Népszabadság, 1988. szeptember (46. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-03 / 211. szám

12 — Árkus József ----­Párbeszéd Elveszett egy mondatom. Egy hete ugyanezen a helyen tűnt el, kéziratban még megvolt, ám nyomtatásban már csak a hűlt helye maradt. Normális körül­mények között nekem nem is hiányzott volna, szerencsére nem csak ez az egy mondatom volt, de manapság a körülmények inkább abnormálisnak mondhatók, így hát nekem is, másoknak is fel­tűnt, hogy valami nem stimmel. Múlt heti jegyzetem azzal a kérdéssel végződött, hogy ha az új közmegegyezés érdekében a kormány és a lakosság között fo­lyamatos párbeszédre van szük­ség, akkor ki fog itt dolgozni? Többen is felhívták a figyelme­met, hogy nem értik a párbeszéd és a munka szembeállítását, hi­szen ezek nem egymást kizáró fo­galmak. Igen ám, csakhogy a ki­fogásolt mondat előtt a kézirat­ban volt egy másik mondat is. Az, hogy a sztrájkoló pécsi bá­nyászok előtt a kormánybiztos kijelentette, hogy ami történt, azt nem sztrájknak, hanem a párbe­széd egy sajátos formájának te­kinti. Ez a mondat szőrén-szálán el­tűnt, holott nélküle teljességgel értelmetlen lett a kérdés, hogy folyamatos párbeszéd esetén ki fog itt dolgozni? Nyomozni kezd­tem, hogy ki tüntethette el az ár­tatlan mondatot, sorra felhívtam mindazokat, akiknek módjában állt kihúzni, de egyikük sem vál­lalta érte a felelősséget. Végső el­keseredésemben odáig vetemed­tem, hogy a párbeszéd egy sajá­tos formáját is kilátásba helyez­tem a Népszabadság és köztem. Mind hiába, nem jutottam a tet­tes nyomára. Így hát nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a­ szóban forgó mondat tragikus körülmények között önmaga ve­tett véget életének. Úgy látszik, nemcsak némelyik ember, hanem némelyik mondat is kihúzhatja magát. Mondjuk meg őszintén, akad olyan, amelyik már előbb is meg­tehette volna. Hamarjában eszem­be jut az a mondat, amit az ille­tékes államtitkár felelt a kérdés­re, hogy miért emelték a benzin árát, amikor a kormány kifeje­zett ígéretet tett, hogy tartózko­dik inflációgerjesztő lépésektől. A kormány ígérete nem úri be­csületszó, hangzott a válasz, ami után szívesebben vettük volna, ha a mondat húzza ki magát, nem az államtitkár. Vagy ott volt az a másik mondat, amit a minisz­­terelnök-helyettes a személyi jö­vedelemadó teljesítményt vissza­tartó hatása kapcsán megkockáz­tatott. Hogy nincs nagy rész, ha annyi a teljesítménytartalék, amennyiből még vissza is lehet tartani. Itt is a mondat húzhatta volna ki magát, míg a visszatar­tás inkább a tévénézők teljesít­ménye lett. Ha már szó esik párbeszédről, el ne feledkezzem a legfontosabb­­ról, amelyet a népnyelv közel­­keleti csúcstalálkozónak keresztelt el, mint hogy közel is volt, meg keletre is volt. Ha ennyiből sem találták volna ki, a helység neve szerepel Karinthy Frigyesnél is, nála egy bizonyos Wlasserkopf folytat sajátos párbeszédet a ta­náraival az iskolapénz visszafi­zetése tárgyában, s arra a kérdé­sekre, hogy mi Arad megye ha­sonnevű székhelye, azt feleli: Ha­son. Szóval ez volt a színhelye annak a párbeszédnek, amelyet oly nagy várakozás előzött meg. Akkora, hogy voltak, akik előző­leg órákig várakoztak a határál­lomásokon. Most kell majd igazán óvatos­nak lennem, mert olyan megbíz­hatatlan mondatok motoszkálnak bennem, amelyek hajlamosak az eltűnésre. Ezért célszerűbb, ha a párbeszéd hazai visszhangjáról most csak annyit mondok, hogy ez egy szóban is összegezhető: vegyes. Vagyis voltak, akik többet vártak tőle, voltak, akik nem, mert pont ennyit vártak. De hát nem vagyunk egyformák. Itt van például a tárgyalások után megis­mert előzetes tíz pont, amely kö­zül nyolcban a párbeszéd pozitív eredményt hozott, kettőt viszont elutasítottak. Ez is attól függ, hogy honnan nézzük. A pesszi­mizmusra hajlók emlékeztetnek rá, hogy tizenegy évvel ezelőtt egy hasonló párbeszédnél huszon­egy pontban kaptunk pozitív vá­laszt, mégsem tartozik az a ta­lálkozó nagy győzelmeink sorá­ba, mások szerint 8:2 nem is rossz eredmény, még vízilabdá­ban sem. Mondom, nem vagyunk egyfor­mák. Még olyan honfitársunk is akadt, aki azt kifogásolta, hogy a párbeszédről frissiben beszá­moló vezetőnk kétszer is kedves vendéglátónknak nevezte a há­zigazdát. Nem erről jut eszembe, de­­a héten eleget tettem, egy va­csorameghívásnak. Ha nem is díszvacsoráról volt szó, azért ne­künk is át kellett szállnunk, csak nem Mercedesből Daciára, hanem metróról autóbuszra. A házigaz­da mosolyogva fogadott bennün­ket és még tréfálkozott is, hogy vacsorára választhatunk A és B változat között. A B változat: bableves, az A változat: A bab­leves. A vacsora egyébként nyílt, ba­ráti légkörben zajlott. A hangu­lat csak akkor esett átmenetileg vissza, amikor pohárköszöntőm­ben a házigazdát kedvesnek titu­láltam. Azóta is töprengek, hogy miért komorodott el tőle. Önt is érdekelheti .­­ A Magyar Közlöny 39. számában megjelent rendeletek közül a követ­kezőkre hívjuk fel a figyelmet. A Minisztertanács két rendeletet adott ki. Az egyik módosította a pénzforgalomról és a bankhitelről szóló 1984. évben kiadott MT ren­deletet. Kimondja, hogy a belföldi jogi személyek, valamint azok jogi személyiséggel nem rendelkező tár­saságai, ha jogszabálykivétel nem áll fenn, kötelesek pénzeszközeiket — a készpénzben teljesíthető fizetések céljára szolgáló pénzeszközök kivé­telével — bankszámlán tartani, pénz­­forgalmukat bankszámlán lebonyo­lítani, és ennek érdekében bankszám­laszerződést kötni.. Pénzforgalmukat egyetlen pénzforgalmi jellegű bank­számlán bonyolíthatják le. E rendel­kezéseket alkalmazni kell — a gaz­dasági tevékenységükkel kapcsola­tos pénzeszközök tekintetében — az általános forgalmi adó fizetésére kö­telezett magánszemélyekre, illetőleg a vállalkozói adó fizetésére kötele­zett magánszemélyek közül azokra, akik a vállalkozói adóról szóló 1987. évi tvr. szerint tartalékot képeznek. Hatályba lépett augusztus 24-én — 66/1988. (VIII. 24.) MT r. A Minisztertanács másik rendele­te a mezőgazdasági beruházásokhoz nyújtott egyes támogatások korláto­zásáról intézkedik. Ennek értelmé­ben a mezőgazdasági tevékenység egyes adózási és támogatási kérdé­seiről az 1987. évben kihirdetett MT rendelet III. fejezetében, megállapí­tott egyes támogatásokról, árkiegé­szítésekről és dotációkról szóló ren­delkezések — további rendelkezésig — nem alkalmazhatók. Hatályba lé­pett augusztus 24-én — 67/1988. (VIII. 24.) MT­I. A kereskedelmi miniszter rende­lete a kereskedelmi és piacfelügye­lőségek működési rendjét szabályoz­za. Előírása szerint az Országos Ke­reskedelmi és Piaci Főfelügyelőség, valamint a megyei (fővárosi) keres­kedelmi és piacfelügyelőség (együtt: felügyelőség) tagja nem járhat el a hatáskörébe tartozó vizsgálatok, el­lenőrzések során olyan ügyben, amelyben a vizsgált vagy ellenőrzött személy a hozzátartozója. A fel­ügyelőség tagjai a vizsgálatot, ellen­őrzést felügyelői minőségük igazo­lásával vagy anélkül, mint fogyasz­tók végzik. Utóbbi esetben az intéz­kedés előtt kötelesek eljárási jogo­sultságukat igazolni. A rendelet tartalmazza az áruból, anyagból, a minta és ellenminta vé­telének szabályait. Előírja: a vizs­gálat vagy ellenőrzés időpontját, eredményét be kell jegyezni az el­lenőrzési könyvbe, és a megállapí­tásokat követő intézkedéseket a leg­közelebbi vizsgálat vagy ellenőrzés alkalmával vizsgálni kell. Olyan rendellenességek észlelése esetén, amelyek további eljárást vagy in­tézkedést igényelnek, jegyzőkönyvet kell felvenni, s annak egy példá­nyát át kell adni a vizsgált személy­nek vagy a vizsgált üzlet (egység stb.) vezetőjének. Hatályba lépett augusztus 24-én — 8/1988. (VIII. 24.) KeM r. Dr. Oláh Gábor NÉPSZABADSÁG 1988- szeptember 3., szombat GAZDÁLKODÓ BÉRHÁZ NINCS Visszakérjük, ami­t — Már kétszer is írtunk Somo­gyi László miniszternek. Mi vagyunk itt a nép vagy a lakosság, mindegy, minek nevezzük, de hiába érezzük, hogy nem jól csináltunk dolgokat, és keressük, hogyan lehetne jobban. Hiába, uram, mert Magyarországon vagyunk. — Ezt hogy kell érteni? — Kérem, itt minden agyon van szabályozva. Képzeljünk el egy órát, amely teli van fogaskerekekkel, megy is valahogy a szerkezet, csak éppen sohasem a valós időt mutatja. Hajdú Miklós, a Csengery utca 48. lakója fékezi indulatait. Dühös, de nem ingerült. Elégedetlen. Talán okkal. Fél évvel ezelőtt határozták el a VI. kerületi ház lakói, hogy az épület üzemeltetését, karbantartá­sát visszaveszik az ingatlankezelőtől. Februárban sok lap megírta, a tele­vízió és a rádió is szétkürtölte a hírt: megkapják a ház bérbevételét, és ők fognak gazdálkodni vele. Augusztus végéig semmi sem lett az egészből! Packázás vagy jogvita? — Kérem, mi a házat jegyzőköny­vileg átvettük, megalakítottuk az úgynevezett nem közös név alatt működő polgári jogi társaságunkat. Mindenki nyilatkozott, helyeselt a felelős elvtársak közül. De a szerző­désben vállalt megállapodás nem jött létre: nem kapjuk meg negyed­évenként a bérbevételt, hogy ma­gunk gazdálkodjunk vele, csak az üzemeltetési költségeket, meg amit számla szerint bemutatunk. Szóval a csip-csup pénzeket. — No de miért nem, amikor feb­ruárban mindenki lelkendezett, még a miniszter is? — Azért, mert a társaságunkat a cégbíróság nem hajlandó bejegyezni. __ 777 — Arra hivatkoznak a cégbírósá­gon, hogy miután a nem közös név alatt működő pjt.-t a jogszabályok szerint nem szükséges bejegyez­ni, ezért nem veszik cégjegy­zékbe. Az IKV viszont ragaszkodik a cégbejegyzéshez. Anélkül nem haj­landó átutalni a pénzt. Hiába rekla­máltam a cégbíróságon, ami nem szükséges, az azért nincs tiltva. Ami pedig nem tilos, azt szerintem lehet. Nem fogadják el az érvelésem. Hajdú Miklós közös képviselő a kezembe adja a Fővárosi Tanács In­gatlankezelési Főigazgatósága gondo­zásában kiadott Lakók könyvének 6. számát. Ebből másolom ki: „... míg a többi számba jöhető, nevesített kisvállalkozási forma a tagok fele­lősségét korlátlanná, egyetemlegessé és közvetlenné teszi, és ezzel a tagok kockázatát, a másokért való felelős­ségvállalást nagymértékben megnö­veli, addig ez a pjt.-forma a tár­saság tagjaira csak annyi felelősséget ró, amennyit az egymás között létre­jött társasági, valamint az ingatlan­­kezelővel kötött (többalanyú) együtt­működési szerződésben egyénileg is vállalnak.” — Miért nem utalják át a bérbe­vételt? — telefonálok Gáti Imrének, a VI. Kerületi Ingatlankezelő Válla­lat igazgatójának. — Ők gazdálkodni szeretnének a bérrel, mi azt mondtuk, nincs aka­dálya, de ehhez cégbejegyzéssel ad­janak vállalkozói felelősséget. Ehhez Martony János kezelési igaz­gatóhelyettes teszi hozzá a részlete­ket. Biztosít róla, hogy a Csengery utcaiak ötlete nekik továbbra is tet­szik, sőt hasonló forma kutatásával immár két éve egy vállalati team is foglalkozik. (Hogy mit kell kutatni, ahelyett, hogy csinálnák, azt nem értem!) Hosszasan ecseteli, hogy a sima bérlőközösségi működés, amely­nek kialakult gyakorlata van, hiszen már sok ilyen jött létre az ország­ban, nekik miért jó. — Nekünk a legfontosabb a ház­­felügyelői feladat ellátása, ebben is a takarítás. Megállapítjuk a norma­tív költségeket, ezt havonta a bér­lőközösségnek átutaljuk. De a kar­bantartásra keretet biztosítunk, évente, ők csak közreműködőik, szervezhetik, ellenőrizhetik a mun­kánkat, de a szerződéskötés, a számlák elismerése a mi dolgunk marad. — De a lakók a házból befolyó bérből gazdálkodni akarnak! Vissza­kérik, ami az övék! — — Hát igen, a Hajdú úr, il­letve elvtárs, nem is tudom, hogy mondjam, kétféleképpen is használ­juk ... szóval ő nem így gondolko­zik. Kevés, nem kevés? — Hajdú úr, hogy kezdődött ön­nél ez az egész? — Én a kerületi népfrontbizottság­ban a várospolitikai bizottság titká­ra vagyok. 1983-ban részt vettem a lakások felmérésében, vagy ötszáz lakásban jártam, és elszörnyedve lát­tam, milyen állapotok vannak. Ez­után ültünk le néhányan beszélgetni, és jött az ötlet, hogy visszakérjük a házból származó bevételeket, amiért az IKV negyven év alatt semmit sem csinált, és megmutatjuk, hogy ne­künk elég lesz­­a pénz. Nemcsak a ház üzemeltetésére, hanem kisebb karbantartásra, korszerűsítésre, fej­lesztésre. Az állami dotációt nem kértük, az maradjon a vállalatnál. Minderről eszembe jutott egy je­lenet a ház előtt. Álltam a járdán, és a vedlett külsejű épületet bámultam. Néztem, hogyan is lehetne bejut­ni, a kapu ugyanis zárva volt. A ka­pu mellett új hívótelefon, a kapun friss vésés nyomai. Egy házbeli ér­kezett, kulcsával kinyitotta a kaput. Hozzáléptem, mondtam, hogy a gaz­dálkodó bérházat keresem. Hát csak keresse — mondta az illető, és be­csapta előttem a kaput. A fél évvel ezelőtti országos lel­­kendezés eredménye mára úgy lát­szik, elsősorban a lakóik ingerültsége. Február óta ennyit sikerült elérni. — Üzemeltetjük a házat — mond­ja Hajdú Miklós közös képviselő har­madik emeleti lakásában, és az előt­te fekvő iratkötegben keresgél. — A háztakarítót négy hónapon át a nyugdíjamból fizettem. A házvilágí­tási automatát is magunk szereltük fel, hogy olcsóbb legyen. Kaputele­font és mágneszárat vettünk, hogy ne kelljen kapuzni. — Csakhogy egyelőre nem tudják bizonyítani, hogy önök jobban mű­ködnek, mint az IKV. — A pénzzel való gazdálkodást valóban nem, mert nem utalják át a pénzt. De azért fel tudunk mutatni eredményt. A takarításért mi száz forintos órabért fizetünk. Az IKV tizenhat-tizennyolc forintot. — Mit bizonyít ez? — Pillanat. A háztakarítónk há­romszor jön egy héten. Két nap egy­­egy órát, ilyenkor csak söpör, pénte­ken két órát, de akkor fel is mos. Havonta egy plusz órában a kukákat i­s kimossa. Itt, kérem, február óta tisztaság van, ami azelőtt sose volt. Miért? Mert az IKV nyolc órában fi­zeti a háztakarítókat, akik nem csi­nálnak semmit. Ezért ők havonta négyezret fizetnek, nálunk feleeny­­nyiből rend van. Ide az IKV húsz éve be nem tette a lábát. Akkor, amikor húsz esztendeje átálltunk a 110 voltról a kettőhúszra, új veze­tékeket hoztak be a házba. Kivésték a hornyokat végig a lépcsőházban, a folyosón, belefektették a kábele­ket, és úgy hagyták. Most vakoltuk be mi magunk. A befizetett pénz az IKV-nál elfolyik. Ezért akarunk mi gazdálkodni. Már tárgyalunk kő­művessel, hogy rendbe tegyük a ka­pualjat. Van néhány komfort nélküli lakás a házban, meg lehet nézni a közös vécéjüket a folyosó végén. Gyalázat, milyen állapotban vannak. A megtakarításainkból ezeket a la­kásokat korszerűsíthetnénk. És csi­náltathatnánk liftet, amire az IKV- nak nőse lesz pénze. Hajdú Miklós bérlő most már in­gerült is. De még mindig fékezi ma­gát. ■— Az ingatlankezelőnek az a jó, ha mi csak bérlőközösség vagyunk, s nem gazdálkodunk a pénzzel. Üze­meltethetjük a házat, szervezhetünk, intézkedhetünk, iparossal tárgyalha­tunk, mindezt magunknak és ingyen, ők meg felveszik a fizetést, a pré­miumot helyettünk. — Ön talán túloz egy kicsit. — Mit gondol, miért nem utalják át a pjt.-nek a pénzt? — Mert nem bejegyzett vállal­kozás. — Nekünk is ezt mondják. Hogy jogrendszerben élünk, hogy minden szabályozva van, amit nem lehet felrúgni. A Lakóik könyvének az ön kezében is levő száma nem ezt mondja, hanem azt, hogy az 1982- es ÉVM—PM irányelvek mit tesznek lehetővé. Nevesített pjt.-t nem alakítunk, hiszen itt a lakók bármikor cseré­lődhetnek, tehát egyetemleges fe­lelősséget nem vállalhatunk. Mi a jó gazda gon­dosságával szeret­nénk ezt a házat üzemeltetni, fenn­tartani. Ahogy ezt szerződésben is vállaltuk. Csak a bérért, ami a ház­ból befolyik. Bérlőnek lenni a legnagyobb ki­szolgáltatottság. Joga,­ sőt köteles­sége fizetni, de az ellenszolgálta­tás felelőssége csak annyi áttéte­len (fogaskerék) át érvényesíthető, hogy el is vész. — Miért fizetik be önök a lak­bért? Tegyék be a saját folyószám­lájukra! — Mi lenne itt, ha az országban a bérlők fellázadnának!­Csakhogy nem lehet. A lakbért nem az IKV-nak fizetjük. Azt egy díjbeszedő vállalat szedi be. Érti? Külön cég van erre! De nem is tehetem meg, hogy a díj­beszedő számlát nem fizetem ki, hi­szen azon van a villany, a gáz díja is. A díjbeszedőtől pedig a költség­­vetésbe kerül a pénz. Ott döntik el, mennyi jut a fővárosra, emitt pedig azt, hogy mennyi a kerületre. Hétköznapi filozófia Csoda-e, kérdezem ezt már én ön­magamtól, hogy a lakbér semmire sem elég? Itt a hatalmas apparátus, amelyet fenn kell tartanunk egye­bek közt azért, hogy a lépcsőházban kicseréljék a kiégett égőt! — Megenged nekem egy kis filo­zófiát? Szerintem itt van egy kis tévedés az országban. 1950-ben a há­zakat köztulajdonba vették a házi­úrtól, nem állami tulajdonba. A tár­sadalom, a köz ugyanis mi vagyunk, az állam­szervezet, amit azért hoz­tunk létre, hogy kezelje a közvagyont. — Mit akar mindezzel mondani? Hajdú Miklós elvtárs immár nem­csak dühös, hanem ingerült is. Nem, nem csapkodja az asztalt, csak hat­vannyolc esztendejének minden ösz­­szeszedett energiájával a hajába túr. — Kié a bérlakás ? Aki rendelkezik vele. A tanács csak kiutalja. Az IKV csak bérleti szerződést köt. Tehát a lakó az, akinek érdeke, hogy min­den, működjön. Rendet kellene már teremteni a tulajdonviszonyokban. — Aha — mondom egyetértőleg. — Itt mindenki a jogra hivatko­zik, é­s megakadályozza, hogy gazdál­kodjunk a saját pénzünkkel. A jog i­tt a fölfelé kacsingatás eszköze. Ki­hez forduljunk? Grósz Károlynak sem ez a dolga, Somogyi László miniszternek se, mert a levelet, amit neki írtunk, leadta az egyik főosz­tályvezetőjének. — Na és? — Az illető a kerületi IKV igaz­gatójának az évfolyamtársa. Meg­ígérte, hogy mire a nyaralásból ha­zaérkezem, elrendezi az ügyünket. Hazajöttem, és itt várt egy levél, amely az IKV-igazgató véleményét tükrözte. Ki védi meg a lakók érde­keit? Itt Hajdú Miklós állampolgár na­gyot sóhajt. — Tudja, miért nem engedi ki az IKV ezt a házat a kezéből? — Sejtem csak. — Mert fél. Ha ez a működési szisztéma házról házra, tömbről tömbre terjed, akkor kiderül, hogy ők mint szervezet, fölöslegesek. És mi lesz akkor a kétszázmillióért épült üzemházzal,, az év végi nyereségré­szesedéssel, a kilenc házkezelőségnek vásárolt számítógéppel, ami ott áll becsomagolva, mert a kezeléséhez nem ért senki se? Éppen most, ami­kor nem elég a pénz semmire? De nekünk nem utalják át, mert mi lesz, ha hűtlenül kezeljük? Megkérdeztem Martony Jánostól, szerinte milyen állapotban vannak a kerület épületei. — Az épületállomány­ negyven szá­zaléka részesült az utóbbi negyven évben felújításban. Hivatali és ma­gánvéleményem is, hogy ez a főváros egyik legleromlottabb kerülete. De a korlátokat áttörni nem lehet, itt minden szabályozva van. Maradjon tehát minden a régiben? Rege Sándor BÁNHALMI János felvétele

Next