Népszabadság, 1969. augusztus (27. évfolyam, 177-202. szám)

1969-08-03 / 179. szám

Balázs Béla kiadatlan naplójából Nemrég jelentek meg a Kossuth Ki­adó Esztétikai Kiskönyvtárában váloga­tott cikkei és taulmányai, az Irodalom­történet című folyóiratban terjedelmes tanulmány elemzi szövetségét Lukács Györggyel... Úgy tetszik, mintha egy Balázs Béla-renenszánszot figyelhet­nénk meg. Ez a reneszánsz jogos, mert Balázs Béla íróként, költőként, esz­ta­­kint jelentéset alkotott, s emberi maga­tartása is becsületesen figyelemre méltó volt. „Bonyolult művészi életút a Balázs Béláé — rögzítette néhány évvel ezelőtt Szabolcsi Miklós egy tanulmányában. — Olyan út, amely kevés kiérlelt, vég­érvényes művészi eredményt hozott, olyan út, amely a korok közti átmenet bélyegét is magán viseli. Mégis: olyan út, amely a polgári és a szocialista mű­vészet problematikájára világít rá. Ba­lázs Béla mindig őszintén, melyen, szen­vedélyesen igyekezett megélni korát, fontosat akart mondani nemzetének és annak az osztálynak s mozgalomnak, amelyhez csatlakozott." Balázs Béla máig rendezetlen, teljes­séggel ki nem adott életművének érde­kes része mindeddig kéziratos naplója. Az alábbiakban ebből közlünk három részletet: mindegyik jellemző a vallo­­mástevőre, annak őszinte hevületére és bizonyos értelemben aktuális is­ rajongást, a „szektámat” nélkülözöm, ebből kivetkőztetve érzem meztelennek magamat. Vagy — nyúljunk mélyebbre — szerencsétlen és most végképp meg­hiúsult szerelmem fáj-e? Ifjúságom nagy akaratának, rajongásának letöré­se? Nem túrtam-e magam mind a tíz körömmel abba a magyarságba, mely­ről akkor a Kiss Józsefek és Makai Emilek, de még a Jakab Ödönök és Reviczkyek idején is senki sem tudott? Nem jártam-e mámorosan népdalokat gyűjteni Bartókkal és tartottam benne a roskadó hitet egy „magyar művészet­ben”, nagy magyar renaissance-ban? Nem bújtam-e bele a magyar népme­sékbe, írtam magam magyar „népdalo­kat” és nem akartam a székely ballada­­iuidumát magyar drámastílussá felna­gyítani? Szerencsétlen szerelem volt, lehet, és tévedés is talán? Az fáj-e most, hogy ez végképp kihull a kezemből? De ezt nem is érzem! Mert fogok én még magyar muzsikát játszani, amit sem Eriednek, sem Horthy, sem Szabó Dezső meg nem tilthat nekem. Majd ők azt mondják, hogy nem­­ magyar. És majd száz év múlva koronatanúnál, fog­nak idézni, hogy a magyarság életjus­­sát Európában igazoljam. Mindegy, így van és gondolkodni való, hogy nekem, a vándornak, idegennek, europaer zsidó­nak ez nagyon fáj. Talán csak ez volt. Magyar nem vagyok és fajtaösztönök néha szólalnak meg bennem. De elmen­tem mellettük a lélekvándorlás útján és egész szívvel hozzájuk szegődtem, nyel­vüket és ruhájukat, ügyüket vállaltam és nagyon szerettem. Nem a magyar urakat, hanem a magyarságot, azt a misztikus és definiálhatatlan valamit, ami Ady dalaiban és a kuruc nótákban ízlik. Hozzászegődtem és szerettem, fegyverbarátságot kötöttem és lettem volna olyan jó katonája a magyar kul­túrának, mint Bem vagy Damjanich vagy Cuyon a forradalomnak. Most ki­dobtak és ez fáj. De talán nincs itt baj. Hiszen ott élni, kivált Pesten, fullasztó undor lenne csak nekem. Semmit úgy nem utálok a föld kerekén, mint a ma­gyar urakat. De az a „magyarság”, a magyar hangszer, a magyar paletta szí­vemhez nőtt és idekint érzem, egyre drágább lesz nekem. Az a földiz a tor­komban van és a Tisza a szívem köze­pén folyik keresztül. De talán ez az én sorsom beteljesedése, tisztábban, zavar­talanabbik, a magam módján szerethe­tem ezt a magyarságot idekint. Egy íz­ről van csak szó, amit magammal hozok a számban, egy definiálhatatlan mély hangulatról, melyet magammal hoztam a szívemben: a magyarság!... ... Ha a magyar földet kiveszik lá­bam alól, a magyar nyelvnek és ma­gyar muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a sza­vak és az lesz az én hazám... Odahaza most nagy fellendülése van a nemzeti öntudatnak. Ugyanúgy né­zem ennek a szellemnek a bevonulását, mint a sastollas Horthy-huszárokét. Szörnyű, hogy ezt gyűlölnöm kell, ször­nyű, hogy ilyen szemérmetlenül mezte­len ideológiát látni benne. Pips-fehér­­zöld port hintenek az emberek szemé­be. Gyűlölöm ezt az úri betyárfajtát. Féktelenül gyűlölöm, hogy a fogam ösz­­szecsattog, ha állati pofáját látom va­lamelyiknek és a szívem elfacsarodik. Most már azért gyűlölöm legjobban, mert szeretem, mint valami aljas bes­tiát, akibe szerelmes az ember. Gyűlö­löm, amit mondanak és szeretem a sza­vuk járását, gyűlölöm, amit tesznek és szeretem a virtusos gesztust, amivel gaztettüknek végére járnak, gyűlölöm a fiziognómiáikat, de szeretem az arcvá­­gásukat Hol romlott el itt valami, hol? És mégis úgy érzem, hogy most leszek igazán kommunistává... láttam meg a Szép Szó néhány számá­ból, amelyet Lányi Sarolta hozott ki ne­kem Isztrába, a novemberi ünnepekre. Húsz évig élt és dolgozott egy nagy magyar költő, akiről én nem tudtam, holott személyesen diákkorában ismer­tem, Lesznai Anna mutatta be Bécs­­ben és az akkori versei még jelentékte­lenek voltak. „Irgalom, édes­anyám, jaj kész ez a vers is!” Gyönyörű! Magányos sora Jó­zsef Attilának. Az elkészült mű kézből kicsikart fegyver! Akármilyen jól sike­rült is! József Attila. A Dallá olvasz­tott intellektualitásában (kissé kezdet­leges, utóbb meg beteg intellektussal) egy átmeneti, előstádium lehetett volna Balázs Bélához. Híd a megértésében Magyarországon. Kár, hogy 15 évvel ki­vándorlásom után jött. Az én magyarságom (1919. december, Bécs) Most mindenekelőtt egyvalamit kel­lene tisztáznom a naplóban. Hogy állok hazátlanságommal, magyarságommal, europaerségemmel? A nacionalizmus és internacionalizmus konfliktusát minde­nekelőtt magamban kell tisztáznom. Mit jelent számomra ez a kérdés , hogy száműzettem Magyarországból. Mit jelent számomra a magyarság? Mindenekelőtt: az internacionalizmus, az Európai Egyesült Államok meggyő­ződésem szerint sohasem mehet vala­mely nemzeti szellem rovására. Mint ahogy Keller németségének nem ártott, hogy franciákkal és olaszokkal közös ál­lamban élt. Tehát attól, hogy a nemzet­köziséget vallom, attól még lehetnék ízig-vérig magyar. Lehetnék... de az vagyok-e? A kérdés ez: száműzettem-e ekkor, mikor idegenbe futottam, vagy hazatértem? (Mert aki idegen, az le­gyen idegenben.) Igaz, hogy hirdettem a nemzetek szintézisét. (Az európai em­bert.) és magamat prófétájának vallot­tam, mikor még bujdosásomnak sejtel­me se érinthetett. Igaz, hogy végső me­tafizikai gyökeremet mindig túl éreztem minden fajon és nemzeten és magamat vándornak, magányosnak tudtam. Már gyerekkoromban fájt a „messzeség il­lata”, az idegenség, mint egy megfordí­tott honvágy. A honvágy után vágyód­tam, mint legmélyebb érzésem után? Igaz, hogy ... származásom szerint zsi­dó vagyok, tehát nincs több turáni vér bennem, mint — teszem — Petőfi Sán­dorban volt. Azt hiszem, minden értel­mes meggondolás szerint a magyar ide­genből, ahol nem értettek és idegenként utáltak mindig — hazaérkeztem most emberek közé, akik első szóra értenek és rám ismernek. — Mégis fáj, mégis mért érzem száműzöttnek magamat? Vajon derékban kettétört pályám fáj-e, már megszerzett otthoni nevemet és közönségemet sajnálom-e? Nem hiszem. Hiszen minden jel arra mutat, hogy igazi sikerem, igazi hatásom nekem csak idekint lehet és hogy nem fog so­ká tartani. A megszokást, a körém gyűlt József Attiláról (1938. november 7. Moszkva) József Attila: Nagy magyar költő. És sorsa szörnyűségében, nyomorának, szenvedésének rettenetességében is nagy élet. És környezetének megrendült lel­kiismerete forradalmi felháborodást szülhetne, ha tudná, ha idejekorán mél­tón megfogalmaznák. Élete egy kétség­beejtő valóság legintenzívebb dokumen­tuma, öngyilkossága a kétségbeesésnek olyan vad és pregnáns megnyilatkozá­sa és kifejezése, mint versei. És a kó­­rusfelhördülés erre a halálra egy gene­ráció kétségbeesésének szörnyű kórusa. Borzalmas történelmi tünemény. Hogy zuhant a tengerbe és felhőkig csapott a hulláma. Fekete keserűség tengerének hulláma. Magyar szimfónia 1938-ból. És minderről én nem tudtam. Ma Hazatérés előtt (1945 tavaszán) 1945 március vége és végéhez közele­dik 26 éves emigrációm. Apránként lik­vidálom utolsó ügyeimet id­én. A likvi­dálás voltaképpen annak ellenkezőjéből áll: szerződéseket kötök, meg munká­val, ide szállítandóval kötnek ide. Mi­előtt hazatérek, sok kötéllel kötöm de­rekamat ehhez a parthoz. Aztán nyu­godtan ereszkedem a honi ismeretlen­ségbe. A hazatérés jegyében foglalkoz­tattak a Szkitalec és a lelki gyökér problémái is. Otthoni könyveket olva­sok. Ismerkedem honfitársaimmal. Faj­tám szagát kell megszoknom. Utolsó sürgős és komoly munkám maradt itt. Még néhány verset megírni, hazatéré­semről és hazám fiaihoz. Hogy • üres kézzel és vásárfia nélkül haza ne tér­jen. És hogy azt a hangot hallják meg, amelyet a győzelmesen hazatérő kom­munista szájából, szívéből kell halla­niuk — nem a vörös szuronyokkal fe­ny­egető, a Vörös Hadsereg nagyszerű győzelmeivel pöffeszkedő, nem a per­nyertes kárörvendő, a hatalompárti le­ereszkedő hangját — hanem a testvé­rei szenvedéseit nemcsak értő, de vál­laló, de új, nagyobb, világosabb jövőt látó, bizakodó komolyság hangját. Ezekkel a versekkel — egyáltalán ez­zel az első fellépésemmel megnyerhe­tem vagy elveszthetem utolsó magyar­­országi korszakom sz­ámára, megma­radt esztendőim h­ancát. „Emlékeim rongyos kis seregével új hont­ foglalni térek int haza". Hol vagy otthon? Ahol a legrosszabb­ nekem, ahol legjobban fáj a fájdalom, ahol legérzékenyebb vagy, mert semmi sem közömbös. És minden hideg pil­lantás szíven szúr, mint testvéred el­fordulása. Sötét idegenbe indulni nem féltem. Ismeretlen tengerek viharaitól nem fél­tem. Ha idegennek néztek idegenül , nem fájt. Ellenség, ha bántott és nem értettek, akik nem ismertek. — De fé­lek, félek hazatérni — testvéreim hideg szemétől. — És félek a magyaroktól, akik magyar szavam nem értik. Irgalmazzatok — hazatérek. Hogyan fogadtok — tudom, a töre­delmes tékozló fiúnak bocsánat jár és szeretet. De megbocsátjátok-e valaha, hogy nem éhes koldusként térek meg, hanem gazdagon és emelt fővel téko­­zolt szívem dús kamataival és emelt fejemen igazságomnak babérága. Irgalmazzatok — jövök haza. NÉMETH JÓZSEF: VÁSÁRHELYIEK UITZ BÉLA:­­ KUN BÉLA ARCKÉPE Az 1930-as években készült, azóta lappangó és eddig ismeretlen freskó­portré első magyarországi reprodukáló­­sa. Uitz Béla 1921-ben, a Komintern III. kongresszusán találkozott először Kun Bélával, akinek az ajánlásával ez­után lett a kommunista párt tagja. Ez a lépés egész életének, művészetének mind a mai napig értelme és meghatá­rozója. A művészi portréban a barát, a festő, a forradalmár harcostárs rajzolt igaz, emberileg is közelálló, hiteles ké­pet Moszkvában Kun Béláról. BAJKAY ÉVA Nagy László műfordításai MAI BOLGÁR KÖLTŐK Geori Dzsavarov: Felelj Ha holt a szikla, ha az agyag néma, ha kék csalás az ég azúr karéja, ha csak sötétben tündököl a csillag, ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze, ha csak időleges a szél fúvása, ha elvérzik az ének érvelése, ha minden folyó csak lefele fut, ha csak vizet kapsz minden szomjúságra, ha véget ér a sírnál minden út — felelj, az ember miért jön világra! Parvan Sztefanov: A két folyó Hajózunk hatalmas árral szembe, eredet­i torkolat nélküli két folyón. Szemünk előtt ragyog az egyik folyó. S mi fölfelé hajózunk és elbűvölnek a nyári szivárvány csodái, az éji levelek hieroglifái, és kiváncsiak végtelenül. És szomjasak vagyunk és kíváncsiak végtelenül, pineettákkal vágjuk a virág szövetét, a sejteket földárábóljuk, és számoltatjuk elektromos fejjé, hogy megtalálva fölemelhessük a rejtelmes követ, ami elzárta forrását az örökéletnek. A másik folyó bennünk létezik, itt zuhog véredényeinkben, itt költészet s zene áraszt el minket, szemünket fényesíti, s mi bevágunk az érzés szövetébe, a melódiát vágjuk ütemekké, osztjuk a verset szavakra, rímekre, hogy megtalálva fölemelhessük a rejtelmes követ, ami elzárta forrását az öröklétnek. Hajózunk a hatalmas árral szentbe eredet­i torkolat nélküli két folyón, hajózunk végső leheletünkig, akár az őrültek, mert jól tudjuk, hogy nem léteznek ama források, amiket kutatunk. De ha elhagyjuk magunk egy pillanatra, ránkzúdul piszka és iszapja a közönynek, az elnyugvásnak vagy az áradat ereje kidob a szigetekre, a száraz élettelenségbe, hogy ott pusztuljunk akár a halak. NAPSZADDIAI ♦ VASÁRNAPI AULYÉKUB?

Next