Népszabadság, 1963. július (21. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-04 / 154. szám
8 NÉPSZABADSÁG, 1983. július 4. csütörtök A fáraók művészete A Berlini Állami Múzeumok egyiptomi kiállításáról AZ ÓKORI EGYIPTOM csodálatos művészete nem érthető meg az alkotásait létrehozó társadalmi viszonyok és főként az ősi egyiptomi vallás rendszerének az ismerete nélkül. A Nílus-parti legendás birodalom lakói hittek a halálon túli öröklétben, s ennek a vallásos vigasztalásnak náluk oly nagy volt a szerepe, hogy földi életük egészét áthatotta. Képzőművészetüket találóan nevezték el „a sírok művészetének”, mert az jórészt a halotti kultusz szolgálatában bontakozott naggyá. A fáraók és az előkelők roppant erőfeszítéseikre kényszerítették népüket, hogy biztosítsák maguknak az örök életet, s ha szó szerint nem is, képletesen elérték a céljukat: síremlékeik megőrizték nevüket az utókor számára, felállítóik tehát történeti értelemben valóban biztosították maguknak az „öröklétet”. A hatalmas piramisokat, romjaikban is lenyűgöző templomegyütteseket, nagy, gigantikus szoboróriásokat létrehozó túlvilági hit naiv volt — némely szempontból mosolyogtatóan gyermekinek is mondható —, de éppen ennek a naivságnak köszönhető, hogy az egykori hatalmasságok síremlékei, mint óriási képeskönyvek színes lapjai, felettébb gazdagon tudósítanak a sok ezer évvel ezelőtti birodalom lakóinak az életéről, gazdasági és szellemi kultúrájáról. A túlvilági élet az egyiptomiak hite szerint a földinek szakasztott mása volt. Nagy gondot fordítottak a lélek porhüvelyének tartott test megőrzésére, hogy az feltámadhassák; a bebalzsamozott múmia mellé díszes edényekben ételt-italt helyeztek, fegyvert és ékszereket, hímzett ruhákat és művészi bútorokat, a fáraók sírkamrájába még aranyozott trónszéket is — az elhunyt használatára. Mert úgy képzelték, hogy a túlvilágon mindenki folytatja azt az életet, foglalkozást, ami ezen a földön kijutott neki, s természetesen megőrzi a társadalmi rangját is: a fáraó a „túlvilági mezőkön” is uralkodó lesz, a katona harcos, a rabszolga pedig ott is állati sorú munkásember. A SÍROK FALÁRA az urak oda is festették a mezőn szántó, arató parasztjaikat, építkező, sert főző, vásznat szövő, fémet öntő munkásaik és a szórakoztatásukra alkalmazott táncosok képét, gyümölcsöseik, kertjük tájait, és sok kis szobrocskát — csordahajtó pásztorok, kenyérdagasztó rabnők, testőrök faragott mását — raktak a koporsó mellé, képletesen magukkal együtt temetve el őket, hogy azok, feltámadásuk után, tovább a szolgálatukra legyenek. A túlvilágra átmentendő mindennapi élet változatos jelenetei mellett gyakoriak az uralkodók hadjáratait, nagy tetteit megörökítő ábrázolások. Mindezeket a „beszélő” képeket rendszerint hieroglif írású szöveg kíséri, amely magyarázza és kiegészíti a látható dolgokat, s akár a kőbe faragott sírtáblák, vagy a koporsóba helyezett papirusztekercsek, felsorolják az elhunyt érdemeit, amelyeket majd a túlvilági istenbíró figyelembe vesz, midőn mérlegre teszi az eléje járuló szívét. Az írásnak éppúgy, mint a festett és faragott ábrázolásnak valóságerőt tulajdonítottak a régi egyiptomiak. A szolgaszobor, a fáraó vagy a főpap faragott arcmása több, mint jelkép: az ábrázolt megszemélyesítője, helyettese olyan valódi „képmás”, amely a feltámadás órájában megelevenedik, de a halandóktól addig is megköveteli a rangjának kijáró tiszteletet — akárcsak a templomokban látható istenábrázolások. ILYESFÉLE MŰALKOTÁSOKBÓL mutat be mintegy kétszázat a Szépművészeti Múzeum ritka értékes kiállítása. Anyagát a berlini világhírű Állami Múzeumok gazdag gyűjteményéből válogatták, és oly módon állították össze a tudós rendezők — Varga Edith és Steffen Wenig, akik a kitűnő katalógust is írták —, hogy jellegzetes példákkal lehető teljes képet adjon az egyiptomi művészet több mint ötezer éves fejlődéséről. A kőkorszak különböző periódusait néhány fegyver és edény képviseli, hasonlatosak azokhoz az emberi történelem hajnalkorából származó leletekhez, amiket Kínában, Európában és a Közel-Keleten nagy számban találtak, mert a kezdet kezdetén az egymástól még oly távol keletkezett kultúrák mindenütt hasonló ősromákat hoztak létre. Az ősidők állatimádatából alakultak ki az állammá szerveződött Egyiptom vallásrendszerének: a különféle oroszlántestű, madár-, krokodil- és tehénfejű istenségei, a kígyó, a sólyom, a sakál és majom képében tisztelt túlvilág hatalmasságai, amelynek ábrázolása — az örök életet jelképező scarabeusbogár képével együtt — olyan gyakori a faragásokon és a papiruszok ábrái között. A bővizű Nílus áldást és csapást hozó áradásait csak kegyetlen szigorral megszervezett, despotikus társadalmi rendszer hajthatta az emberi nem szolgálatába, roppant csatornahálózat kiépítésével. Ennek a szervezettségnek a művészi vetülete a képek és domborművek szigorú rendbe szerkesztett kompozíciója a gyakori szimmetriával. A társadalmi hierarchia szigorú rendje, akár az asszíroknál vagy a korai görög művészetben, az egyiptomiaknál is az ábrázoltak testarányainak a különbözőségében jut kifejezésre: az isten és az istenként tisztelt fáraó alakja óriásinak hat a mind kisebb nagyságú főurak, papok, munkavezetők figurájához viszonyítva, a hajladozva munkálkodó rabszolgák pedig szinte eltörpülnek a méltóságos szertartásossággal megmerevedett urak mellett. A perspektíva törvényeit nem vették figyelembe az egyiptomi mesterek. Egymás mellé rajzolták, egyforma nagyságúra az egymás mögött levő dolgokat, s általában mindent a legjellemzőbb nézetben rögzítettek. Az ember arcát például profilban, a mellkast szemből, a lábakat és a karokat viszont újra oldalnézetből rajzolták. Ez az ábrázolási mód több ezer éven át változatlan maradt — akár az egyiptomi társadalom rendje és vallási rendszere. A művészek kezét ugyanis megkötötték a hagyomány szentesítette szabályok. Az álló, az ülő vagy a térdelő szobor leegyszerűsített faragásmódja, a mozdulatlan kőemberek merev tartása és frontális — elölnézetű — beállítása kötelező volt, akár az időtlenségbe meredő arcmások komoly, érzelem nélküli kifejezése. A HAGYOMÁNYOS STÍLUS formáinak árnyalatnyi eltéréseiből azonban nagyon is jól kiolvashatók az idők változásai. Egyiptom első virágkorának, az Óbirodalomnak a fáraóképmásai például végtelen nyugalommal tekintenek maguk elé. Az első államot megdöntő anarchia megszűntével kialakult a Középbirodalom, de ennek az uralkodóit megörökítő arcmásokban már hiába keressük a hatalmukat örökkévalónak érző elődök sziklaszilárd nyugalmát. A merev beállítás és az időtlen tekintet nem feledteti a keményen vésett formák alatt lappangó ideges nyugtalanságot: az isteni hatalmú fáraók már nem érezték trónjukat megdönthetetlennek. Az Újbirodalom korában virágzott ki az amarnai művészet páratlan realizmusa, a nagy reformer fáraó, IV. Amenhotep, vagy Ehnaton el-amarnai udvarában, aki az egyistenhit bevezetésével — forradalmi újítás a rabszolgatársadalom történetében! — próbálta megdönteni a papság hatalmát. Az amarnai művészet alkotásai kompozícióban a hagyományt követik, emberábrázolásuk kíméletlen, a karikírozástól sem idegenkedő realizmusuk azonban olyan fokú igazságra törekvést jelez, amely példa nélkül áll az ókori kultúrákban. Ennek a rövid ideig, virágzó, lágy stílusú, szinte modernül dekadens művészetnek a terméke tárlatunk néhány megkapóan érzékletes portréja, az Ehnatont és feleségét, Nofretetét ábrázoló dombormű, valamint egyik gyermeküknek, a Hercegnő portréja néven ismert világhírű fejszobra. A barna kőből faragott, keskeny arcú, hajlott nyakú, duzzadt, érzéki ajkú leányfej egy túlfinomult, enervált emberfajta csodálatos valósághűséggel jellemzett típusát örökíti meg. Ehnaton halála után a reakciós papság, megsemmisítve a nagy fáraó reformjait, visszaszerezte a hatalmát, s ennek nyomán a művészet is visszatért a régi hagyományokhoz, az amarnai stílus azonban nem tűnt el nyomtalanul. A késői korszak belső zavargásai és háborús pusztításai, meg az idegen — líbiai, etióp, asszír és perzsa — uralkodók elnyomása alatt az egyiptomi művészet mindinkább veszít ősi erejéből, amikor pedig, i. e. 332-ben Nagy Sándor meghódítja az országot, felszívja a görög, majd a római kultúra hatásait. A hagyományos merevség lágy formálással párosul, az ősi isteneket görög—római öltözékben ábrázolják. A római realista portréművészet stílusával erősen rokonok azok a pompás múmiaarcképek, amelyekből kettőt is bemutat a tárlatunk; a forró sivatagi éghajlat megóvta színeiket a fakulástól, olyan üdék, mintha tegnap festették volna őket. AZ ANTIK RÓMA után a keresztény Bizánc lesz Egyiptom ura, a VII. században pedig az iszlám fanatikus csapatai hódítják meg. Egyiptom mai lakói, az arabok nincsenek rokonságban az őslakóikkal, de büszkék évezredes kultúrájukra, amelyet egyébként joggal sorolunk az európai művelődés előzményei közé. Egyiptom tudománya és művészete megtermékenyítette Hellaszt és Rómát, a középkori Európát éppúgy, mint a múlt század festészetét, szobrászatét. Az Operaházunk előtt látható néma szfinxszobrok, vagy a dunaújvárosi vasmű kapuzatának a napjainkban faragott oszlopfői, meg az ugyanitt levő általános iskola domborművei az egyiptomi művészet szellemének és formáinak szívós továbbéléséről tanúskodnak. A modern szobrászat mestereit gyakran megihleti a Nílus-parti alkotások monumentalitása, szigorúan építészeti szerkesztésmódja és nemes nyugalma. A míves faragás, a különféle kövekkel való mesteri bánásmód, a festmények eredeti színharmóniái, és az olyan remek fafaragások, mint az Óbirodalom idejéből való Perher-nofret, vagy a késői korszak méltóságos Sakál-szobra ma is csodálatra késztetik a művészi szépség iránt érzékeny szemlélőt. Artner Tivadar Szobor a kiállításról A Zeneművészeti Főiskola operatanszakos hallgatóinak vizsgaelőadása Évtizedes hagyomány, hogy a Zeneművészeti Főiskola színpadra készülő énekesnövendékei az évad végén Operaházunkban adnak számot felkészültségükről, fejlődésükről. Ez az esemény minden évben jelentős, mivel itt dől el, hogy operaszínpadaink a következő években-évtizedekben felfrissíthetik-e együttesüket a műfaj sokoldalúan képzett művészeivel. Az operavizsga anyagát idén elsősorban Verdi és Puccini standardműveiből állították össze. A Trubadúr és a Traviata, a Bohémélet és a Pillangókisasszony kétségkívül alapműve minden jól felépített operarepertoárnak, mégis félő, hogy előbb-utóbb kialakuló modern operajátszási tradíciónk megsínyli, ha az énekesképzés középpontjában az olasz romantika áll. A fiatal énekművészek közül elsősorban Ütő Endre nevét kell megemlítenünk. Hangja még bizonyára sokat változik, a basszisták orgánuma viszonylag magas életkorban állapodik meg. Már most is megállapítható volt azonban, hogy Ütő színpadra termett muzsikus. Szövegtudása precíz, hibátlan, alakításainak nagy drámai ereje van. Hanggal, játékkal egyaránt megrendítően ábrázolta a Don Carlos Fülöp királyának belső meghasonlottságát, szenvedélyét és szenvedését. Produkciója jelentékeny volt Saljapin egykori nagy szerepében, Massenet Don Quijote-jában. ’ Kozma Lajos tenoristát ismeri már az opera mindennapos elődadásainak közönsége is. Ő legutóbb Pelléas szerepében vizsgázott — és nem is rosszul. Énekét olaszos lendület jellemezte a Pillangókisasszony nagy szerelmi kettősében, s a Bohémélet III. felvonásából vett részletben egyaránt. Játékának merevségét előbb utóbb, remélhetően, leveti. Tordai Éva jelentős énektudásról és alakítókészségről adott számot Cso-cso-szánként, s a Traviata utolsó felvonásában, mint címszereplő. Csupán arra kellene ügyelnie, hogy a magasabb hangokat kevésbé élesen formálja meg. Kisebb alakításokkal feltűnt: Hudoba Rózsa (szoprán), Nagy Sándor (bariton) és a jó színészi készségekkel is rendelkező Bordás György (bariton). Andor Éva Mimi szerepében inkább muzikalitásáról győzött meg, mint valóban operai értékű hanganyagáról. Horusitzky Adrienné (mezzoszoprán) hangbéli, zenei és színészi kvalitásai alatta maradtak a vizsgaelőadás átlagos színvonalának. Lukács Miklós, az operai szerepgyakorlat tanára biztos kézzel segítette a lámpalázas ifjú művészeket, s időnként forró helyzetekben mentette meg a produkció egységét. Mikó András, a színpadi játékgyakorlat tanára: Operaházunk sok évtizedes hagyománya szerint rendezte az előadást. Ugyanő, mint Operaházunk főrendezője, a modern operajátszás egyik hazai reprezentánsa, saját munkáját könnyítené meg, ha növendékeit következetesen a korszerű operajátszás szellemében nevelné. Három magyar játékfilm és egy kisfilm a III. moszkvai filmfesztiválon A július 7-én kezdődő III. moszkvai nemzetközi filmfesztiválon a magyar filmgyártást Rényi Tamás rendező Legenda a vonaton című mai tárgyú játékfilmje és Kollányi Ágostonnak az iparművészet titkait bemutató Ének a vasról című kisfilmje képviseli. Versenyen kívül még két magyar játékfilmet mutatnak be Moszkvában: Kovács András Isten őszi csillaga című filmjét és Palásthy György Meztelen diplomata című vígjátékát. A fesztiválra a napokban hattagú delegáció utazik. A küldöttséget Papp Sándor filmfőigazgató vezeti. Tagjai: Kovács András és Rényi Tamás rendezők, Újhelyi Szilárd, a Filmtudományi Intézet igazgatója, Törőcsik Mari, az Isten őszi csillaga című film női főszereplője és Sinkovits Imre, a Legendar a vonaton főszereplője. A moszkvai filmfesztiválra a zsűribe meghívták Herskó János rendezőt. (MTI) Fekete Afrika a függetlenség útján Kiállítás a Nemzeti Múzeum dísztermében Az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront rendezésébenszerdán a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében megnyílt a Fekete Afrika a függetlenség útján című kiállítás. Gazdag anyag szemlélteti a napjainkban a politikai érdeklődés középpontjában álló afrikai népek életét és harcait. Fényképek, tárgyi dokumentumok, könyvek ismertetik a „fekete földrészt”, az afrikai államok, kultúrák kialakulását 1500 —1850 között, a hódítók ellen vívott szabadságharcot a XIX. században és a gyarmati elnyomás idejét. A kiállítás bemutatja a felszabadult afrikai országok megváltozott életét és a még gyarmati elnyomás alatt élő népek harcait. Ismerteti Magyarország és az afrikai államok politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatainak fejlődését. A kiállítást dr. Sík Endre, az Országos Béketanács alelnöke, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja nyitotta meg. Jelen volt Dezséry László, az Országos Béketanács főtitkára, Dóra János, a Hazafias Népfront budapesti bizottságának titkára, továbbá politikai és kulturális életünk sok más képviselője. (MTI) KULTURÁLIS HÍREK MEGFILMESÍTIK Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének első részét. A filmet — amely francia—olasz koprodukció lesz —, Visconti rendezi. # JURIJ NAGIBÍN novellája nyomán a Felnőttek iskolája címmel hetvenperces tv-játékot forgattak a Magyar Televízió műtermeiben. A forgatókönyvet Deme Gábor írta, rendező: Szőnyi Sándor. A főszereplők: Szemes Mari, Demján Edit, Koncz Gábor. SHAKESPEARE-CIKLUST tervez a jövő évadban a debreceni Csokonai Színház, Shakespeare születésének 400. évfordulója alkalmából. Elsőnek a III. Richard című drámát mutatják be. DIDEROT SZÜLETÉSÉNEK 250. évfordulója alkalmából a Magyar Helikon közreadja az író három kisregényét. A kiadó a harmadik negyedévben díszkiadásban jelenteti meg Radnóti összes verseit. A klasszikusok közül Seneca Játék az isteni Claudius haláláról című szatíráját adják ki legközelebb. SZÓFIÁBAN magyar iparművészeti kiállítás nyílik augusztusban. Szeptember 7-én bolgár kiállítás nyílik a Műcsarnokban A bolgár föld 2500 éve címmel. A LENGYELORSZÁGI VENDÉGSZEREPLÉSRE utazott a miskolci Nehézipari Egyetem művészeti együttese.