Népszabadság, 1967. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-31 / 126. szám
A vállalati és népgazdasági érdekek az importgazdálkodásban Olyan ország számára, mint hazánk, a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel szinte létkérdés. Közismert nyersanyag- és energiaszegénységünk, valamint az ipar műszaki fejlesztése iránti jogos igények következtében igen jelentős behozatalt kell a külső piacokról lebonyolítanunk. Ennek illusztrálására elegendő megemlíteni, hogy 1966-ban például a hazai feketeszén-felhasználás csaknem 40 %-át, kőolajszükségletünk 63 %-át, vasércszükségletünk 79 %-át, nyersmarhabőr-felhasználásunknak csaknem 100%-át, pamutszükségletünket teljes egészében behozatalból fedeztük. Beruházásainkban pedig átlagosan mintegy 45% az importgépek részaránya. Nyilvánvaló tehát, hogy a gazdasági mechanizmus reformja keretében olyan importgazdálkodási rendszer kialakítására törekszünk, amely az importanyagok és gépek leghatékonyabb felhasználására, az ésszerű importtakarékosságra ösztönöz, de nem állít merev korlátokat a gazdaságos importigények kielégítése elé. A külföldi vásárlások feltételei jelenleg az importtermék belföldi ára a tényleges devizabeszerzési ártól független. A drágább import a felhasználó vállalat eredményét nem terheli. A gazdasági mechanizmus reformjával bevezetésre kerülő árrendszerben a felhasználó az importtermékért általában a külkereskedelmi árszorzóval forintra átszámított tényleges devizaárat fogja kifizetni. Ha drágább importanyagot rendel, ezt a saját termelési kalkulációja terhére teszi, s ez valóban csak akkor lesz számára kifizetődő, ha ezáltal a végtermék minőségét, korszerűségét javítja, s a nagyobb befektetés az eladási árban, illetve a vállalat nyereségében megtérül. Sokan azt hiszik, hogy a külföldi piac olyan „vegyeskereskedés”, ahova a vásárló — pénzzel, azaz devizával a zsebében — belép és ott azt vesz, amit akar. Ezért mondják — ipari üzemektől mezőgazdasági termelőszövetkezetekig — előszeretettel: miért nem engednek bennünket közvetlenül importálni, mi tudjuk legjobban, mire van szükségünk, majd megvesszük magunknak. Az import lebonyolításának piaci körülményei azonban ennél sokkal bonyolultabbak, összetettebbek s a reform bevezetése szükségessé teszi, hogy néhány, az üzemi szakemberek körében sem mindig tisztázott alapvető öszszefüggésre ismételten felhívjuk a figyelmet. A legnyilvánvalóbb ilyen összefüggés az, hogy a külföldi piacon vásárolni csak az adott országgal kötött megállapodás szerinti devizanemben lehet. Szükséges tehát, hogy az oda irányuló exportunk révén megfelelő devizakövetelésre tegyünk szert. De még akkor is kérdés, hogy a kívánt importterméket be tudjuk-e szerezni ugyanazon piacról, illetve egy meghatározott országba irányuló kivitelünk és onnan származó behozatalunk egyenlege lehetővé teszi-e az egyébként szükséges vásárlások fokozását. A kétoldalú egyenleget ugyanis a partner ország is figyeli, s még a konvertibilis, azaz átváltható devizájú országokban sem tűrik a kölcsönös szállítások tartós kiegyensúlyozatlanságát, míg a klíringországokban, ahol a pénzügyi egyezmény megszabja egyik vagy másik fél maximális eladósodásának határát, ezt nem is léphetjük túl. Az egyes országokban az árszintek és a vásárlási (hitel, stb.) feltételek — az ország földrajzi távolságától, tehát a fuvarköltségtől eltekintve is — sokszor lényegesen eltérnek. Ezek az eltérések nemcsak a termékek eltérő minőségét tükrözik, hanem az adott ország belső piacának helyzetét, az árukivitelre vonatkozó rendszabályait stb. Emellett önmagában egy-egy termék olcsóbb megvásárlása egy bizonyos viszonylatban a vállalat szempontjából előnyösebb lehet, míg a népgazdaság számára az adott országgal bonyolított külkereskedelem egészének gazdaságossága a fontos, így például, ha egy adott országba irányuló export árszínvonala a világpiaci árszintet 20%-kal meghaladja, előnyösebb ezen a piacon az importért 5—10%-kal magasabb árat fizetni, mint olyan más országban a világpiaci áron vásárolni, ahol az exportárszint sem magasabb. Nem célszerű viszont, hogy látszólagos pillanatnyi előnyökért bizonyos importtermékeket mindig más-más országból és cégtől szerezzünk be, tartós üzletpolitikával perspektívában általában kedvezőbb feltételeket lehet elérni. Egyes nagy nyugati cégek exportválasztéka igen széles, ilyenkor több hazai felhasználó importigényét összekapcsolva szintén kedvezőbb vásárlási feltételek érhetők el. A külkereskedelmi vállalatok sokszor állnak olyan feladat előtt, hogy ilyen termékekből — exportunk biztosítása érdekében — a hazai szükségletet lényegesen meghaladó mennyiséget vásároljanak, s a partner ország hozzájárulásával a többletre más országban találjanak vevőt szintén előnyös feltételekkel. Gyakran előfordul az importnak az exporthoz való kapcsolása is, amikor egy-egy exportszállítmány elhelyezése közvetlenül attól függ, hogy honnan szerzünk be bizonyos importtermékeket. A belföldi forgalmazás alapelvei Az új mechanizmusban olyan importgazdálkodási rendszert kell létrehozni, amelyben a vállalatok idejében hozzájutnak a kívánt mennyiségű és minőségű importtermékekhez. A termelőket az általános érdekeltségi rendszer — a deviza ára, a forgóeszközöket terhelő járulék, kamat — az importtal való ésszerű takarékosságra szorítja majd. Emellett azonban az importgazdálkodási rendszernek biztosítania kell az ország kereskedelempolitikai, devizapolitikai érdekeinek érvényesítését is. Az importtermékek belföldi forgalmazásánál általában a termékforgalmazás rendjének — a Gazdasági Bizottság által a közelmúltban elfogadott — főbb alapelvei lesznek mérvadók. Az anyagi-műszaki ellátási tervre épülő, a tervlebontásokon és a keretgazdálkodáson alapuló eddigi termékgazdálkodási mechanizmust a vállalatok közvetlen kapcsolatán nyugvó, nagyrészt kötetlen termelőeszköz-kereskedelem váltja fel, s a vállalatok — saját érdekeik mérlegelése alapján — általában szabadon választhatnak a különböző beszerzési források (belföldi termelő-, illetve kereskedelmi vállalatok vagy import) között. Ezt az alapelvet azonban a gyakorlatban csak fokozatosan lehet érvényesíteni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az import fokozásához az export árbevételek lényeges növelése szükséges, ami a reformtól várt tartalékok feltárását, a termelés szerkezetének átalakítását feltételezi. Ez pedig néhány évet feltétlenül igénybe vesz. A reform bevezetésének időszakában az importot érintő adminisztratív intézkedésekre is szükség lesz: a) központi gazdálkodás (csak egy-két igen fontos termékre), b) importkontingens előírása a fizetési mérleg nem kívánatos megterhelésének megakadályozása, vagy éppen a zavartalan belföldi ellátás érdekében (elsősorban néhány alapvető, kizárólag vagy nagyrészt importból származó nyersanyagra), c) az importtermék belföldi forgalomba hozatalára egyetlen értékesítő szerv kijelölése (például több viszonylatból származó termékeknél, ha azok azonos áron történő felhasználását kell biztosítani). Arról, hogy az egyes kategóriákba, az adott gazdasági helyzetben mely termékeket szükséges besorolni, az éves népgazdasági tervekkel kapcsolatban a kormány dönt. Szükséges azonban hangsúlyozni, hogy ezek a kategóriák nem az import finanszírozásának rendjét jelentik. Az importkontingens-előírás nem jelent devizakeretet. Azok a felhasználók, akiknek ellátását gazdálkodási kontingensek biztosítják, ezeket az importtermékeket is csak akkor szerezhetik be, ha a deviza megvásárlásához megfelelő pénzeszközökkel rendelkeznek. Az adminisztratív előírások által nem érintett importtermékek (ezek teszik ki a teljes import körülbelül 90 százalékát) beszerzéséről — a gazdasági eszközök által szabályozott — piaci feltételek figyelembevételével a vállalatok döntenek. (A felhasználók és a külföldi piacok közvetlen kapcsolatát egyébként az is elősegíti, hogy importban is jelentősen csökken a saját számlára vásároló külkereskedelmi vállalatok száma és általánossá valószínűleg a bizományosi rendszer válik.) Az új importgazdálkodási rendben tehát a hangsúly nem a kényszerű korlátozásokon van, hanem azon hogy a vállalatok a mainál sokkal szélesebb körben, az árat, a minőséget és egyéb szállítási feltételeket figyelembe véve viszonylag szabadon választhatnak a belföldi és az importtermékek között. A külkereskedelem s ezen belül az importtevékenység központi állami irányítása elsősorban gazdasági eszközökkel történik. E tekintetben a legfontosabb gazdasági eszköz a külkereskedelmi, árszorzó, amely az importtermékekért fizetendő deviza hazai árát, s ezen keresztül a vállalatoknak az importban való érdekeltségét határozza meg. Ezt kiegészítik egyes speciális külkereskedelmi irányító eszközök (például vámok), valamint az importengedélyezési rendszer. Az engedélyezési rendszer Az import engedélyezése a külkereskedelmi hatóság által nem gazdálkodási célokat szolgál. A behozatal engedélyhez kötése elsősorban a kereskedelempolitikai, viszonylati irányítás eszköze. Az engedélyezési rendszert nem egyedi meggondolások alapján hanem a vállalatokkal előre ismertetett irányelvek, engedélyezési szabályok alapján alkalmazzák, figyelembe véve az államközi megállapodásokat, az egyes viszonylatok devizahelyzetét stb Ha tehát valamely vállalat az importengedély-kérelmet az előre meghirdetett szabályoknak, illetve irányelveknek megfelelően nyújtja be, az importengedélyt megkapja. Ez az engedély feljogosítja a vállalatot (természetesen, ha egyébként külkereskedelmi joggal rendelkezik) az ügylet megkötésére, a devizának — a devizagazdálkodás szabályai szerinti — megvásárlására és az áru behozatalára. Az engedélyezés jelentős részét a Külkereskedelmi Minisztérium úgynevezett keretengedélyek alapján bonyolítja amelyen belül az egyes ügyleteket a vállalatok külön engedély nélkül köthetik meg. Az importgazdálkodás új rendszere szervesen beleilleszkedik a gazdaság új mechanizmusába, messzemenően figyelembe veszi a vállalati önállóság és érdekeltség követelményeit, ugyanakkor megfelelően garantálja a szocialista állam kereskedelempolitikai érdekeinek érvényesítését is. Czeitler Sándor A GAZDASÁGI REFORM ELŐKÉSZÜLETEI A folyamatban levő beruházások további finanszírozása Kijelölték a célcsoportos állami beruházásokat A Gazdasági Bizottság korábbi (a Népszabadság április 12-i számában ismertetett) határozatában megszabta az új mechanizmusban érvényes beruházási rendszer alapelveit. E határozat különbséget tesz az állami és vállalati beruházások, s az előbbi kategórián belül az egyedi nagy beruházások, célcsoportos beruházások és egyéb állami beruházások között. Amíg az állami beruházásokat elsősorban állami (költségvetési forrásból finanszírozzák és csak kiegészítésként nyújtanak állami kölcsönt, illetve terhelik a vállalat fejlesztési alapját, a vállalati beruházások pénzügyi fedezetét — saját alapból vagy bankhitelből — a vállalatnak kell biztosítania. Tekintve, hogy a most folyamatban levő és a következő évekre is áthúzódó beruházások finanszírozását még nem ebben a rendszerben szabták meg, a Gazdasági Bizottság most külön határozatot hozott az átmenet biztosítására. Állami beruházások A határozat kimondja, hogy az új kategóriák szerint egyedi nagy beruházásnak, illetve célcsoportos állami beruházásnak minősülő beruházásnál már teljes egészében az új finanszírozási formákat kell alkalmazni. A GB felhatalmazta a pénzügyminisztert és az Országos Tervhivatal elnökét, hogy az 1968. január 1-én folyamatban levő ilyen beruházások finanszírozásának feltételeit az érdekeltek bevonásával 1967. november 30-ig állapítsa meg. Az egyéb állami beruházások kategóriájába tartozó, jövő évre áthúzódó beruházások befejezését a határozat szerint az állami költségvetésből, tanácsi beruházások esetében pedig a tanácsok fejlesztési alapjából kell finanszírozni. Vállalati beruházások Az előzetes számítások szerint a jelenlegi értékhatár feletti beruházások közül mintegy 180 minősül majd vállalati beruházásnak. Tekintve, hogy ezek készültségi foka igen különböző, a zökkenőmentes átmenet biztosítására a határozat e beruházásokat három csoportba osztja. a) Azoknak a beruházásoknak esetében, amelyeknél ez év december 31-ig a tényleges ráfordítások szerinti készültség eléri vagy meghaladja az 1967. május 15-én érvényes, jóváhagyott beruházási program 80 százalékát, a befejezéshez még szükséges összeget a programban előirányzott mértékig az állami költségvetés fedezi. Ezeket a beruházásokat a programban jóváhagyott módon kell befejezni. b) Olyan vállalati hatáskörbe átkerülő beruházások esetében, amelyeknél az ez év végén a készültség foka a program szerinti előirányzat 20 százalékát sem éri el, a vállalatoknak — fejlesztési alapjukból, illetve bankhitelből — maguknak kell gondoskodniuk a pénzügyi fedezetről. Az ilyen beruházásoknál a vállalatok maguk dönthetnek a beruházás folytatásáról, és amennyiben azt nem tartják célszerűnek, javaslatot tehetnek a felügyeleti szervnek a leállításra. c) Azokat a vállalatinak minő- sülő beruházásokat, amelyek készültségi foka az év végén a 20 —80 százalék között lesz, a programban jóváhagyott alapvető fejlesztési célok sérelme nélkül kell folytatni, de lehetővé kell tenni a vállalatok számára az ésszerű módosításokat. Az e csoportba tartozó beruházások költségeiből az állami költségvetés fedezi az ez év végéig üzembe helyezett állóeszközök értékét, valamint ezen felül a program szerint még szükséges ráfordítások 40 százalékát. Az ezen felüli összeg finanszírozásáról a vállalat köteles gondoskodni. A vállalati hatáskörbe kerülő beruházások folytatásához szükség esetén igénybe veendő hitel feltételeit a későbbiekben jóváhagyandó hitelpolitikai irányelvekben szabályozzák. Az erre vonatkozó hitelmegállapodásokat a határozat szerint ez év november 30-ig kell a beruházó vállalatnak a bankkal megkötnie. A finanszírozási feltételek megállapításához alapul vett, 1967. május 15-én érvényes jóváhagyott programot az új árrendszernek megfelelően át kell számítani. Az átárazáshoz az Országos Anyag- és Árhivatal és az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium egyszerűsített szabályokat és módszereket dolgoz ki. A költségvetések tételes átárazása csak kivételes esetekben engedhető el. A termelőberuházásoknál eddig érvényes egyszeri jutalmazási rendszert fokozatosan felszámolják. A már kitűzött jutalmazási feladatok érvényben maradnak, ezek pénzügyi fedezetéről olyan arányban kell gondoskodni az állami költségvetés, illetve a vállalati fejlesztési alap terhére, amilyen arányban a beruházások finanszírozása történik. Termelőberuházásokra új jutalmazási feladatot kitűzni már nem szabad. A jelenlegi értékhatáralatti beruházásokat a vállalatok — szükség esetén bankhitel igénybevételével — teljes egészében saját alapjukból biztosítják. Célcsoportos állami beruházások A Gazdasági Bizottság — áprilisi határozatához kapcsolódóan — most tételesen megszabta a célcsoportos állami beruházások körét. Ezek szerint célcsoportos állami beruházásnak tekintendő: a szénbányászat, az uránbányászat, a kőolaj- és földgázkitermelés fejlesztése; az országos földgáz- és kőolajvezetékrendszer bővítése; a villamosenergia-alaphálózat fejlesztése 100 kilovolt felett, illetve az elosztóhálózaté 100 kilovolt alatt; a mezőgazdaságban az erdőtelepítés és fásítás, bekötő út építése, villamosenergia- és hírközlő vezetékek létesítése, vízhasznosítás fejlesztése; a vízgazdálkodásban a belvízvédelem, a belvízrendezés, az ármentesítés és a folyamszabályozás, a lakossági és iparivíz-termelés és -szolgáltatás fejlesztése; az országos közúthálózat fejlesztése, a vasúti jármű beszerzése, a közforgalmú vasúti közlekedési hálózat fejlesztése; a gépkocsiforgalmi karbantartótelepek fejlesztése; a Szállodafejlesztés; a központi lakásépítés; a kórházi hálózat fejlesztése; a középiskolai tanteremépítés és a közraktárhálózat fejlesztése. A célcsoportos állami beruházásokra fordítandó beruházási összeget a terv keretében a kormány hagyja jóvá. A célcsoporton belül az egyes beruházások tekintetében a megvalósításért felelős hatóság vezetője dönt. F. I. engyel—francia energetikai és együttműködési megállapodást írtak alá. Az ötéves együttműködés villamos erőművek, energetikai hálózatok tervezésére, építésére és üzemeltetésére, valaminttudományos kutatásokra terjed ki. * Ez év első negyedében az NSZK iparának rendelésállománya 10 százalékkal volt kisebb, mint egy évvel korábban. Alumíniumgyárat épít a Szovjetunió 110 millió dolláros költséggel Törökországban. A gyár, amelyet a török fővárostól 300 kilométerre délre, Seydisehirben állítanak fel, 60 000 tonna tiszta alumíniumot fog termelni.