Népszabadság, 1959. december (17. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-16 / 295. szám
1959. december 16, szerda MilliRi A pénz nem helyettesítheti a nevelést Az utóbbi időben sok családban szokássá vált, hogy a kisiskolásoknak pénzt adnak az ötösökért. Nemrég az egyik fővárosi általános iskola szülői értekezletén maga az osztályfőnök javasolta, hogy a jó jegyekért rendszeresen kapjanak egy-két forintot a gyerekek. Érvelése körülbelül a következő volt: Nem lehet csupán szóval, rábeszéléssel jobb tanulásra bírni gyermekeinket. Ha állandóan ,,tanulj, tanulj" noszogatásokkal traktáljuk őket, még jobban elvesztik kedvüket, s nem veszik komolyan a szülői intelmeket. Valamivel ösztönözni kell őket. — Nézzék csak a munkásokat — mondta. — Aki többet és jobban dolgozik, több pénzt is kap. Miért ne kaphatnának hát a gyerekek is, hiszen a pénz úgyis a családban marad. Eddig is költöttünk édességre, játékokra, ezután közvetett úton csináljuk ezt, így két legyet üthetnek egy csapásra a szüleik, mert gyermekük egyrészt jól tanul, másrészt megszokja a pénzzel való bánást, vérévé válik a takarékoskodás. Az értekezleten sok szülő felszólalt. Volt, aki helyeselte az elmondottakat, de többségük — noha egyiküknek sem volt pedagógiai képesítése — nyíltan kétségbe vonta az osztályfőnök szavainak helyességét. Egy 40 év körüli munkásapa arról beszélt, hogy gyermekkorában sohasem kapott egy fillért sem, ha egyeseket vitt haza. Édesanyja megdicsérte, néha meg is simogatta. Fizetéskor azonban mindig kapott cukrot vagy játékot, de sohasem az egyesekért. De jobban is örültegy puszta dicséretnek, mint a mai gyerekek a forintoknak. Régen rossz, ha már a gyerekek is pénzért tanulnak ... S itt közbevágott az osztályfőnök: — Szokott pénzt adni a fiának cukorkára, apró játékokra vagy egyébre? — Szoktam, ele nem az ötötökért — válaszolt az apa. — Na, látja — diadalmaskodott az osztályfőnök — ad pénzt, de a gyerek nem tudja, miért kapta. Egyszerűen az ölébe hull. Nálunk, a szocialista társadalomban csak munkáért jár pénz. A gyermek ma még csak a szüleitől veszi természetesnek, hogy ellenszolgáltatás nélkül pénzt kap, de lassan vérévé válik ez a felfogás, s holnap ugyanezt követeli a társadalomtól is ... A munkásapa csak csóválta a fejét, de erre már nem tudott válaszolni. Válaszoljunk hát mi helyette, igaza volt az apának. Az oszályfőnök figyelmen kívül hagyta, hogy egy általános iskolás diák tanulását és a felnőtt munkáját nem lehet összehasonlítani. Ha már kiskorukban arra neveljük gyermekeinket, hogy mindenért pénzt várjanak, akkor megfosztjuk őket a legnagyobb, a legmelengetőbb érzéstől, a munka és az önzetlen segítés örömétől. Nem a szülőnek, hanem a gyermeknek kell „fizetnie" — méghozzá ingyen ötösökkel — a nevelők, a szülők gondoskodásáért. Helytelen volt a tanár felfogása, amikor a szocialista elosztás elvéből azt a következtetést vonta le, hogy minden munkáért fizetés jár. Mélyebb elgondolkodás után rájött volna, hogy maga is végez olyan munkát, amiért nem kap, s nem is vár fizetést. S az ilyen önzetlen munka inkább a szocialista erkölcs talajából fakad, mint az, hogy minden hasznos cselekedetért pénzt várjanak. S most válaszoljunk a feltett kérdésre: adjunk-e zsebpénzt a gyermeknek, s ha igen, szükséges-e azt megindokolni? Mi nem általában a zsebpénznek vagyunk ellene. A gyerek általános fejlődésétől függően kaphat zsebpénzt cukorra is, játékra is. Ebből azonban az is következik, hogy ha a gyermek magatartása általában nem kielégítő — esetleg könnyelműen bánik a pénzzel — akkor nem szabad számára zsebpénzt adni. Ilyen esetben megindokolt célokra, alkalmanként kapjanak pénzt. Egyébként helyes, ha nem tekintjük magától értetődőnek a gyermek igényeinek kielégítését, ha éreztetjük vele, hogy az a szülő részéről áldozat, s ha meg is indokoljuk, mit, miért adunk. Legjobb, ha általános magatartásukért, előmenetelükért, jó otthoni és iskolai munkájukért, önzetlen segítőkészségükért, szófogadásukért stb. kapnak jutalmat, s nem kell külön-külön minden apró érdemért „ellenszolgáltatást” adni. Ugyanis, ha a gyerek egész magatartásától, fejlődésétől elszigetelve értékeljük az ötösöket, könnyen megeshet, hogy nem tudjuk kibontakoztatni teljesen képességeit, mert csak addig tanul, ameddig pénz kell neki, vagy csak a tanulásban tűnik ki, s egyébként önzővé, kényeskedővé válik. S itt értünk tulajdonképpeni mondanivalónkhoz: egyes pedagógusokat és szülőket kimutathatóan kényelmi szempontok vezetnek abban, hogy a pénznek ilyen nagy szerepet tulajdonítanak a nevelésben. A gyerekkel való foglalkozást valóban kényelmesebb forintokkal helyettesíteni, csakhogy ez nem hoz egészséges gyümölcsöt. A nevelőmunka rendkívül bonyolult, s ezért nincs olyan eszköz a világon, amellyel kizárólagosan helyettesíteni lehetne. Foglalkozzunk többet gyermekeinkkel, neveljük őket az önzetlen, az azonnali jutalom nélküli munka szeretetére, megbecsülésére. Nehéz, fáradságos nevelőmunkát kíván ez mind a pedagógusoktól, mind a szülőktől, de ez igazán kifizetődik, mert nemes tulajdonságokat fejlesztünk ki így gyermekeinkben. Tóth László BÜNTETIK AZ ENGEDÉLY NÉLKÜLI HAKNIZÁST Formabontás. (Mészáros András rajza.) NÉPSZABADSÁG 9 KOMJÁT ALADÁR Művelődéspolitikánk irányelvei s az irodalmunk 15 éves fejlődéséről szóló tézisek felhívják a figyelmet proletárirodalmunk eddig elhanyagolt értékeire s köztük első helyen emelik ki Komját Aladár költészetét. Komját pályája végén már tudatos meggyőződéséé híve volt a szocialista realizmusnak. „Kerüld az üres »spintírozást« — inti egykori közös hibáikra is célozva bátyját —, a tenyeres-talpas életet írd meg, persze a maga dinamizmusában. Szocialista realizmus — ezt a módszert kell ma minden írónak alkalmazni, aki valóban azt akarja kifejezni, ami van." Ezek a sorok élete utolsó évéből, 1936-ból valók. Másfél évvel korábban azt írta: „írónak lenni annyi, mint a világot, a valóságot, az egész valóságot alakítani, művészi eszközökkel az emberi élet mozgástörvényeit kifejezni. Minden kor igazán nagy írója alapjában forradalmár volt.” Őt magát forradalmárrá, szocialista forradalmárrá, az első világháború borzalmai érlelték. Útja az első individualista, dekadens költői kísérletektől, a háborúellenes tiltakozáson, az expresszionista-aktivista formabontáson, majd a forradalmi harcon át a proletkultig, s végül a szocialista realizmusig — nagyon is jellemző; egyike azoknak a szocialista realizmushoz vezető utaknak, amelyhez sokban hasonló, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Majakovszkij, Aragon, Eluard, s a Komjáttal egy idős német Becher, a cseh Wolker, s a bolgár Geo-Milev, de József Attila útja is. A különbség ebből a szempontból annyi, hogy egyiküknél futurizmus, másikuknál dadaizmus és szürrealizmus, ismét másoknál expresszionizmus és aktivizmus néven emlegetjük azt a kerülőt, amelyet művészi fejlődésükben megtettek, mielőtt ezekkel szembefordulva eljutottak az új realizmusig. De Komját költészetének fejlődése világviszonylatban is a legtanulságosabbak közé tartozik annak megértése szempontjából, mit jelentett a hagyományos formák tagadása, az absztraktlázongás átmenete olyanok számára, akik nem ragadtak meg a kispolgári anarchizmusban, hanem megtalálták az utat aforradalmi proletariátushoz és a marxista-leninista világnézethez. Az is megfigyelhető Komját verseinek során, milyen sajátos módon indul el a monizmuson át a dialektikus materializmus felé. 1917-ben, nem sokkal a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Kiáltás címmel jelenik meg első verseskötete. Ezt olyan vers nyitja meg szinte előhang vagy mottó gyanánt — itt még külön cím nélkül —, amely a forma rokonsága ellenére túlhaladása is Komját e kötetbe foglalt költészetének s átvezet első, igazi forradalmi verseihez. Az én és a kozmosz összefüggése helyébe a költő és a tömegek olyan összetartozásának hangoztatása lép, amelyben a maga szinte prófétai szerepének hirdetése mellett az is benne van, hogy ő csak tolmácsa a proletártömegek szenvedésének és követeléseinek. Komját 1919-es kötetének, az Új Internacionálénak utolsó verseivel már a formalista kísérletezéstől való megtisztulás is megkezdődik. Jóformán csak egy-egy pregnáns, szokatlanul sok asszociációt sűrítő szó, s a gondolat rövid mondatokba tördelése marad meg az expresszív stílusból, meg a zenei és festői elem tudatos kerülése, valami aszketikusan kemény egyszerűség. Olyasmi, ami magyarázatra szorul, már alig van az olyan versekben, mint például a még a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt, alighanem közvetlenül a KMP első vezetőségének letartóztatása után írt orosz testvérek elé. A polgárháború harcaiban a magyar határ felé közeledő természetes szövetségestől vár segítséget az imperialista rablók és a hazai reakció ellen. A Tanácsköztársaság hónapjaiban olyan feladatok hárultak rá (szerkesztés, közoktatási népbiztosság irodalmi osztálya, írói dij Részletek a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott előadásból, rektórium), amelyek versírásra a szokottnál is kevesebb időt adtak számára. Ebből az időből csak az a néhány vers maradt ránk, amely az Új Internacionálé című kötetet zárja. Az ellenforradalmi terror első heteiben, 1919 augusztusában írta Hitvalló dac című költeményét. Nagyszerű tanúság ez az életveszélyes körülmények között bujkáló forradalmár elvi szilárdságáról, a bukás után az új forradalom győzelmébe vetett rendíthetetlen hitéről. 1920 és 1922 között nála is feltűnik egy-két versben az expresszionista költőknél gyakori vallásos terminológia. De ezen az 1922-ig terjedő szakaszon túl, nyoma sincs nála semmi irracionális elemnek, sem tébolyult vízióknak, sem metafizikus szemléletnek, s hasonlóképpen nincs nyoma formai újság külön keresésének. De egyelőre még folytatódik, sőt, fokozódik a zenének és a képnek , a nüanszoknak szimbolista művészetével szembehelyezkedő expresszionizmusban kezdődő, de most már proletkultos öntudatossággal vállalt kerülése. Egyik, 1926-ban írt verse ilyen mindent közvetlenül kimondó és mégis sűrített, mégis patetikus, szinte magával az egyes szavak értelmi súlyával ható sorokban ábrázolja az orosz forradalom győzelmes harcát. Kizsákmányolt és kizsákmányoló roppant gomolyban összerobbant. Test test ellen! „Győzünk vagy meghalunk." . .. A burzsoá rend véresen ledobbant. A közvetlen egyszerűséget néhol szinte aszketikusan ridegnek érezhetjük, de ez a tudatos cifrátlanság nemvisszaesés. Különben az ily súlyos helyeket stílusukban hasonlóan cifrátlan, mégis gyöngéd, a harc keménysége mellett a célok emberségét éreztető sorok váltják. A dús kertekben proli gyerekek játszanak. Mindenik, mint a friss gyökér, ízes-erős. S az új rend katonája mindhalálig! József Attilán kívül nincs magyar költő, akinek verseibe sematizmus nélkül, a költőiség veszélyeztetése nélkül oly szabatosan és természetesen illeszkednének bele a marxizmus—leninizmus tételei és fogalmai, a kommunista mozgalom mindennapos szóhasználata, mint Komját. Már a 20-as évek verseiben megkezdődik költészetében a realista ábrázolás felé fordulás is. A kiáltásokba és kopogó jelszavas sorokba sűrűsödő versek helyét egyre gyakrabban foglalja el balladáé, kórusrészletekkel és drámai párbeszéddel átszőtt életábrázolás, először a költő által proletárballadának nevezett Hamburg októberében. Ennek a Rote Fahne 1929. október 23-i számában, a Thalmann vezette hamburgi fölkelés évfordulóján Komját nevének csupán kezdőbetűivel kiadott német fordítását legutóbb tévedésből fölvették a német forradalmi proletárirodalom antológiájába. (Wir sind die rothe Garde.) A Magyar Tanácsköztársaság emléke és biztatása mindvégig nem halványuló fénnyel él költészetében. Az ötödik, kilencedik, a tizedik és tizenötödik évfordulón külön költeményben idézi fel a nagy napok emlékét. Legelső olyan verse, amelyben a költészet hagyományos művészi eszközeit is megint csatarendbe állítja, éppen ezeknek a március 21-i verseknek egyike, az a március, amely a párt hasonló című bécsi folyóiratában jelent meg 1928-ban. Egyre frissebben jelentkeznek költészetében a gyárak népe mellett a falusi szegénység életéből való emlékei is. A Hamburg októbere műfaji vonalát folytatja a Proletár-Magyarország mazsol. A proletárforradalmat megölni nem lehet, Az elsők s a forradalmasító letenyei emlékeket idéző Gyerekkor. Nemegyszer utaltak már arra, milyen feltűnő rokonság állapítható meg néha József Attilának és Komját Aladárnak csaknem egykorú versei között. Része van ebben persze annak is, hogy hasonlóan széles perspektívával egyetlen más költőnk sem szemlélte a forradalmi és ellenforradalmi erők világméretű küzdelmét. A hasonlóság nagyrészt megmagyarázható a közös történeti feltételekből és kivált az 1929 és 1933 közti időben a párthoz tartozásból, valamint művészi fejlődésüknek a korkülönbség ellenére rokon mozzanataiból, de az is alig képzelhető el, hogy egymás költészetéből semmit sem ismertek. Komját költői öröksége, eszmei és művészi értékeihez képest, feltűnően kis terjedelmű. Ennek legfőbb magyarázata nyilván az, hogy hosszú időkre más harci feladatok kötötték le minden energiáját. A Kommunista Internacionálé körében végzett publicisztikai munkája rendkívül kiszélesítette politikai-világnézeti perspektíváját. A német osztrák, kínai, bolgár, olasz, francia, spanyol munkásmozgalom fordulatai mind szinte szeme előtt játszódtak le, egyaránt témáivá és forrásaivá lettek költészetének is. De magyar életképei is élesebben és gazdagabban rajzolódtak ki, idéződtek fel késői költészetében, mint korábban bármikor. Évtizedes emlékek és új jelentések anyaga szövődik össze benne, s a magyar felszabadulás útját együtt gondolja végig az egész világ munkásmozgalmának fordulataival. A Magyar Tanácsköztársaság énekese egyben az internacionalizmus eszméjének mesteri magyar megszólaltatója. De a politikai témákon túl az utolsó évek verseiben meglep és lenyűgöz a humanista életábrázolás sokoldalúsága, a természet és az emberi viszonyok szépségeinek, örömeinek megéneklése. Pályája végén teljesen össze tudja egyeztetni a proletárok és falusi szegények szenvedéseinek és vágyainak megszólaltatását az emberi élet egészének bemutatásával. A forradalom óta csak most írt megint szerelmes verset is — olyat, amelyben József Attila Ódájához hasonlóan szólal meg a szenvedélyes férfi erotikája és gyöngédsége, de ugyanakkor az élettársivál közös harc pátosza is. Komját utolsó írásai a szocializmus és a nemzetközi reakció erőinek a második világháborúig legnagyobb összecsapásával, a spanyol háborúval kapcsolatosak. Legtöbbek által ismert verse a maga nemében kivételes értékű kórus, A nemzetközi brigád indulója. Ezt megelőző, ezenkívül minden bizonnyal utolsó verse, az Öröm, amely 1957 legvégéig a Korunk füzeteiben lappangott s Magyarországon csak az Összegyűjtött művek kötetében jelent meg. Méltó befejezése az első, s meggyőződésem szerint József Attilán kívül legnagyobb magyar kommunista költő pályájának. Az örömben, a forradalmi humanizmus e ritka szépségű lírai remekében a proletkult bezárkózásából végképp felszabadult forradalmár költő gyönyörködik az élet gazdag valóságában, s ad hangot, ugyancsak forradalmárhoz méltó merészséggel halálsejtelmének. Korai költészetének kozmikus szemlélete, az ember és a természet összetartozásának átélése materialista értelmezéssel tér vissza benne, s ezt a nagy egybeolvadst teszi teljessé az én halálbamerülésének felidézésével. A Rundschauban, a Kommunista Internacionálé baseli lapjában megjelent nekrológ szerint éppen akkoriban egy nagy költői művet készült alkotni, amelyben a földiség és az égretörés, a holnap és a ma fonódott volna egybe. Az életnek mindössze 45 év lobogása után végképp kialudt szikrájával megsemmisült a grandiózus terv. Alpári Gyula írta a költő halála után Bölöni György gondozásában megjelent utolsó verskötete (Megindul a föld alkalmából: „Biztosak lehetünk benne, hogy a magyar irodalom hivatalos őrei az új magyar költészet eme rendkívüli adományát nem fogják kellőképpen méltatni. Annál fontosabb, hogy ezt a dolgozók megtegyék ... Nagy kincs számunkra e költői hagyaték. Csak élni tudjunk vele!” E kincs teljes értékelése s népünk nevelésében való felhasználása két évtizedig váratott még magára. Meggyőződésem, hogy még mindig van, és nemzete körén túl is van fontos mondanivalója ennek a költészetnek. Waldapfel József