Népszabadság, 1977. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
1977. október 2., vasárnap NÉPSZABADSÁG Van farmer vagy nincs? Nem volt farmer, aztán lett farmer, és most megint nincs — foglalhatnánk össze a márkás importnadrágok két hét óta tartó árusításának tapasztalatait. Az illetékesek szerint még mindig van farmer, hiszen csak meg kell nézni a kirakatokat, és lám, némelyikben még ki is van téve néhány darab. Ez így igaz. Viszont az is igaz, hogy sok helyütt kis táblácskát is mellékeltek a nadrágokhoz, csak nagy méretekben. Szó se róla, még így is jó érzés a hazai kirakatokban látni a márkás farmert, amelyből az idén másfél milliót hoztak be. A nagykereskedelem megvárta egy viszonylag nagy tétel beérkezését — okkal, nehogy a kis tételek egykettőre eltűnjenek a pultok alatt —, és látványosan egyszerre dobta ki a piacra a sok százezer darab, sokféle típusú, minőségű és árú farmert. Mindez jó dolog, de sajnos egy apróság beárnyékolja a farmerbehozatalt. A választékról van szó. Arról, hogy ott van a kirakatokban a keresett áru, csak nem olyan méretben, amelyre szükség lenne. A Levi’s típusból a 36—38-as számozásúak, az uruguayi Lee-ből pedig fordítva, a nagyon kis méretek kaphatók még. Vajon miért? — Új cikkről van szó — tájékoztat a Belkereskedelmi Minisztérium illetékese. — A kereskedők a Levi’sből beérkezett mennyiség 60 százalékát a 30— 34-es, úgynevezett tömegméretekből rendelték, s a többi 40 százalék a 26-tól 38-ig tartó méretválaszték fennmaradó részét teszi ki. — Egyébként ne aggódjon — nyugtatnak meg —, ez is elfogy, ha nem is két nap alatt. Nem is emiatt aggódunk. A gondot számunkra az okozza, hogy az arra hivatottak — gyártók, kereskedők — a jelek szerint még mindig nem tudják, hogy a lakosságnak milyen méretválasztékra van szüksége. Pedig az új mérettáblázat kidolgozásával évekig nagyon sok szakember foglalkozott, sok tízezer ember testalkatát mérték fel. Sajnos a hazai boltok választéka nem lett jobb ettől — az új mérettáblázattól többet vártunk. Véleményünk szerint ez, vagy ez is oka volt annak, hogy ennél az „új” terméknél sem sikerült eltalálni a kínálatot úgy, hogy az egyezzék a kereslettel. Így aztán a farmerrel is úgy jártunk, mint sok más ruházati cikkel: van is, nincs is. E. Cs. A drágább olcsóbb? A gazdasági élet sokféle furcsaságot, látszólagos ellentmondást produkál. A cím is erre utal, hisz a beruházási, termelési költségek kiszámításában járatos szakemberek előtt nem titok: a drágább munka olykor hosszú távon végül is olcsóbb — mindenféle kérdőjel nélkül. Vizsgálódásunk kiindulópontja egy adat: hazánk teljes energiafelhasználásának egynegyedét az épületek fűtésére fordítják. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, valamint az Építéstudományi Intézet szakértői — francia, svéd és kanadai tapasztalatok nyomdokain haladva — laboratóriumi kísérletekkel megállapították, hogy a falak korszerűbb szigetelésével, jól záródó ajtók és ablakok beépítésével a lakások kielégítő fűtéséhez mintegy 50 százalékkal kevesebb fűtőanyagot kellene elégetni, mint most. Minthogy a laboratóriumi számítások még nem bizonyító erejűek, a budapesti Centenárium lakótelepen most kísérleti szigeteléssel építenek fel egy házat, s állandóan ellenőrzik a tényleges energiamegtakarítást. De most jön a bökkenő, amely a cím után indokolta a kérdőjelet. Az alaposabb szigetelés, az újfajta ablakok és ajtók megdrágítják az építkezéseket. S nemcsak megdrágítják, hanem új beruházásokat is szükségessé tesznek, hiszen a tömegével épített lakásokhoz nem pottyannak le az égből megfelelő szigetelőanyagok, ajtók és ablakok. A kísérlet tehát arra ad választ, hogy az energiamegtakarítás hány esztendő alatt fizeti vissza a népgazdaságnak a lakások építésének többletköltségeit. A kísérlet mindenképpen figyelmet érdemel, már csak azért is, mert — mint említettük — az összes energiafelhasználás 25 százalékát a lakások fűtésére fordítjuk, ami meglehetősen nagy kiadást jelent. Ez pedig egyszersmind azt is megköveteli, hogy amíg a számítások egyértelmű választ adnak címbeli kérdésünkre, külön beruházás, kísérlet, különleges anyagok és egyebek nélkül a meglevő szigetelőanyagokkal, ajtókkal és ablakokkal már most is eredményesebben kell a lakásokat szigetelni. Ez talán csak egy-, vagy félszázalékos megtakarítást tesz lehetővé, de ezért is érdemes gondosabb munkát végezni. L. P. A gyógyszerészetben corrigentiának nevezik azokat az ízjavító szereket, amelyek — a porok, a tabletták, az oldatok anyagába keverve — elviselhetőbbé teszik az átkozottul pocsék, keserű, büdös vagy taplóízű orvosságokat. Talán mert mostanában annyi mindent megetetnek velünk, amitől rossz a szánk íze, más szakmákban is lábra kapott a törekvés a corrigentiák alkalmazására. Kiváltképpen megkapó a húsipar példája. Húsiparunk rövid egy-másfél évtizednyi tapasztalás alapján ráeszmélt, hogy akárminek hívják is a magyar felvágottakat — olasznak, soproninak, csabainak, veronainak, mortadellának, vadásznak, sonkásnak —, teljesen egyforma és jellegtelen ízűek. Nemrég több sajtónyilatkozat és reklámkampány adta tudtul, hogy húsiparunk szeptembertől hadat üzen az íztelenségnek. Megjegyzem, amikor a hazai felvágottak elvesztették ízüket és jellegüket, nem volt sajtókonferencia és reklámhadjárat, úgyszólván nesztelenül ment végbe a dolog. Mindegy, tekintsük az ízjavítási kampányt a minőségi fejlesztésben végrehajtott nagy ugrásnak, még ha tudjuk is, hogy a fűszerektől ízletes magyar felvágott nem vadonatúj találmány, s a bors, a köménymag, a szerecsendió, a mustármag, a majoránna, a gyömbér sem csupa frissen felfedezett corrigentia. Húsiparosaink kedves nagyszüleinek a keresztelői lakomáján már ezekkel a cor ÍZEK rigentiákkal ízesített húsféléket fogyasztott az örvendező rokonság. Miközben a húsipar gyomornedveinket apasztotta, gazdaságpolitikából szerencsére kikupáltak bennünket. Így hát nem kékülünk meg a fejtöréstől, hogy hová tűnt a fűszer a felvágottakból. Tudjuk, hogy a fűszernövények gyökérzetét is az érdekeltségi viszonyokban kell keresni. Mert például miért váltott fel egy-egy pakli indiai borsot egy-egy vödör vöröshagymálé? Mert a vöröshagyma pontosan annyival olcsóbb a borsnál, mint amennyivel Makó közelebb van hozzánk Calcuttánál. Milliónyi fogyasztót felvillanyozott az ízjavítási kampány híre, noha a húsipar egyik vezetője nyilatkozatában így óvott bennünket az illúzióktól: „Száznyolcvan fokos fordulatot nem lehet várni.” Ez túlzott szerénységnek tetszik. Ha ugyanis eddig kihagyták a fűszert a felvágottakból, ezután meg majd beleteszik, ez igenis száznyolcvan fokos fordulat! Miért volt olyan kishitű a nyilatkozó? Mert éppen akkoriban beszélt az egyik húsárugyárunk ízesítő szakembereivel, akik még azt sem akarták elhinni neki, hogy ezt az egész ízjavítást komolyan kell venni. Hát itt van a fűszer eltemetve. A berzenkedő izmesterek kijelentették, hogy nekik nagyon ízlik a felvágott, semmi szükség sincs rá, hogy változtassanak a receptúrán. Mit tudhatja azt a laikus fogyasztó, hogy jóízű-e a felvágott? Ezt csak a szakember bírálhatja el. Az pedig, hogy a felvágottakat nem lehet megkülönböztetni egymástól, mondvacsinált kifogás. Hiszen mindegyiknek külön neve van, a nevük rá van írva a töltődélre, az áruk is eltérő, még mi kellene? Talán mindegyikre különleges csomót is kössenek, hogy a vevők messziről megismerjék őket? A fűszer, hát persze ... Mit törődnek az egészségükkel a kedves fogyasztók! Kanállal ennék a gyomrot-májat roncsoló fűszereket, ha az ízesítő mesterek nem vigyáznának rájuk, mert a fűszer, ugye, ingyen van a felvágottban. A szakember azonban nagyon jól tudja, hogy mekkora érték a fűszer! Sajnos, egyelőre nincsen rá tárgyi bizonyítékom, hogy a húsipar vezetőinek mennyire sikerült áttörniük az íztelenség frontját, de nagyon drukkolok nekik. Belátom, annyi elvesztegetett idő után nehéz visszakésztetni a kispórolt fűszereket a töltelékárukba, ha azok a fűszerek már jobb helyet találtak maguknak. A már idézett nyilatkozatban az is elhangzott, hogy a húsipar példát mutat ezzel a kezdeményezéssel. Kívánom, mielőbb jöjjön el az idő, amikor a húsipar a felvágottakra is felvághat. Horváth József SIR CYRIL VETKE Nem egy Agatha Christie-regény címe az, amely e cikk fölött áll. Nem, valóságos esetről van szó. Az évek óta lappangó és tudományos körökben már korábban közbeszéd tárgyául szolgáló ügy a múlt ősszel jutott a nagyobb nyilvánosság tudtára, amikor egy nagy angol vasárnapi lap, a The Sunday Times megírta, hogy az 1971-ben, 88 éves korában elhunyt kiváló pszichológusnak, Sir Cyril Burtnek két állítólagos munkatársa, Miss Margaret Howard és Miss J. Conway — nem létezett! Legalábbis a lap munkatársa az angliai egyetemek nyilvántartásában nem bukkant a nyomukra. Jóllehet két hét múlva ugyanaz a lap közölte John Cohen professzor (manchesteri egyetem) levelét, aki közölte: ő nagyon jól emlékszik Miss Howardra, aki a harmincas évek végén a londoni egyetem munkatársa volt , a lavina elindult. A vitathatatlan tekintélyű Sir Cyril Bart munkássága körül olyan nyomós, számszerű kétségek kerültek napvilágra, amelyek nagy megrendülést keltettek. Az élő klasszikus Sir Cyril Nagy-Britannia egyik legismertebb pszichológusa volt a század első évtizedétől — első munkája 1909-ben jelent meg — haláláig, 1971-ig. Az utolsó 30 évben valóságos élő klasszikusnak számított. A „Sir”, azaz lovagi címet is tudományos munkássága elismerésképp kapta az uralkodótól. Munkásságának középpontjában az intelligencia örökletes voltának kérdése állt, pontosabban az, hogy milyen arányban örökletes eredetű az intelligencia, és milyen mértékben befolyásolja a környezet, az oktatás, a nevelés. Az intelligencia mérésére többé-kevésbé egzakt módszere van a pszichológiának: bizonyos vizsgálatokat, teszteket végeznek az illetőkkel (kérdések, feladatok stb.), és ennek alapján számmal kifejezhető értéket, intelligenciahányadost kapnak, amelyet — e fogalom angol kifejezésének rövidítéséből — IQ-nak neveznek. Bart 1913 és 1932 között hivatalos megbízásból végzett munkája során állítólag olyan adattömeget gyűjtött össze, amellyel azóta sem vetekedhet senkié. Ezekre építette következtetéseit. A harmincas és a negyvenes években a brit kormány hivatalos tanácsadója volt, emellett a londoni egyetem professzora. Burt tétele, amelyet hosszú tevékenysége eredményeként szinte világszerte elfogadtak, az volt, hogy az intelligenciát 80—85 százalékban örökletes tényezők határozzák meg, és csak a maradék kis százalék a nevelés eredménye. Egyebek között ezt bizonyította nagyon meggyőzően az a pszichológiában klasszikusnak számító kísérletsorozata, amelyet voltaképpen nagyrészt már visszavonulása után publikált. Ebben egypetéjű, de más családokban nevelkedett ikrek IQ-ját hasonlította össze, ugyanakkor megvizsgálta milyen az összefüggés és arány (korreláció) az egypetéjű és együtt felnőtt ikreké között. Csak most derült ki, hogy ezeknek a vizsgálatoknak az eredményeit már Burt életében is egyesek legalábbis különösnek találták. Philip Vernon, aki Burtnek akkoriban munkatársa volt, ma azt mondja: „Az adatok nagyon valószínűtlennek tűntek, súlyos kétségek voltak, de senki sem merte leírni: Burtnek borzasztó hatalma volt." Az első kavics Hogyan indult el végül is — már Burt halála után — a lavina? Arthur Jensen, a kaliforniai egyetem professzora még 1969-ben cikket írt a Harvard Educational Review című folyóiratba, és ebben Burt adatait is bizonyítékul használva azt fejtegette: az amerikai néger gyerekek számára létesített úgynevezett kiegészítő oktatás rendszere csődöt mondott, és nem is lehet őket felemelni a fehér gyerekek szintjére, de nem azért, mintha az oktatást rosszul szervezték volna meg, hanem azért, mert az intelligencia nagyrészt örökletes. Vagyis Jensen még túl is hajtotta Burt tanítását, és politikailag is kihasználható, fajelméleti, de oly mértékben retrográd következtetéseket vont le belőlük, hogy még az Egyesült Államokban is vitát kavart. A Princeton Egyetem profeszszora, León Kamin, 1972-ben elolvasta Búrt egyik tanulmányát Talán éppen azért, mert Kamin más területen dolgozott, friss szemmel olvasta, és saját szavai szerint tíz perc múlva világossá vált előtte, hogy Búrt csaló volt: a tanulmány hemzsegett a belső ellentmondásoktól és a módszertani hanyagság is látható volt! Kamin elővette Burt más munkáit is, és lesújtó véleményét szakemberek több tanácskozásán részletesen kifejtette. Jensen Burttel élete utolsó éveiben ismerkedett meg, első mestere, H. J. Eysenck révén, aki jelenleg a londoni Pszichiátriai Intézet vezetője, akit viszont Burt legkiválóbb tanítványának tartottak. Nagy tisztelője lett Burtnek, éppen ezért az említett cikke körüli éles vita arra késztette, hogy 1972 tavaszán Angliába utazzon, és összegyűjtsön Burt valamenynyi művéből egy-egy példányt Visszatérve az Egyesült Államokba, elkezdte az adatokat feldolgozni, és nagy meglepődésére ugyanazokat az ellentmondásokat volt kénytelen felfedezni, amelyekre Kamin rámutatott. Az ellentmondó adatok az egypetéjű ikrek IQ-jának arányára vonatkoztak. Sir Cyril 1955-ben 21, azután 1958-ban „több mint harminc” (így!), majd 1966-ban 53 ikerpár adatait közölte. Amit így utólag meglepőnek, sőt hihetetlennek találtak, az volt, hogy a külön nevelt ikrek IQ-jának aránya pontosan ugyanannyi, számszerűen 0,771 volt — mindhárom vizsgálatnál, függetlenül attól, hogy a vizsgált ikerpárok száma lényegesen megváltozott! Az együtt nevelt ikrekre vonatkozó IQ-arány is mindig változatlan volt Búrt szerint: 0,944. Már ez is valószínűtlen, de azután sok hasonló egyezés mellett föltűnt, hogy Burt nem közölte — nem jegyezte föl? — a vizsgált ikrek nemét, azt sem, hogy hány éves korukban vizsgálták az IQ-jukat. Szenvedélyes vita tört ki, amelyben jó néhányan — Kaminnal az élükön — azt állították: Bart soha nem is végezte el idézett vizsgálatait, hanem kitalálta, hamisította a számokat, és első művétől kezdve csaló volt. Mások, köztük Burt egykori tanítványai és hívei, bár elismerik, hogy Burt adatai pontatlanok, felhasználhatatlanok, magyarázatokat adnak, habár ez a védelem sokszor kompromittálóbb, mint a vádak. „Ha Burt hamisítani akart volna — írja Jensen —, akkor ő, akinek olyan statisztikai tapasztalatai voltak, jobban csinálta volna.” G. C. Drew professzor, Burt utóda londoni egyetemi tanszékén: „öregedett... emlékezett a régi számokra korábbi műveiből. Burt mélységesen meg volt győződve nézeteinek helyességéről.” H. J. Eysenck így mentegeti: „Hogy megtakarítsa a korrelációk újraszámolásának fáradságát, Burt egyszerűen átvett adatokat korábbi műveiből.” Fél tucat teásláila Persze egyszerűnek tetszik a megoldás: elő kell venni az eredeti adatokat. Csakhogy azok nincsenek meg. Burt halála után a házvezetőnője több tudóst hívott el Sir Cyril házába, hogy ha esetleg volt ott például kölcsön adott könyvük, keressék ki. Ezek egyike, Liam Hudson, az edinburghi egyetem professzora utóbb elmondta: a házvezetőnő megkérdezte, mit csináljon a fél tucat nagy teásládát megtöltő papírtömeggel. Ebben — Hudson szerint — csak maga Burt tudott volna eligazodni, ő ezért azt mondta, hogy nyugodtan égesse el. Talán ezekben voltak a kritikus adatfelvételi kérdőívek? Hudson azt mondja: ő nem tudja! Mindehhez jön még a bevezetőben említett két hölgy, akiknek neve társszerzőként Burt több munkáján szerepelt, s akik közül legföljebb az egyiknek a létezésére van nem túl meggyőző bizonyíték. Ez a két hölgy utóbb, az ötvenes években néhány könyvismertetést jelentetett meg a Sir Cyril által szerkesztett folyóiratban, és stílusuk meglepően egyezik Bart jellegzetes irályával... Igaz, ez lehet az erőteljes szerkesztői kéz műve is, de sok más tény mégis kétségessé teszi a két munkatárs, s ezzel együtt az „általuk” végzett munka létezését. A véget nem érő polémiában, a millió apró részletben kár volna jobban elmélyedni. Ami az esetet érdekessé teszi, az néhány, belőle elkerülhetetlenül adódó kérdés. Mindenekelőtt az: hogyan lehetséges, hogy ezek a hibák évtizedekig nem szúrtak szemet senkinek? Hogyan lehet megakadályozni a hasonló, neves tudósok által elkövetett — ■ ezért a tudomány hitelét veszélyeztető — hamisításokat? A professzor is a csatornatisztító Az, hogy Sir Cyril Bart, a remek tollú szerző, a kitűnő előadó sokakat megnyert és meggyőzött, érthető. Hogy senki sem merte bírálni hibáit — még ha észrevette is —, az is érthető. Mint profeszszor, mint szerkesztő is, a kormány tanácsadójaként is sok befolyásos ismerősre tett szert, beleszólása volt kinevezésekbe, előléptetésekbe , és hívei szerint sem tűrte a bírálatot: aki ellene fordult, könyörtelenül üldözte. A legnehezebb: megelőzni a hasonló hamisításokat a jövőben. Ennek módszereiről a tudományos körökben élénk vita folyik, s ez valóban rájuk tartozik. Általános tanulságként egyet lehet érteni dr. Czeizel Endrével, a televíziós előadásaiból ismert genetikussal, akiegy, a Magyar Tudomány hasábjain történt futólagos említés után) először írt az ügyről, az Élet és Irodalomban: „Megengedhetetlen, hogy a tudományban bármiféle — nagyságból, életkorból, pozícióból vagy egyebekből eredő — tekintélytisztelet úgy eluralkodjék, hogy az a tisztánlátást, a kritikai szemléletet megzavarhassa.” Még érdekesebb, hogy miért hitték el Bart nézeteit az intelligencia örökletességéről. Erre León Kamin ad frappáns választ: „Elhitték — mert el akarták hinni. Hiszen minden professzor tudja, hogy az ő gyermekei kiválóbbak, mint a csatornatisztító gyerekei !” Az osztályszemléletnek, osztály-előítéletnek az ilyen, minden tudományos lelkiismeretességet is legyőző ereje ijesztő, habár nem meglepő. Pető Gábor Pál 15