Népszabadság, 1971. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-05 / 54. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1971. március 5. péntek Ahol a frontok húzódnak —..----------------------------:---—--..........—....— ........................................... -- . I A nagyhatalmak érthető módon hétpecsétes titokként őrzik a rakéta-atomerejükre vonatkozó adatokat. Ilyenképpen nem állnak rendelkezésre olyan megbízható, számszerű adatok, amelyek alapján mérleget lehetne vonni a két tábor ilyen erőviszonyai között. Egy azonban bizonyos: a nyugati katonai szakírók és szakértők cikkeikben, tanulmányaikban egyértelműen azt tartják, hogy a nyugati nagyhatalmak korábbi rakéta-atom fölényüket elvesztették, és megközelítőleg egyenlő számú hadászati csapásmérő eszközök állnak szemben egymással, hogy tehát a Szovjetunió — a hagyományos fegyverzet terén elért határozott fölénye mellett — a rakéta-atomeszközökben egyenrangú „partnere” az Egyesült Államoknak. E szakírók egyébként arra is utalnak, hogy a nagyhatalmaknak ezres nagyságrendben állnak rendelkezésükre az ilyen nagy hatású fegyverek. A rakéták világa A tekintélyes, londoni Hadászati Kérdéseket Tanulmányozó Intézet 1970—1971. esztendőkre vonatkozó, a fentieket megerősítő adatait arányokba állítva, a döntő és nagy hatású fegyverek viszonyai a következő képet mutatják: a földi támaszpontokon telepített rakéta-atomfegyverek aránya 1:1,3 a Szovjetunió javára; a tengeralattjárókon és egyéb hajók fedélzetén telepített rakéta-atomfegyverek terén az arány 1:1-hez; a hadászati légierő tekintetében pedig beleértve a repülőgép-anyahajókon levő gépeket is, az arány 1,3:1-hez az Egyesült Államok javára. A nyugati katonai szakemberek rendszeresen cikkeznek arról is, hogy a szovjet globális és interkontinentális rakéták által hordozott 50—100 megatonnás töltetek 25—30 perc leforgása alatt képesek elérni az amerikai ipari és sűrűn lakott vidékeket. A világ tengerein való jelenlét ma — a katonai erőviszonyok tekintetében — döntő jelentőségű. Ez év február 15-én jelentős NATO haditengerészeti gyakorlat vette kezdetét az Atlanti-óceán portugál partvidékén. Raymond W. (Klén ellentengernagy a NATO állandó haditengerészeti erőinek parancsnoka a gyakorlat előtti szokásos sajtókonferencia végén ezt mondotta az újságíróknak: „...és az is várható, hogy a szovjet hajók nyomon követik majd hajóink manővereit”. Elmo R. Zumwalt tengernagy, az amerikai haditengerészet vezérkari főnöke a napokban jelentette ki: „Ha a jelenlegi irányzat tovább tart, a szovjet haditengerészet ... elkerülhetetlenül a világ első számú tengeri nagyhatalma lesz.” A tengernagyok efféle aggodalma nem alaptalan. Ma a nemzetközi vizeken ott vannak a szovjet hadihajók. Ez annak a korszaknak a végére tett pontot, amikor a világ tengerein a nyugati hatalmak flottái voltak az urak. Tény, hogy ma a nyugati államok egyetlen nagyobb méretű tengeri gyakorlata sem folyhat le úgy, hogy az elkerülje a szovjet haditengerészeti flotta figyelmét. A nyugati hatalmak csapásmérő eszközei, tehát például a rakétaatomfegyverek hordozására alkalmas tengeralattjárók sem hajózhatnak többé észrevétlenül a nemzetközi vizeken. A helyi háborúk Az imperialista nagyhatalmak az ilyen erőviszonyok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy egy esetleges atomháború a szocialista világrendszerrel, társadalmi és politikai rendszerük teljes pusztulását eredményezheti. Ezért vált az imperializmus világméretű stratégiájának fontos alkotó részévé az, hogy a világ, számukra fontos, „periferikus” térségeiben — Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában — kiprovokált helyi háborúkban „helyi 4. Nincs más kiút jellegű” győzelmeket aratva, végül is a maguk javára változtassák meg a világ általános helyzetét, anélkül, hogy a szocialista tábor országaival végzetes kimenetelű globális rakéta-atomháborút kellene vívniuk. A helyi háborúk menete azonban azt mutatja, hogy azokban az Egyesült Államoknak és katonai szövetségeseiknek egyszerűen lehetetlen győzniük. Itt ugyanis a fegyveres küzdelem olyan kérlelhetetlen törvényeibe ütköztek, amelyeket megváltoztatni nem tudnak. Az imperialista agresszor erő- és haditechnikai fölényét az ilyen háborúkban nem képes érvényesíteni. A népfelszabadító erők, amelyek reguláris, partizán- és helyi osztagokból állnak, egyszerűen „megfoghatatlanok”: azok a szó szoros értelmében mindenütt jelen vannak és váratlanul jelennek meg előtte és mögötte. Ezzel szemben az imperialista agresszorok erői megfoghatók. Az ellene küzdő erők haditechnikájának hatásfokát, amelynek megteremtésében a szocialista világrendszernek döntő szerepe van, a váratlan, a meglepetésszerű alkalmazás növeli, ezért az ellenség korszerű eszközeivel bármikor „versenyképes”.1971. január 22-én a hajnali órákban a hazafias erők aknavetőkkel pusztító csapás mértek a Phnom Phen-i repülőtérre. Telitalálat következtében 1600 itt tárolt napalmbomba robbant fel. Az itt állomásozó 70 repülőgép közül 50 megsemmisült.) Az ördögi kör Az imperialista agresszor erőinek csak kisebb részét képes alkalmazni a partizánalakulatok ellen, nagyobb részét — a partizánok harcmodora miatt — bázisai, raktárai, repülőterei, helyőrségei, a hidak, a városok védelmére és ellenőrzésére kell felhasználnia. Az agresszor az „elfoglalt” területeket soha sem tekintheti véglegesen a sajátjának. Amikor erőik egy részével az adott területet elhagyják, hogy más helyen támadásba menjenek át, a partizánok nyomban elfoglalják azt. Ezt Giap tábornok, a VDK honvédelmi minisztere így fejezte ki: „Ha az ellenség összevonja erőit, területet veszít, ha szétszóródik, erőt veszít.” Ez pedig mindenkor újabb és nagyobb áldozatokba kerül. (Az AP 1971. január 3-án jelenti: „1961. I. 1. óta Indokínában az USA erői összesen 7412 légi járművet vesztettek, közöttük 3242 vadászbombázót és 4170 helikoptert. A saigoni amerikai parancsnokság 1971. január 28-án jelenti: „1961. I. 1. óta az élőerő-veszteségek 350 000 halott és sebesült.” Az amerikaiak és katonai szövetségeseik Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban, a portugál gyarmatosítók Mozambikban és Angolában e dilemmának menthetetlen foglyai. A fegyveres küzdelem ilyen körülmények között szünet nélkül folyik és szemben az imperialisták villámháború terveivel, hosszan elnyúlik (egy Vietnamban szolgáló amerikai diplomata: „Tíz éve bombázzuk a Ho Si Minh ösvényt, amennyire csak tudjuk ...”). A területek teljes és végleges megszállása lehetetlen. Az imperialista agresszor csak azt teheti, hogy a létfontosságú objektumokhoz „láncolja” magát, védi azt és időnként — roppant veszteségek árán — „tisztogató” tevékenységbe kezd és ezzel újra erőinek széthúzására kényszerül. Olyan ördögi körforgás ez, amelyből az imperialista agreszszorok sehol sem tudnak kimászni. Számukra nem elfogadható alternatíva a szocializmus fő erőivel vívott világháború. A „perifériákon” való fegyveres küzdelem sem hozhatja meg a várt sikert. Végül is egyetlen kiútjuk marad: elfogadni a békés egymás mellett élés elvét és gyakorlatát. Bojcsuk József (Vége.) Valahol a Földközi-tengeren: tengeralattjáró-vadász helikopterek egy szovjet hordozóhajón. l ajánlott 18 LEVÉL A NYÍLT LÉGKÖR SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL ön régi mozgalmi ember, Petka Miklós elvtárs, aki évekig pártmunkás volt a pécsi bányatelepen, majd falusi szervező és gazdasági vezető lett, nyugdíjazásáig főművezetőként dolgozott, érthető, hogy élénken foglalkoztatják, érdeklik azok a kérdések, melyek hazánkban a szocialista demokrácia helyzetével, erősítésével összefüggnek. Azt írja: megfigyelése szerint minél jobban erősödött egyes vállalatoknál a gazdasági vezetők önállósága, felelőssége és határozottsága, annál jobban halványodott a helyi pártszervezet vezető szerepe. Persze — mondja — senki sem kívánja vissza azt az áldatlan helyzetet, melynek valamikor maga is érezte a hátrányát: sok vállalati vezető ember minden népszerűtlen feladatot a pártfunkcionáriusok nyakába varrt, akik azt kénytelen-kelletlen vállalták. Ez rossz volt, de az sem jó, amit említ, nem volna szabad így lennie. Abban látja a hibát, hogy egyes helyeken a szakmai és a pártvezetés képviselői nem ülnek le megtárgyalni, megtalálni együttműködésük alkalmas módszereit. Ha a társadalmi szervek, elsősorban a pártszervezet, nem tudják megfelelően, kellő tekintéllyel képviselni a dolgozókat, akkor ez olyan következményekkel jár, hogy elmarad a gazdasági vezetők munkájának helyi ellenőrzése és bírálata, senki nem szól bele szívesen a „nagyok dolgába” hiszen, ha azok rossz néven veszik a beleszólást, a „vétkes” aligha számíthat rá, hogy erélyesen és tartósan megvédik. Nem csoda, ha az ember olyan véleményeket hall — írja ön, Petka elvtárs —, hogy „miért szóljak, miért szerezzek magamnak haragosokat?” Ha az emberek nem kapnak választ kérdéseikre, lassanként leszoknak a közügyekben való részvételről. Ezek figyelmeztető tünetek. Mit lehet, mit kell tenni ilyen helyzetben? Nyilvánvaló, hogy a felsőbb szervek beavatkozására, segítségére van szükség. Ez — ön bizonyára szintén így vélekedik — nem történhet úgy, hogy a városi, kerületi, esetleg megyei pártbizottság munkatársa egyszerűen utasítást ad az érdekelteknek a pártszerű, zavartalan együttműködésre, csakis úgy, hogy türelemmel, a viszonyok alapos tanulmányozása után támogatást nyújt annak megteremtéséhez. Mind a gazdasági-szakmai vezetőknek, mind a párt- és szakszervezeti szervek képviselőinek tudniuk kell: a szocialista demokratizmust nem elég emlegetni, deklarálni, ha azt akarják, hogy az minden munkahelyen élő és elevenen ható valósággá váljék. És súlyos tévedés azt hinni, hogy csak azért van szükség erre, mert a dolgozók választott képviselőinek tekintélyéről van szó. A gazdasági munka, a termelés sem lehet eredményes ott, ahol hiányzik a nyílt légkör, ahol a szakmai vezetők olyasféle „tiszteletet” igényelnek, amely beosztottjaik részéről a beleszólást, a kritikát, végső soron az érdeklődést helyettesíti. Az ilyen „tisztelet” nagy veszedelem, lejtőre jut az a vezető, aki beéri ezzel. Csak üdvözölhetjük, Petka elvtárs, ha ezekkel a dolgokkal kapcsolatos véleményének minél gyakrabban hangot ad, segít és kieszközli a segítséget is, mindenütt, ahol erre szükség van. Vadász Ferenc Stabil márka — labilis szervezetek EL KELL ISMERNÜNK, hogy , a nyugatnémet márka ma a világ legbiztosabb pénznemeihez tartozik. A márkát nemrégiben felértékelték. Ez volt a Brandt-kormány „új pénzügyi politikájának” a hathatós megnyilvánulása. Ez a kormány más téren is hirdet „új politikát”. Vagyis azt, hogy szakítani akar az előző kereszténydemokrata, majd „nagykoalíciós” rezsimnek nem túlságosan bevált és nem túlságosan dicső gyakorlatával. Itt van például a Brandtkormánynak „új keleti politikája” is. Kétségtelen, hogy ebben sok minden figyelemre méltó. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a régi gyakorlat bizony még sok tekintetben folytatódik. „Új politika” és régi gyakorlat? Igen. Itt van például az NMSZKSZ. Hogy ez mi? Hát igen, Magyarországon ezt a rövidítést nem ismerik. Pedig szerepel benne a „magyar” szó is: Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetsége. Ott működik Nyugat- Németországban, s a Der Spiegel adatai szerint 1971-ben 95 ezer márka támogatást kap a nyugatnémet államtól. Ha meggondoljuk, ez nem is olyan sok pénz, hiszen az idén a bonni állam költségvetéséből 5,4 millió márka támogatás jut a kelet-európai emigránsok reakciós szervezeteinek. Márpedig a fent említett, hosszú nevű egyesülés nem kevesebb, mint 42 képződményt egyesít magában. Íme, azok számára, akiknek van türelmük böngészni a listát: Magyar Katolikus Főlelkészség Hivatala; Németországi Magyar Református Lelkészi Szolgálat; Magyar Karitász Szolgálat; Református Diakónus Szolgálat; Magyar Egyesület, München, 1886; Magyar Orvosok Szövetsége; Németországi Magyar Lelkészek Egyesülete; Emigráns Magyar Hivatalnokok Szakszövetsége; Magyar Rokkantak és Csökkentképességűek Szövetsége; Magyar Kultúrszövetség; Magyarországi Volt Hivatalnokok és Alkalmazottak Szövetsége az NSZK- ban; Németországi Magyar Diákszövetség; Magyar Segélyszolgálat; Németországi Magyar Szabadságharcosok Szövetsége; Németországi Magyar Harcosok Bajtársi Közössége; Magyar Kézművesek, Kereskedők és Vállalkozók Szövetsége; Magyar YMCA/YWCA; Brémai Magyar Egyesület; Baden-Württembergi Magyar Menekültügyi Szolgálat; Frankfurt és Környéke Magyar Egyesület; Magyar Hazatérők Bajtársi Szövetsége; Magyar Diákok, Ifjúakadémikusok és Értelmiségiek Egyesülete; MAC baráti köre; Széchenyi Kör; Németországi Magyar Dolgozók Egyesülete; Magyar Protestáns Dolgozók Közössége, Berlini Magyar Katolikusok Köre; Alsó-Szászországi Magyarok Egyesülete; Bang I Jensen Alapítvány; Passault Magyarok Egyesülete; Magyar Értelmiségi Fórum; Müncheni Magyar Intézet; Németországi Magyar Múzeum és Könyvtár Társaság; Hageni Magyar Egyesület; Neheim-Hüsteni Magyar Egyesület; Magyar Iroda; Hamburgi Magyarok Egyesülete; Magyar Mérnökök Világszövetsége; Kölni Magyar Katolikus Egyházközség; Müncheni Magyar Katolikus Egyházközség; Magyar Katolikus Egyetemi Mozgalom; Vlugni Magyarok Egyesülete. A LISTA ÉRDEKES, de azért nem lehetnek túlságosan értékes szervezetek, mert összesen csak évi 95 ezer márkát érnek. Ezenkívül azonban az NSZK kormánya évente mintegy 700 ezer további márkát költ a reakciós magyar emigráció támogatására. Fenntartanak például Münchenben egy úgynevezett „Magyar Intézetet”, mint az egykori „Berlini Magyar Intézet” utódát. Annak idején ez volt a nácizmus egyik szellemi szálláscsinálója Magyarországon, most is hasonló szellemben működik. Vezetője 1967-ig egy Bogyay Tamás dr. nevű amerikai ügynök volt, tőle dr. Stadtmüller professzor vette át a vezetést aki előzőleg az úgynevezett „Kelet-európai Intézetnél” a Duna-medence népeinek történetével foglalkozott. Ugyancsak a Német Szövetségi Köztársaság pénzén alakították meg a tavalyi esztendő végén az „Európai Szabad Magyar Kongresszust”, amely ugyan francia várost, Strassbourgot jegyzett be alapítóhelyéül. A küldöttel ugyanis, bár ebben a francia határvárosban üléseztek, a Rajna másik partján, Kehiben laktak, mert így az NMSZKSZ könnyebben tudta a költségeket elszámolni. A mintegy 40 emigráns tanácskozása — köztük a legtöbb volt katonatiszt és más szélsőjobboldali politikus — jó néhány ezer márkájába került a nyugatnémet adófizetőknek. Elnökükké Dálnoki Veress Lajost, az egykori Magyar Közösség nevű összeesküvés „földalatti fővezérét”, az Amerikában székelő úgynevezett „Magyar Szabadságharcos Világszövetség” elnökét választották. A vezetőségben találjuk alelnökként Közi Horváth József pápai prelátust, akit annak idején Mindszenty küldött ki az országból, s az amerikaiak pénzelte úgynevezett Magyar Bizottság európai főmegbízottja. Ott van és a „Sajtó és Tájékoztató Bizottságot” vezeti Tollas Tibor, akit eredetileg Kecskés Tibornak hívtak, s mint csendőrtiszt, részt vett a deportálásokban, s ezért kapott Magyarországon hosszú börtönbüntetést. Tollas egyébként grafomániás költő és a Nemzetőr című lap főszerkesztője. Ez a fasiszta újság ismét csak főként a bonni állam pénzén jelenik meg, évente 20—25 ezer márka támogatással. Kecskés-Tollas Tibor meggazdagodott a különböző pénzeken. Jelenleg 180 ezer márkáért épít villát Münchenben. A LEGTÖBB PÉNZT a Burg Kastl-i Magyar Gimnázium támogatására fordítják. Ez a „tanintézet”, amely a bajor kultuszminisztérium által jóváhagyott tanterv alapján működik, évente több mint félmillió márka támogatást kap, mivel a tanári kar és a szülők egyaránt megrögzött reakciósok, természetesen volt hazájuk gyűlöletére nevelik a gyerekeket. Nehéz megérteni, miképpen fér össze az új keleti politikával a régi bonni állami gyakorlat folytatása. Az NSZK, amely most közeledni próbál a szocialista országokhoz, továbbra is támogatja ezeknek az országoknak az NSZK területén élő ellenségeit. Nem a 95 ezer vagy akár 700 ezer márkáról van szó, még az ötmillió 400 ezer márka sem sok pénz Bonnban. Inkább az több a soknál, hogy még mindig nagy, sőt emelkedő összegekkel pénzelnek olyan szervezeteket, amelyek esküdt ellenségei a jelenlegi kormányelképzeléseknek. A régi gépezet forog — talán mégiscsak meg kellene állítani ezt a gépezetet. P. I.