Népszabadság, 1985. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-17 / 218. szám
1985. szeptember 17., kedd NÉPSZABADSÁG Szomorú turulok Az első világháború emlékművei a Fényes Adolf Teremben A mesterekre — írta Lyka Károly memoár jellegű monográfiájában (Festészetünk a két világháború között) — „szomorú újdonság, tömeges munka elvégzése várt: a hősi emlékek végeláthatatlan sora. A legkisebb község is igyekezett a háborúban elesett fiai emlékét kisebbnagyobb emlékszoborral megtisztelni. Kevés kivétellel közönséges munkák, amelyek inkább a jóakarat, mint a művészet alkotásai. Akad köztük elég szobrászati giccs is ...” A mai szigorúbb kritikákhoz képest többnyire jóságos Lyka Károlynak elhihetjük,hogy a világháborús emlékműszobrászat nem tartozott a plasztika élvonalába, különösképp vidéken nem. Másfelől viszont tudni kell, hogy milliók számára a rohamozó, haldokló, őrt álló stb. katona vagy zordon ősmagyar vitéz jelentette a szobrot, ez alakította ki, mondhatni, a magyar lakosság többségében a köztéri szobor, a közösségi alkotás képzetét. S mivel több generációt is mély érzelmek fűztek a háború éveihez, akár, mert részt vettek benne, akár, mert hozzátartozójukat gyászolták, akár, mert a háború az azt követő békére emlékeztette őket, az emlékművek esztétikai milyensége nem sok fontossággal bírt számukra. Művészetszociológiai szempontból tökéletesen megvan a létjogosultsága a Műcsarnok és a Népművelési Intézet közös kiállításának, bár a budapesti emlékek meglehetős mellőzését nem érzem indokoltnak. Akkor sem, ha felmérésük — tekintettel Liber Endre hajdani alpolgármester rég elfeledett könyvére — nem olyan tudományos szenzáció, mint a vidéki emlékek számbavétele. Kétségtelen, hogy a budapesti monumentumokon több a neobarokk professzionalizmus és kevesebb a naivitás, kevésbé rokonai a falvédőknek. És a szerepük is más: egy terézvárosi gyerek számára a Körönd emlékművei voltak a mérvadó szobrok, nem az Izabella utca lerogyó ifjú honvédja vagy az Andrássy út vasutasdomborműve (hogy egymáshoz közeli példát idézzek). Mégsem tetszik egészen átgondoltnak, hogy a kiállításán a bemutatott fényképek közt mintegy ötletszerűen tűnik fel néhány budapesti szobor, és azoknak egy része sem épp háborús emlék, hanem azóta lebontott irredenta giccs. A kisplasztikák, fényképek és dokumentumok idézte szobrok sorsa a múlt bizonyos „megemésztetlenségére” utal. A világháborús emlékek részben a pusztulás, részben az elhanyagoltság sorsára jutottak 1945 után. Nem egy helyi — vidéki — vezető teljesen bizonytalan volt az emlékművek megítélésében. Így aztán egyes emlékekeltűntek. Mások viszont kiegészültek a második világháború halottjainak névsorával. Olyan is volt, hogy a táblát kicserélve 1848-ra utaltak. Ám a vidéki emlékművek mindenképp valamilyen népi vallásosság, világi „nemzetvallás” kultuszihelyei voltak és maradtak. A vendégkönyvbe írott, többnyire idősebb kézre valló, meghatott és megható sorok jelzik: e „jóakaratból fakadó” — meg mellesleg számos művész létét biztosító — alkotásoknak milyen nagy szerepük van millióknak e föld iránti érzelmi kapcsolatában. A fiatalabb generáció pedig — a rendezőket is beleértve — sajátos magyar pop artot érez e szobrokban, s ez magyarázza azt a szelíd iróniát, amellyel a témát feldolgozták. A kiállításnak fontos része egy színes és színvonalasnál többnek mondható kiadvány, amely csak azért nem „tanulmánykötet”, mert Tandori-vers és Nagy László-képvers is helyet kapott benne, meg szellemesen impresszionisztikus tárlatkritika, zsurnalisztikus interjúk idős szobrásszal, falusi köztisztviselőkkel, sőt a helyi szervek folklorisztikus értékű, naiv-hivatalos hangú válaszaiból való válogatás. Sinkó Katalin, Kovács Ákos, Hankiss Elemér, Kovalovszky Márta, Voigt Vilmos, Szabó Miklós és Nagy Ildikó azonban valóban okos elemzést nyújt azokról a művészeti és lélektani problémákról, amelyek a tudományágak székei közt a pad alá estek. A szó szoros értelmében hézagpótló kiadvány a Monumentumok az első világháborúból. S mivel egy időben magam is foglalkoztam e témával, nagyon jól látom, mekkora munka és mennyi ismeret rejlik a kiadvány mögött. Mégis (nem kötekedésből, hanem a segítés szándékával) hadd hívjam fel a figyelmet néhány kisebb-nagyobb szépséghibára. A budai hősi emlékművet nem Pátzay Pál készítette, hanem Petri Lajos. A német — és talán az olasz — hivatalos művészet hatása korántsem intézhető el félmondatos utalásokkal, „modern” módra egyszerűsített turuljainkon a „birodalmi sas” is rajta hagyta nyomát. Hungária „istenasszony” a XIX. században született, de nem a magyar eredetmondából, hanem nemzetközi irodalmi-művészeti-publicisztikai közhelyként. Az amerikai nemzetvallásnak (mely „analógia az ótestamentumi zsidó nép és a szabadságáért küzdő amerikai nép között”) igenis megvan a pontos magyar párhuzama a XVI. századi prédikátor-költőknél, Farkas Andrásnál és Batizi Andrásnál. Ha pedig a külföldi magyarság közt is szétnézünk „nemzetvallást” keresve, akkor nem szabad említetlenül hagyni az argentínai Badiny Jós Ferencet, aki Magyar Egyházát függetlenítette a „judaista” Vatikántól, cifraszűrben hirdeti az igét, és Jézust magyarnak tartja. (Igaz, ezt pedzette már a magyarokat Indiából származtató Zajti Ferenc is a háború előtt.) S végül: a strukturalista elemzésnél sem hagyható figyelmen kívül az a heraldikai alapszabály, hogy címereknél a jobb és a bal oldal mindig a „pajzshordozó”, vagyis sose a néző felől értendő. Kovács Ákos tanulmányának címe alá ezt írta: „A Hatvany Múzeum emlékére.” Nos, akárHatvanban, akár másutt, az értetlenség bástyái ellen vívott harcban elvérzett kis múzeum kezdeményezéseit nem szabad hagyni, hogy porba hulljanak. "Úgy tűnik, a Műcsarnok védőszárnyai alá vette őket. Az az igazság, hogy e témák, bármenynyire vidéki eredetűek is , inkább a fővárosban találnak közönséget maguknak. Székely András Érdeklődés és hitel Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a televízióban mennyivel otthonosabb a valóság közvetlen megmutatása, mint művészi ábrázolása. S most nem is arra utalnék elsősorban, hogy például a Stúdió menynyivel jobb, érdekesebb tud lenni, amikor a kultúra intézményrendszerével, anyagi, társadalmi és egyéb feltételeivel foglalkozik, mint amikor — és sajnos műsoridejének többségét ez teszi ki — a művészetekkel. Érzésem szerint már vagy fél évtizedes fennállása alatt sem találta meg a módját annak, hogy miképpen lehetne érdemben szólni a kortárs művészeti jelenségekről, folyamatokról. Ellenben igen körültekintő, ugyanakkor a súlyos problémákat drámaian exponáló riportokban tud szólni ez a magazin könyv- és könyvtárügyekről, az egyetemek épületgondjairól vagy — mint legutóbb — az olvasástanítás helyzetéről. Igaz, ez utóbbi esetben az ajánlott módszert annyian és néhányan oly sablonosan támogatták, hogy néha egy hajdani sztahanovista riport közegében éreztem magam. Bizonyára elegendő, sőt meggyőzőbb is lett volna, ha csak az eredményeket tárgyszerűen közlő nyilatkozatokat láthatjuk-hallhatjuk. Másfelől pedig nincs ugyan kétségem a riportban emlegetett módszer hatékonysága felől, sőt azt is kész vagyok elhinni, hogy jobb minden más módszernél, mégsem gondolom, hogy az olvasástanítás kudarcának csak módszertani okai lennének. Úgy érzem, ha az első osztályban a tanító néni azzal kezdi az első szülői értekezletet, hogy a kedves szülők adjanak össze söprűt, lapátot és felmosórongyot, továbbá aki tud, hozzon néhány méter vékony lécet, hogy a szemléltető ábrákat fel tudja függeszteni a falra, s ugyanakkor a feladatait az előbbiek szerint aligha magas szinten ellátó gondnokság sűrű lámpaoltogatásával szétkergetheti a dolgavégezetlen szülői értekezletet, szóval, ha mondjuk, így kezdődik egy tanév valahol, s egyáltalán, ha mondjuk egy iskola úgy néz ki, mint egy ellenséges ágyútűz közepette sebtiben kiürített kaszárnya, akkor ebben az iskolában nincs az a módszertan, ami lehangoló körülmények, dekoncentrált tanítók és diákok között valóban eredményes munkát tenne lehetővé. Tudom, az oktatás anyagi feltételei más riportot igényelnének. Nem hiszem azonban, hogy ezeket az alapkérdéseket mellőzve bármilyen iskolai, oktatási, nevelési problémáról általánosan érvényes, reális képet lehetne adni. Az ilyen elmérgesedett helyzeteket elemző riport azonban nem tud olyan hiányos és felszínes lenni, hogy ne keltsen érdeklődést, izgalmat, s végül, ha közvetetten is, ne utalna alapvető dolgokra. A műalkotásokkal azonban a Stúdió egyáltalán nincs így. S most nem Nádler István képeire gondolok, amelyekről Hegyi Loránd magyarázatai nyomán sem tudtam meg többet, mint hogy némelyikük igen dekoratív, és hogy alkotójuk igencsak fürgén igyekszik követni a mindig legújabbnak tudott divatot. Hanem A világítóhajó című tévéfilmre. Valaha az erkölcsi-magatartási példázat is irodalmi divat volt. A Siegfried Lenz művéből készült televíziós produkció nyomán is olyasmikről illene meditálni, hogy helyes-e megalkudni a gonosszal, meddig lehet halogatni a cselekvést, s egyáltalán kockázatosan vagy biztonságra törekedve éljünk. S olvasva talán el is képzelhető, hogy egy hajón hét felnőtt férfit, ráadásul tengerészeket, sakkban tartson két fegyveres — akik közül az egyik idióta, a másik idegbeteg — és egy fegyvertelen, ámde intelligens bandita. Olvasva talán hajlamosabbak vagyunk beleélni magunkat abba, hogy példázattal és nem valósággal van dolgunk, olvasva talán a kapitány retorikus kijelentéseinek is nagyobb a hitelük arról, hogy nem érdemes fejjel menni a falnak, fegyverekkel szemben nemigen lehet tenni semmit. A televízióban nézve azonban, amikor elkerülhetetlen, hogy sok mindent lássunk, amit nem feltétlen kell elképzelnünk egy regény szövege nyomán, bizony nehéz megértenünk, hogy a három rablót miért nem ütik le az első adandó alkalommal, így megspórolhatnának másfél halottat (a kapitányról ugyanis nem lehet tudni a végén, él-e, hal-e). A történet többi hézaga szinte szóra sem érdemes ehhez képest. Nem tudom, Horváth Z. Gergely, amikor televízióra írta és megrendezte ezt a művet, példázatnak vagy kriminek fogta-e fel. A képi megvalósítás azonban arra vall, hogy egyiknek sem, hanem realisztikus erkölcsi drámának. S alighanem ezért is hat az eredmény egészen képtelennek, irreálisnak. A kriminek is megvannak a maga játékszabályai, meg a példázatnak is, amelyeket a néző, ha bizonyos formai jegyek kellően instruálják erről, hajlandó tudomásul venni. A realisztikus műnek viszont a valószerűség szabja meg a szabályait. Egy műalkotásban mindenféle képtelenség előfordulhat, ha összhangban van a mű szellemével, struktúrájával, stílusával. De egyetlen képtelenség is elveszi az alkotás hitelét, ha azt lehető valóságnak akarják feltüntetni. S a televízió, ahol egyrészt mindent látunk, másrészt csak az van, amit látunk, különösen érzékeny erre. Zappe László KÖNYVSZEMLE Régi igazság — az e századi magyar irodalomban mindjárt a kezdet kezdetén Ady szentesítette —, hogy a jó, kiemelkedő versgyűjtemény szigorúan szerkesztett, mélyen átgondolt, az egyes darabok értékét a ciklusok kompozíciója révén fölizzító kötetegész, s nem költeményboglya. BAKA ISTVÁN harmadik, s ezúttal is vékony kötete olyan, mint a végsőkig feszített húr: egyetlen hangot ad, de annak elkínzott zengése úgy hat, mint Csehov Cseresznyéskertjében a mindenkit elnémító, titokzatos, visszhangos pendülés. A nagy nevek nem párhuzamot, nem hasonlítást kívánnak sugallni, ám azt igen, hogy a Döbling — az erkölcsi komolyság, az ökölbe szorított kéz, a visszanyert könny verseskönyve — mai líránk súlyos alkotásai közé tartozik. A cím, illetve a megidézett alak felől érteni csak, s ekként az első szótól az utolsóig mindent meg lehet érteni. „Csend van tán Isten elharapta nyelvét / csillag sem csikordul tengelyén / hallgass te is aludj Széchenyi István / legnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én” — mormolja a példaképből alakmássá átjátszatott vershős. Téboly, öngyilkosság, nihil, tenyésző pusztulás, önmagába zuhant éjszaka, akár a „LUCSOK S PERNYE MARAD A VILÁGBÓL” egyetlen nagybetűs sorát kegyetlenül kiugrató, hattételes címadó költemény, a többi vers is e kétségbeejtő s kivédhetetlen káprázatban forog. Baka lírai világa annyiban szűkös, hogy — részint tán Németh László nagy Széchenyi-tanulmányának hatására is — alig veszi számításba a heroikus egyéniség szemléletbeli korlátait, s a villanó, ritka önirónia is rögtön visz át önszánakozásba. „Éjszaka van magamra hagytak végre / az orvosok az ápolók sehol / körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország / vagy a Döbling— Magyarország—Pokol” — parázslik a meditáció sötétjében a mindig és kizárólagosan vészérzékelő karakter tépelődése. A jellem- és helyzetkép ily elmozdításáért a vers, s az egész kötet intenzitása, fogalmi, metafori- kus és stiláris egységessége kárpótol. S a Széchenyi-figura szerencsésen meglelt, beszédes alak: a csőd emberek háta, sorsa mögött azonban nagy, múlhatatlan tettekkel. Baka tehát nem az őrületet, a belepusztulást láttatja, hanem azt a viszonyt, ami a férfi és az agg élethelyzetének különbsége. Versvilágát nem az „így van” — az „ide jutott” jegyében, fájdalmában tárja föl. Vagyis végletes pesszimizmusának az érzésen, a hangoltságon túl indoka is van, s ha nem is osztozunk vélekedésében, az etikai igényesség okán mindvégig követni tudjuk. Az értelem elborulása („Kényszerzubbony volt már az anyaméh is...”), a lét sivársága („A szürkület patkánya már előbújt...”), a teljes magány („... az Isten csak a lélek légszomja ...”), a tehetetlenség („oszlopok dőlnek, ám mi egyre várunk ...”) a véletlenszerű idézetekből is kitetszőn uralja a könyvet. A sokféle formában visszatérő kényszerzubbonykép: a lekötözöttség nemcsak szabadsághiány — erőhiány is egyben. A szembeszegülő attitűd lényegében nincs jelen. A katasztrófa eleve elrendeltségének sejtetése néha a költemény feszültsége ellen hat. S a Baka-vers régi, bár ritka veszedelme is: a túlhajtott képek zavara. A motívumkincs, néhány új törekvés, a Zrínyi-, Ady-, Liszt-versek bőségesebb teret érdemelnének. Ehelyett itt csak annyit: a — verseimet hozva — Halottak napja hidegében íródott kötet nem engedi mellőzni hétköznapjainkból a tragédiatudatot. Ennyivel is közelebb visz — a katarzishoz. KISS BENEDEK Giordano Brúnót választotta Napok és szemek című új kötetében a záróciklus — s kicsit az egész könyv — lírai hősének. Azaz csak G. Brúnót, akinek mártír személyéhez itt dalok rendelődnek. Némiképp lefokozódik a nagyság, a történelemből a hétköznapba kerül át a máglya, s az emelkedettebb műfajok helyébe ez az egyszerűbb, ismerősebb lép. A sors vulgarizált summája: Brúnónak jól alásütött a Vatikán, és az egész: nagy melléfogás ... „Tévedtél, Brúnó, a máglya-dicsőség / ellened fordul és fölfalja hősét! Igazság helyett leszel a dogma! / — Égess hát, tűz, mert a poklot érdemlem, / s úgy halok, mint éltem: megcsalatkozva!’ Egyébként inkább a kettős hangú vers a jellemző — az olyan, mint az „öreg tőkék közt fiatalodva / ülök a Szentgyörgyhegyen ...” kezdetű, melyben a szőlősgazda így vet számot: „Igen, a harc a gazzal / nyúvasztja derekam, / tenyerem kérgét, persze, / hólyagok poloskázzák, / persze, / persze, / persze — / de akinek dala van, / magához vonja azt a pólyázó magasság! / Éneket választ ki a lélek, / miként a testem verejtéket!” Test és lélek, ének és verejték szép viaskodásban mutatkozik. A Fénnyel, füttyes típusú, fiatalos, virtusos költeményekben, a „mezítláb, klottgatyában” föltűnő kamaszalteregó között az erő, a bizakodás az úr. A szerelmes vallomások közt a Szindbád meséiből a legeredetibb, miként feledkezik ott a nagy hajós kedvesénél. A gyermekversszerűen játékosok közt a Tanulok balatonul hullám-, fény-ség-„biflázása” a legszabadabb, az „örömrímnek” inkább mondható hínrímmel: „Az ember hever, / hever s feled, a könynyű kékbe / beletanul." A művek valamivel nagyobb hányadában keserűségre hajlik, árulkodóan sok felkiáltójele itt panaszt, indulatot fed. De mivel alkatában az intenzitás és a tágasság összebékül, vagy legalábbis mindkettő megfér, főként a szőlősgazdaversekben termés, teremtés, természet kerül előtérbe: a szabad égnek gyónja gondolatait, riadalmait és feloldozást kap, midőn a növekvő szőlő elébe térdepel. Kiss Benedek összefűzi, nem fölfeszíti a verseket (melyeket rostálni nem ártott volna, mert itt-ott kiütnek fals sorok vagy olyan ötletcsigázások, mint a Gyártmányismertetés). Sokfelé figyel, sokféle formát tud, se tárgyban, se verselésben nem hagyja magát megszokásokba, ismétlődésekbe szorítani, könyve mégis zárt és egységes — kitűnő és elron tott versek túl erős hullámzásával. KOVÁCS ISTVÁN verseskötete — mely az előbbiekhez hasonlóan a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg — a Véset címet viseli. Remek címszó! Zárt, tömör, mint általában a Kovács István-i vers. Kőkeménységre és a felhagyás maradandóságára asszociáltat. Nyomában jár a fájdalom is, hiszen az egymásba rótt árkok (belső cím helyett véset-táblák állnak a ciklusok élén) sebek is. Betűt idézők — ahogy a Nagy László cédrusának sebe ember formájú. „Szél a fúj — ismételgeti a kislányom élete első mondatát, és bólogat. Fúj a szél — nyelvel a marti kapu. A vízzel szembe fúj a szél... s folyam, folyó, patak, mintha állna. A víz mozdulatlan, hullámai isomló sátrak. Úgy maradtak, akár a messzi hegyvonulat, Isten összegyűrt és elhajított csöndje...” — írja a Szél a fálban, s ez kettősen-sokszorosan kiugratott szócsere kulcsfontosságú a kötetben, mert a dolgok és jelenségek arcváltására, a törvények fölborulására, a világban uralkodó iszonyatos fölcserélődésre utal. A kedves ügyetlenségű első gyermeki mondatkában is ott van az élet ridegségének, hidegségének pecsétje. Ami játékosság lehetne: kísértetiesség. A fölcserélődés fogalmán ilyen sorokat kell értenünk: „...A Notre- Dame-hoz nyúlni ősbűn, de vannak városok, / Amelyeket lerombolni bárkinek szabad”; és ilyen szakaszokat: „S ki lándzsát kapva lóra szökken, / s szoborrá váltan áll a strázsán, / gondolja meg: csak György marad, / és pogány is, mert szent a sárkány.” Kovács nemzedékének egyik legintellektuálisabb költőjeként, gondolati társulást-együtthaladást igénylő, gyakorta kihagyásos-huzatos, préselten metaforikus versekben fogalmazza reakcióit, válaszait. Harcmodora: „... Akinek halottai élnek, / a holtakkal mi dolga? — / történelme az élet: / töltött puskacső, / s benne rózsa: időzített örökmécses.. A könyv szerkezete zárt, még kicsit kimódoltnak is hat. A ...kérdés nyit, utolsó előtti helyen a Paradicsomi kör ... visszafelel, hogy végül az összegzés következzék. A teremtéstől a világvégéig a teljes történet sejtetődik, ítéletként is, védekezésként is: legalább a verseskönyv legyen részelen (azaz minden is kimondó), ha már a világ szakadékos. A tömbszerű prózavers, amelyből az 1973-as Havon forgó ég még csak mutatóba adott, az 1982-es Ördöglakat gazdagabban hozott, most még fontosabb szerepet tölt be. A Sirató, A végcél meséje, az Úton-úttalanság: pillérek. Az öncsendéletrajz pedig a jelenlegi lélekállapot tükre is. A visszahúzódás azonban csak viszonylagos, a környező kisebb világ nem rekeszti ki a nagyot. Kovács István igen termékeny korszakában van; néhány „túlvésett” verse, vagy a kevésbé kezére álló formák (például: Jel) nem rontanak az összképen. Legjava művei, legszebb strófái — miként a Baka Istvántól, Kiss Benedektől valók is — sajátságos memoriterré válnak: nem kívülről, de belülről tudjuk őket. KULTURÁLIS HÍREK • Képeskönyv címmel jelenteti meg az idén a Múzsák Közművelődési Kiadó a Kós Károly építészeti és képzőművészeti terveit, alkotásait bemutató albumot. Ecsedi István néprajzkutató születésének 100. évfordulója alkalmából szeptember 26-án és 27-én emlékülést rendeznek Debrecenben, a Déri Múzeum dísztermében. ■ Bach János-passióját a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola énekkara és szimfonikus zenekara adja elő, Szabó Tibor vezényletével, szeptember 27-én, pénteken a Zeneakadémián. □ Kecseti Gabriella kolozsvári iparművész rusztikus szépségű ruháiból összeállított kamarakiállítás látható a Magyar Sajtó Házában szeptember 27-ig. A Gombos Kati és Sinkovits Imre Haza a magasban című önálló műsorát szeptember 20-án mutatja be a Bartók Béla Emlékházban. Zongorán közreműködik Oravecz György, a Zeneművészeti Főiskola növendéke. A Földért, kenyérért címmel dokumentumkiállítás nyílt meg hétfőn a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen. A tárlaton a magyar parasztság életének kiemelkedő történelmi eseményét, a földosztást, a falu felszabadulás utáni új életét tárják a közönség elé a nagyméretű fotók. 7