkodtak, arra, hogy „túl sok évszámot, nevet kell megtanulni, amit aztán, vizsga után, úgyis elfelejt az ember”. Mindenesetre, míg egyfelől teljesen világos az, hogy a tényanyag bizonyos minimumának ismerete nélkül egyáltalán nincs használható tudás — másrészt az is bizonyos, hogy a memóriát terhelő túl sok részlet rovására megy a megértésnek, az anyag megemésztésének és mindenekelőtt annak, hogy a tanuló beidegezze a tanultak alkalmazását a gyakorlatra, az önálló munka módszertanát. A másik jelenség sokkal nyugtalanítóbb volt: az ifjúságról, amely előtt megnyílt a továbbtanulás tág lehetősége , kiderült, hogy elkényeztettük. Mivel valósággal rátukmáltuk a tanulás lehetőségét, úgy érezte, hogy tanulni szívesség részéről. Elégedetlen volt, mert nem kapott még többet; avantgardizmus keletkezett soraiban, máris a társadalom vezető rétegének szerepében tetszelgett. S amikor az ellenforradalom végül is megtévesztette (meg tudta téveszteni) az egyetemisták tekintélyes részét, nyilvánvalóvá vált, hogy a felsőoktatás gépezetében számos munkás- és parasztszármazású fiatal is, ha másként is, mint azelőtt, de elszakadt, elidegenült saját szüleitől, attól a társadalmi osztálytól, amelyből származott. Vajon miért, hiszen mi nem a nép ellen neveltük, nem az úri elkülönülés szellemében oktattuk? Sokat foglalkoztattak ezek a kérdések, de addig sohasem jutottam el, hogy írjak róluk, mert csak a jelenséget, a nincsenjólt láttam, de azt nem, hogyan lehet segíteni a bajokon, mi a kiút. Márpedig enélkül írni valamiről, csak terméketlen zsörtölődés, gyakran több kárt okoz, mint hasznot. S most elolvastam az SZKP Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa téziseit a szovjet közoktatás reformjáról. Meggyőződésem, hogy ha ezekben a javaslatokban nem a sajátosan szovjet viszonyokra vonatkozó részletekre figyelünk, hanem az egész gondolatmenet felépítésére, az elvi lényegre, akkor megállapíthatjuk: hazai oktatásügyünknek ezek a legégetőbb problémái. A tézisek ugyanis valamennyi nevelési-oktatási kérdés leglényegét ragadják meg, amikor a feladatot a munkára nevelésben jelölik meg, amiből következik az életre nevelés, azaz a gyakorlatibb oktatási szervezet és módszerek alkalmazása is, a dolgozó osztályokhoz való tartozás öntudatára, a minden társadalmilag szükséges munka megbecsülésére való nevelés is. Egy olyan társadalom nevelésügye számára, amelyben az egyén legfőbb értékmérője a munka, aligha lehet gyümölcsözőbb gondolat, mint az, hogy gyökeresen szakítson a gimnáziumi-egyetemi örökségnek a kiváltságosok számára egy elvont és uniformizált ismeretanyag-halmazt nyújtó irányzatával — és helyébe általános célként tűzze ki: mindenki felkészítését a társadalom számára szükséges munkafeladatokra! Ami hazai fejlődésünk közeli, egy-két évtizedre vonatkozó perspektíváját illeti, tudomásul kell vennünk, hogy az a munka, amire fiataljainkat felkészítjük, még jórészt fizikai munka. Éppen ezért, kétszeresen is elhibázott az az oktatás, amely arccal csak „felfelé”, a felsőbb oktatási formák felé fordul. Elhibázott azért, mert nem készít fel eléggé arra a tényleges , munkára, amelyet a tanulók többsége „az életben” valóban végezni fog. S elhibázott azért, mert hamis szellemiséget sugároz. Egyrészt az oktatásból előbb kiválóak, a fizikai munkára kerülők lebecsülését, s ez átháramlik általában a fizikai munkát végzőkre is. Másrészt olyan hamis illúziókat kelt, mintha mindenki egyetemre kerülhetne s ha mégsem kerül oda, akkor vele valamilyen sérelem történt. Az a terv, amelyet a tézisek egy új, korszerű, az élettel, a termelőmunkával szorosan egybekapcsolódó oktatási rendszerrel felvázolnak, úgy gondolom — legalábbis fő vonalaiban — a mi számunkra is rendkívül vonzó és időszerű. A munka reális szemlélettel (saját képességeiknek és a társadalom adta lehetőségeknek reális szemléletével) vértezné fel a fiatalokat, akik ily módon tudatosabban választhatnák meg továbbfejlődésük irányát. S nemcsak az általános iskola felső tagozata közelebb kellene, hogy kerüljön a termelőmunkához, hanem a középiskolának is. Nem utolsó sorban a politechnikai oktatás útján el kellene érni, hogy a középiskola is közelebb álljon a termelőmunkához, mint az egyetemre való előkészítés gondolatához. Egyetemre, főiskolára is a termelőmunkából vezetne az út. Tehát nem az kerülne többe oda, mint ma még oly sokszor, akinek kedvezőbbek az otthoni körülményei, hanem az, aki több tehetségről, hajlandóságról, erősebb akaratról tesz tanúságot , aki képes megküzdeni érte. Az ilyen fiataltól joggal várható, hogy lelkiismeretesebben, eredményesebben tanul. Emellett, aki így jut egyetemre, tanulmányai közben is szüntelenül kapcsolatban lesz az élettel, nem válik hajlamossá a dogmatikus, absztrakt tanulásra, nem szakad el a dolgozó osztályoktól, nem a vizsgára, hanem az életre tanul. Ezekről a kérdésekről beszélgetve, két fő ellenvetés merülhet fel. Az egyik — a humanista kultúrát félti. Úgy gondolom, indokolatlanul. Egyrészt azért, mert természetesen a leggyakorlatibb iskolarendszerben is, fel egészen a legmagasabb fokig, lenne egy olyan vonal, amelyik a humanista kultúra művelőit neveli. Másrészt pedig azért nem, mert azok, akik a humanista kultúra jövőjéért nálunk aggódnak, szem elől tévesztik azt a tényt, hogy a mi egész kultúránk humanista, hogy míg Nyugaton comicsokkal, gengszterfilmekkel, pornográfiával és limonádéval „elégítik ki” igen nagy tömegek kultúréhségét, addig legkapósabb könyveink a klasszikusok olcsó sorozata, színdarabjaink és filmjeink a legjobb humanista hagyományokat ápolják. A humanizmus tehát nálunk nem egykét gimnáziumi esztendő kötelező tananyaga, hanem egész, egyre szélesebb tömegeket felölelő kultúránk élő tartalma. A másik ellenvetés nagyon is gyakorlati: akár egy olyan nagyvonalú fordulat, mint a szovjet terv akár egy szerényebb fordulat az „életre nevelés” felé, minden-i képpen megkövetelné a tananyag, a tanmenet általános felülvizsgá-'latát. Márpedig mondják, „veszé- lyes dolog folyton szervezni és újraszervezni”, hogy „hétszer mér-; ni, egyszer vágni” — azaz hétszer is meggondolni, de aztán: cselekedni. Megéri. Ifjúságunk és társadalmunk jövőjéről van szó. Gombó Pál Másfajta gondok Palkó mán... — Hogy nem hiszi?Nm győződjék meg róla a saját szemével! — nevet az ÜB-elnök, Soltész László. — Mégiscsak lett valami eredménye az interpellációnknak, meg persze, a sajtó többrendbeli közreműködésének is... íme a lényeg egyetlen mondatban: nincs lakásprobléma Tiszapalkonyán! Háromszor is megkérdeztem, jól hallom-e? De hogyan is ne, amikor pontosan egy esztendeje ugyanezek az emberek azzal fogadtak, hogy csordultig a pohár, és ha nagyon gyorsan nem történik intézkedés , a legjobb szakemberek itthagyják az erőművet. Elegük van a különélésből! — Más szelek fújdogálnak manapság mifelénk — szól jókedvűen Pusztai elvtárs. — Azóta 103 lakás készült el Tiszaújvároson (amely ma is „névtelen” város, ez csak amolyan ideiglenes neve), még a héten átadnak újabb 54-et, február közepéig pedig összesen 107-et! A készenléti lakótelep jórészt megvan, ez évben 88 lakást fejeznek be, amiből 54-et már átadtak. Felépült a korszerűen berendezett 66 fős legényszálló új étteremmel, presszóval, klubhelyiséggel, televízióval; az újvárosban jövő hónapban nyílik meg a napközi, s működik a négytantermes iskola 160 gyerekkel, nemrég pedig 13 ezer forint értékű berendezéssel gazdagodott az üzemorvosi rendelőnk. Mert az erőműnek végre saját állandó orvosa is van, mivelhogy az orvosnak lakást is adtak... — Hajaj! — hogy micsoda gondjai vannak ma a mi embereinknek! — szakítja félbe a felsorolást a párttitkár és megvakarja a feje búbját. — Ilyenekkel jönnek ki, hogy ő nem ide, hanem amoda akar költözni, merthogy emitt haragosa a szomszédja, a másik meg nem akar a készenlétin lakni, neki csak az újváros felel meg... a jóisten se tud itt már lassan igazságot tenni, anynyiféle „szempontot" kell figyelembe vennie... Elindulunk tehát Soltész elvtárssal „lakásnézőbe". Irány az újváros. Az országút felől már teljes díszben hivalkodnak a házak, azt hinné az ember, kész az egész telep. De erről persze még nincs szó. Hamarosan tovább nyújtózik a város jobbra is, balra is. Lesz vagy tízezer lakója is talán, hisz nemcsak az erőműviek, de a vegyikombinát dolgozói is itt találnak majd új otthonra. A 127-es épület harmadik emeletén laknak Géczi Kálmánék. Egyelőre csak Gécziné van itthon. Két szoba összkomfort, szépen berendezett. — Jaj, csak ezt ne mondja — így a feketehajú, szemrevaló fiatalasszony ■— hisz éppen az a legnagyobb bánatunk, hogy kicsi a lakás. Vennénk egy kombinált szobát — dehát nincs hova tennünk. öten vagyunk az urammal, a két gyerekkel, meg az unokahúgommal. Neki már csak a konyhában jut hely. Minden vágyunk, hogy a vállalat cserélje el a lakásunkat egy háromszobásra... —s jelentőségteljesen néz Soltész elvtársra. Az meg nevet. Ismeri már a dörgést Gécziéknél. Csakhát — nem olyan egyszerű eset ám az övék! A náluk lakó unokahúgnak, aki szintén itt dolgozik az erőműben, már felajánlottak egy kisebb lakást, de nem akarnak szétköltözni a gyerekek miatt. Mert így néhanapján mégiscsak van kire hagyni a két apróságot , ha egyszer moziba akarnak menni. Géczi 1956-ban jött ide a Mátravidéki Erőműből. Az első gépegység szerelésében már részt vett. Kazánfőgépész. — Igyekvő ember az uram — így Gécziné — ősszel a technikumba is beiratkozik — tanulni akar. Nem mondom, én is szívesen mennék, dehát a gyerekektől nem lehet... Magam is dolgozom, magam is gépész vagyok, s ezt a szakmát már jobban szeretem, mint az eredetit: fodrásznak tanultam. Aztán most alakult meg az üzemi nőtanács és van elég dolog ott, ha komolyan veszi az ember. Százhatvanöt nődolgozónk van és higgye el, annyi a gondjukbajuk, panaszuk... Most végre, elértük, hogy a női munkások is kapjanak prémiumot, ne csak a főgépészek ... Szóval, hallatjuk a hangunkat... — És még egy bánatunk van. Beázott az egyik szoba, rá az új bútorra, képzelje el... Bizony az építőknek a körmére kellene koppintani. Hanem családi tervekben aztán nálunk nincs hiány! Nemcsak bútort, rádiót is akarunk venni, olyan lemezjátszótul egybeépítettet, meg valami melegruhát télire. A pénz nagyjából meg is van rá — hisz ketten négyezret keresünk és nem esszük meg mindet... Már éppen búcsúzni akartam, amikor a pöttöm Lacika is előhozakodik „tervével” (mivelhogy egész idő alatt írni látott): „Nem kérem, tessék megírni a Télapónak, hogy hozzon nekem színes ceruzát, meg kifestőkönyvet!" És mit tehettem? Megígértem. Talán ezúton is meghallgatásra talál Lacika kérése a Télapónál... Átmegyünk az egyik úgynevezett Cs-lakásos épületbe. Kezdetben javarészt ilyet építettek — mondja Soltész elvtárs, mialatt Erőss Dánielékhez megyünk a 115-ösben. — A jövő évtől kezdve — teszi hozzá — már csak két- meg háromszobást építenek. Erősséket a konyhában találjuk: férj, feleség, meg a pöttömnyi kislány, Ilike. Három embernek ideális lakás. Szép nagy szoba, hálófülke, de külön ablakkal, és függöny választja el a nagyszobától; fürdőszoba és összes mellékhelyiség. 78 forint a bére. Erőssék nagyon örülnek neki, és úgy vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Ennél jobban már csak annak örülnek, hogy végre együtt lehetnek. — Otthonülő ember vagyok én, nem szeretem a csavargást — mondja Erőss elvtárs, és a tűzhely alól kis faládát húz elő. —• Ez az én kis „műhelyem”, borzasztóan szeretem a modellezést... — Közben a feleség már hozza is a lakás büszkeségeit: egy plexiüvegből készült, remekbeszabott kis TU—114-et; művészi munka, 86 óra „fekszik” benne; úgy van kiszabva, fűrészelve, pontosan illesztve valamennyi alkatrésze; aztán egy másik kis repülőgéppel díszített fényképállvány, s végül gyönyörű, tarka rózsacsokor, vázában — kovácsolt vasból! Olyan nehéz, hogy alig bírom megemelni — Az egyik születésnapomra kaptam a férjemtől — szól büszkén az asszonyka — most meg egy Ganz diesel-motorvonatot fog csinálni Ilikének... — Alig várom már, hogy megalakuljon a modellező szakkör bent az üzemi MHSSZ-ben — veszi át a szót ismét a férj. Aztán berlini élményeiről kezd mesélni. A nyáron ugyanis jutalomképpen két hetet az NDK-ban töltött... Jávorszkiéknál egészen más a gond. Szép, napfényes, háromszobás lakásba költöztek nemrég a 145-ös tömbben, öt apró gyerek van a családban. — Cselédember fia vagyok — mondja Jávorszki elvtárs — s örülök, hogy idáig felküzdöttem magam. Most turbinalakatos vagyok. Képzelheti, mit jelentett nekünk a különélés, ekkora családdal. Majd 9 évig tartott... A legkülönbözőbb helyeken megfordultam. Most végre emberi módon lakunk. Igaz, a bútorunk szegényes, magyarán szólva: egyelőre még nincs mit tenni a nagy lakásba. De majd lesz! Jövőre az asszony is elmehet dolgozni — már előjegyezték az üzemben — addigra az óvoda is megindul. A két nagyobbik meg iskolába jár, ők meglesznek addig magukban, míg az anyjuk hazajön, így az egyik keresetet majd félretesszük, s az élelmen is megspórolunk valamit, mert Szabolcsban még van egy kis földem. Onnan is csurran-cseppen valameny*nyicske... — Hogy miért jöttem pont ide? Itt születtem pár kilométernyire — Polgáron. Itt akarok élni ezen a fertályon...* Nagyot fordult itt egyetlen esztendő alatt az élet sora. Távol a családtól — már alig néhányan élnek. Emberibben, kulturáltabban ► élnek végre azok, akik vállalták ► a kezdet nehezét, keservét. Hogy ► van még gond és baj? Ki tagad► na? Ám mégiscsak másfajta gon► dók, bajok ezek, mint azok egyikét évvel ezelőtt És ne haragudjanak meg se Gécziék, se Jávorszkiék, ha a magam részérőlszívből örülök ezeknek a másfajta gondoknak... t Terényi Éva