Népszabadság, 1977. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-01 / 231. szám
6 Sok adaptáció, tévéjáték és számos műfaji kezdemény baja, alkotói lemondanak az eredetiségről, mintha nem is mernének arra gondolni, hogy a más forma egyben más mű is megállhat a saját lábán. Az eredetiségről lemondani pedig annyi, mint utat nyitni az igénytelenségnek. A múlt és az e heti műsorban szaporodni látszottak az igénytelenség jelei. Karinthy Ferenc elbeszélésének adaptációja, Vámos Miklós tévéjátéka és az Afrikai örömeink Mangaszta rajta van a térképen című epizódja, valamennyi azt tanúsítja, hogy e filmek készítői nem merték vállalni a saját mű kockázatát, csak abban reménykedtek, amiből merítkeztek. Hamar elkedvetlenített az Afrikikai örömeink. És nem azért, mert a turistáskodás még nem világrész-felfedezés. Nem is világrészt, csak a Kilimandzsárót és az arját kellett volna felfedeznie számunkra az ambiciózus társaságnak, s minthogy a kamerával láthatóan tudnak bánni, és bátorságért se kell a szomszédba menniük, elég lett volna a nézőnek a filmjük. A pesti stúdió intimitását a társasági csevegést elengedtük volna. Az afrikai és a bükki szénégetés képei most is beszédesek voltak, de a barlangfestményeket nem pótolhatta a mangasztai öröme a térkép fölött, és az sem boldogította a nézőt, hogy oly zavartalanul és biztonságosan él ez a néhány fiatal ember az ország színe előtt. Az embert mégiscsak zavarni szokta, ha a nyilvánosság előtt olyasmiről kell beszélnie, amiről legfönnebb közhelyet tud mondani. Az igénytelenségnek ritka tiszta jelenése volt ez a csevegés Mangusztáról, barlangfestészetről, egészségügyi rendszabályokról, és „ami éppen eszembe jut” dolgokról. Ült a néző unalma bokrában, és csak masochizmusával tudja magyarázni, hogy nem kapcsolta ki a készüléket. Azt várta, s evvel ölte unalmát, meddig mennek el a boszszantásban. De a társaság a kisdedek gyanútlanságával mondta tovább és tovább. Remélték vajon, hogy a sok szó egyszer csak kiforogja, amit éreznek, de fogalmat alkotni róla képtelenek? Vámos Miklós a közhely bűvöletében írja műveit. Eszerint a közhely olyan, mint a fagyos rög, ha sikerül fölmelegíteni, akkor nedvesen csillog. A feltételezés helyénvaló, ezért irodalmi kísérleteiben mindig van izgalom. Biztosan volt e darabjában is a színpadon. A tévéjáték azonban más. A filmi reprodukálás a naturalizmus vermébe könnyen belecsúszik, s ott nem lesz Vámos darabjából Dániel, mint ahogy a verem se az oroszlánoké. A naturalizmusról azonban nem Vámos tehet. A tévéjáték alkotói bátortalanok, vagyis igénytelenek önmagukkal szemben; aligha változtattak a színpadra írt darabon, s úgy akartak kifogni a naturalizmuson, hogy túlcsigázták az eredeti anyagot. Egy éjszakába enynyi hisztériát és lélektani következetlenséget belezsúfolni büntetlen nem lehet. A köznapi élet enciklopédiája legalább a betűrendet kívánná, de a tévéjáték összevisszaságában még ennyit se remélhetünk. A fiatalok hisztériáznak, a középkorúak lamentálnak, az öreg komédiázik, senki sem gondol a csecsemővel vagy a kislány nyugalmas álmával, s az álomrendőrség panoptikumi figuráitól várja a stáb, hogy rendet tesz ebben a zsúfolt alaktalanságban, ők azonban csak jönnek és mennek. S ha már a fiatalok egyemeletnyivel följebbre látogatnak, és ott is isznak néhány kört, mint otthon tették vendégük jóvoltából, miért hagyják ki a következő emeletet? Itt is az a benyomásunk támad, mint az Afrikai örömeink alkotóinak társaságában. A tévéjáték alkotói remélték, a rengeteg anyag majd csak kiforogja, amit fogalmilag képtelenek megragadni Vámos darabjának anyagából. Karinthy elbeszélése se járt jobban. Pedig az adaptáció maga a szabadság. Ha él vele a dramaturg és a rendező. Áttekinteni is könnyebb Karinthy elbeszélését, mint Vámos darabját. A dzsentriből kibújt középosztály mentalitását kimunkált alaphelyzetből lehet kifejteni. Az Úri muri szituációjáról van szó. Duhaj éjszakát kell csak keríteni néhány ember közé, s máris nyilvánvaló a mentalitás. A többi: további motiválás dolga. Igaz, hogy Karinthy elbeszélésében van még valami, ami ugyan nem könnyen megragadható, de nélküle az alaphelyzet közhellyé fagy. Úgy is mondhatom, Karinthy az irodalmi közhelyet fölmelegítette, az adaptáció viszont visszadermesztette. Az adaptálók hót vontak el az eredeti anyagból, s a veszteséget rekvizítumok hozzáadásával próbálták pótolni. Hogyan lehetne másként az eltűnt időt — a középosztály életformáját — képre váltani, mint csak az unalomig ismerős fordulatokkal? Az volna pedig az eredetiség próbája, ha nem a hajdani színésznő dalával, az egykori táncmuzsikával, a mulatság szokványos menetrendjével, kártyacsatával! Akkor talán még ki is lehetne találni valamit, újítani is lehetne benne, s így visszahívni a rekvizítumokat, s ezekkel inkább csak módjával élni. De az már igényesség volna. És hiába hívja a dramaturgot, a rendezőt az eredeti anyag rejtett minősége, a járt utat a járatlanért el nem hagynák, mert az a középosztály többet nem érdemel. És nem jut eszükbe, hogy a mai közönség sokkal többet érdemlene. Többet érdemlene Karinthy műve is. De az adaptációból pontosan az hiányzik, ami az elbeszélés eredetisége. A balatoni nyári mulatságra a fiatal egyetemista szemével nézni, a személyes emlékezet hevével idézni és ítélni, az maradt ki az adaptációból. A dáridó hősei az igénytelenséget, a diák az igényt képviseli. A Hátország a diáknak nem adott lehetőséget arra, hogy a maga különb voltát megmutathassa. A mulatozás zaja elnyomta az ő tiltakozásának csöndes kifejeződését, s más is hasonló sorsra jutott, aki vele fújhatott volna egy követ. Az eredeti elbeszélésben a történteket a diák látta, az adaptációban történtek a diákot elsodorták. Úgy tűnhetik föl most az olvasónak, hogy sikerült kimentenem az írót, az irodalmat, még a Kilimandzsárót is abból az igénytelenségből, amelybe a tévések belesodorták. De sem az irodalomnak, sem a Kilimandzsárónak nincsen szüksége a kritikus segítségére. Az irodalom van, a hegy magas. A televízió érdeke kívánja, hogy az igénytelenség jeleit szóvá tegyük. Ítéletünk mértéke nem az irodalom és nem a hegy, hanem a televízió számos igényes műsora. Azokhoz képest látszik az igénytelenség is. Bata Imre IMTELENSÉG Megnyitották Debrecenben a múzeumi hónapot Pénteken Debrecenben, a Déri Múzeum nagytermében Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke megnyitotta az 1977. évi országos múzeumi és műemléki hónapot. Beszédében hangsúlyozta: nagy Utat tettünk meg, amíg idáig eljutottunk, hiszen a mai napon egyúttal a magyar múzeumügy megalapozásának 175. évfordulójára is emlékezünk. — A múzeumi hónap közművelődésünk egészét gazdagító esemény, s így a közművelődés dinamikus, sokoldalú fejlődésébe illeszkedve, egész társadalmunk ügye — hangoztatta Kállai Gyula. Szabó Magda kitüntetése Az Elnöki Tanács Szabó Mágda kétszeres József Attila-díjas írónak irodalmi munkásságáért a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta. A kitüntetést Pozsgay Imre kulturális miniszter pénteken adta át. Jelen volt Dobozy Imre, a Magyar Írók Szövetségének elnöke. 1977. október 1., szombat NÉPSZABADSÁG Csalidy János: KESERŰ MANDULA A szegénységen töprengtem egész nap, keserű édes manduláján — s hogy milyen nehezen törtem fel a héját s hétszer-hét héjban rejtőzik a mag; miért veszik rossznéven a szegények — kikért hevülni volt sok jó okom — hogy a sorsukban osztozom; akárha szégyellnék, vagy mintha már magtalan lenne az a hétszer-hét hét, s a csonthéj gyümölcsöt nem rejtne már, s hiába kopácsolok a kő szegélyén, nincs barna mag, mely édes-keserű volt gyerekkoromban és oly jó, akár a paprikás zsíroskenyér. Banufy Ferenc: LÓ NÉLKÜL 1. Gyalogok A cséphadarós gyalogok, akik szántani-vetni termettek, nem pedig hadviselésre (mégis: kastélyok dőltek a porba suta táborozásuk puszta hírére), ők az egyenes kaszákkal hadonászók, akik végül vezérük húsából lakmároztak, mert az emberi méltóságot sem tanulhatták, de az emberi méltóságért hulltak halomra ezerszám — ők voltak az első szerszám tanoncnak szegődött póri jövendőnk kisinas kezében, már túl az elhatározáson, de még innen a mesterségen. 2. Talpasok És a vörösbársony-süvegüek, akik víg életüket kurjantva áldozták a hazáért és szabadságért, akik megáradt folyók vizét megúszták, lángoló falvak tüzeit vérükkel oltották, puszták vad szeleit testükkel felfogták , a hazáért és szabadságért, akik zászlóikra létük fonalával hímezték, a hazáért és szabadságért, akiknek semmi sem volt drága a hazáért és szabadságért — nem kértek soha más bért, csak azt, hogy méltó halált oszthassanak sok méltatlan halálért. ILLÉS SÁNDOR: ZELLERSALÁTA A főnök tient van? — kér~ ** dezte magabiztosan Szlavinák, amint benyitott, de nyomban el is hallgatott. És úgy állt az igazgató előszobájának halványzöld szőnyegborításán, mintha odacövekelték volna. — No — dadogta aztán mélyet lélegezve. — Maga az izé ... — Sárika vagyok, az új titkárnő! — lebbent elé szőkén és karcsún a lány. — Maga meg Szlávinak úr, nemde? A lord. Nevetett. Szlávinak is. Mert hízelgő, hogy az új titkárnő már a becenevét is tudja. Úgy hívják a Delimpexnél Szlavinák Mátyást: A lord. Bárók már voltak régebben is. Hercegek is. De lordnak még senkit sem neveztek, csak ő érdemelte ki hanyag eleganciájával ezt a megtisztelő címet. Mindig vasalt volt, naponta inget váltott, és lélegzetelállító nyakkendőket hordott. Most például fekete, fehérpettyes nyakkendőt kötött erre a napra eszterházi kockás zakójához és kissé sötétebb tónusú szürke, egyszínű nadrágjához. — Igen — mondta, és kezet nyújtott. — így neveznek. Ámbátor, biztosíthatom önt, Sárika kisasszony, minden ősöm kétkezi munkás volt, anyám meg parasztasszony. De nekem ez a hobbim. A ruha. Szeretem a szépet. Ártok talán valakinek? Magamnak esetleg. Megkoplalom. Más ember bélyeget gyűjt. Van, aki cseresznyepálinkát iszik. Egyik ismerősömnek egész könyvtára van már. Nekem meg két szekrény, tele ruhaneművel... A főnök? — kérdezte ismét, és magabiztos léptekkel indult a párnázott ajtó felé. — Jaj, ne! — állt elé ijedt mozdulattal Sárika. — Tárgyal. Legyen türelemmel, rövidesen befejezi, aztán bejelentem. Talán addig foglaljon helyet, Szlavinák úr. — Köszönöm — ült le a lord, óvatosan keresztbe rakta egymáson a lábát, vigyázva, nehogy összegyűrje a nadrágját. A magával hozott kimutatást gyengéden a kerek kis asztalra helyezte, és hosszú ujjaival dobolt az aktákon. Hm. Ez a Sárika remek nő. Már tegnap híre kelt: új titkárnőt hozott az öreg. A másik valami nagy baklövést követett el, azért kellett mennie. Itt maradt a vállalatnál, de az alagsorba került, az iktatóba. Ott majd megpenészedik. Nagyon kinyílt már a csipája. De ez az új szerény, figyelmes. — Két kávét? Tölthetek? — Nagyon megköszönöm — biccentett felé Szlavinák a külkereskedelmi osztályról, aki olyan tökéletesen beszél németül és franciául, mint magyarul. Azt mondják: hja, a gyerekszoba! Fenét gyerekszoba. Magánszorgalomból tanult nyelveket Szlavinák, otthon, a konyhában, petróleumlámpa mellett. Nem volt neki soha gyerekszobája. Cárika kis ezüsttálcán nyújtotta át a kávét. Milyen csodálatos alakja van. Nem, nem hord melltartót. Azt az első pillanatban megállapíthatja bárki. Képzeletében egymás után dobálta le róla a ruhadarabokat... És Sárika engedte, behunyt szemmel állt a szoba közepén, Szlavinák albérleti szobájában, Zuglóban. Az ernyős olvasólámpa égett csak. A kis asztalon egy fél üveg maraschino, még Jugoszláviából hozta tavaly nyáron. Nőknek tartogatja. De mostanában nemigen járnak hozzá nők. De ez a Sárika, ez a tündér, lám, feljött hozzá. Milyen pompás bőre van, akár a bársony. Sárika szabadkozik: „Hagyjon, Szlavinák úr. Matyi. Jaj, Matyikám!” És beleborzol a hajába. „Rögtön tudtam én, hogy te egy tündér vagy.” Amint megláttalak. Emlékszel, amikor beléptem, s megkérdezted: A lord? Hát igen. Csodálatos volt a kávé. — Csodálatos a kávé! — hebegte verejtékezve Szlavinák. Sárika rárebbentette kék nagy szemét, repesett hosszú pillája. — Olyan sápadtnak látszik. Hozzak egy kólát? Vagy tonikot inkább? — Ó, a tonikot jobban kedvelem. Inkább azt. Igen ... — Elég hideg? Csak egy órája tettem a hűtőbe. — Igen, köszönöm, éppen jó. Köszönöm ... Nem, nem haza viszi. Szállodába. Appartement-ba. Ahol menynyezetig csempézett fürdőszoba van. Talán az Intercontinentalba. Vagy a Hiltonba. Csak az sokba kerül. Neki meg elég kevés a fizetése. Igaz, van egy kis spórolt pénze. Ezt mind rá költi. „Jé, kedves Matyi, ekkora csokrot djtozott nekem ? És ez a nyakék is az enyém?” „Óriási...” „Ugyan, Sárika, hiszen ez csak amolyan bizsuféle. Persze a jobbikból. Ha pénzem lenne, akkor én igazi gyémántokat vennék magának...” A lány visszaült az íróasztala mögé, feltette a szemüvegét, és belejegyzett valamit a füzetébe. Sárga ceruzája tűhegyes volt. Arra gondolt, mennyire odavoltak a lányok a pénzügyi osztályon a lordért. Üres báb ez, nem férfi. Neki nem kellene akkor se, ha egyedül volna a világon. Mit tudhat egy ilyen férfi? Biztosan gondosan összehajtogatja a nadrágját, vállfára teszi a kabátját, elrendezi az inge ráncait... Közönséges piperkőc. Egy férfi legyen kissé tépett, gyűrött, borzas, kissé vad, erőszakos. Vagy nagyon. Ebben a pillanatban felpattant a párnázott ajtó, kihátrált Kelevényi, a könyvelőségről. Ez a Kelevényi azt hiszi, tőle származik a spanyolviasz, minden apróságnak óriási feneket kerít: „Elvtársak, ezt jól gondoljuk meg! Elvtársak, nem mindegy az, hogy mit veszünk a mi jó pénzünkért!...” Ugyan, jó pénzünk! Egy nem is valamirevaló vacsora az Astoria éttermében borral, száz forint. Jó pénzünk! Nyolcszáz forint albérletet fizet! Mert ugye, elvtársak, a dollár ismét esett. És rosszabb a márka is. Hát még a font. Az ilyen embereket, mint ez a Kelevényi, jól meg kellene rugdosni. A Delimpex ma világmárka. Fogadjunk, hogy ez a Kelevényi a magyaron kívül más nyelvet nem beszél. Azt is milyen fokon? Kelevényi végigmérte. „Ni, a talpnyaló lord!” — villant át az agyán. Mindig a levesestál körül ólálkodik. Egyszer majd beleesik, és megeszik! De a nyakkendője, az jó. A sajátja felé kapott, göcsörtös fejet kötött reggel siettében, az is félrecsúszik. A fene vinné el! Sárika nesztelenül belibbent az ajtón. Nagyon érti már, nem kezdő. Jó választás volt. Az igazgató ránéz, csak a szemével kérdez. — A lord — mondja Sárika. A vezér összehúzza a szemét. Legszívesebben azt mondaná: Mondja meg neki, menjen a fenébe! Látni se akarom! Viszket a tenyerem, ha látom! — Engedje be, Sárika! — sóhajt megadóan. Szlavinák hóna alatt az aktacsomóval belép, mélyen meghajol, majd az aktákat szertartásosan átnyújtja az igazgatónak. — A kimutatás! — Ez igen. Rendes dolog. Milyen kimutatás? — fog gyanút. — Milyen? — Amit kérni tetszett. A múltkor még. Nem tetszik rá emlékezni? Az a francia szerződés. Amiről szó volt. Remek ötlet. Az öné. Mindenki elragadtatással beszél róla. Elkészítettem három változatban. Most már csak a helyszínen kell kiszimatolni, melyik vol-