Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-05 / 156. szám

14 NÉPSZABADSÁG 1981. július 5., vasárnap GÁLA BÁRDI ZOLTÁN: A KVÁZI — Volt két söröm és egy kevertem — mondta Czuláger Pongrác az italbolt kasszásnőjének. — Most adjon még egy sört és két olajos ringlit fogpiszkálóval. A ringliket ott mindjárt benyelte, aztán fogta a sörét, úgy jött vissza a társaságunkba. Abból a sörből láthattuk, hogy van még egy története a számunkra, és mindjárt elkezdtünk idegeskedni. Tudtuk, hogy megint nem lesz hajlandó levonni a történetből az erkölcsi tanulságokat. Azt mindig ránk bízza ... — Na igen, a kvázi... — kezdte. — Az is meg tudja kavarni a dolgokat ... Ez az eset is egy olyan helységben történt, amelyik holmi adminisztratív tévedés folytán jutott városi státushoz. A tévedők önkritikája segíthetett volna, de akkoriban a töretlenség volt napirenden, ezért nem változtatták meg a döntést. Inkább megindokolták azzal, hogy kár lenne egy történelmileg esetleg pozitív lehetőségű perspektívát hamvába halasztani. A helybeliek örültek a mennyből hullott rangnak, sietve kicserélték az utcatáblákat, körforgalmat szerveztek a főtéren, címert rajzoltattak maguknak, és beszereztek nagyobb mennyiségű, az új helyzetet reprezentáló fejléccel ellátott közületi levélpapírt. Ezzel aztán tökéletesen ki is merítették azokat a kereteket, amelyek a városavatási ünnepségsorozat után még egyáltalán léteztek. Természetesen központi támogatásért folyamodtak, és meg is jelölték azt az összeget, amely a fejlődésüket rakétasebességűvé tenné. A szám után meglehetősen sok nulla gömbölyödött. A felsőbbségek egy kicsi szám után elég kevés nullát tartalmazó összeget helyeztek esetleges kilátásba, ugyanakkor felhívták a figyelmet a helyi erőforrások kiaknázásának dicséretes voltára. A helyi vezetés úgy gondolkodott, hogy legjobb lesz azon a pénzen utat építeni. Utat a főtértől a város széléig. A főtér adva volt, de hogy a város melyik széléhez fusson az út, abban nem tudtak megegyezni. Északra egyiküknek a présháza állt, délre a másikuk hobbikertje terült el, nyugatra a harmadik pihenőkuckója, keletre a negyedikük státusnyaralója. És a mellékvilágtájak se találtattak neutrálisnak ... Miért, miért nem — a közvéleménytől féltek, esetleg felső ellenőrzéstől, netán egymást nem óhajtották megajándékozni —, elég az hozzá, hogy letettek az útépítésről. — Létesítsünk inkább emlékművet — ajánlotta a testület vértolulásra és egyszerűbb fogalmak megértésére hajlamos elnöke. — Az emlékmű olyan dolog, ami nélkül egy város csak félszemű óriás. Kényszerítsük a múltat, hogy ragadja nyakon és repítse a jövőbe a jelent ... Az indítvány azonnali elfogadást nyert. — Mert, ugye — mondogatták a testületi tagok —, van nekünk toronyházunk? Nincs. Vannak látványosságaink? Nincsenek. Van gyógyforrásunk? Nincs. Vannak fantáziaterveink? Vannak, de egyet se fogadtak el. Ebből meg hátha kijön valami. Afelől semmi vita nem volt, hogy kinek az emlékét kell megörökíteni. Élt valamikor a helységben egy törekvő munkásember, akit a nép ellenségei annak idején elfogtak, meggyötörtek, aki hősiesen helytállt, míg végül ott pusztult a kegyetlenkedők karmai között. Egy nyári napon tehát a város apraja-nagyja összegyülekezett, amikor is közepes külsőségek között felavatták a szerény emléktáblát a mártír hajdani lakóházán. Voltak beszédek, az úttörők énekeltek, a tábla alá babért utánzó tölgykoszorút akasztottak, végül pedig a helybéli költő előadta az alkalomra szerzett ódáját. Ez nem ment minden zökkenő nélkül, a költő ugyanis a nosztalgo-modernista iskolához szeretett volna tartozni, s a mű formájában is érzékeltetni kívánta a fájdalom és a hősiesség erővonalainak hullámzásait. A papíron a sorok hisztérikusan vonaglottak, felszökkentek, lezuhantak, a negatív erőket spirális alakzatok, a jövő reményét galaxis alakzatban örvénylő betűhalmazok jelenítették meg. Papíron mutatott is a mű, ám a költő előadás közben a verbális matériát ekvivalens mozgással akarta kiegészíteni, kétszer hasra, háromszor oldalra bukott, végül olyan balszerencsésen zuhant hátra, hogy be kellett szállítani a megyei kórházba. A helybeliek mind a mai napig nem is ismerik az óda befejezését. Az avatást követő banketten az elnök pohárköszöntőre emelkedett. Ennek keretében hálás köszönetet mondott a saját személyét illető tiszteletért és hódolatért. — Az ugyanis a helyzet — magyarázta az élénken figyelő bankettnek —, hogy azt az illetőt tulajdonképpen énhelyettem vitték el. Az én nevemben, kvázi az én képviseletemben. Tehát, kvázi én teljesítettem azt a viselkedésformát, ami most kegyeleti tudat formájában hatja át városunk népességét... Utóbb hozzátette, hogy valójában ő volt a nép ellenségeinek ellensége, érte indultak a pribékek, csak egy nyilvántartási hiba folytán kapták el azt a másikat. — Na de attól még hősiesen viselkedett — kockáztatta meg valaki a többiek háta mögül. — Na ja! — vágta rá az elnök. — Tudta, hogy nem róla, hanem énrólam van szó. Ó, kvázi én, nem viselkedhetett másképpen. Ha ő maga ő maga lett volna, hát az valami más... Na de ott tulajdonképpen én viselkedtem. Ez világos. A jelenlevők részben az alkalomnak, részben az alkoholnak szerették volna betudni a dolgot. Majd kialuszsza magát az elnökük, és rendes kerékvágásban megy minden. Csakhogy nem így történt. Az elnök szinte programszerűen visszavisszatért az ügyre. — Gumibot! Puskatus! — mondogatta. — De bírni kellett! Szilárdan! Bírta? Bírta, de nem önmaga gyanánt. Én gyanánt. Végül is tudta, hogy éntőlem mit vár el a történelem ... És még ennyi se volt elég. Az elnök, ha akadt egy üres órája — elég sok akadt neki —, elsétált az emléktáblával díszített házhoz, s ha egyikmásik járókelő főhajtással vagy másképpen tiszteletét nyilvánította, ő megköszönte. Ha még érdeklődő akadt, szívesen tartott beszámolót hősies helytállásáról és dicsőséges haláláról. Nem sok idő múlva azt kívánta a vezető testülettől, hogy korrigálja a történelem hibáját. A testület részben sugalmazásra, részben intuíció hatására igazat adott neki, és megfelelő határozatot hozott. Az emléktáblát kissé átalakították, érzékeltetvén, hogy az eredeti név mögött az elnököt kell tisztelni. Az újból rendezett avatási ceremónia aztán semmi kétséget nem hagyott a dicsőség hovatartozását illetően. A lényeget a város esperese fogalmazta meg ünnepi beszédének végén. — Sokáig éltesse a Teremtő a mi mártírhalált szenvedett elnökünket! Nemsokára megpendítette az elnök egy ülésen, hogy a lakosság érzelmi igényével immár aligha kvadrál az a szerény síremlék, ami a temetőben reprezentálja a gondolatot. — De hiszen rendbe hozattuk azt a sírt! — szólt közbe egy ellenzékiséggel kacérkodó testületi tag. — Na ja! — replikázott az elnök. — De kinek a vonatkozásában? Ne feledkezzünk meg a kváziról! A kvázi, emberek! Egy kis mauzóleum. A testület szavazott, csak azt nem tudták, honnan teremthetnének pénzt a létesítményre. A közkassza szóba se jöhetett, kölcsön se, dotáció se — végül az elnök által is emlegetett érzelmi tényezőkre hagyatkoztak. — Jöjjön a közadakozás! A gyűjtés a várakozást messze felülmúló eredményt hozott. A kisiparosok, kiskereskedők nem is kérdeztek semmit, adtak szó nélkül. Másokat adakozásra sarkallt az adminisztratív rend iránti csodálat: úgy értelmezték az akciót, hogy a továbbiakban a vezető személyiségek elhunyta is központi terv szerint bonyolódik, hasonlóan a leváltásukhoz. A többség nem kutakodott, adott, úgy okoskodván, hogy ha egyszer az elnök el óhajthalálozni, azon a kis pénzen ne múljon. A város építőipari szervezetei sokoldalú kooperációkba tömörülve példás időbeliséggel tető alá hozták az objektumot. Az előtérben irodát léresítettek azzal, hogy az elnöknek kegyeleti okból sokat kell ott tartózkodnia, viszont a város addig se maradhat vezetés nélkül. A mauzóleum homlokzatára márványtábla került. Itt nyugszik és innen irányítja közügyeinket a haladás lánglelkű áldozata. A testületben egyesek szívogatták a fogukat, de ezeket a többség újólag lehurrogta. — Van nekünk toronyházunk ... látványosságaink... gyógyforrás ... fantáziaterveink? ... Ám rendelkezünk egy hősi múltját túlélt elnökkel. Hátha ebből kijön valami . . . A testületi egység ezen az alapon úgy-ahogy helyreállt, viszont az ügyintézésben zavarok ütötték föl a fejüket. A lakosok, nem lévén járatosak sem a közigazgatásban, sem a viktimológiában, minduntalan összekeverték az eleven elnököt az eltávozott hérosszal. Emiatt a márványtábla alá egy gépeltpapírlap került, rajta az eligazítás, félfogadás hivatali ügyekben ekkor és ekkor, hódolati ügyekben akkor és akkor. Utóbb egy speciálisan kiképzett titkárt ültettek a mauzóleum előterébe, ő bírálta el, hogy az ügyfelek az elnök melyik minőségét jogosultak felkeresni. Akadtak persze ügyeskedők. Ezek komor feketébe öltözve, virágcsokorral, koszorúval keresték meg az elnököt, sóhajtoztak, kárhoztatták a letűnt világot, egy-egy könnycseppet is kivakartak a szemük sarkából, aztán, amikor legnagyobb volt az áhítat, orvul előkaptak valamilyen ügyiratot, kérvényt, hasonlót. Az ilyeneket rendreutasították. Egy nap azzal állt elő az elnök, hogy a dolgok lényegét vizsgálva az ő felesége özvegynek tekintendő. Ha pedig így van — nem vitatta senki —, akkor özvegyi nyugdíj jár neki, kiemelt nyugdíj, végtére is nem akárkinek az özvegye. A testület, mivel a többség még a szolid csodavárás lelkesültségében élt, támogatandónak nyilvánította az előterjesztést. Az elözvegyített elnöknének se volt kedve ellenére az új szituáció. Minden hónapban felvehette a népi hálát kifejező járadékot, azonkívül az elnök, mint rendes férjhez illik, hazaadta a hivatali fizetését is. Valamivel később az elnök a testületgyér fantáziájára tett jól irányzott megjegyzéseket. Nem gondolja-e a tisztelt testület — kérdezte —, hogy ideje volna felállítani azt a szobrot, amelynek alapvonásait maga a történelem mintázta meg? Szobor, igen, szobor, egész alakos, mellékalakokkal, piedesztállal, ékítményekkel... A megrökönyödött testület némi sziszergés után megállapította, hogy szoborra pénz nincs, de ha az elnök óhajtja, ismételten jegyzőkönyvbe foglalják az érdemeit, esetleg utcát neveznek el róla. Az elnök kénytelen-kelletlen akceptálta a testületi álláspontot. Ugyanakkor tudta jól, hogy vannak dolgok, szemben más dolgokkal, amiket nem ajánlatos szinten tartani. Például a kegyeletet. Legyen csak egy kis megtorpanás, és máris kész a baj: máma nem növekedik, holnap már fogyatkozik. — Lépni kell, lépni, lépni! — mondogatta, majd pedig magához rendelte a helybéli esperest. Az esperes valósággal kővé szörnyedt, amikor meghallotta, mit akar tőle az elnök. Mert az azzal a határozott követeléssel támadt neki, hogy tessék őt, mint immár legendává szublimálódott jelentőséghordozót, szentté avatni. — Na de hát ez maga a lehetetlenség — nyögött a pap. — Ilyen egyszerűen nincs... — Nincs hát — felelt neki az elnök —, mert eddig nem volt. De most lesz. — Na de a kánonjog! — jajgatott az esperes. — Szentté csak az avatható, aki boldoggá lett nyilvánítva, méghozzá a halála után. — Emiatt ne fájjon a feje — legyintett az elnök. — Én, mint a város első embere, hivatalból boldog var gyök. Jóval a halálom után. Ehhez mit szól? A szerencsétlen pap egyre csüggedtebben sorolta az ellenérveket, az elnök egyre hevesebben verte a vasat. És hogy elsöpörjön minden ellenállást, a pap orra alá dugott egy klasszikus munkát. Abban tényleg olyasmi állt, hogy a haladás elhullott zászlóvivői valóságos szentnek tekintendők. — Na ugye! Maga meg kukacoskodik. — Hát jó — mondta egyszerre a pap. — Megértem az idők szavát... így beszélt, mert a pillanat szorítása ördögi tervet érlelt a fejében. Biztosította az elnököt, hogy meglesz az óhaja, és még csak célzást se tett rá, hogy ennek fejében várna valamit. Az esperesnek csupán hozzávetőleges fogalmai voltak egy szanktifikációs ceremónia hogyanjáról, mikéntjéről, de tanulmányozta az elérhető irodalmat, igénybe vette a fantáziáját, s már a következő vasárnapon, a szagos mise keretében, mindjárt úrfelmutatás után ünnepélyesen szentté nyilvánította az elnököt. A szertartás formailag kevéssé igazodott az egyházi előírásokhoz, például az ördög képviseletéről se történt gondoskodás, ámde az esperes nyugodtan kijelenthette, hogy történelmileg példátlanul, mindenkit megelőzve az ő városuk rendelkezik szocialista szenttel, akit mindjárt ki is nevezett a repülőgépes növényvédelem patrónusává. A vezető testületben újra elkezdtek sziszeregni a renitenskedők, olyasmit susogtak, hogy ez azért mégis sok, de a többség most is letorkolta őket. — ... toronyházunk ... látványosságaink ... gyógyforrásunk ... fantáziaterveink ... De van egy szentté avatott elnökünk. Hátha ebből kijön valami... Némelyek egyenesen azt latolgatták, hogy ez az új fejlemény nem lehetne-e motorja a város fellendülésének. Nem kellene-e példának okáért idegenforgalmi érdekességgé fejleszteni a szituációt? Kezdetben a környező járások, megyék érdeklődőit mozgósítanák, utána országossá válhatna a kultusz, és ha néhány mutatós csoda is esne — és miért ne eshetne? —, akkor európai, sőt világméretűvé fokozódhatna a kétségkívül jelentős bevételeket ígérő forgalom. A remények csíráztak, kikeltek, de valahogy nem bírtak szárba szökkenni. Először az esperest érte utol a nemezis: rövid úton kiközösítették az egyház szolgáinak rendjéből. A pap háborgás nélkül vette tudomásul az ítéletet, civilbe öltözött, összepakolt, és el se búcsúzván a hívektől, megszöktette az elnök özvegyi kategóriába sorolt özvegyét. Két járással odébb italbolt-vezetői állást vállalt, és hamarosan komoly tekintélyre tett szert, mint pálinkahamisító. A megdicsőült elnöktől elözvegyült papi vadiházastárs az emlékiratait kezdte írni, és alig lett kész az első fejezet harmadával, máris tudomására hozta az illetékes szerveknek, hogy amennyiben akadályok gördülnének az itthoni kiadás elé, természetesen külföldre juttatja a kéziratot. Miután az egyház megtette a magáét, nem maradhattak tétlenül a világi hatalmak sem. Több körülmény is sürgőssé tette a dolog végleges rendezését. Az elmélet például nem bírt mit kezdeni a jelenséggel, amely kétségkívül létezett egyfelől, viszont tökéletesen megmagyarázhatatlan volt másfelől. Ezenfelül néhány közeli, majd több távoli város méltatlankodni kezdett, azt mondogatták, hogy vagy minden arra érdemes helységnek lehessen saját szentje, vagy egyiknek se ... Egy szó mint száz, valamit tenni kellett. A végrehajtás nem is volt nagyon bonyolult. Egy égiháborútól félelmetessé lett éjszakán fehér gépkocsi jelent meg a mauzóleum előtt, s a benne érkezettek az elnököt — érdemei elismerése mellett — intézetbe szállították. Reggelre kelve hasztalan keresték azok is, akik szent mivoltához akartak esedezni, s azok is, akik közigazgatási direktívákat szerettek volna kapni tőle. A hiányát aztán ki-ki a maga szája íze szerint magyarázhatta. Egyesek szerint az égbe ragadtatott, némelyek állítólag látták is, amint fehér fejjel beburkolva felröppent, majd eltűnt a felhők kárpitján túl. Mások tudni vélték, hogy magasabb beosztásba került, és ott az interdiszciplináris tudományok koordinálásával foglalkozik. . Hogy a képtelen eset emléke is elenyésszen, egy amúgy is esedékes közigazgatási átszervezés az addigi várost egy távolabbi termelőszövetkezet kihelyezett településévé nyilvánította ... így fejezte be Czuláger Pongrác a történetét, aztán kért magának még egy sört, és azt iszogatta, ahelyett hogy levonta volna az erkölcsi tanulságokat. Állandóan ezt tette velünk, és még volt képs megjegyezni, hogy nem érti, miért nem kedveljük a történeteit... BALLA MARGIT RAJZA Simor András: ARRÓL, MIÉRT NEM ALUDT ÉJSZAKA Aludni készültem, beállítva a vekkert, de az este ágyam mellé tett Brecht-kötet unszolt, olvassak. Azután tovább unszolt, írjam le, miért dühöngtem tegnap. Nézzük hát: a kiváló Móricz Zsigmond némelyikét remekműveinek pénzre váltotta színdarab-árú formájában, meghamisítva. Ezek a színdarab-árúk a két világháború közt sikeres kassza-darabok voltak. Ma is, úgy látszik, sikeres kassza-darabok. Ezen dühöngtem tegnap, a televíziót nézve, s ma hajnalban meg reggel Brecht arra unszolt, ne aludjak, írjam le. Közben a vekker csörögni kezdett. Alvásra ezért nem maradt időm.