Népszabadság, 1959. október (17. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-30 / 255. szám
1959. október 30, péntekÉPSZAKADSAG Az Eötvös Loránd Tudományegyetem újságjában, az Egyetemi Lapokban vita indult az ifjúságról, szerepéről a szocializmus építésében, a régi világ eszmei és morális hatásáról, amelyet le kell küzdeni. A vita ezzel a nem szerencsés, jeligével kezdődött: „Dühöngő ifjúság ’. Osborne angol szerző egyik darabja viseli e címet. E darab a kiúttalanságukban dühöngő angol fiatalokról szól, s a vitázók „alkalmazni's kívánták tanulságait ..magyar viszonyokra”. Nyerges András elvtárs, a vita kezdeményezője megállapítja, hogy „dühöngő" fiatalok „ma már mindenütt élnek”. Ilyen nálunk a huligánkodó, valamint az a „valláserkölcsi alapon" álló jámbor fiatal, akit egyben „szocialista kispolgárinak nevez. Az utóbbit tekinti „átlagos hallgatóinak. Szerinte az „átlagos” hallgató: „szocialista lesz, mert kapni mindent a szocializmustól kap, kispolgár lesz, mert adni semmit sem akar majd". Véleménye gyökerében hibás. Egyrészt senkit nem tesz szocialistává pusztán az, hogy mindent a szocializmustól kap, másrészt a kispolgárnak nem általános tulajdonsága az, hogy „adni semmit sem akar”. Az élősdiek tulajdonsága ez. A kispolgár általában szűklátókörű ember, aki az egyéni érvényesülés útját keresi; önzéssel, karrierizmussal és más káros tulajdonsággal gyakran az élősdiségre való hajlammal is terhelt. Ugyanekkor a kispolgár dolgozó ember, a munka embere, aki fogékony a legnemesebb emberi tulajdonságok iránt. Tehát a jó és arossz tulajdonságok keverednek benne. A főiskolások a munkára készülő, tanuló ifjak. Köztük is vannak, akik ma még nagy részben a kispolgári gondolkodásmód rabjai. De vajon ők valamennyien nélkülözik az alkotás iránti nagyszerű emberi vágyat? Talán az ő keblüket nem hevítik nemes emberi szenvedélyek, amelyek kellő tudattal párosulva legyőzhetik a rosszat, a gyarlóságot? Építsünk a jó tulajdonságokra, fejlesszük azokat és ugyanakkor szívósan küzdjünk a rossz ellen. Ez vonatkozik természetesen a munkások s az egész dolgozó nép szocialista átnevelésére is. Megnyerhetjük-e a ma még kisebb-nagyobb mértékben kispolgári szemléletű, de munkára készülő tanuló fiatalokat a szocializmus ügyének, ha csak az emberi gyengeségeket látjuk meg bennük? Aligha, így csak mélységes bizalmatlanság rabjává válhatunk és bizalmatlanságot ébresztünk. Szenvedélyesen ostorozni lehet és kell a rosszat, de legyünk bizalommal azok iránt, kiknek szocialista átneveléséért küzdünk. A „szocialista kispolgárság’' nem szerencsés fogalmának csak annyiban van mégis értelme, hogy a kispolgárság — s a tanuló ifjúság kispolgári beállítottságú része is — növekvő mértékben rokonszenvez a szocializmussal, bár a helytelen gondolkodásmódtól nehezen és lassan szabadul meg. Lassabban, mint szeretnénk. Helytelen és megengedhetetlen azonban pl. az „átlag” hallgatónak a szocializmus iránti rokonszenvét csupán azzal magyarázni, hogy az állam 86 ezer forintot fordít az ő taníttatására, ingyenes oktatást, ösztöndíjat, sokuknak kollégiumi szállást, kedvezményes étkezést biztosít. Lehetnek egyesek, akik számára az állam csak fejőstehén és miközben segítségét élvezik, ocsmánysággal fizetnek érte. De ilyenek csak elvétve akadnak. Azok a fiatalok, akiket 1956- ban — a régi hibák ügyes felhasználásával és alattomos nacionalista hangulatkeltéssel megzavartak — többségükben becsületes szándékúak. Egy részük, s gondolom, hogy a nagyobbik részük felismerte tévedéseit és megtévesztőinek gonoszságát, s ezt nyíltan és őszintén megmondta. Ők pontot tettek arra, amiért különben sem őket terhelte elsősorban a felelősség. Mások viszont inkább kikerülték a tévedés nyílt elismerését, inkább „kimagyarázni” igyekeztek azokat. Ez nehezíti számukra a tanulságok levonását, az előrehaladást. De róluk sem állíthatjuk, hogy a szocialista fejlődés eredményei, tapasztalatai nem hatnak gondolkodásukra. Hatnak, de lassabban. Ezért nehezebben szabadulnak meg a polgári és kispolgári szemlélettől. Pedig ők is fogékonyak az új iránt. Ők is örülnek az ország fejlődésének és óhajtják a gyorsabb előrehaladást. De nemcsak az új iránt fogékonyak, hanem sok régi iránt is, ami viszszahúzza őket, fékezi politikai és erkölcsi fejlődésüket. Fogékonyak az olyan kispolgári hangulatok iránt is, amelyek a pillanatnyi érdekeknek, vagy éppena látszólagos pillanatnyi érdekeknek hódolva, a közösség érdekeivel szembeállítják az egyéni érdekeket, így fejlődik ki a karrierizmus, a cinizmus, és annyi káros tulajdonság, amely igen gyakran jó emberi vonásokkal, a hivatás szeretetével, alkotni vágyással, éppen ezért a szocialista fejlődés iránti rokonszenvvel és — bármilyen ellentmondásos — áldozatkészséggel is párosul. E jó tulajdonságok viszont csak akkor győzik le a rosszat, ha tudatukban a szocialista fejlődés iránti rokonszenv szilárd kommunista meggyőződéssé fejlődik. A KISZ-nek éppen az a nagy feladata, hogy tagjait a kommunizmus meggyőződéses és bátor harcosaivá nevelje és a KISZ-en kívüli fiatalok szocialista fejlődését is segítse. * Első hozzászóló a szóban forogó vitában Sevcsik elvtárs, aki új magyarázatot akart adni a fiatalok „dühöngésének”, ő nem ismeri el „dühöngők”-nek azokat, akiket Nyerges „szocialista kispolgároknak" mond: szerinte azok a magyar fiatalok „dühöngenek”, akik elégedetlenek, többet akarnak, s ezért „elmennek Hanságba csatornát ásni, a Badacsonyba szőlőt telepíteni”. Szerinte a csőnadrágos huligánkodókat „meg lehet nevelni, de a szocialista kispolgárt rábírni arra, hogy merjen fiatal lenni és gondolkozzék emberhez, szocialista emberhez méltó módon, sokkal nehezebb”. Nem okos dolog kétségbe vonni a még jelentős részben kispolgári módon gondolkodó főiskolások fiatal mivoltát. Ettől ők egyetlen nappal sem lesznek öregebbek és kegyetlen lépéssel sem kerülnek közelebb a kommunizmus eszméihez. Spocsik elvtárs egyébként némileg kiigazítja önmagát. Hozzászólását azzal a megállapítással , fejezi be, hogy harcolni kell a kispolgári szemlélet rabságában levőkkel, „ellenük n őértük”. Pontosabban: harcolni kell káros tulajdonságaik ellen és fejleszteni kell a bennük is meglevő jótulajdonságokat, meg kell nyerni eszüket és szívüket is a kommunizmus világot formáló eszméinek. A vita következő hozzászólója, Drábitc elvtárs csatlakozott az előtte szólóhoz, de szerinte: „ ... a mi ifjúságunk nem »dühöngő" ifjúság, azért nem az, mert nem léteznek azok a társadalmi berendezkedésben gyökerező okok nálunk, amelyek a kapitalizmusban élő ifjakra hatnak". Az alkotó munkában való fokozottabb részvétel vágyát ,,dühüngés”-nek nevezni — méltatlan dolog éppen az ismeretszerzés és az alkotás útját járó fiatalokkal szemben. Méltatlan még akkor is, ha Gresznáryk elvtárs — a következő hozzászóló — „alkotó dühöngés” néven próbálja menteni. Mégpedig olyan hévvel, hogy ezt az „alkotó dühöngés”-t, elnevezi „forradalom"-nak, a „lehetőségek teljes kiaknázásáért”. Megállapítja: „Alkotó dühöngésünk egészséges, fejlődő társadalmunk szükségszerű lendítő kereke." Ám a következő hozzászóló, Tompa László elvtárs, az „alkotó" jelzővel kiegészítve is elutasítja ezt, mert hiszen „a dühöngés általában céltalan". S ez igaz. A vitázók tehát rájöttek, hogy Osborne kiúttalan angol fiataljainak a „dühöngését” nem kell itthoni viszonyokra „alkalmazni", mert az csak zavart idéz elő. Nem jöttek rá azonban arra, hogy jelentkezett soraikban a KISZ-en kívüli fiatalokkal szembeni meggondolatlan bizalmatlanság, szektás elzárkózásra való hajlam, ami az ,,átlag” hallgatókban is meglevő jó emberi tulajdonságok lebecsüléséből fakad és megbéníthatja a KISZ-en kívüli munkájukat. Ez annál furcsább, mert nyilván a vitázók maguk is ismerik a KISZ-fiatalokat, akik lelkes és szívós munkájukkal már sok „átlag" hallgatót nyertek meg a KISZ számára és a vállalt különböző munkákban való részvételre. A „szocialista kispolgároknak” titulált KISZ-en kívüli fiatalok zömének sommás elintézése, az erre való erős hajlam az avantgardista szemléletnek is tápot ad. Főleg Gresznáryk és Tompa elvtársak hozzászólásában mutatkozott az ifjúság vezető szerepét hirdető, avantgardista eszmei zavar. „Egy társadalom jelenétől mindig legfüggetlenebb az ifjúsága, előre néz és alkotni akart”, „Roppant láza alakítja ki az új világ normáit... !”. „Beszélni akar mindenről, be akar nézni a »felnőttek kártyáiba? ...” — így ír Gresznáryk. Tompa László pedig így: ......a fiatalság elképzeléseinek megvalósításánál akadályokba ütközik (túlhaladott világnézet, erkölcs stb.). Ez mindenekelőtt a nemzedékek között fennálló ellentétekre vezethető viszsza. Ennek forrásai a társadalmi tudat gazdasági alapokat tükröző fejlődésében keresendők". „A mi nemzedékünk és szüleink nemzedékének életszemlélete között oly nagy a különbség, amilyen még sohasem volt az emberiség történetében". „Nem kívánhatjuk és nem is kívánjuk az idősebbek pálfordulását, de azt akarjuk, hogy ne akarják ránk kényszeríteni nézeteiket...” E megállapítások az ifjúság nevében olyan szenvedéllyel ostorozzák a „felnőttek” elmaradottságát, hogy az ember azt hihetné, hogy az ifjúság szocialista átnevelése már csaknem megoldott dolog és az ifjú kommunistáknak, vagy IZISZ-tagoknak már csak az idős nemzedék elmaradottságával kell birkózniuk. A vita elindítója és első két hozzászólója ugyan ennek éppen ellenkezőjét emelte ki, a két utóbbi hozzászólót azonban már kevéssé érdekelte az „átlag” főiskolás megnyerésének feladata. Pedig az egyetemi KISZ-szervezetnek mégis csak ez a fő tennivalója. És nemcsak a „szocialista kispolgárnénak nevezett KISZ-en kívüli fiatalokkal szembeni bizalmatlanság cátolja ezt a munkát, hanem e feladatnak az a lekicsinylése is, amit az avantgardista szemlélet elkerülhetetlenül magával hoz. " A fiataloknak lelkes tettrekészségükkel, a gyorsabb fejlődésre való vágyukkal egyre növekvő szerepet kell vállalniuk és betölteniük a kommunizmusért folyó történelmi küzdelemben. De hogy ezt vállalhassák és be is tölthessék, el kell oszlatni a zavaros nézeteket, amelyek soraikban jelentkeznek és fejlődésüket gátolják. Mert bizony keveset ért a marxizmusból az, aki az osztályharcot „nemzedékek harcává” módosítja. Vegyük csak sorra a fenti idézett, szenvedéllyel fűtött tételeket. Először is: lehet-e bármely társadalom ifjúsága ,„független” — vagy, ha így jobban tetszik, „legfüggetlenebb” — „a társadalom jelenétől”. A mi ifjúságunk a „legfüggetlenebb” a régi, a tőkésföldbirtokos világtól, amelyet nem is ismert s csak maradványainak visszahúzó erőivél kell neki is birkóznia. De független a „jelenétől"? Hiszen ebben a „jelenben” és nem ettől függetlenül fejlődnek ki azok a társadalmi mozgalmak, amelyek az ifjúság megnyeréséért is küzdenek. Ebben a „társadalmi jelenben" aratja a szocialista világrendszer új és új győzelmeit. Ebben a „jelenben" kell az ifjúságnak megtalálnia az ideált, azt a társadalmi célt, amelynek valóra váltását a maga élethivatásává teszi. Tompa László nyilván arra gondol, hogy az ifjúság szabadul meg könnyebben a régi világ visszahúzó erőitől. Ez igaz, de nem önmagától adódó igazság: csak a szocialista nevelés, a kommunizmus eszméinek megismerése és elfogadása szívvel-lélekkel teszi erre képessé ifjúságunkat. Az avantgardizmus többek között azért is veszélyes, mert a fiatalság fogékonyságát, a gyorsabb előrehaladásra való nagyszerű vágyát úgy tünteti fel, mintha ez már egymagában elég volna ahhoz, hogy megszabaduljon a régi világ maradványainak visszahúzó hatása alól és megtisztuljon a kispolgári gondolkodásmód minden maradványától. Pedig az ifjúság sem válik önmagától a kommunizmus nagy eszméinek harcosává, hanem csakis a munkásosztály forradalmi pártjának és államának nevelő munkájával, irányításával, segítségével. Ebből természetesen az is következik, hogy nem „az ifjúság roppant láza alakítja az új világ normáit". E „normákat" sem csak a forradalmi láz alakítja, hanem a forradalmi tudat, a kommunista ész, amely az ifjúság kommunista lelkesedését is vezérli. Az ifjúságnak is feladata, hogy aktívan részt vegyen a nagy társadalomátalakító munkában. A „felnőttek kártyáiba” is belenézhet, hiszen neki is megmutatják „kártyáikat”. Az MSZMP a szocialista társadalom felépítésének céljait és terveit az egész nép elé tárja. E célok jegyében mentek el az egyetemista fiatalok is a nyári szünidőben a Hanságba és más munkaterületekre, hogy ásóval is is¡“*¦L°k az országépítő tervek valóra vajtását’ A KISZ-fiatalok által alakított ifjúsági szocialista munkabrigádok munkalendülete, a tanuló fiatalok részvétele a gyakorlati munkában, a termelőmunkában részt vevő ifjak szorgos tanulása — mindez azt jelzi, hogy ifjaink beállnak a szocializmus „felnőtt” építői közé, vagy felkészülnek arra, hogy vállalhassák a nagy mű folytatását, a nagy eszme teljes győzelemre vitelét. Ennek útja az építők régi és új nemzedékének, a munka embereinek összefogása a közös munkában, a közös harcban. Társadalmunk átalakulásának természetesen megvan az a sajátossága, hogy a gyermekek kulturális fejlődése gyakran túlhaladja a szülőkét. Egész iskolarendszerünk fejlődése — amit a „felnőttek” fejlesztettek ki — elkerülhetetlenül maga után vonja ezt. Gyakori jelenség, hogy a felserdült fiatal politikai ismeretek és felkészültség tekintetében is előbbre jut. És ez jó. Ilyenkor a felserdült fiatal az, aki segítheti szüleit is, amit az elemi emberi kötelesség is diktál. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a fiatalok igen fontos kötelessége: felserdülésük után is tanulni a felnőttektől és melléjük állni a munka, az alkotás frontján. Azok mellé, akik a népi hatalmat megteremtették, a szocializmus felépítéséhez hozzáfogtak és szívós munkájukkal mindent megteremtettek, amit a felnövekvő ifjúságnak örökül hagynak. Tompa László panaszkodik, hogy a fiatalok „elképzeléseik megvalósításában” akadályokba ütköznek, amit a „nemzedékek között fennálló ellentétekre” vezet vissza.Nem árulja el, hogy konkrétan milyen elképzelésekről van szó. Bizonyos elképzelések megvalósulását éppen a fiatalok érdekében kell megakadályozni, míg mások megvalósítását helyes segíteni. Társadalmunkban szélesedik a lehetősége annak, hogy a fiatalok helyes elképzelései megvalósuljanak. Persze, hogy nem mindegyik. A „felnőtteknek’ is van igen sok helyes elképzelése és azokból sem tudnak mindent megvalósítani. Ám Tompa elvtárs kimondja az ítéletet a felnőttekről. „Ahogyan korosodik az ember, úgy nőnek tapasztalatai és csökkennek elképzelései.** Lehet, hogy Tompa azt is el tudja képzelni, hogy négy-öt év alatt kommunizmust teremthetünk. Ám pártunk és népünk — s benne az ifjúság is — mégis a „korosabbakra” hallgat, nem irreális elképzeléseket tűz ki célul, hanem reális feladatokat. Bizonyos, hogy sok felnőttnek is van még helytelen szemlélete különböző kérdésekben. Azonban idősebb és fiatalabb kommunisták egyaránt azt akarják elérni, hogy meggyőzzék a még elmaradóban gondolkodó felnőtt dolgozókat is a mi szemléletünk helyességéről. S ha ők elfogadták nézeteinket, nem „pálfordulásról** beszélünk, hanem előrelépésről a politikai fejlődés és eszmei felszabadulás útján. Egyébként Tompa László — úgy látszik — csak olyan családokat ismer, ahol a szülők a régi világ nézeteit, s a fiatalok az új világ eszméit vallják a magukénak. Nem ismeri ama családok százezreit, ahol a szülők is és felserdült gyermekeik is azonos nézetet valló építői az új világnak. Nem tudja, hogy ezekben a családokban az idősebb és fiatalabb nemzedék között olyan eszmei és emberi egyetértés fejlődik ki , amilyen még sohasem volt az emberiség történetében. Nem ismeri a kommunista munkáscsaládokat, ahol szülő és gyermek ,egyben eszmei fegyvertársak abban a világot formáló harcban, amelyet a XX. század nemzedékei visznek győzelemre. Nem ismeri a termelőszövetkezetekben egyesült parasztcsaládok életének nagy változását, ahol megszűnik a földért, a vagyonért vívott cél, sokszor eszeveszett küzdelem, amely fiút az apával, testvért a testvérrel is annyiszor szembeállította. Tompa Lászlónak is azt kell tehát javasolnunk, hogy ismerje meg alaposabban az életet a maga sokrétűségében és a marxizmus tanait alaposabban. Semmiféle fiatalos lendület és szenvedély nem pótolhatja eme ismeretek hiányosságát és nem oszlathatja el önmagától a tévedéseket. Viszont ugyanez a lendület és szenvedély nagy segítségére lehet az ismeretek megszerzésében. S ha még a „felnőttek” iránt is több a bizalma, s azoktól sem restell még tanulni és tapasztalatokat szerezni, akkor minden bizonynyal gyorsan felszámolja mostani tévedéseit. Az Egyetemi Lapokban indult vitához a lap szerkesztősége is fűzött már néhány helyes megjegyzést, s a Magyar Ifjúság okt. 10-i számában Bányász Rezső elvtárs foglalkozott vele. Megállapításai általában helyesek. De úgy vélem, abban hibázik, hogy a vitázókat afféle Petőfi-kori revizionistáknak bélyegzi. Az „alkotó dühöngés” jegyében Tompa László a „polgári életfelfogás gyors, és végleges szétzúzásáról” beszél. A szocializmus ügyének minél gyorsabb győzelmét kívánja a többi vitázó is. A Petőfi-körösök a kispolgári és polgári szemlélet terjesztéséhez kívánták szabaddá tenni az utat, viszont Nyerges és tárasai a kispolgári szemlélettel való leszámolás útját keresik. Avantgardista téveszmékkel küszködnek, de ez nem a Petőfi-körösök avantgardizmusa", amit a proletárdiktatúra ellen törő sötét erők szítottak fel. Itt a jóhiszemű vitázoknak bizonyos „saját termésű" avantgardizmusával van dolgunk, amelyet a KISZ-en kívüli fiatalokkal szembeni szektás elkülönülésre való hajlam szül. Az egyetemi fiatalok tovább vitáznak. Az Egyetemi Lapok „Fórum” néven ad helyt a további észrevételeknek. Vitájuk akkor szolgálhatja eredményesen az egész egyetemi ifjúság szocialista átnevelését, ha a kommunista eszme iránti lelkesedés a marxizmus alaposabb ismeretével párosul, s leküzdik az avantgardista téveszméket, valamint a KISZ-en kívüli fi".áalokkal szembeni bizalmatlanságot. _ NEMES DEZSŐ Egyetemi fiatalok vitája