Népszabadság, 1988. szeptember (46. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
12 — Árkus József ----Párbeszéd Elveszett egy mondatom. Egy hete ugyanezen a helyen tűnt el, kéziratban még megvolt, ám nyomtatásban már csak a hűlt helye maradt. Normális körülmények között nekem nem is hiányzott volna, szerencsére nem csak ez az egy mondatom volt, de manapság a körülmények inkább abnormálisnak mondhatók, így hát nekem is, másoknak is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Múlt heti jegyzetem azzal a kérdéssel végződött, hogy ha az új közmegegyezés érdekében a kormány és a lakosság között folyamatos párbeszédre van szükség, akkor ki fog itt dolgozni? Többen is felhívták a figyelmemet, hogy nem értik a párbeszéd és a munka szembeállítását, hiszen ezek nem egymást kizáró fogalmak. Igen ám, csakhogy a kifogásolt mondat előtt a kéziratban volt egy másik mondat is. Az, hogy a sztrájkoló pécsi bányászok előtt a kormánybiztos kijelentette, hogy ami történt, azt nem sztrájknak, hanem a párbeszéd egy sajátos formájának tekinti. Ez a mondat szőrén-szálán eltűnt, holott nélküle teljességgel értelmetlen lett a kérdés, hogy folyamatos párbeszéd esetén ki fog itt dolgozni? Nyomozni kezdtem, hogy ki tüntethette el az ártatlan mondatot, sorra felhívtam mindazokat, akiknek módjában állt kihúzni, de egyikük sem vállalta érte a felelősséget. Végső elkeseredésemben odáig vetemedtem, hogy a párbeszéd egy sajátos formáját is kilátásba helyeztem a Népszabadság és köztem. Mind hiába, nem jutottam a tettes nyomára. Így hát nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a szóban forgó mondat tragikus körülmények között önmaga vetett véget életének. Úgy látszik, nemcsak némelyik ember, hanem némelyik mondat is kihúzhatja magát. Mondjuk meg őszintén, akad olyan, amelyik már előbb is megtehette volna. Hamarjában eszembe jut az a mondat, amit az illetékes államtitkár felelt a kérdésre, hogy miért emelték a benzin árát, amikor a kormány kifejezett ígéretet tett, hogy tartózkodik inflációgerjesztő lépésektől. A kormány ígérete nem úri becsületszó, hangzott a válasz, ami után szívesebben vettük volna, ha a mondat húzza ki magát, nem az államtitkár. Vagy ott volt az a másik mondat, amit a miniszterelnök-helyettes a személyi jövedelemadó teljesítményt visszatartó hatása kapcsán megkockáztatott. Hogy nincs nagy rész, ha annyi a teljesítménytartalék, amennyiből még vissza is lehet tartani. Itt is a mondat húzhatta volna ki magát, míg a visszatartás inkább a tévénézők teljesítménye lett. Ha már szó esik párbeszédről, el ne feledkezzem a legfontosabbról, amelyet a népnyelv közelkeleti csúcstalálkozónak keresztelt el, mint hogy közel is volt, meg keletre is volt. Ha ennyiből sem találták volna ki, a helység neve szerepel Karinthy Frigyesnél is, nála egy bizonyos Wlasserkopf folytat sajátos párbeszédet a tanáraival az iskolapénz visszafizetése tárgyában, s arra a kérdésekre, hogy mi Arad megye hasonnevű székhelye, azt feleli: Hason. Szóval ez volt a színhelye annak a párbeszédnek, amelyet oly nagy várakozás előzött meg. Akkora, hogy voltak, akik előzőleg órákig várakoztak a határállomásokon. Most kell majd igazán óvatosnak lennem, mert olyan megbízhatatlan mondatok motoszkálnak bennem, amelyek hajlamosak az eltűnésre. Ezért célszerűbb, ha a párbeszéd hazai visszhangjáról most csak annyit mondok, hogy ez egy szóban is összegezhető: vegyes. Vagyis voltak, akik többet vártak tőle, voltak, akik nem, mert pont ennyit vártak. De hát nem vagyunk egyformák. Itt van például a tárgyalások után megismert előzetes tíz pont, amely közül nyolcban a párbeszéd pozitív eredményt hozott, kettőt viszont elutasítottak. Ez is attól függ, hogy honnan nézzük. A pesszimizmusra hajlók emlékeztetnek rá, hogy tizenegy évvel ezelőtt egy hasonló párbeszédnél huszonegy pontban kaptunk pozitív választ, mégsem tartozik az a találkozó nagy győzelmeink sorába, mások szerint 8:2 nem is rossz eredmény, még vízilabdában sem. Mondom, nem vagyunk egyformák. Még olyan honfitársunk is akadt, aki azt kifogásolta, hogy a párbeszédről frissiben beszámoló vezetőnk kétszer is kedves vendéglátónknak nevezte a házigazdát. Nem erről jut eszembe, dea héten eleget tettem, egy vacsorameghívásnak. Ha nem is díszvacsoráról volt szó, azért nekünk is át kellett szállnunk, csak nem Mercedesből Daciára, hanem metróról autóbuszra. A házigazda mosolyogva fogadott bennünket és még tréfálkozott is, hogy vacsorára választhatunk A és B változat között. A B változat: bableves, az A változat: A bableves. A vacsora egyébként nyílt, baráti légkörben zajlott. A hangulat csak akkor esett átmenetileg vissza, amikor pohárköszöntőmben a házigazdát kedvesnek tituláltam. Azóta is töprengek, hogy miért komorodott el tőle. Önt is érdekelheti . A Magyar Közlöny 39. számában megjelent rendeletek közül a következőkre hívjuk fel a figyelmet. A Minisztertanács két rendeletet adott ki. Az egyik módosította a pénzforgalomról és a bankhitelről szóló 1984. évben kiadott MT rendeletet. Kimondja, hogy a belföldi jogi személyek, valamint azok jogi személyiséggel nem rendelkező társaságai, ha jogszabálykivétel nem áll fenn, kötelesek pénzeszközeiket — a készpénzben teljesíthető fizetések céljára szolgáló pénzeszközök kivételével — bankszámlán tartani, pénzforgalmukat bankszámlán lebonyolítani, és ennek érdekében bankszámlaszerződést kötni.. Pénzforgalmukat egyetlen pénzforgalmi jellegű bankszámlán bonyolíthatják le. E rendelkezéseket alkalmazni kell — a gazdasági tevékenységükkel kapcsolatos pénzeszközök tekintetében — az általános forgalmi adó fizetésére kötelezett magánszemélyekre, illetőleg a vállalkozói adó fizetésére kötelezett magánszemélyek közül azokra, akik a vállalkozói adóról szóló 1987. évi tvr. szerint tartalékot képeznek. Hatályba lépett augusztus 24-én — 66/1988. (VIII. 24.) MT r. A Minisztertanács másik rendelete a mezőgazdasági beruházásokhoz nyújtott egyes támogatások korlátozásáról intézkedik. Ennek értelmében a mezőgazdasági tevékenység egyes adózási és támogatási kérdéseiről az 1987. évben kihirdetett MT rendelet III. fejezetében, megállapított egyes támogatásokról, árkiegészítésekről és dotációkról szóló rendelkezések — további rendelkezésig — nem alkalmazhatók. Hatályba lépett augusztus 24-én — 67/1988. (VIII. 24.) MTI. A kereskedelmi miniszter rendelete a kereskedelmi és piacfelügyelőségek működési rendjét szabályozza. Előírása szerint az Országos Kereskedelmi és Piaci Főfelügyelőség, valamint a megyei (fővárosi) kereskedelmi és piacfelügyelőség (együtt: felügyelőség) tagja nem járhat el a hatáskörébe tartozó vizsgálatok, ellenőrzések során olyan ügyben, amelyben a vizsgált vagy ellenőrzött személy a hozzátartozója. A felügyelőség tagjai a vizsgálatot, ellenőrzést felügyelői minőségük igazolásával vagy anélkül, mint fogyasztók végzik. Utóbbi esetben az intézkedés előtt kötelesek eljárási jogosultságukat igazolni. A rendelet tartalmazza az áruból, anyagból, a minta és ellenminta vételének szabályait. Előírja: a vizsgálat vagy ellenőrzés időpontját, eredményét be kell jegyezni az ellenőrzési könyvbe, és a megállapításokat követő intézkedéseket a legközelebbi vizsgálat vagy ellenőrzés alkalmával vizsgálni kell. Olyan rendellenességek észlelése esetén, amelyek további eljárást vagy intézkedést igényelnek, jegyzőkönyvet kell felvenni, s annak egy példányát át kell adni a vizsgált személynek vagy a vizsgált üzlet (egység stb.) vezetőjének. Hatályba lépett augusztus 24-én — 8/1988. (VIII. 24.) KeM r. Dr. Oláh Gábor NÉPSZABADSÁG 1988- szeptember 3., szombat GAZDÁLKODÓ BÉRHÁZ NINCS Visszakérjük, amit — Már kétszer is írtunk Somogyi László miniszternek. Mi vagyunk itt a nép vagy a lakosság, mindegy, minek nevezzük, de hiába érezzük, hogy nem jól csináltunk dolgokat, és keressük, hogyan lehetne jobban. Hiába, uram, mert Magyarországon vagyunk. — Ezt hogy kell érteni? — Kérem, itt minden agyon van szabályozva. Képzeljünk el egy órát, amely teli van fogaskerekekkel, megy is valahogy a szerkezet, csak éppen sohasem a valós időt mutatja. Hajdú Miklós, a Csengery utca 48. lakója fékezi indulatait. Dühös, de nem ingerült. Elégedetlen. Talán okkal. Fél évvel ezelőtt határozták el a VI. kerületi ház lakói, hogy az épület üzemeltetését, karbantartását visszaveszik az ingatlankezelőtől. Februárban sok lap megírta, a televízió és a rádió is szétkürtölte a hírt: megkapják a ház bérbevételét, és ők fognak gazdálkodni vele. Augusztus végéig semmi sem lett az egészből! Packázás vagy jogvita? — Kérem, mi a házat jegyzőkönyvileg átvettük, megalakítottuk az úgynevezett nem közös név alatt működő polgári jogi társaságunkat. Mindenki nyilatkozott, helyeselt a felelős elvtársak közül. De a szerződésben vállalt megállapodás nem jött létre: nem kapjuk meg negyedévenként a bérbevételt, hogy magunk gazdálkodjunk vele, csak az üzemeltetési költségeket, meg amit számla szerint bemutatunk. Szóval a csip-csup pénzeket. — No de miért nem, amikor februárban mindenki lelkendezett, még a miniszter is? — Azért, mert a társaságunkat a cégbíróság nem hajlandó bejegyezni. __ 777 — Arra hivatkoznak a cégbíróságon, hogy miután a nem közös név alatt működő pjt.-t a jogszabályok szerint nem szükséges bejegyezni, ezért nem veszik cégjegyzékbe. Az IKV viszont ragaszkodik a cégbejegyzéshez. Anélkül nem hajlandó átutalni a pénzt. Hiába reklamáltam a cégbíróságon, ami nem szükséges, az azért nincs tiltva. Ami pedig nem tilos, azt szerintem lehet. Nem fogadják el az érvelésem. Hajdú Miklós közös képviselő a kezembe adja a Fővárosi Tanács Ingatlankezelési Főigazgatósága gondozásában kiadott Lakók könyvének 6. számát. Ebből másolom ki: „... míg a többi számba jöhető, nevesített kisvállalkozási forma a tagok felelősségét korlátlanná, egyetemlegessé és közvetlenné teszi, és ezzel a tagok kockázatát, a másokért való felelősségvállalást nagymértékben megnöveli, addig ez a pjt.-forma a társaság tagjaira csak annyi felelősséget ró, amennyit az egymás között létrejött társasági, valamint az ingatlankezelővel kötött (többalanyú) együttműködési szerződésben egyénileg is vállalnak.” — Miért nem utalják át a bérbevételt? — telefonálok Gáti Imrének, a VI. Kerületi Ingatlankezelő Vállalat igazgatójának. — Ők gazdálkodni szeretnének a bérrel, mi azt mondtuk, nincs akadálya, de ehhez cégbejegyzéssel adjanak vállalkozói felelősséget. Ehhez Martony János kezelési igazgatóhelyettes teszi hozzá a részleteket. Biztosít róla, hogy a Csengery utcaiak ötlete nekik továbbra is tetszik, sőt hasonló forma kutatásával immár két éve egy vállalati team is foglalkozik. (Hogy mit kell kutatni, ahelyett, hogy csinálnák, azt nem értem!) Hosszasan ecseteli, hogy a sima bérlőközösségi működés, amelynek kialakult gyakorlata van, hiszen már sok ilyen jött létre az országban, nekik miért jó. — Nekünk a legfontosabb a házfelügyelői feladat ellátása, ebben is a takarítás. Megállapítjuk a normatív költségeket, ezt havonta a bérlőközösségnek átutaljuk. De a karbantartásra keretet biztosítunk, évente, ők csak közreműködőik, szervezhetik, ellenőrizhetik a munkánkat, de a szerződéskötés, a számlák elismerése a mi dolgunk marad. — De a lakók a házból befolyó bérből gazdálkodni akarnak! Visszakérik, ami az övék! — — Hát igen, a Hajdú úr, illetve elvtárs, nem is tudom, hogy mondjam, kétféleképpen is használjuk ... szóval ő nem így gondolkozik. Kevés, nem kevés? — Hajdú úr, hogy kezdődött önnél ez az egész? — Én a kerületi népfrontbizottságban a várospolitikai bizottság titkára vagyok. 1983-ban részt vettem a lakások felmérésében, vagy ötszáz lakásban jártam, és elszörnyedve láttam, milyen állapotok vannak. Ezután ültünk le néhányan beszélgetni, és jött az ötlet, hogy visszakérjük a házból származó bevételeket, amiért az IKV negyven év alatt semmit sem csinált, és megmutatjuk, hogy nekünk elég lesza pénz. Nemcsak a ház üzemeltetésére, hanem kisebb karbantartásra, korszerűsítésre, fejlesztésre. Az állami dotációt nem kértük, az maradjon a vállalatnál. Minderről eszembe jutott egy jelenet a ház előtt. Álltam a járdán, és a vedlett külsejű épületet bámultam. Néztem, hogyan is lehetne bejutni, a kapu ugyanis zárva volt. A kapu mellett új hívótelefon, a kapun friss vésés nyomai. Egy házbeli érkezett, kulcsával kinyitotta a kaput. Hozzáléptem, mondtam, hogy a gazdálkodó bérházat keresem. Hát csak keresse — mondta az illető, és becsapta előttem a kaput. A fél évvel ezelőtti országos lelkendezés eredménye mára úgy látszik, elsősorban a lakóik ingerültsége. Február óta ennyit sikerült elérni. — Üzemeltetjük a házat — mondja Hajdú Miklós közös képviselő harmadik emeleti lakásában, és az előtte fekvő iratkötegben keresgél. — A háztakarítót négy hónapon át a nyugdíjamból fizettem. A házvilágítási automatát is magunk szereltük fel, hogy olcsóbb legyen. Kaputelefont és mágneszárat vettünk, hogy ne kelljen kapuzni. — Csakhogy egyelőre nem tudják bizonyítani, hogy önök jobban működnek, mint az IKV. — A pénzzel való gazdálkodást valóban nem, mert nem utalják át a pénzt. De azért fel tudunk mutatni eredményt. A takarításért mi száz forintos órabért fizetünk. Az IKV tizenhat-tizennyolc forintot. — Mit bizonyít ez? — Pillanat. A háztakarítónk háromszor jön egy héten. Két nap egyegy órát, ilyenkor csak söpör, pénteken két órát, de akkor fel is mos. Havonta egy plusz órában a kukákat is kimossa. Itt, kérem, február óta tisztaság van, ami azelőtt sose volt. Miért? Mert az IKV nyolc órában fizeti a háztakarítókat, akik nem csinálnak semmit. Ezért ők havonta négyezret fizetnek, nálunk feleenynyiből rend van. Ide az IKV húsz éve be nem tette a lábát. Akkor, amikor húsz esztendeje átálltunk a 110 voltról a kettőhúszra, új vezetékeket hoztak be a házba. Kivésték a hornyokat végig a lépcsőházban, a folyosón, belefektették a kábeleket, és úgy hagyták. Most vakoltuk be mi magunk. A befizetett pénz az IKV-nál elfolyik. Ezért akarunk mi gazdálkodni. Már tárgyalunk kőművessel, hogy rendbe tegyük a kapualjat. Van néhány komfort nélküli lakás a házban, meg lehet nézni a közös vécéjüket a folyosó végén. Gyalázat, milyen állapotban vannak. A megtakarításainkból ezeket a lakásokat korszerűsíthetnénk. És csináltathatnánk liftet, amire az IKV- nak nőse lesz pénze. Hajdú Miklós bérlő most már ingerült is. De még mindig fékezi magát. ■— Az ingatlankezelőnek az a jó, ha mi csak bérlőközösség vagyunk, s nem gazdálkodunk a pénzzel. Üzemeltethetjük a házat, szervezhetünk, intézkedhetünk, iparossal tárgyalhatunk, mindezt magunknak és ingyen, ők meg felveszik a fizetést, a prémiumot helyettünk. — Ön talán túloz egy kicsit. — Mit gondol, miért nem utalják át a pjt.-nek a pénzt? — Mert nem bejegyzett vállalkozás. — Nekünk is ezt mondják. Hogy jogrendszerben élünk, hogy minden szabályozva van, amit nem lehet felrúgni. A Lakóik könyvének az ön kezében is levő száma nem ezt mondja, hanem azt, hogy az 1982- es ÉVM—PM irányelvek mit tesznek lehetővé. Nevesített pjt.-t nem alakítunk, hiszen itt a lakók bármikor cserélődhetnek, tehát egyetemleges felelősséget nem vállalhatunk. Mi a jó gazda gondosságával szeretnénk ezt a házat üzemeltetni, fenntartani. Ahogy ezt szerződésben is vállaltuk. Csak a bérért, ami a házból befolyik. Bérlőnek lenni a legnagyobb kiszolgáltatottság. Joga, sőt kötelessége fizetni, de az ellenszolgáltatás felelőssége csak annyi áttételen (fogaskerék) át érvényesíthető, hogy el is vész. — Miért fizetik be önök a lakbért? Tegyék be a saját folyószámlájukra! — Mi lenne itt, ha az országban a bérlők fellázadnának!Csakhogy nem lehet. A lakbért nem az IKV-nak fizetjük. Azt egy díjbeszedő vállalat szedi be. Érti? Külön cég van erre! De nem is tehetem meg, hogy a díjbeszedő számlát nem fizetem ki, hiszen azon van a villany, a gáz díja is. A díjbeszedőtől pedig a költségvetésbe kerül a pénz. Ott döntik el, mennyi jut a fővárosra, emitt pedig azt, hogy mennyi a kerületre. Hétköznapi filozófia Csoda-e, kérdezem ezt már én önmagamtól, hogy a lakbér semmire sem elég? Itt a hatalmas apparátus, amelyet fenn kell tartanunk egyebek közt azért, hogy a lépcsőházban kicseréljék a kiégett égőt! — Megenged nekem egy kis filozófiát? Szerintem itt van egy kis tévedés az országban. 1950-ben a házakat köztulajdonba vették a háziúrtól, nem állami tulajdonba. A társadalom, a köz ugyanis mi vagyunk, az államszervezet, amit azért hoztunk létre, hogy kezelje a közvagyont. — Mit akar mindezzel mondani? Hajdú Miklós elvtárs immár nemcsak dühös, hanem ingerült is. Nem, nem csapkodja az asztalt, csak hatvannyolc esztendejének minden öszszeszedett energiájával a hajába túr. — Kié a bérlakás ? Aki rendelkezik vele. A tanács csak kiutalja. Az IKV csak bérleti szerződést köt. Tehát a lakó az, akinek érdeke, hogy minden, működjön. Rendet kellene már teremteni a tulajdonviszonyokban. — Aha — mondom egyetértőleg. — Itt mindenki a jogra hivatkozik, és megakadályozza, hogy gazdálkodjunk a saját pénzünkkel. A jog itt a fölfelé kacsingatás eszköze. Kihez forduljunk? Grósz Károlynak sem ez a dolga, Somogyi László miniszternek se, mert a levelet, amit neki írtunk, leadta az egyik főosztályvezetőjének. — Na és? — Az illető a kerületi IKV igazgatójának az évfolyamtársa. Megígérte, hogy mire a nyaralásból hazaérkezem, elrendezi az ügyünket. Hazajöttem, és itt várt egy levél, amely az IKV-igazgató véleményét tükrözte. Ki védi meg a lakók érdekeit? Itt Hajdú Miklós állampolgár nagyot sóhajt. — Tudja, miért nem engedi ki az IKV ezt a házat a kezéből? — Sejtem csak. — Mert fél. Ha ez a működési szisztéma házról házra, tömbről tömbre terjed, akkor kiderül, hogy ők mint szervezet, fölöslegesek. És mi lesz akkor a kétszázmillióért épült üzemházzal,, az év végi nyereségrészesedéssel, a kilenc házkezelőségnek vásárolt számítógéppel, ami ott áll becsomagolva, mert a kezeléséhez nem ért senki se? Éppen most, amikor nem elég a pénz semmire? De nekünk nem utalják át, mert mi lesz, ha hűtlenül kezeljük? Megkérdeztem Martony Jánostól, szerinte milyen állapotban vannak a kerület épületei. — Az épületállomány negyven százaléka részesült az utóbbi negyven évben felújításban. Hivatali és magánvéleményem is, hogy ez a főváros egyik legleromlottabb kerülete. De a korlátokat áttörni nem lehet, itt minden szabályozva van. Maradjon tehát minden a régiben? Rege Sándor BÁNHALMI János felvétele