Népszabadság, 1967. április (25. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-13 / 86. szám

. 6 Az Új Élet gépszín- és ja­vítóműhely­­részlege huza­tos, napfényes fennsík szélén áll. Új kerítése és még portás­házikója is van. Úgy ám, mert nagy itt a rend: ember és gép csak engedéllyel vagy mars­rutával haladhat ki-be a kapun. A helyettes párttitkár, egy szi­kár, vasmarka, húsz és valahány éves fiatalember társaságában te­kintettem meg. Inkább jóízű be­szélgetés volt ez a műhely öreg mesterével hármasban, mint igazi szemle. Mert noha szombat dél­után van, az erőgépek még csak most kezdenek hazafelé szivá­rogni. Kifelé menet egy frissen be­állt Zetor mellett haladunk el. Józsi, a helyettes titkár rápillant, megtorpan, majd engedelmet kér, és a motorházát föl­csapva, alapo­sabban is szemügyre veszi. — Valami baját gyanítja? — kérdezem. — Nem a. Megszokás. Mindig meg szoktam nézni. Valamikor én vezettem. Ez volt alattam az első gép. — Mikor? — Éppen öt esztendeje már. Az egész gépparkunk ebből meg egy öreg körmös traktorból állott ak­kor. — Most hány erőgépük van? — Huszonhárom. — Hány holdra? — Kereken kettőezer-kétszáz katasztrális hold szántóra. — Akkor maguknak jól jött legutóbb a géphitelek törlesztése. — Jól valami... hat és fél— hét millióval lettünk aktívabbak. — Hogyan dolgoznak a gépé­szeik és a traktorosaik? Szerző­déses alapon? — Már nem. Az egész részleg tagnak lépett be. Annak idején a gépállomási munkanorma kb. nyolcvanforintos napi keresetet biztosított. Mint tagok, ha a ku­koricailletményt és egyebeket is pénzre számítjuk át, most száz forint körül kereshetnek az em­bereink. Ez a számítás léptette át őket tagnak. Utunk széles, nyílegyenesen ki­mért utcán vezet végig. Tengely ez, amelyre a keresztutcák is mind merőlegesek. Az ősi, nyolc­száz esztendős „anyafalu”-nál jóval nagyobb település keletke­zett itt a legutóbbi huszonkét esz­tendő alatt, és különösen az utolsó tíz—tizenkét esztendő gya­rapodása figyelemre méltó. Az utcák ugyan kövezetlenek, és ki­­adósabb záporok alkalmával va­lósággal lövészárkokat hasogat bennük a víz; némelyik ház még vakolatlan és sövény- meg kóró­­kerítés is akad; a település jelle­ge azonban tagadhatatlanul kert­városias. Lám, már italboltja is van, cé­gérét neonfény világítja meg, és — ugyancsak hangos. — Mit csináljunk? — nevetgél zavartan Józsi. — Erre csak azt tudom mondani, amit a Baksa elvtárs is meg szokott állapítani. A mi embereink igazi magyar emberek. Nem­­ nézik, mikor kel a nap, mikor nyugszik, nekiadják magukat a dolognak, de ha az ünnepnek csak a szagát is meg­érzik, mindjárt eldobják a gyep­lőt. Ebből itthon nem származik baj, egymást közt vagyunk, de idegenben? — Mire érti ezt? — Egy esetre. A titkárunk, Kormos Feri bácsi esetére, akit a jelenben helyettesítek, mert is­kolára lett vezényelve. Higgadt ember, kettőt gondol, egyet cse­lekszik, és mégis szögbe talált hágni a nyáron. Ünnepelni volt, az alkotmány ünnepén az asz­­szony húgát látogatta meg Pes­ten. Amíg az ebéd elkészült, jár­káltak és söröztek egyet a sógor­ral. Valamelyik ligeti kerthelyi­ségben ücsörögtek, amikor hall­ják ám, hogy a szomszéd asztal­nál egy muksó holmi másnapos, apróra sikerült sóskiflik miatt becsmérlő megjegyzéseket tesz az ünnepre meg a rendszerre a pin­cérnek. Feri bácsi titkár is, mun­kásőr is, a sógor pedig marós létére önkéntes rendőr. Az csak természetes, hogy volt a hallot­takhoz egy-két közvetlen rendre­­álsító szavuk. Úgy ám, de a muksó nyomás alatt volt, az előző esti szivornyázását gyógyította sörrel, így aztán még jobban föl­tátotta a száját. Erre Feri bácsi és a sógor­ elő az igazolvánnyal, ők hatósági személyek, és­ irány a legközelebbi őrszoba. A muksó ellenállt, üvöltözött, majd iszkol­­ni próbált. Feri bácsiért utána, padon, pázsiton, virágágyon át. A muksó fölbukfencezett, bever­te az orrát, és nyilván Feri bá­­csiéktól is kapott egy-két hatha­tós, képére mért érvet. Most az­tán megvan a baj, tárgyalásra vannak idézve Feri bácsiék. Tett­­legesség miatt, no meg azért is, mert a reakciós muksa szerint detektíveknek adták ki magukat. — A tanulság? — Igyunk, ihatunk, de azért... a hidegvérünket is őrizzük meg. Főképp ... ügyintézés közben, ha netán bizonyos elemekkel kon­fliktusunk támad. Erre is tudok esetet. — Halljuk. — Az útról van szó. Tudja: a kövesútról, amelyik át a közsé­gen, egész a nagyistállókig vezet. Csak aki gépen jár, és a legna­gyobb ellenségének a kátyúkat tartja, csak az a megmondhatója: micsoda átok volt ezen a mi köz­ségünkön az úttalanság. Ezért is mondta a Baksa elvtárs: elsőnek a kövesutat kell kiverekednünk. Kövesút nélkül tíz év múlva is hátul fogunk kullogni mint téesz ... Jól van, ezt mindenki megértette, és az illetékes szervek se sajnálták a községtől a meg­felelő mennyiségű milliókat. De már a munkát igen. Legalábbis egyesek. A­ fölmérés megvolt, a nyomvonalat is kitűzték, mi meg csak vártunk, vártunk, vártunk... Egyszer aztán türelmét vesztette, és így szólt Baksa elvtárs: „Ebből nem élünk meg. Utánajárok, hol rekedt meg az ügy.” Azzal föl a motorra, mert akkoriban motoron járt, és be a megyeszékhelyre. Ott egyik hivatalból ki, a másik­ba be, és végre ott állt a legran­gosabb illető, egy nála fiatalabb, negyvenes forma főmérnök előtt. Állt, álldogált, a lábát váltogatta, mert a főmérnök nem kínálta meg hellyel, és a köszönésére is épp csak rábólintott, pedig be­­mondták neki telefonon, hogy nem az utcáról tévedt be, téesz­­elnök a Baksa elvtárs. És ez így ment egy darabig: Baksa elvtárs állt, a főmérnök pedig telefonál­gatott. Hol őt hívták, hol ő hívott másokat, hanem aztán Baksa elv­társnak elfogyott a cérnája, ma­gához markolta a telefonkagylót, és így szólt: „Ebből elég! Ha a főmérnök urat egy­ben,kinek­ se­­hívják téesz-elnök nem érdekli, egy megyei tanácstag talán érde­kelni fogja.” Nagyot nézett a fő­mérnök, úgy lehet, meg is szep­­pent. „Ó, ön megyei tanácstag? — mondta. -v Állok rendelkezésé­re.” — No lám, mire jó, ha valaki megyei tanácstag. Józsi lelkes helyeslést várt, erre meghökken és fejét rázogat­­va mondja: — Ez nem valami elismerően hangzott... Miért? Talán nem volt ember magáért, nem járt el helyesen a Baksa elvtárs? Elvég­re lekezelték, átnéztek rajta, az­tán ha bosszúálló, hatalmaskodó természetű ember, a nótáját is elhúzathatta volna annak a pök­hendi mérnöknek, amilyen ma­gas összeköttetései vannak. — Baksa elvtársnak? — Neki. Éppenséggel... a föld­művelésügyi miniszter is barátja, ha az elvtárs tudni akarja. Úgy barátja, hogy kolléga volt vele, mind a ketten őseredeti, negyven­­kilences dátumú elnökök. És ez nemcsak amolyan „én mondom” barátság, tettel is bizonyítva van. — A miniszter cselekedett? — Csakis. A vízművünket látta az elvtárs? Nahát! Annak a meg­­csinálása se úgy ment, hogy az állami automatába fölül bedob­tuk az igényt, alul meg kipot­­­tyant a kész létesítmény. Először is ott voltak ne­künk a patro­náló elvtársak. — Budapest­ről? — Onnan. Ők olajipari mér­nökök és szak­munkások, tud­ja. Ki is szá­mították, hogy nemcsak a ma­jorokat, de az egész községet is vígan el bírja látni a forrás, és mindjárt egy előzetes költségve­tést is produkáltak. De nem így az Agroterv mint illetékes szerv. Az besorolással, fontossági sor­renddel és egyéb ilyen elhárító fogalmakkal kezdett dobálózni. — Erre Baksa elvtárs föl Bu­dapestre, be a miniszterhez és el is volt koronálva az ügy. — Ki mondta ezt? — botrán­­kozik meg Józsi. — Melyik gyö­­pös agyú bimbóla? Értekezleten találkoztak. A megyénél. És ott is hogyan? A szünetben, ahogy már szokás, a többi elnök úgy körülfogta a minisztert, hogy rá­gyújtani is alig bírt. Váltott száj­jal sorolták neki a problémáikat. Ezt Baksa elvtárs egy csészei ká­vé mellől, félrehúzódva nézte. Nevette is, sajnálta is a minisz­tert, hogy bezzeg régen, amikor Szilonics-majorban akkora sara­kat lábolt meg, hogy a gumicsiz­mája is lemaradt, régen bezzeg nem rajongták így körül. Ahogy így elmélkedett és kávézgatott a Baksa elvtárs, egyszer csak érzi, hogy valaki vállon fogja. A mi­niszter volt. „Mi az, Baksa — évődött —, te nem akarsz beszél­ni velem?” Bezzeg kiszállt erre, már a következő héten ott volt nálunk e­z Agroterv a csíkos póz­náival meg a távcsöves három­­lábakkal. Ott hát, mert amint mondták, valaki csudára meg­nyomta a dolgot odafönn. — Értem. Szerezz miniszter ba­rátot, és mindjárt üdvözülsz, így kezdődik a téesz-elnöki tízparan­csolat. — Ezt mondtam én? Ezt vette ki a szavaimból? — méltatlanko­dik Józsi. — Á, látom én már, hogy ugrat, de az is lehetséges, hogy ... provokál az elvtárs ... Erről jut eszembe: hallotta már a Daczó Mihály hírét? — Még nem. — Nagy „politikus” volt, való­ságos kovácsműhelyi orákulum. Mindenre tudott magyarázatot. Csak a halálos ágyán világlott ki, hogy milyen buta. Sehogy se bírta megérteni, hogy ő, aki örök életében csakis bort ivott, miért hal meg mégis vízibetegségben. — Ezt most mire mondja? — A saját tudományomra. Néz­ze, én még csak nemrég, csak alig pár hónapja vagyok helyet­tes titkár. Mi gondom-bajom volt nekem azelőtt? Csak az, hogy gyerünk, jól menjen a meló. Aztán, ha jól ment és a kereset is a zsebemben volt, a kuglizás­nak meg a mulatósnak se vol­tam ellensége. De ennek vége. Néha itt, m­, a kupámon érzem, hogy se tudásom, se elég életta­pasztalatom a funkciómhoz. És akkor az elvtárs elvárná tőlem, hogy az említett Daczó Mihály módjára a legfogasabb kérdések­ről csak úgy kapásból nyilatkoz­zak itt. És van egy gyanúm is. — Hogy engem zrikál, de való­jában a Baksa elvtárssal van va­lami baja az elvtársnak. Most mit nevet? Tudom én, amit tu­dok, csak úgy időtöltésből nem vallatná sorra az embereket. — Az már igaz. Bajom azon­ban nincsen Baksa elvtárssal. Egy mondását elemezgetem csu­pán. Arra vagyok kíváncsi, hogy elv és gyakorlat hogyan vág ösz­­sze. — Baksa elvtársnál? — Nála. Jó két esztendeje, amikor egy éjszakára szállóven­dége voltam, és másnap délelőtt kissé szétnéztünk a gazdaságban, ezt találtam kérdezni tőle: „Mi kell ahhoz, hogy egy téesz-elnök manapság jól elboldoguljon?” — Mit felelt rá? — Hidegvér és fantázia. — Ügy is van! Az én vála­szaim is ezt célozták. Szóról szó­ra ezt célozták. A jegyzetei fölé is ezt írja mottónak az elvtárs. Következik: „EGY ÉLETRE KISÍRTAM MAGAM..." URBAN ERNŐ 4. Könnyű-e Baksa Mártonnak? NÉPSZABADSÁG 1967. április 13. csütörtök iróniái Lei Az olaszok olaszo­ z olaszok csak akkor beszélnek olaszul, ha muszáj. Olasz helyett tucatnyi más nyelven beszélnek. A rómaiak ró­maiul; a nápolyiak nápolyiul; a szardíniaiak szárdul; a milánóiak lombardul; a torinóiak piemonteiul; a velenceiek venetóul; a firenzeiek toszkánul; a bolognaiak emiliaiul; a szicíliaiak szicíliaiul és így tovább a végtelenségig. A napokban beszélgettem egy római gimnazista lánnyal, aki fel­tűnően nem rómaiul, hanem olaszul beszélt. — Hogyhogy maga ilyen hibátlanul beszél olaszul? — kérdeztem. — Egyszerű — felelte. Az apám Milánóban, az anyám Nápolyban született. És mivel kez­detben nem értették meg egymást, mind a ketten kénytelenek vol­tak olaszul is megtanulni, hogy szót értsenek. Én Rómában szület­tem, de hogy társalogni tudjak a szüleimmel, nem rómaiul, hanem olaszul beszélek. Olaszországban majdnem mindenki annak a tartománynak, vá­rosnak, községnek, falunak a saját önálló nyelvét beszéli, ahol szü­letett, ahol él. Az olaszoknak az olasz nem az anyanyelvük. Olaszul az olaszok csak akkor tanulnak meg, amikor beiratkoznak az elemi iskolába. Ott aztán fokozatosan, szépen elsajátítják az olaszt is. Az esetek többségében nem különféle dialektusokról, nyelvjárá­sokról van szó, hanem egymástól teljesen különböző, önálló nyelvek­ről. A nápolyi például nem érti meg a milánóit, a római egy szót sem ért a szárd nyelvből;­a szicíliainak kitörne a nyelve, ha egy piemonti szót kellene kimondania, és fordítva. Itália alig száz esztendeje alakult önálló országgá, előzőleg év­századokon át tucatnyi városállamból állt, s minden egyes városál­lamban más és más nyelven beszéltek. A legutóbbi évtizedekben az iskolákban kötelezővé tették ugyan az olasz nyelven való oktatást, de az olasz nyelv mindmáig nem vált államnyelvvé. A tartományi, helyi nyelveken különféle újságok jelennek meg. A firenzei írók toszkánul írnak, a nápolyiak nápolyiul. Az olasz filmek — ponto­sabban az Olaszországban készült filmek­­ jelentős része nem ola­szul, hanem nápolyiul, rómaiul vagy lombardul beszél, és hogy azo­kat az egész országban megértsék, utólag olaszra szinkronizálják. Az országos napilapokban a legfontosabb híreket olaszul írják ugyan, de a tudósítások, a riportok, a színes anyagok jó része már azon a nyelven íródik, ahol az újságot kiadják. A központi televíziónak négy nagy olasz városban vannak stúdiói. Minden stúdió azon a nyelven sugároz, ahol van. A legnagyobb és legnépszerűbb olaszországi nyelv a nápolyi, vagyis a híres „napoletana”. Mintegy ötmillió olasz beszél nápolyiul. A leghíresebb neorealista olasz filmek is nápolyiul beszélnek. Vit­­torio de Sica, Sophia Lorén, Eduardo De Film­po rendszerint nápolyi nyelven játszik. (Egy politikai pletyka szerint Leone volt olasz mi­niszterelnöknek három és fél évvel ezelőtt a többi között azért is kel­lett távoznia, mert olasz helyett csak nápolyiul volt hajlandó beszélni, s ezért beszédeit az ország lakosságának a zöme nem értette meg.) Az utóbbi időben Milánó, a nagy északolasz iparváros megiri­gyelte a „napoletana” nyelv térhódítását, és a nagy olasz újságok ha­sábjain, a könyvek lapjain, a tévén és a táncdalok szövegein keresz­tül népszerűsíteni kezdte a lombard nyelvet. A lombard nyelv Ná­­poly-ellenes rohama azonban mindeddig hajótörést szenvedett azon az egyszerű tényen, hogy a lombardiai az egyetlen itáliai nyelv, amely használja az „ö” és az „ü” magánhangzókat. Ezt a két magán­hangzót azonban a milánóiakon kívül egyetlenegy olasz állampolgár sem tudja kimondani. A napokban hallottam a következő jellemző esetet. Az Adriai­­tenger­parti Cattolica nevű kis üdülővároska halászai átrándultak az onnan 8 kilométernyire levő Riccione nevű városkába ügyes-bajos dolgukat elintézni. Csakhogy kiderült hamarosan, hogy a két olasz város lakosai nem értik meg egymást, más nyelven beszélnek. Gyor­san kerestek tehát egy tolmácsot, aki a cattolicai meg a ricefonei nyelvet annak rendje és módja szerint lefordította — emiliaira. De mivel volt a társaságban két halász, aki emiliaiul sem tudott, ke­restek még egy tolmácsot, aki az emiliait áttette olaszra, így aztán valahogy, keservesen, mindenki mindent megértett. Azt mondják — és ezzel kapcsolatban van némi személyes ta­pasztalatom is —, hogy a dél-olaszországi, a szicíliai és a szardíniai lakosság jelentős része nem tud olaszul. Ahhoz ugyanis, hogy egy olasz Olaszországban olaszul tudjon, előbb iskolába kell járnia, ahol az olaszt megtanulja. A dél-olaszországi analfabéta lakosság azonban nem járt iskolába, így hát szükségszerűen olaszul sem tud. A hatóságok szemmel láthatóan és érthetően nem csinálnak maguknak problémát a nyelvi zűrzavarból. Sőt, ezeket a kis helyi nyelvecskéket még minden eszközzel támogatják is. S ellenkezőleg, mint várható lenne , ebből nincs sem­miféle bábeli nyelvzavar. Valaki ugyanis szerencsére feltalálta és megalkotta a szépséges olasz nyelvet, amit Olaszországban egy bi­zonyos fajta „eszperantóként” használnak, és szerencsére vannak még kiváló tolmácsok is, akik közvetíteni tudnak abban a reményte­lennek látszó esetben, ha például egy torinói olasz netalántán egy palermói olasszal kívánna eszmét cserélni. Róma, 1967. április, aSután­ Ju­noS A MÁR CSAK 7 NAPIG! n—gaBii'h­umm­a­i niwm niBnaBB—r 1500— Ft helyett 1200,— Ft a KVARCZ M filmfelvevőgép az OFOTÉRT szaküzletekben OTP HITELLEVÉLRE 240,— FT-TAL ÁTVEHETŐ

Next