Népszabadság, 1966. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-30 / 101. szám

9 NÉPSZABADSÁG 1966. április 30. szombat A NYUGAT LÁNYA Puccini-felújítás az Operaház Erkel Színházában Csaknem háromnegyed százados Magyarországon Puccini műveinek pályafutása, az a szinte páratlan kultusz, amely csaknem valamennyi művét alig néhány évvel a „világpremier” után nálunk is műsorra tűzette, s azóta is sikerrel a játékrenden tartja. Talán csak A Nyugat lánya kivétel. Az ő sorsáról is, miként némely könyvéről, elmondhatjuk: „Habent sua fata libella”, azaz a könyveknek (vagyis ez esetben az operáknak) is megvan a maguk végzete. Annak idején A Nyugat lánya körül megszületése után majdnem leghamarabb a magyar közönség elé; sikere is van, nemsokára mégis eltűnik a színlapról, s több felújítás után sem tud tartósan helyet biztosítani magának a repertoárban. S nemcsak nálunk, hanem Olaszországon kívül egyebütt sem igen gyökeresedett meg a színpadon. Mi lehet az oka annak, hogy míg Puccini többi dalművének a fénye — két korai alkotását kivéve — semmit sem halványodott (sőt mesterük éppen a legutóbbi évtizedekben már az operatörténet nagyjai között is elfoglalta a helyét), A Nyugat lányának újra meg újra meg kell küzdenie az elismertetésért. A kérdés sokkal bonyolultabb, semhogy egy-két mondattal válaszolni lehetne rá. Bizonyos, hogy A Nyugat lánya Puccini életművében lezárja azt a korszakot, amelyben dalműveinek mindig egy-egy központi nőalak: Manón, Mimi, Tosca, Cso-Cso-szán s most Minnie a hőse, s mintegy betetőzi azoknak az operáknak a sorát (de már túl is lép rajtuk), amelyekben oly jellegzetesen a „kis dolgok művészete”, az érzelmek aprólékos megmintázása s a tékozló dallambőség az uralkodó elem. A Nyugat lánya sok tekintetben már nem az eddigi és még nem a későbbi mestert láttatja, átmeneti alkotás, de mintha e hangváltásban már benne rezdülne valami az ezután megszülető nagy művek (a Triptichon, a Turandot) vajúdásából. S az is kétségtelen, hogy A Nyugat lánya tele van megragadó zenei értékekkel, s — a librettó révén — nem kevés drámai gyöngeséggel. Pedig a közkézen forgó Puccini-életrajzok jól ismert mozzanata, hogy a zeneszerző szüntelen témakeresésben él (ha nincs megfelelő librettója, inkább hosszú időn át nem komponál semmit); igényessége mármár hírhedt: kedvérevaló szövegkönyvet írni csaknem olyan nehéz mesterség, mint a komponálás. Szinte érthetetlen, hogy ezúttal mégis engedményt tesz. Bár bizonnyal közrejátszik amerikai utazása, s az, hogy a Manon Lescaut, a Tosca és a Pillangókisasszony Metropolitan-beli diadalát egy amerikai tárgyú operával akarja megköszönni. Az idő tájt sikerrel játsszák New Yorkban Belasco A Nyugat lánya című drámáját. S Puccini elhatározza, operát komponál belőle, jóllehet első benyomása meglehetősen kedvezőtlen a színműről: „A cselekményben kevés a használható motívum, sehol egy világos vonal.” Operájának a története — amelynek végső formája csak a drámaíróval és a librettistákkal való hosszú alkudozás és vita után született meg — a múlt század derekának Kaliforniájában játszódik, az aranylázban égő vadnyugat zord, kegyetlen világában. Gombakalapos, bőnadrágos, töltényhevederekkel teleaggatott, vihar cserzette aranyásók népesítik be a színpadot; minduntalan ölre mennek, pisztolyt fognak egymásra, de éppoly könnyen — elég hozzá egy lány (a Nyugat lánya) kedves pillantása — kezes bárányokká is szelídülnek. Puccini annak idején a megpróbáltatások minden keservét vállaló, a hazájuktól messzire szakadt kivándorlók tömegét látta bennük. S igyekezett azt a jellemvonásukat megragadni, ami a legvonzóbb, a legemberibb: a honvágyat s a vágyódást a szeretet után. A mi operaközönségünknek azonban mindaz, amit A Nyugat lánya cselekménye nyújt, már csak igen halovány drámai valóság: a cowboyfilmek azóta anynyira elcsépelték, hogy abban az esetben is naivnak, érzelgősnek találná, ha nem lenne a szövegkönyvfaragatlan, de jólelkű aranyásóival, Minnie-vel, a Wild West romlatlanul tiszta virágszálával, marcona-szerelmes seriffjével és széplelkű útonállójával) ennyire jellegzetes ponyvatermék. Mielőtt azonban tovább folytatnék: tévedés ne essék. A Nyugat lánya ellentmondásai ellenére is szépségekben gazdag alkotás, sodró érzelmi hatása alól a szüzsét mégoly hűvös tárgyilagossággal szemlélő néző-hallgató sem igen tudja kivonni magát. Nem hibátlan remekmű — de vajon van-e olyan alkotó lángelme, aki csak tökéletes remekműveket írt volna —, azonban majdnem minden ütemén ott érződik a nagy mester invenciója. Sőt pályájának fontos állomása is A Nyugat lánya, a szerző, aki ritka színpadi kifejezőerejét, zenei formaépítésbeli biztonságát eddig már oly sokoldalúan kipróbálta, új művében engedi első ízben teljesen szabadjára szimfonikus hajlamait. Eddigi műveiben még az olasz opera hagyományos énekhangközpontúsága uralkodott, s a felfelbukkanó erőteljesebb szimfonikus hangot is mindig alárendelte a zenekar illusztráló szerepének. A merészebb szimfonikus kifejezés most újabb formai megoldásokhoz jut el: a széles hangulatfestés, a nagyobb terjedelmű egységeket tematikailag öszszefogó freskószerű tablók, zenei képek módszeréhez. S a vadnyugati környezethez erőteljesebb hangsúlyú, régebbi műveihez képest érdesebb, szokatlanul hangzó zenét is komponál. Jellemeit is élénkebb vonásokkal vagy éppen harsány színekkel rajzolja meg, s emel ki — olykor a túlfokozás határán járva — ritmikában, hangzásban és hangerőben egy-egy drámai mozzanatot. Az Erkel színházbeli felújítás — a mű több mint húsz esztendei pihentetése után sorrendben ez a harmadik — a legjobbat nyújtja, ami a dalszínház tehetséges együttesétől telik. S talán meggyőzi majd a közönséget arról, hogy A Nyugat lánya igencsak oda kívánkozik a játékrend többi, kedvelt Puccini-alkotása mellé. (Igaz, ez a repertoár akkor lenne igazán teljes, ha végre beletartoznék a Triptichon mindhárom darabja is.) Mikó András rendezésének legértékesebb eredménye, hogy a népes szereplőgárdát sikerült valóban együttessé összefognia, de nem kevésbé dicséri rendezői érzékét az a biztonság, amellyel szólistáit irányította a színészi jellemábrázolásban. (Forrai Gábor díszletei egyszerűségükkel ragadnak meg, kifejezően teremtve meg a színhelyét, a kort s a dráma sűrű atmoszféráját. A szereplők — a Szeitz Gizella tervezte jelmezekben — mintha egy vadnyugati filmből léptek volna a színpadra.) Erdélyi Miklós, a bemutató előadás vezénylője nagyon tiszta, világos karmesteri munkát végzett. Sokszor méltatott muzikalitása, lobogó művészi ihletettmeg átjárja az előadás minden momentumát, feltárva a szimfonikus Puccini zenekari színeinek teljes pompáját. A párhuzamos szereposztású előadás karmestere, Tóth Péter is értékes teljesítményt nyújt: mind a jellegzetes hangulatok megteremtésébe, mind pedig a dinamikai árnyalásban megtalálja a helyes arányokat. Vezénylése mindvégig megbízható támasza a színpad művészeinek is. A zenekar mindkét estén kitűnt muzsikálásának intenzitásával. Minnie-t Házy Erzsébet, illetőleg Moldován Stefánia énekli. A Nyugat lánya nemcsak címszereplője az operának, hanem egyetlen valódi hőse is. Puccini sok vonzóan megrajzolt nőalakja között talán a legsokrétűbben ábrázolt jellem a mester színpadán. Mintha őbenne testesülne meg mindaz a vonzó emberség, amelyet a körülötte nyüzsgő férfihadból a kemény aranyásóélet már-már kiölt. Házy Erzsébet ezt az alakot teljes összetettségében színpadra állítja. Hangja ugyan nem egészen az olasz operák drámai hősnőié, Minnie-je minden apró rezdülésében tudatosan kidolgozott, egyúttal igazi érzelmekkel áthatott, gyönyörködtető mozzanatokkal teljes alakítás. Moldován Stefánia nemcsak játssza, énekelve éli a szerepét, s bár hangja tulajdonképpen a lírában a legotthonosabb, szenvedélyességének erejével őszintén elragad, pályája talán legszebb teljesítményét nyújtja. Dick Johnsont, azaz Ramerrezt, a romantikus útonállót Ilosfalvy Róbert kelti életre, ha ugyan jellemábrázolással egyáltalán életre lehet kelteni ezt a papírmasé hőst. Szerencsére, rendkívül hálás tenorszerep, s a fiatal művész fényesen zengő, diadalmasan szárnyaló hangján, gazdagon árnyalt énekében tökéletesen ki is rajzolódik a figura zenei képe. (A másik szereposztásban Mátray Ferenc énekli majd Ramerrezt, ő azonban betegsége miatt nem mutatkozhatott be a tervezett előadáson.) Jámbor László nagy művészi tapasztalattal formál meggyőző alakot a hivatása és szerelme között hányódó seriffből. Radnay György seriffje is kimunkált színészi jellemrajz, csak kissé joviálisabb, jobb ízű, mintsem a szerepe engedné. Ashleyt, az aranyügynököt Domahidy László és Várhelyi Endre játssza. Sonora (amolyan hangadó az aranyásók között) Palócz Lászlóban és Varga Andrásban szintén jó tolmácsolóra talált. A Nyugat lányában igen jelentős szerepe van a férfihangok együttesének, minden szólam egyenként éli az egyéni életét, a maga sajátos jellemvonásait. A kórus valamennyi tagjának (Némethi Amadé tanította be őket) mintha szárnyakat adott volna e nem mindennapi feladat. Lózsy János Kiosztották a SZOT 1966. évi művészeti díjait Pénteken a Szakszervezetek Országos Tanácsának székházában átadták a SZOT 1966. évi művészeti díjait. Az ünnepségen megjelent Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a SZOT főtitkára, dr. Köpeczi Béla, az MSZMP Központi Bizottsága kulturális osztályának vezetője és ott voltak a SZOT elnökségének tagjai, valamint a művészeti szövetségek főtitkárai. A kitüntetetteket Brutyó János, az MSZMP Politikai Bizottságának póttagja, a SZOT elnöke üdvözölte, majd átnyújtotta a művészeti díjakat. A SZOT művészeti díját a következők nyerték el: Kertész Ákos író Sikátor című regényéért; Karsai Elek dr. író A budai Vártól a Gyepűig című könyvéért; a József Attila Színház kollektívája a munkások körében végzett színházi nevelőmunkájáért; Horváth Ferenc színművész előadóművészi munkásságáért; Zsurzs Éva filmrendező a Példázat című tv-sorozatért, kiemelve a Már késő című részt; Szemes Mariann filmrendező Zarándokút 65 című dokumentumfilmjéért; Megyeri Károly újságíró az ipari és munkástémájú tv-műsorokban kifejtett tevékenységéért; Kamotsay István szobrászművész Lenint ábrázoló szobráért és a vasutasüzemekben kifejtett népművelő munkájáért; Berényi Ferenc festőművész műveiért és Szolnok megyében végzett művészeti propagandatevékenységéért; Lendvai Kamilló zeneszerző, karnagy kórusműveiért és a zenei nevelés terén végzett munkájáért; Kenessey Jenő zeneszerző, karnagy a munkás szimfonikus zenekarok élén végzett több évtizedes munkájáért; Falvay Károly koreográfust több táncművéért és az Építők Vadrózsák Táncegyüttesének élén végzett másfél évtizedes munkájáért; Novák Ferenc koreográfus a Várj reám című táncdrámájáért és a HVDSZ Bihari János Táncegyüttesének vezetésében kifejtett tevékenységéért. A SZOT elnöksége az ünnepség után fogadást adott az új SZOT- díjasok részére. (MTI) A SZOT művészeti díjak átadása után: Gáspár Sándor, Brutyó János, Megyeri Károly és Kenessey Jenő. Bolgár költő centenáriuma A Magyar unitászíjt Bizottság, a Művelődésügyi Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége a budapesti Apáczai Csere János Gyakorló Iskola dísztermében irodalmi esten emlékezett meg Pencso Szalvejkov bolgár költő születésének 100. évfordulójáról. Az ünnepségen részt vett Sz. Ivév, a bolgár nagykövetség első titkára és a nagykövetség több munkatársa, valamint R. Szecsanov, a budapesti Bolgár Kultúra helyettes igazgatója. A bolgár irodalom újjászületésében nagy szerepet játszott költő életét és munkásságát Karig Sára, az Európa Könyvkiadó szerkesztője ismertette. Az előadás után ünnepi műsor következett. FÉJA GÉZA: EGYETLEN VESSZŐ Új könyvek olvasása közben hányszor és hányszor érzem, látom, hogy írójuk kitűnő nyersanyagot vetített ki, de nem „írta meg”. Ám nem csupán ifjú írókkal vagyok így, hanem több kortársammal is. Éjszakánként előveszem könyveiket, ellenőrzöm önmagamat, és nemegyszer csalódom, mert döcögő vagy alig érlelt versekkel, suta novellákkal, esetleg elsietett regényekkel találkozom. Az írás elsősorban tehetség dolga, de ugyanolyan mértékben a tehetség megmunkálásának a kérdése. Az író szobája nemcsak az ihlet székháza, hanem műhely is, maradandó alkotás aligha keletkezhet szakmai szigor és kemény, folyamatos munkában töltött napok századai, ezredei nélkül. Gyakran föllapozom a Vörösmarty-emlékkönyvben A vén cigány első fogalmazásának hasonmását. Ha így kerül napvilágra, egy nagy költő öregkori összeomlásának volna emléke. A kicsorduló élmény bombasztikus elemet és lapos sorokat is sodort. A vén cigányt szívívós viaskodás és tudatos műgond tette irodalmunk egyik legnagyobb költeményévé. Köztudomású, hogy Baudelaire tizenöt esztendőn keresztül dolgozott főművén, a Fleurs du Mal-on. Az Ady-nemzedék csaknem minden költője iskolába járt hozzá, de távolról sem vált epigonjává.„Hatott ránk — írta Tóth Árpád — nem poézise talán, hanem bátorsága és szigorúsága.” Igen, megtanította őket szigorúnak lenni önmagukkal és saját műveikkel szemben, igényt teremtett. A napokban került kezembe Heinrich Böll vallomása, és kiderült, hogy regényeit háromszor fogalmazza meg. De honi példát is éppen eleget hozhatnék, Ady Endre néha napokig viaskodott egy-egy versével, nyolcszor, tízszer is megírta, de fogalmazványait az utolsó kivételével összetépte, nem akarta, hogy bárki is műhelyének a titkaiba tekintsen. Akadnak látszólag ellentmondó esetek, sokan hivatkoznak arra, hogy Krúdy Gyula vagy Tamási Áron milyen könnyen írt. Nos, vannak írók, kik papíron küzdenek, mint Ady, mások kévül cselekszik ugyanezt. Krúdy távolról sem „kispolgári örömök” kedvéért ült a kocsmákban. Hallgassuk csak vallomását: „Gúnyoljon ki — írja első feleségének. — Nekem naponta szükségem van 2— 3 órás magányra, amikor gondolkozom ... Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg...” A magányt a kiskocsmákban találta meg, itt gondolta el, amit azután másnap színjózanon, folyamatos hévvel megírt, míg hosszú ujjai el nem gémberedtek. Még utolsó kocsmárosa, Kéhli Ferenc is észrevette, hogy mindig elmélyedve ült, s „a napnak dolgait szedegette magában össze, rendezgette”. Hasonlóképpen alkot Tamási Áron, sohasem írt, amíg mondandóját „ki nem hordozta”, én tudom legjobban, mennyit vergődött, kalandozott, helyét nem lelte, míg a mű kévül elkészült. Csak akkor kezdte gépelni, most már javítás nélkül a teljesen elkészült szöveget. Henye odavetésből, „ihletett” elsietésből sohasem születik időt álló alkotás. A nagy mű egyik legfőbb értékmérője a reá fordított munka mennyisége és minősége. Néhány esztendeje egyik éjszakán fölriadtam álmomból, s eszembe jutott, hogy a délután írt szövegemben egy helyütt pontosvesszőt alkalmaztam, holott a vessző helyénvalóbb lenne. Fölkeltem, véghezvittem a javítást, majd ismét elszunnyadtam. Másnap ébredés után gondolkodni kezdtem, vajon melyik nagy mestertől tanultam ezt? Futottak a percek, azután egyszerre feltűnt Móricz Zsigmond arca és alakja. A Pannónia Kávéházban történt, ott ült szokott helyén, a bal sarokban, és kéziratot kértem, az akkor még Szabó Pállal együtt szerkesztett Kelet Népébe. A Pannónia megszűnt azóta, de ha elmegyek az épület előtt, mindig mélyen megemelem a kalapom, gyakorta meg is állok. Hátha visszakering a tűnt idő, és egyszerre csak integetni kezd Móricz Zsigmond, hogy legutóbbi útjának az élményeit elmesélje... A kéziratot néhány nap múltán megkaptam, a „Magyar házról’5.