Népszabadság, 1972. február (30. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
A nemzetközi biológiai program keretében elkészült a föld természetvédelmi területeinek világkatasztere. S bár ez egyetlen hatalmas listának tűnik, a földgömbre vetítve a védett területek már csak tűszúrásnyi, mákszemnyi pontok lesznek. A különböző módon védett területek között a legkiemelkedőbb jelentőségűek a nemzeti parkok. Ezek védelmét sajátos tudományos értékükre, egyegy nagyobb földrajzi terület jellegzetes tájképi értékének fenntartására tekintettel, úgyszólván mindenütt a kormány é,sigy a parlament rendeli el. A mintegy száz évvel ezelőtt a Yellowstone Nemzeti Park védelmével elindított gondolat az utóbbi évtizedekben nemzetipark-mozgalommá szélesedett, és a világban ma már 1300—1500 nemzeti parkot, illetve ezzel egyenértékű területet tartanak nyilván. A nemzeti parkok yellowstone-i formáit a sűrűn lakott Európában természetszerűen nem vehették mintául. Nemzeti park név alatt többnyire emberi hatások által már érintett területeket helyeztek védelem alá. A legrégibb védett terület Európában valószínűleg a mintegy 120 ezer hektárnyi Lüneburger Heide, amely 1910 óta védett. Számunkra figyelemre méltó a franciaországi Rhone-delta mintegy 100 négyzetkilométeres védett területe, Camargue csakúgy, mint a spanyol tengerparti Coto Donana rezervátum, s a romániai Duna-delta. Lengyelországban 11 nemzeti park több mint 100 ezer hektárnyi területét védik. Bulgária 8 nagy nemzeti parkja közül különösen a magas hegyvidéki területek még igazi ősvadonként őrzik a természet pótolhatatlan értékeit. A szomszédos Csehszlovákia legjelentősebb nemzeti parkja a Tátra Nemzeti Park, a Tanap, mely szervezetét tekintve is többszöröse az egész magyar természetvédelemnek. A Szovjetunió hatalmas kiterjedésű nemzeti parkjai — mint például a Bajkál vidéke vagy a Kaukázus — jellegükben az amerikai nagy nemzeti parkokhoz hasonló rezervátumok. Hazai viszonyaink között nemzeti park létesítésére ez ideig még nem került sor. A fennálló törvényes rendelkezések a tavaly megjelent 12/1971. (IV. 1.) számú kormányrendelet érvénybe lépéséig csak természetvédelmi területeket és tájvédelmi körzeteket különböztettek meg. Az említett rendelet most nemzeti parkok létesítésének lehetőségéről és módozatairól is intézkedik. Hazánk egyik legjellegzetesebb ősi alföldi tája a Hortobágy. E híres pusztai táj természetvédelme régi óhaja a hazai természettudományos fórumoknak, a néprajzi és idegenforgalmi szakembereknek, agrártörténészeknek, a megyei és országos közvéleménynek és a Magyarország iránt érdeklődő nemzetközi , tudományos köröknek. A felszabadulás óta eltelt időszak jelentős mezőgazdasági eredményei számottevően csökkentették annak a lehetőségét, hogy hazánkat bárki is a Hortobágy régi, meghamisított romantikáján keresztül ismerje meg vagy értékelje. A Hortobágy gyorsan fejlődő agrárgazdasága ma gazdasági életünknek is szerves része. Nem hagyhatók azonban figyelmen kívül azok a változások sem, amelyek e nagy nemzeti értéket képviselő táj fennmaradását veszélyeztetik. A gazdasági eredmények továbbfejlesztése mellett fennáll a lehetősége annak is, hogy a Hortobágyon megvalósítsuk a hazai és a nemzetközi tudomány szempontjából fölbecsülhetetlen mértékű természet- és környezetvédelmi elgondolásokat, és létrehozzuk e területen hazánk legnagyobb összefüggő természetvédelmi komplexumát. A Hortobágy egy részének nemzeti parkká nyilvánítását a különleges táj természeti, történelmi és néprajzi értékeinek megőrzése teszi szükségessé. A védelem egyik legfontosabb célja tehát a magyar pusztának, mint különleges geomorfológiai képződménynek és sajátos tájformának megóvása. Ehhez hasonló adottságokkal rendelkező terület ugyanis Európában nyugat felé haladva már nem található. A Hortobágy egykor a Tisza árterülete volt, s az Ős-Tisza emlékét őrzik a puszta még fennmaradt ősmocsarai. Természetvédelmi és tájképi szempontból egyaránt jelentősek azok a pusztai erdőfoltok, amelyek különböző ritka gémfélék és védett madarak fészkelő-, illetve leszállóhelyei. A tudományos megállapítások szerint a Hortobágy valamikor klimatikus erdős-sztyepptáj volt. Erről tanúskodnak a margittai és az ohati sziki tatárjuharos tölgyesek, melyek rendkívül ritka növénytársulásuk miatt már védettek. A Hortobágy tájképi szépsége és jellegzetes flóravilága mellett gazdag állatvilággal is rendelkezik. Jellemző az itt élő állatvilágra, hogy bámulatosan alkalmazkodik a pusztaszélsőséges viszonyaihoz. A halak, kétéltűek, hüllők, madarak és emlős állatok kapcsán egyaránt felmerülnek olyan természetvédelmi szempontok, melyeknek kutatása a nemzeti park tudományos programjának fontos részét fogja alkotni. Eddig például csak a Karcag környéki nagykunsági löszös ház szántóin került elő a legjellegzetesebb magyar rágcsáló, a földi kutya és a csíkos egér. Mindkettő tipikus ősi sztyepplakó állat. Itt figyelték meg a pusztai görényt is. A madárvilág szempontjából a Hortobágy nemcsak, különleges fészkelő fajok költőhelyeként érdekes, hanem Európa egyik legfontosabb, nemzetközileg is számon tartott, vadrépe, vadlúd és daru gyülekező- és átvonulóterületeként. A pusztai táj ősztől tavaszig ritka ragadozó madarak — nagysasok, sólymok, pusztai ölyvek stb. — rendszeres tartózkodási helye, sőt, Dél-Európából olykor keselyűk is ellátogatnak ide. A terület védelmének további fontos feladataként kell réteg jelölni az ősi magyar háziállatok, a szürke magyar marha, a rackajuh, a magyar ló, a komondor, a mangalica sertés, a kuvasz, puli, pumi, magyar vizsla, a parlagi baromfifajták és esetleg a bivaly kipusztulásának megakadályozását. A tudományos szempontokon túl, e különleges és jellegzetes típusok mint élő „muzeális tárgyak’, kulturális és idegenforgalmi szempontból is jelentősek. A szürke magyar gulyának, a kormos bikának, a méneseknek, a rackanyájnak tájesztétikai jelentőségét még hangsúlyozni sem kell. A pásztorok szerepének a nemzeti parkban jelentősen növekednie kell. Helyzetük javítása, erkölcsi és anyagi megbecsülésük fokozása különlegesen fontos feladat. Megkülönböztetett figyelmet kell fordítani közülük azokra, akik fafaragásaikkal s más alkotásaikkal a népművészeti hagyományok örököseiként is dolgoznak. A pusztai állattartás és pásztor életforma ápolása és hiteles körülmények között történő bemutatása, néprajzi és művelődéstörténeti eredetiségének giccstől, torzításoktól mentes fenntartása nemcsak elsőrendű nemzeti parki érdek, de ez az érdeke az idegenforgalomnak is. A puszta idegenforgalmi vonzóerejének kihasználására a szomszédos Ausztriában, a Fertő tó mellett „magyaros” jellegű pusztarezervátumot létesítettek. Ez még fontosabbá teszi, hogy a Hortobágy valóban, minden vonatkozásban minél eredetibb formában mutassa be a hiteles magyar pusztát. Korábban már említettük, hogy a park létesítményei, épületei, mint szociális szerkezet, a tájkép fontos kiegészítő és meghatározó tényezőivé lehetnek. A pásztorépítmények — mint például a kunyhók, az ólak, az enyhelyek, a szárnyékok, a vasalók, a hodályok, a puszta lakóépületei, tanyái vagy a történelmi múltat is idéző csárdák, hidak alkotják a fentieket. Ezért megtartásuk, folyamatos karbantartásuk a táj hitelességének és hangulatának megőrzése szempontjából is fontos. Ezekre a szempontokra a nemzeti parkba vont területek jövőbeni építkezéseinél is nagy figyelemmel kell lenni. Az építkezéseknek a tájvédelemmel kapcsolatban jelentkező nehézségei miatt a nemzeti park határait már eleve úgy terveztük, hogy a közel 120 ezer hektárnyi összefüggő terület a közigazgatási egységek lakott területeit nefoglalja magába. Így tulajdonképpen Hortobágy község az egyetlen nagyobb település, melynek tervezésére és fejlesztésére a jövőben még az eddigieknél is nagyobb gondot kell fordítani. A Hortobágy-Puszta Nemzeti Park lesz az első magyar nemzeti park, amely nemcsak földrajzi táj, nemcsak természeti érték, nemcsak néprajzi és gazdaságfejlődési emlék, hanem nemzeti múltunk egy darabja, viharos történelmünk során elpusztult egykori 20 falu emléke is. A pusztává vált, de a pusztulásból virágzó külterjes pásztorkodás eredményeként újjászületett, hagyományait megtartó, a modern gazdálkodásban a magyar állattartás és állattenyésztés történelmi hagyományait őrző és folytató rezervátum is. A nemzeti parknak a folytatást is fémjeleznie kell. Minden szép és érdemes hagyomány folytatását! S. SZABÓ FERENC Hencegek Amikor Fejes Endre műve, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a televízió jóvoltából nemrég milliós közönség elé került, sokan kétkedve vitatták: létezhet-e, hogy egy srác így megjátssza magát s hogy annyian bedőljenek neki? Szerintem igen. Jól ismert lélektani jelenség, hogy ha az ember borzasztóan el szeretne hinni valamit, akkor el is hiszi, tekintet nélkül a kilógó lólábra, ahogyan a pórul járt leányzók is bor■ zasztóan el akarták hinni maguknak Miszter Homéroszt, s ezzel erős hittel szemben a valóságérzékük tehetetlennek bizonyult. Na jó, de hát a dörzsölt főpincérek? Ugyan. Szeretném én látni azt a főpincért, aki egy százasomért el ne hinné nekem, hogy én vagyok a kenti herceg! Egyébként az eszes álgörög egész jól csinálta. Jobban, mint sokan mások, akik, bár kevesebb leleménnyel, szintén megjátsszék magukat. Az ördög tudja, mostanság gyakran tapasztalom, hogy még a tárgyak is szeretik megjátszani magukat. A múltkor beültem egy étterembe, könnyű vacsorára. Az étlapot böngészve, megakadt a szemem az egyik étel nevén, azt mondja, „karettapuding”. Ez jó lesz, gondoltam, ilyet még nem ettem. A pincér kihozta a karottapudingot. Fürkészem, piszkálom, megkóstolom, az bizony közönséges sárgarépa-főzelék volt. Vagyis a sárgarépa-főzelék karottapudingnak adta ki magát. Csodálom, hogy a konyhafőnök nem vette észre ezt a trükköt. Ugyanezen az étlapon még egy furcsa nevű eledel kellette magát, azt mondja, „burgonyasodorvány”. Hajtott a kíváncsiság, rendeltem egy adag burgonyasodorványt, mire a pincér kihozott egy tányér krumplinudlit. A krumplinudli ugyanis burgonyasodorványnak adta ki magát. Most már nem tágított tőlem a felfedező szenvedély, étlap szerint kértem egy porció „morzsás sodralékot” is. Néhány perc múlva már tudtam, hogy a morzsás sodralék nem más, mint angyalbögyörö. Szinte nevetséges, hogy az étlapíró bedőlt ennek a fennhéjázó angyalbögyörönek, amely morzsás sodraléknak adta ki magát. Bizonyára belátják, hogy a kis álgörög önmegjátszása a kazottapuding, a burgonyasodorvány és a morzsás sodralék trükkjéhez képest ártatlan svindli volt. Az elvi következetesség megkívánja, hogy viharsarki szülőföldem némely étkeinek visszataszító, csalfa hencegéséről se hallgassak. Évtizedek óta fővárosi lakos vagyok, és mindennapos tejivó. Jól tudom hát, milyen a tej, milyennek kell lennie. Amikor azonban szülőföldemre látogatok, reggelente egy különös folyadékot itatnak velem. Határozottan állítják, hogy az tej. Én szelíden elmosolyodom: az a folyadék lehet ez is, lehet az is, de tej nem lehet, mert nem is hasonlít az igazihoz, a pesti tejhez. Vagyisnem tej, csak tejnek adja ki magát, a jó földiek meg bedőlnek neki. De ez még nem minden, ott az úgynevezett tejhez egy jó nagy karéj, habkönnyű, likacsos, sült tésztafélét, adnak, mondván, hogy az kenyér. Pedig hát az lehetetlen, az a karéj tészta csupán megjátssza magát, engemet azonban nem lehet átejteni, én tudom, milyen az igazi kenyér, azt a Százados úton sütik. Említettem ezt a földieknek, de azt felelték: talán tévedek, valószínűbb, hogy a pesti tej és a Százados úti kenyér adja ki magát másnak, mint ami. Megígértem, hogy majd utánanézek. Ezzel még mindig nem fogytam ki a szülőföldemen szerzett asztali élményekből. Nemrég is májgombóclevest kaptam ebédre. Aki főzte, erősködött, hogy vett a hentesnél egy darabka disznómájat s abból készítenie a májgombócot. Szegény, naív falusiak, milyen könnyű átejteni őket! Nem is sejtem, mi lehetett az, ami disznómájnak adta ki magát, de mint régi pesti, "tudom, hogy a disznónak évtizedek óta nincsen mája,, akárcsak Mátyás korában sem volt a csőri csukának. Ha a viharsarki disznók mégis a májukkal kérkednek, az kegyes csalás, akkor a disznók is csak megjátsszák magukat. Még egy utolsó érvet az álgörög áldiplomata mentségére. A közeli játszótér pázsitján a minap egy jól fésült, behemót kutya bogarászott. Gazdája, egy koros, hűvösen előkelő tartású hölgy, kedvtelve nézegette,, majd megszólalt: „Charlie, drágám, légy szíves...” A kutya csakugyan Charlie névre hallgat! Semmi kétség, hogy egy kutya nem lehet „Charlie, drágám”, csupán ennek adja ki magát, a jóhiszemű hölgy pedig bedőlt neki. De kérdem én: ha elhihető, hogy egy kutya „Charlie, drágám”, miért ne lett volna hihető, hogy az a talpraesett srác attasé a görög követségen? HORVÁTH JÓZSEF □ NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET