Népszabadság, 1959. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-13 / 215. szám

-£ _= EJ sí£: ^ £L- £==r- = == .-n Li- -rái' ~L ~ r-=r [smmwiBMjm ízmmímirm? 1959. szeptember 13. BÚCSÚ BÖLÖNI GYÖRGYTŐL Földessy Gyula: ADY BARÁTJA Mélységesen megdöbbentett Bölöni Györgyünk váratlan elhunyta. Régi, bensőséges barátság fűzött hozzá csaknem három évtized óta. Kezdettől állandó figyelemmel kísértem egész közéleti munkásságát: politikai és szociális s képzőművészeti írásait. És amikor 1911 őszén bensőbb ismeretségbe kerültem Adyval, Bölönivel is gyakrabban találkoztam. Egyre rokonszenvesebbé tette őt előttem, hogy Ady mindig a legmelegebb hangon beszélt róla. S amikor a Nyugat 1912 nyarán kezdte megjelentetni Ady Margita élni akar című verses regényét — ennek második darabjában nagy megbecsüléssel, meleg szeretettel szólt a „finom, hallgatag György jogász úrról”. Később, mikor megtudtam, hogy a XIX. század első felének nagy költője, kritikusa és esztétikusa, Kölcsey Ferenc dédnagybátyja volt Bölöninek — az is eszembe ötlött, hogy Bölönink a vérségen túl lelkileg is jussolt nagy ősétől. Bölöninek igen nagy érdeme volt, hogy Adyt élete legválságosabb idejében, párizsi súlyos megbetegedésekor baráti szeretetével, gyámolításával gondozta, vigasztalta. — Az igazi Ady című könyve nélkülözhetetlen forrásműve Ady életfolyásának és az ősi Adycsalád történetének, s ezenfelül bőséges tudnivalókat nyújt általában véve egyes Ady-művek keletkezéséhez. — Múlhatatlan értékű műve, a Hallja kend, Táncsics! című terjedelmes könyve is, melynek megírására Ady Emlékezés Táncsics Mihályra című költeménye adhatott ösztönzést. Általánosan ismert Bölöni nagy terjedelmű közéleti szereplése. Fáradhatatlan buzgósággal látta el igen sok vállalt kötelességét. Főszerkesztője volt az Élet és Irodalom című hetilapnak, elnöke az Irodalmi Tanácsnak és a magyar Pen Clubnak és mindenekelőtt és fölött törhetetlen híve a marxi- leniai ideológiának. Nemzedéke, s az utána következők nem felejtik emlékét. Fodor József: GYARLÓ SZAVAK A HALOTTRÓL Miféle rejtelmes és komor rendező rendezte ezt így, ilyen drámaian tervszerű pályafelosztással, új és új hősi szakaszokkal — és a roppant játékban, a már elvégzett munka és annak újabb fordulója közt, a pályafutó előtt a sorompót ilyen döbbenetesen hirtelen lecsapásával?! Itt a kezemben a meghívó az Irodalmi Tanács ülésére, amelyben a közeli időben megalakuló Írószövetség dolgainak tárgyalására hív meg „Bölöni György s. k. elnök.” Még friss a levélen az aláírás. S a két és fél esztendős és megbízatását befejező tanács utolsó összejövetele halott elnökének tisztelgő gyászülés lesz... Talán úgy gondolta ez a Sors, ez a mi szeretett bátyánkat, nyugtatónkat és lelkesítőnket előlünk ily egyszerre elrántó Valami, hogy Bölöni Györgyöt, miután annyit tett, ami hét embernek is sok, és ezt az öröktűz-embert a tevékenység nélküli nyugalmas életre nem volna képes rávenni másként, hát ilyen módon vonja ki a sorból, hogy végre megpihenjen? Vagy úgy ítélte ez a Sors, hogy Bölönink elvégezte, amit tennie adatott, és a keservesen megkavarodott magyar irodalmi világot, aválság, sivárság, oktalan oppozícióskodás évei után abba a helyzetbe hozni segített, hogy ennek az irodalomnak immár új világa kezdődhet, amelybe azonban — hogy egy régi mitikus, képet idézzek — a keresés és hánykódásos pokol nehéz esztendei után csak belenézhetett ő, de az abban való tevékenység már csak az eszmehű tanítványoknak és harcosoknak adatott?! Üres szavak, badar rendezés, bolond játék ... Bölöni felkel, frissen, végigolvassa az újságokat, megállapítja, hogy a Pen Clubról szóló tudósítás bennük van, majd reggelizik, leteszi a kávéscsészét — és aztán a következő pillanatban átlép oda, ahova élve nem követheted, szárnyalj át bár ezer világokat... Hetvenhét évet számolt, de mint szellemi jelenség, ereje javában volt. Hetvenhét évével is, bizony korán ment el Bölöni György. Ahogy, mint irodalmunk új kibontakozása elképzelhetetlen lett volna, visszafelé nézve, eme ember nélkül — aki mint valaki mondta: „ha nem lenne, ki kellene találni” — ugyanúgy érezzük, hogy abban is, ami ezután jön, számunkra pótolhatatlan. Nem ünnepien akarok róla írni, nem, mint barát és munkatárs, csak emlékezni akartam. Nekem második szellemi apám volt (az első, Mikes Lajos után). Nehéz esztendőimben, amikor úgy találtatott, hogy ne írjak, ő támogatott (az irodalom egy részét velem együtt) és bizony sok kellemetlen perce is akadt az irodalmat és embereket elfogulatlanul látó Gyuri bácsinak miattunk és miattam. Milyen „jó ember” volt, milyen egyszerű, majdnem gyerekes, hogy részt tudott venni, miként a harcok, viták nagy pátoszában, ugyanúgy a játékos mulatságokban. Két nappal ezelőtt azt beszéltük meg, hogy elmegyünk egy új vendéglőbe, a Várba, ahol „jó bort mérnek” és ott megbeszéljük „a lap” problémáit. Mert mindig volt valami probléma, csak a saját életének kérdése nem számított neki semmit. Tiszta ember volt, mint a víz kristálycsöppje, önfeláldozó, önzetlen, tűrő, de elveiben, szókimondásában rettenthetetlen. Az életveszélyt is vállalta, ha arról volt szó, hogy nézeteit a világ előtt megvallania kell. Mint tette 1956 késő őszén, sokak által, konjunktúralovagok által legyalázva, lepiszkolva néhányadmagával. Csodálkozzunk rajta? Az ő egyenes lelkének, a felfogáskövetkezményekkel nem törődő vállalása, természetes volt. Csak most látjuk, jó néhányan, milyen jó volt nekünk, amíg ő itt volt közöttünk. Tudtuk, van egy ember, akire mindent rá lehet bízni, mindenben helytáll, itthon vagy a nagyvilágban. Akire az ember, a legerősebb is köztünk, valahogy vállal támaszkodott. Az illető maga tán erre nem is gondolt (óh, túl természetesnek vettük, hogy ez így van és hogy ő van) és ő maga sem érezte ezt. Igen, ő maga sem tudta (óh, lemosolyogta volna e tudatot magában) és más sem, hogy ez a kicsi ember nagy volt... Jankovich Ferenc:BÖLÖNI GYÖRGYRŐL Alig pár napja, mikor a nyári idő után — ha más-más tájakról és vizekről is —, de újra csak egy tető alá sodort bennünket a hazai irodalmi gond, megint nyitva maradt kérdésekkel, sőt — véletlenül — elköszönés és kézfogás nélkül váltunk el egymástól. Fájó, sajnálatos körülmény ez most számomra, aki az utóbbi években közelebbi — és olykor egészen közeli — tanúja lettem Bölöni György igen-igen nagy vállalkozásának és sok becsületes törekvésének. De ki gondolta volna akkor, hogy ez volt utolsó találkozásom ezzel a mindig friss, fürge, rugalmas és természetétől fogva kedves öregemberrel, akihez hasonlót ritkán látni? Kora reggeltől késő estig szinte együtt élt, kanyargott és száguldozott bogárszerű, kopottas kis gépkocsijával, mely évtizedek óta, mint valami szerves alkatrésze nőtt hozzá, annyi helyen fordulva meg s anynyi irodalmi vonatkozású ügy tömkelegét intézve és szorgalmazva napról napra, amennyire csak idejéből kifutotta. Mert ez a kis öregember, ezernyi gonddal terhelkezve is, még az a fajta volt, aki mindig mindenre ráért. Pihenés? Nevetségesen ható kérdés az ő esetében. Még ebéd, sőt vacsora közben is, meg kedélyes órái közben is, szüntelenül az irodalmi életet kitevő problémák kötötték le minden figyelmét. Magát zúzva-vetve, tört valami jeget, mint valami belső parancsra. Mokány, és modern felfogású, de volt benne valami régivágású is. Karaktere Erdélyből szakadt, majd utóbb Párizsban érlelődött s vette fel máig érvényes humanista-kommunista jellegzetességeit. Egyéniségében még ízlelgetni lehetett a századforduló és a századelő emlékeit. Érintkezéseinkkor sokszor jutott eszembe az a tömör és történelmi ízű jellemzés, mellyel barátja, Ady. Gyulayt illetgette: a „kis úr” ... Hasonló kemény kötésű legény volt ő is élete s cselekedetei java részében, de azt hiszem, hogy Gyulay Pál sokkal mogorvább, humortalanabb ember lehetett, aminthogy kritikusabb is: kedélyéből hiányzott a Bölöniféle feloldódás. Volt valami, ami még a régi, gondtalanabb világ aranyfüstjeként maradt meg, ízelítőül jellemében, ha meg is tagadta és meg is vetette Adyval együtt annak a világnak úgynevezett történelmi előjogait. Aránylag rövid időn át ismertem, s bárhogy nézzem, kellemes ember tudott lenni, s hozzáteszem, a magánéletben még talán sokkal kellemesebb ember, mint a hivatalban. Ott se volt kellemetlen munkatárs, sőt nagyon is tapintatos, sokoldalú, előzékeny, és ha kellett, felemelkedett szellemű — sohasem haragudott meg arra és nem irtotta ki mindjárt a föld színéről, aki nem értett vele egyet, és meg tudta gondolni, becsülni, sőt bocsátani az ellenvéleményeket is. Úgy látszik, Ady mellett bőven nyílhatott alkalma elmélyíteni ezeket a megértő, jó tulajdonságokat. Meggyőződéses, hites ember volt a maga kommunista világában, de sosem türelmetlen. Most utóbb már inkább öregember volt, aki Ady rendelése szerint szerette és szívből megérteni igyekezett a fiatalokat, ha ez a megható öregúri hév néha tévedésbe és elfogultságokba is ejtette. Ember volt, akire a sors roskasztó nehéz szerepet ejtett, de amit a saját akaratából és belátásából vállalt, az becsületes volt, és a mostoha körülményekkel győzködve is (és maga kárát nem tekintve) igyekezett azt férfiasan véghez vinni. Humanista magatartása elkísérte őt egész halála napjáig, és ritka szép vonása maradt világnézeti meggyőződésének, emberi jellemének. Ady Endre: KÉT KURUC BESZÉLKET Kedves Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek. Tyukodi pajtásom, És a brigadéros Ne siess strázsára: Zászlót hurcol értünk Mért siessünk, holott megnőtt S az urak majd kockát dobnak, Magunkféle ködmönösnek Hulljon-e vagy ne hulljon már Mostanán az ára. A mi dühödt vérünk. Eddig verekedtünk Hallottam, Krajnában S csak mi verekedtünk. S messze Franciában Nemes urak fognak most már ÍgV mulatnak pártosícodva Pártot ütni, verekedni őszkor porral vadat űzve * Szegény mihelyettünk. Nagyurak hiában. Most már nagyon jó lesz, Pedig eddig szép volt, Nem póri, nem véres: Rákóczi úr tudta, Nemes urak értenek jól Hogy és just is, és hogy mégis A finomabb fringiához Merre van a föld népének S az egymás fejéhez. Boldogságos útja, Tollasuk szerb hajcsárt, Tyukodi pajtásom, Tisza-urat bántni, • Én vérem kilobban. Ha császárhoz, grófhoz állott, Jó dolga lesz a császárnak. Paphoz, némethez, komiszhoz. Úrék se járnak rosszul, de El tudtuk találni. Nekünk se lesz jobban. Ám Kártévő úrnak He siess: ital-bor Hozzánk jönni kellett. Ráfér a szegényre, ördög vigye, pártunk fogni Tár fölvidul országunkra S vezérkedni a lőcsei Valamikor jobbjainak Brigadéros mellett. Elfecsérlett vére. Nincs itt nekünk dolgunk, Ez az urak dolga S Bécsben s itthon már megszokták: Úr aratja s elaratja, Mit vetett a szolga. (1914) Megnyílt a Korea művészete cím kiállítás (Tudósítónktól.) Szombaton délben a Műcsarnokban megnyitották a Korea művészetét bemutató kiállítást. Az ünnepségen megjelent Kisházi Ödön munkaügyi miniszter és kulturális életünk sok képviselője, ott volt Hon Don Cser, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete és a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja. Dénes Leó, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének alelnöke köszöntötte a vendégeket, majd Mihályfi Ernő, az Elnöki Tanács tagja mondott megnyitó beszédet. A hat esztendővel ezelőtt Budapesten rendezett tárlat képeit, szobrait a háborúból hozták. A megrendítő hatású, drámai hitelességű művekből kibontakozott az egész koreai háború története. Azóta hat év telt el, a képek tematikája is megváltozott. Most építésről számolnak be a művészek: gyárak munkájáról, olvasztárokról, hidak helyreállításáról, sok örömről, vidám asszonyokról, gyerekekről és arról, hogy a hős visszatért falujába, otthonába. A megnyitó beszéd után a jelenlevők megtekintették a tárlatot, amelyen több mint 250 különböző alkotás mutatja be a népi Korea művészetét. A gazdag, változatos képanyag között látható a másfélezer év előtti Kogurjakorszakból való fal- és mennyezetfestmények négy másolata, s mintegy negyven mű képviseli a hagyományos nemzeti stílusú — tusrajzú — festészetet. Ezenkívül csaknem félszáz realista törekvésű olajfestmény és ugyanannyi szobor látható a kiállításon. Az évezredes múltú iparművészet alkotásai közül százhúszat mutat be a tárlat, amelyeknek anyagát részben a szocialista országok moszkvai biennáléján, részben pedig a közelmúltban Berlinben kiállított művekből válogatták össze. Zoran Szak szobra: Tömeggyilkosság. Hazaérkezett Bukarestből az Állami Operaház balettegyüttese A román fővárosban nagy sikerrel szerepelt az Állami Operaház 64 tagú balettegyüttese. A művészek szombaton a műszaki csoporttal együtt, négy különrepülőgépen hazaérkeztek Budapestre. Fogadásukra megjelent a Ferihegyi repülőtéren Rózsa Irén, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének főtitkára, a Művelődésügyi Minisztérium, az Állami Operaház több képviselője. Nádasi Ferenc, az Operaház balettigazgatója a bukaresti vendégszereplésről elmondotta, hogy öt estén léptek fel a bukaresti ál lami Opera- és Balett Színházban, de nem tudták eldönteni — mondotta —, melyik előadásuknak volt nagyobb sikere, minden estén hatalmas tapsvihar zúgott fel a nézőtéren, s a művészeknek tizenötször-hússzor is meg kellett jelenniük a függöny előtt. (MTI)