Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-12 / 85. szám

miért írsz, költő? Benjámin László: A farkasok-nevelte fiú Elcsitulnak a szertelen indulatok, düheinket felfalja a föld, s az utódok lemérik. Hány grammot nyomnak mázsás pőréink. Okosan s emberséggel akartam élni, látni s ítélni a pillanatot olyan ember szemével is, aki nálam ezer évvel tudósabb és nemesebb. Nem sikerült. Úgy éltem én, mint a farkasok-nevelte fiú, karmos-fogas évek csordájában, farkasok kölyke napjaim. Fogak marása, karmok csikarása oltotta belém az ősi szabályt. Szemközt a világgal, soha háttal, s unaim, mint a kifeszült húr. Ó, de megtanultam a harcot, szívósan, farkas­türelemmel! Különös csoda, hogy nem aludt ki szívemben az emberi törvény. Nem akarom, hogy a világ másnak is fájjon! Megtizedelt nemzedékek iszonya idegeimben. Nem támadok és nem védekezem már. Kigyógyul lázaiból, megmarad a világ. S ha romjaimból, rozsdából, iszapból, barbár düheim romja közül a tiszta szenvedélyt kifejted, s az eltorzult, gyanakvó és kegyetlen arcból olvasni tudsz, — hiszem — vonásaimból mégis magadra ismersz, megszelídült ivadék! Nagy László: Versben bújdosó Versben bújdosó haramia vagy, fohászból, gondból rádszabott sorsból hírhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegö selyem­lidérc, alkohol szélverte langja csak, versben bújdosó haramia vagy, szemed, a szemed is tünedező levelek rése ahogy tágul, ahogy szűkül, de mindig másutt, szüntelen célzó, de célozhatatlan, kintről ordasi tűz s fegyelem, belül piros őzike-csillag — belül véredtől, véred vasától hártyáid az úr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap, versben bújdosó haramia vagy, megáldott szakállas anyaság, partizán-anyaság, lomb-koronás, hogy az éterben cirkáló öklök ünnepén eleven dob ne lehess, hogy léted értelmét el ne vetéld a halál dögönyöző bábáitól és csipesz-kezek nehogy kiszedjék érzékeid tündéri villámait s kötözzék csokorba tükör elé, megfagyna minden, ha lélegező ingedbe kő­cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, versben bújdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog aki a kereket hozta világra és sír a propelleres juharfa-mag, mi lett a róla­ vett ős­ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyilnak: a halál margarétái s bezárul a lét — mert az áldás is zagyva, ha manna és puskapor keveredik, mert fénykaszáknak fordítva hátat megrémült kisded az anyai kaput üti ököllel, s döbbenetükben futnának a fehérje-láncolatok óriás hegygerinc-csordái vissza elbújni a bátor, pici ős­sejtbe vissza a fölgyújtott holdak alatt — versben bujdosó haramia vagy, moha-csizma rajtad és hangya-telep és izzasz a nyugtalanság mérgeitől és ítélsz a hűség tövisei közt és holtig a hűségtől nem menekülsz, versben bújdosó haramia vagy, kesztyűdet, ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé, vallatják, szivárog belőle a vér. Domanovszky Endre rajza. MAI ARS POETICÁK­ AT ars poetica eredetileg olyan verset jelölt, amely a költészet művészetét, a rá vonatkozó elveket és szabályokat foglalta össze. Aztán változott. Verses esz­tétikából heves lírai önvallomás lett — nem a szabály volt már benne a fontos, hanem a lélek láza: maga a költő, törekvéseinek Urai megnevezésével, centrális szenvedélyével. Van egy kifejezés: költővé izmosodni. Találó, hiszen a társadalom rendsze­rint csak a költészetet akarhatja, neki többnyire mindegy, hogy személy szerint ki a költő, önmagáról, értékeiről eleinte csak a tehetség tud. Neki magának kell hát magáért megverekednie, azt a különöst, ami sajátja, elfogadtatnia. És sokaknál épp ennek az érlelő, öntudatosító küzdelemnek az egyik eszköze az ars poetica. A tehetség kiáll elénk és tudatosan is vállalja azt, amire többé-kevésbé ösztönösen ráérzett. Rádöbben és rádöbbent bennünket, olvasóit is tevékenységének pátoszára. És nemcsak a pályakezdőknél ilyen ez a fajta vers. A jó költőnek minden életszakasza újrakezdés, újabb és újabb alkalom és belső kényszerítés arra, hogy önmagát újrateremtse. S ez indokolja az újabb ars poeticákat. A költő vál­lalja velük önnön változásait s mindazt, ami tehetségének lényegi vonása, tartós és határozott törekvése. S nemritkán összegez is ezzel a verssel, egy új, magasabb szinten. Nálunk szeretik a költői antológiákat. El lehetne képzelni egy gyűjteményt az újabb ars poeticákból is (A régiekből már van ilyen.) Az alkotó személyiség és a közösség kapcsolatának szellemi történetét kevés könyv dokumentálná nagyobb hitellel. Az itt következő versek ennek a lehetséges — s tán egyszer meg is való­suló — válogatásból adnának némi ízelítőt. H. Z. Vas István: Mindig előre Elrejtezem a füstködszürkeségbe. Igaz, köhögtet. De mögötte senki sem követheti A távozó lépéseit. Köhögve és bicegve vonszolódik. Az élet lopja magát. Nem először. Hányszor bújt régen is Ködökbe mocsármagányba Hatalmasabb ellenség elől Erőt gyűjteni és kivárni Az első alkalmat, első. Ködön átnyilalja Rőt sugarát a győzelemnek! Mindig volt kiút. Csak türelem kell A figyeléshez, a némasághoz, A névtelen, az észrevétlen Léptekhez, léthez. Mindig volt kiút. Mindig volt felszabadító szövetség. Most nagyobb ellenség, hátrányosabb Feltételek között. Nagyobb a köd, szűköl, szorongatott A türelem, sajogva sántikál. L­e a ködön túl micsoda új szövetség Vonul föl mentesítő Villámhajóbabával! Köhögve, vonszolódva Odáig ellopózni A füstködszürkeséget Névtelenül kibírni Türelemmel a tenger Felé a mi titkos észak- Nyugati átjárónkat Füstködben megtalálni Előre pionírok! Váci Mihály: Mint a példabeszédben Én úgy szeretnék népem mesélő emlékezetében pár szóban megmaradni, ahogy ma a beszédben példa s bölcsesség­képpen közmondást szoktak bólogatni. Öreg mondja a fiatalnak, mindenki eltűnődve hallgat: — Igen! e pár szó mily igaz! — — s egy életen át megfogadja, eszébe sem jut, nem kutatja, hogy aki a tanácsot adta, hol van már, hol van! — és ki az? Bella István: Amikor írni kéne Amikor írni kéne, vívni, sikongni kéne, anyám széthulló mosolyát, a hóbaltát, derüfejszét belevágni a télbe. — Amikor írni kéne, szitkódni, sziszegni kéne, a jeges földben apámmal, zubbonyával, csontjaival szeretkezni kéne. — Amikor írni kéne, eledért ölni kéne, föltépni, s belevágni az utcakőszerelmeket a danákba s a mesékbe. — De mikor írni kell, a földet vinni kell. Vinni: mint lábunkra forrott vasbéklyót, csörgő ólmot, fölbukva, csörömpölve vinni, egymáshoz kötve, mint álnok álmot az állat. Vinni: mint koponyánkat. Illyés Gyula: A költő felől ! Dolgozom, küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin” gyanítom; formálom azt is, amivé ti válhattok, — azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak agyag bennetek s halvány akarat; akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat!­ ­ Nagy föladat, mert nemcsak bátor nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor azt hallani, barátaim, hogy valaki előre rohant a korából egy új, egy tiszta tájig — az csak úgy látszik, a kor maradt csak hátra tőle, még jó, ha nem ekkép süvöltve a föl-fölbukó úttörőre: — Hova fut? Elbújt! Játszik!­ ­ Játszunk, — Így száll csak énekünk fel. Játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. Legyetek értelemmel hát irántunk, Mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb nemzet minálunk; — a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, csupán a jót.­ ­ Ide teszem az akácról az illatot. Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Mert az illat a fán mégsem kevesebb, sem a vizen a fény; a lány s fiú csak szebb s elevenebb s magam is több vagyok, ha én általam erősödtetek. Semmiből nem lesz semmi? S ára van mindennek, ami valamire jó? Babrálva e világ dolgaiban valami mégis ujdonan marad kezünkben, olvasó! Fodor József: Az írás dicsérete Milyen jó írni! Mint nyugodt menetben Menni egy úton — s az, hogy messz te, rendben S jó valami, s hogy itt, eme úton vagy, Szolgálódván így egy (mi, nem tudom) nagy — Jó tenni így, épp úgy, mint menni csendben, Hol nem­ kell nézned százfelé ijedten, Magadba csak, s utadon bízva menned, S akár a világot megjárva, benned, Mint dús kalandnak, nekivágva titkon — És ugyanakkor itthon vagy te, itthon; S hogy visz az út ízig feszülve, abban Pihensz, élsz, máskép verten, zaklatottan; S ha állsz, már láz feszít, s hány pillanat van, Csak várás, hogy indulhass már utadban: Újból írni! (Jj it, s ha ismered rég — Boldog kín, egy hely !-meg járt meredekség, És nem járt úton épp úgy, mint szokottan, Írás, száz viszontagság: nekem otthon, Megérkezés, s hajszolva és zavartan, Megpihenvén, mint jó baráti karban — S hol visszásság csak és annyi silány van, E sivár, bús ember­ komédiában — S kdegenség: nyugtom, bárhol keressem, Számomra ott van egyedül, a versben, A telkemet betöltő alkotásban, (S hogy eddig értem, hány rossz állomás van!) Az írás önző, víg­szent örömében , Nyugodva, hogy immár idáig értem, — S miről („avult már!”) sok vallani nem mert: Szolgálni bátran az Eszményt, az Embert! o NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next