Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
1989. február 18., szombat KÉPSZABMESZ. FOLYÓIRATOKAT OLVASVA _____ . A jövő a múltból és a mából Mi lesz vetted, emberiség? Mi lesz veled, Magyarország? Mi lesz öt, tíz, ötven év múlva velünk és az utódainkkal? Jó volna tudni — csakhogy az álmok, a terveik „beválási százaléka” mostanában mintha csökkenőben volna. Vagy lehet, hogy a mostanában és a mintha megszorítás fölösleges, hogy a jövőnek mindig a bizonytalanság volt a testvérfogalma? SZOCIALIZMUS - ELŐSZÖR 1803-BAN Ez utóbbi föltevést erősíti meg Haskó Katalinnak a Párttörténeti Közlemények 1988. évi 4. számában megjelent — Ki „találta ki” a szocializmust? című tanulmánya (is). Bevezetőben megemlíti a szerző, hogy a szocializmus szó Itáliában, 1803-ban jelent meg először nyomtatásban, a kommunizmust p pedig a század harmincas éveiben kezdték gyakrabban emlegetni a párizsiak. Mindkettő a közelebbi-távolabbi jövő felé, egy az addigiaknál igazságosabb, a szó minden értelmében gazdagabb társadalom felé mutatott. Haskó cikkének főhősei az iskolai tankönyvekben is benne levő, mégis alig-alig ismert utópista szocialisták. Akiket utópista voltuk ellenére sem szabadna elfelejteni. Hiszen az álmaik — és milyen szépeket álmodtak! — máig nem teljesedtek be. Sajnos. A XVIII. és a XIX. század fordulóján Saint-Simon főképpen angol gondolkodók munkáiból kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a fejlődés hordozója a termelés, amelynek megszervezése a politikára tartozik, olyannyira, hogy a politikának épp ez a legfontosabb feladatai. És hozzátette: „Az olyan társadalomban, amelyet arra a pozitív célra szerveztek meg, hogy a tudományok, a népművészetek és a kézművesmesterségek fejlesztése útján dolgozzék jóléte gyarapításán, a legfontosabb politikai döntés — tehát az, amely a társadalom által követendő út irányát határozza meg — nem bizonyos társadalmi funkcióval felruházott emberek hatáskörébe tartozik, hanem magának az egész társadalomnak az állásfoglalásától függ; a társadalom mint közösség ilyen módon tudja a maga hatalmát gyakorolni; s ez a főhatalom ekkor nem önkényes véleményben testesül meg, amelyet a tömeg törvénnyé emelt, hanem a dolgok valódi természetéből levezetett alapelvben, amelyet az emberek csupán helyesnek és szükségesnek ismertek fel.” Fourier-nek az volt az álma, hogy egyesülni fog a termelés három meghatározó eleme, a tőke, a munka és a tehetség. A társadalom tagjait pedig aszerint kell megfizetni, hogy e három elemmel mennyiben járultak hozzá a termelés eredményeihez. Ötven a gyakorlatban is megpróbálkozott az álomtársadalommal. Az addiginál emberségesebb munka- és életkörülményeket teremtő gyárai és kommunái azonban nem maradhattak fönn sokáig: az őket körülvevő társadalom és gazdaság még nem viselhette el a radikálisan újat. Ráadásul belső bomlásra is akadtak példák: a legjobb — éppen a kommunában kibontakozó tehetségű — szakembereket (és csak azokat) nagyobb lehetőségekkel kecsegtette a kommunán kívüli világ. 1992-RE TEKINTVE Három év kell már csak ahhoz, hogy valósággá váljon tizenkét európai tőkés ország terve-vágya, az egységes belső piac. Ha akkorra valóban megszűnnek a határok, a mi helyzetünk is jócskán megváltozik. Erről s a Magyarország és az Európai Gazdasági Közösség között a múlt év őszén megkötött megállapodás előzményeiről ír a Tervgazdasági Fórum 1988. évi 4. számában Balázs Péter. A három évtizedre visszanyúló előzmények közül a legfontosabb az, ami 1986 után történt. Akkor találkoztak a Magyarország és az Európai Közösség közötti viszony rendezésére tett erőfeszítések a KGST hasonló — a mi elképzeléseinknél, kísérleteinknél később fogant — céljaival. A megállapodástól a szerző azt várja, hogy gazdaságunk — az eddig előtornyosított akadályoktól megszabadulván — végre a nyugati gazdaságokkal egyenrangú legyen a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban. E reményt erősíti, hogy a megállapodás a kereskedelemszabályozás helyett a közösen megvalósítandó kereskedelemfejlesztésre irányítja a nyugati országok figyelmét. Balázs eközben arra inti az olvasót, hogy ne várjon csodát: az akadályok nem egyik pillanatról a másikra omlanak le, az exportunk csak fokozatosan érheti el az elvben lehetséges mennyiséget, a kedvező változások várhatóan csak az 1990-es évek második felében éreztetik majd kedvező hatásukat. „Ezen elbánás — fejeződik be a tanulmány — a diszpreferáltság állapotának megszüntetését jelentené, azaz a Magyarország tényleges gazdasági fejlettségi szintjének megfelelő — és hozzá hasonló szinten levő versenytársak nagy része által jelenleg is élvezett — preferenciák elnyerését, illetve — kedvező esetben — a kölcsönösségen alapuló, szabadkereskedelmi jellegű megoldások alkalmazását. Mindehhez — a partnerek bizalmának és érdekeltségének megnyerése céljából is — Magyarországon szükség lesz az import- és a devizagazdálkodás liberalizálására, a konvertibilitás irányába mutató gazdasági előrelépésre. A döntő szót azonban a partnerek politikai akarata fogja kimondani.” A recenzens hozzáteszi: e három mondatot érdemes többször is figyelmesen elolvasni. Minderre pontosan rárímel Pécsi Kálmánnak az az Új szocialista modellt című írása, amely a szakszervezetek új elméleti, társadalom- és szakszervezet-politikai lapjának, a Jelzőnek az 1989. évi 2. számában jelent meg. A szerző kifejti, hogy a „hagyományos” szocialista (kérdés, hogy mennyiben szocialista?!) gazdasági modell egyebeken kívül azért nem versenyezhet sikerrel a fejlett árutermelés rendszereivel, mert sok benne a réges-régi, a kapitalizmus előtti korra emlékeztető ismérv, törekvés, s mindez legföljebb arra elegendő, hogy valamiből — a minőséggel, a korszerűséggel alig törődve — többet állítsunk elő. Pécsi azok mellé az érdemi változásokra voksoló kollégái mellé áll, akik azt mondják: olyan vegyes gazdaságra van szükségünk, amelyben „az állami tervezés, irányítás és centralizálás érvényesül a — nevezzük így — kommunális szférában, s a gazdasági hatékonyság a versenyszférában”. AMEDDIG LÁTUNK: 2025 A népesedési kérdések iránti érdeklődők figyeljenek a Statisztikai Szemle januári számának élén álló tanulmányra, Kiinger Andrásnak a népességreprodukció kilátásairól szóló összefoglalójára. A szerző nem tagadja, hogy a népesség-előrejelzés roppant nehéz, s e tudományszak legföljebb arra képes, hogy meglehetősen nagy hibahatárral becsülje meg, mennyien leszünk tíz vagy ötven év múlva. Ezek után ismerteti azokat a számokat, amelyeket az ENSZ szakemberei 1988-ban bocsátottak közre. A demográfusok a fejlett országok teljes termékenységi arányát próbálták „megjósolni” 2025-ig (az egyszerű népességreprodukcióhoz ennek az aránynak 2:1-nek kell lennie), mégpedig úgy, hogy magas, közepes és alacsony értékeket adtak meg. Az ENSZ-számítások szerint a fejlett országokban (Európában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon és Japánban) a teljes termékenységi arány nagyjában változatlan marad — legalábbis a közepes számításváltozat szerint. Az előzményekhez tudni kell: az arány az 1950-es évek első felétől az 1980-as évek első feléig 2,84-ról 1,93-ra csökkent (Magyarország adatai: 2,72 és 1,80). Az arány 2025-re a „magas” becslés szerint 2,22-re, a „közepes” szerint 1,94-re növekszik, az „alacsony” szerint 1,65-re csökken. És ismét a ránk vonatkozó adatok: 2,10 — 1,80 — 1,50. Vagyis: a legkedvezőbb esetben is egyszerű reprodukcióról lehet szó. Mindezekhez hadd tegyük hozzá: a folyóiratban országonként részletezett számok nem az adott ország népességszámának várható változásait mutatják. A népességszám alakulásában a halálozási helyzetnek is meghatározó része van, az az említett adatokat fölfelé és ritkábban lefelé is módosíthatja. Óvakodjunk hát az elhamarkodott — túlságosan derűlátó vagy túlságosan pesszimista — véleményalkotástól... Daniss Győző Szolzsenyicin újra magyarul * * AZ IVÁN GYENYISZOVICS MEGJELENÉSE ALKALMÁBÓL Író még így nem jelentkezett a világirodalomban ... Alekszandr Szolzsenyicin nevét senki nem ismerte, nem is ismerhette, mielőtt Alekszandr Tvardovszkij 1962 végén — Igor Szac tapasztalt szerkesztői közreműködésével — a Novij Mir hasábjain közzétette az inán Gyenyiszovics egy napját. Sajtókonferencia előzte meg a kiadást, erről a Népszabadság is beszámolt, a valóban fontos politikai és irodalmi esemény jelentőségéhez méltóan akkori moszkvai tudósítója, Vajda Péter cikkével. A cikket mindazok, akik a szovjet-orosz irodalommal többékevésbé rendszeresen foglalkoztak, gyanakodtak. Hiszen már annyi irodalmi értéknek kikiáltott szenzációval találkozhattak, amelyek meghatározott politikai célokat voltak hivatva illusztrálni. Az Iván Gyenyiszovics egy napja hasonló tüneteket ígért: Hruscsov elszánt harcot folytatott Sztálin személyi kultusza ellen, s ebben a helyzetben a politikát segíthette — és segítette is — egy olyan kisregény, amely az önkény egyik hétköznapi áldozatának kálváriájáról szól. Az Iván Gyenyiszovics egy napja politikai szenzációként jelent meg. Tartós, meghatározó erejű irodalmi értéknek bizonyult. Hosszú lenne, ha beszámolnék azokról a vitákról, amelyek a kisregény fogadtatásához tartoznak. Még a disputában is elfeledhetetlen volt, hogy nem annyira Szolzsenyicin irodalmi erényei, tehetségének vitathatatlan jelei vezették az egymással szemben álló pártokat, hanem az ÜGY társadalmi súlya. 1. A kisregény — Wessely László kitűnő fordításában — gyorsan megjelent a Nagyvilágban, majd a Modern Könyvtárban. Aztán eltűnt. A szerzőről sem nagyon lehetett szólni, inkább csak említeni, netán politikai szereplését kommentálni. Ilyenek voltak azok az idők — mondhatnánk. Sőt, arról sem szabad elfeledkezni, hogy maga Szolzsenyicin miként változott. Vállalta először a politikai szerepet, majd a sztálinizmus legkülönfélébb változatai ellen tiltakozó novellákat tett közzé, ugyancsak a Novij Mir hasábjain. Híre járt, nyugati kiadásokból ismerhetjük is már ezeket a műveket, hogy fontos regényeket írt: A rákosztályt. Az első körbent, aztán egy komoly történeti publicisztikát, a szovjetunióbeli lágerekről, a GULÁG-ról. Mindezek az alkotások azonban nem jelenhettek meg hazájában, nem jelenhettek meg magyarul sem. Azt se hallgassuk el persze, hogy Szolzsenyicin — erről egy szintén Nyugaton publikállt pamfletjében számolt be — maga sem vállalta korábbi önmagát. Szembekerült azzal a politikaivilágnézeti helyzettel, vállalással, amelynek világhírét köszönhette. Lehetne elmélkedni arról, hogy milyen változások történtek az író hazájában, milyen fordulatokba sodorta az élet az írót, s nyilvánvaló, hogy száműzetése ugyancsak politikai — végzetes jelentőségű — gesztus lett. Idestova csaknem két évtizede él emigrációban. Regényeit, s főként politikai szerepét még ott sem határozzák meg egyértelműen. Sokan beszélnek és írnak arról, hogy Szolzsenyicin pályafutása milyen kísérteties hasonlóságot mutat nagy elődjével és tanítómesterével, Dosztojevszkijjel. Aki — mint köztudomású — ugyancsak forradalmárként kezdte életútját, ez majdnem az életébe került, s világnézetileg egészen más oldalra került át élete végére. Szolzsenyicin a szocializmus megújulásáért küzdő írók, szellemi emberek, közéleti egyéniségek első vonalába került azonnal, mihelyt az Iván Gyenyiszovics egy napja megjelent, s jelenlegi világnézeti pozícióját nagyon nehéz lenne megkülönböztetni a régi orosz monarchia hajdani uralkodó elméleteitől. Az Iván Gyenyiszovics egy napja azonban most harmadik magyar kiadásban újra megjelent. (A könyv második kiadásként jelöli önmagát, nyilván nem veszi tekintetbe a folyóiratközlést.) És tudjuk, hogy Lukács György éppen ezt a kisregényt tartotta fordulópontnak a szocialista világnézetű irodalom megújulása, új, korszerű feladatainak vállalása tekintetében. (Talán mellékes, de e beszámoló bevezető soraiban nem véletlenül említettem fel Igor Szac nevét, aki az 1930—1940-es években Moszkvában valószínűleg a legközelebb állít Lukácshoz, s a magyar filozófus írásainak nem jelentéktelen részét ő fordította oroszra. Ez a szellemi kapcsolódás nyilvánvaló tényét bizonyítja.) Az Iván Gyenyiszovics egy napja — ezt minden új olvasója azonnal beláthatja — nem kegyeletből és nem szenzációként, még kevésbé szenzációhajhászásként került a magyar közönség asztalára. Azért hoztam szóba az író körüli vitákat, az író és a társadalom áldatlan, és — sajnos — nemegyszer szükségszerű konfliktusait, hogy a kisregény valóságos értékeire figyelmeztethessek. Ma már, persze, az Iván Gyenyiszovics egy napja nem információértékével hat. Annak idején, az 1960- as évek elején bizonyára milliók csodálkoztak és szörnyedtek el, hogy ilyen is volt, s erről már lehet írni ... Ma a sztálini önkény éveiről sokkalta többet tudunk, mint az Iván Gyenyiszovics egy napjából megtudható. Mai olvasatunkban Szolzsenyicin első nyomtatásban megjelent alkotásának esztétikai ereje bűvöl el bennünket. 2. Azon a bizonyos napon semmi különös nem történt Iván Gyenyiszovics Suhoval abban a táborban, ahol igaztalanul rámért, s súlyos büntetését töltötte. Az író is majdnem szerencsés napnak nevezi ezt a megírt krónikát. Nem került Suhov a különleges büntető körletbe, nem éhezett, sőt többet kapott ebédre, mint a szokásos adagját, még egy karika kolbászt is szétvághatott, hogy a hús régen nem érzett ízét élvezhesse. Közönséges hétköznap volt ez, amely — jelenlegi ismereteink szerint — nem is nagyon különbözött a sztálini ország szabadlábon lévő lakóinak életétől. Suhov életben akart maradni és ennek megfelelően cselekedett. Nem mások rovására, nem erkölcstelen eszközökkel próbálta létét biztosítani — önnön etikai normái szerint élt. Az ilyen magasztos kifejezés mint „etika” valószínűleg meg sem fordulhatott Iván Gyenyiszovics fejében. Egyszerűen rendes ember volt, így élt a háború előtt, így harcolt a németek ellen, s ekként töltötte azt a büntetést, amely teljesen váratlanul szakadt reá. Végzetként. A végzet ellen viszont nem aljassággal védekezett, a létfenntartási ösztöne nem mások ellen irányult. Társaival együtt akarta túlélni a rettenetet, amelyet egyébként nem is értett. Nem tudta, honnan támadt személye ellen a gyanakvás, miért büntették meg, hogyanszerveződött az az esztelen, rend, amelynek keretei között kell léteznie. Ösztönösen tisztességes maradt, a világ tisztességtelen vele szemben. Nem, Suhov nem szent, a mártírok kategóriájába sem tartozik. Maga is ravaszkodik, hiszen túl kell élnie a tábort, védekeznie kell a hideg, az éhség és az őrök, valamint társai embertelensége ellen. Farkastörvények ezek, amelyeket Suhov pontosan megérez. Viszont azt is érzi, hogy túlélésének egyetlen igazi biztosítéka, ha ember marad az embertelenségben. Szolzsenyicin kisregényének az a maradandó értéke, hogy a legszikárabban, a legegyszerűbben írja meg Suhov egy napját. Az író hőse nem tud a világról szinte semmit: Sztálin neve eszébe sem jut; gondolatai falujának múltjára és alig-alig sejthető jelenére vonatkoznak. Az ő rendje félreérthetetlen: élni kell, túlélni muszáj ezt a szörnyűséget, de nem mások rovására, hanem mindenkivel együtt. Nem szokott filozofálni, még kevésbé alkalmas arra, hogy másokat oktasson. Az életvitele a példa. Függetlenül szerzőjének későbbi politikai kalandjaitól, s függetlenül mindattól, amit Szolzsenyicinnnel szemben elkövettek, az Iván Gyenyiszovics egy napja azért maradhatott tartós, érték, mert a tisztességes élet elemi normáit tartja megtartó erőnek. A tisztességes élet pedig — noha erről Suhov nem ebben a formában gondolkozik, de a történelemmel ismerős olvasó mindenképpen tudja — korántsem a régi cári ország rendje. Az a rend, amelynek közegében Suhov felnövekedett, amelynek védelméért háborúba ment, s amely törvénytelenül és embertelenül bünteti őt. De ezek a normák már élete részévé lettek, gondolkozásának elidegeníthetetlen részeivé. 3. Szolzsenyicinről sokáig hallgattunk. Objektív okok következményeként és önnön gyávaságunk eredményeként. A Szovjetunióban márszólnak Szolzsenyicinről. Az adott kisregényről is (például Iván Vinogradov cikke a Moszkovszkije Novosztyibanj, s a legkülönbözőbb elméleti, irodalomtörténeti célzatú esszékben. Az orosz emigráció köreiben szintén nem egységes az álláspont Alekszandr Szolzsenyicinnel kapcsolatban. Ha csak arra a remek szatírára gondolok, amely Vlagyimir Vojnovicstollából jelent meg, azt kell hinnem, hogy az író világnézeti kalandozásai nemcsak a marxista gondolkodású irodalmárokat foglalkoztatják. Szolzsenyicint azonban ki kell adni. Nem csupán azért, hogy a múltat pontosabban megismerjük, hanem azért, hogy világosan lássuk: milyen ideológiai terepen kell szerepelnünk. A hallgatás — tapasztalataink alapján — csak szegényíthet. A kiadás nem jelent feltétlen egyetértést. Az Iván Gyenyiszovics egy napja azonban e század gondolkozásának kitörölhetetlen és roppant emlékezetes alkotása. Ezért örültem, hogy újra elolvashattam magyarul. (Európa) E. Fehér Pál KARINTHY FERENC: Reménytelen Ezerszer elmondtuk, leírtuk, elismételtük: hiába, hasztalan, reménytelen. „Betegség végett zárva!” (kiemelés tőlem, Lukács Györggyel szólva), riaszt vissza fülsértő falsal kiabálva a kis maszek zöldséges bezárt ajtaján az ákombákom. „Nagynéném elhunyta végett gázresó jutányosan eladó”, díszelgett sokáig Leányfalun a buszmegálló házikója falán a zamatos fogalmazású, napszítta, hullámosra görbült tacepap, míg csak a Móricz-ház számos lakójának egyike meg nem vásárolta a becses darabot. Mit jelentene ez voltaképp, nézzük megkissé alaposabban. Avégett csukott be a bolt, vagyis abból a célból, hogy tulajdonosa megbetegedjék? A leányfalusi eladó is (mi tagadás, a hirdetmény e cikkecske szerzőjének apró nyelvi tréfája, a nyomósabb hitelesség kedvéért) eszerint azért kínálta volna megvételre az unokáival megszaporodott családjában kinőtt kis tűzhelyét, hogy nénikéjét elnyuvassza — holott nincs is neki. Ám ezek csupán amolyan útszéli irkafirkák. Miként vélekedjünk azonban kitűnő laptársunk vezércikkében erről: ......az adatok kis száma és titokzatossága végett föl sem tudjuk dolgozni a múltat”?... Rossz, rossz, ezerszer rossz, ezerszer elsírtuk, szajkóztuk, szájba rágtuk, a végett célhatározó, a cselekvés jövőbeni, várható, remélt eredményére, céljára utal — hiába, hasztalan, reménytelen. A fenti példamondatokban a végett helyébe miatt, folytán, okán, okából stb. stb. illenék, ajánlható, szabályos, sőt kötelező. Ezúttal, kivételesen, a különben megfellebbezhetetlen, kútfőértékű A Magyar Nyelv Értelmező Szótárunkkal is vitába szárllnék. Emez ugyanis, igen helyesen ,„a mai irodalmi nyelvben kerülendő” meghatározással regisztrálja a kifejezés efféle használatát, ám azon megjegyzéssel: (nép, rég), mely rövidítések feloldása: „régies alakváltozat”, illetve „népies, népnyelv!”. Erre néhány Arany-sort idéz A Nagyidai cigányokból: Megbeszulva Csőri a bajnok elestét, Felrúgd s ott hagyta Diridongó testét. Ellensége volt az Dundi asszony végett, Mert féltette tőle a szép feleséget. Csakhogy, csakhogy. E gunyorosderűs részlet legalábbis kétértelmű, hiszen Diridongó, amint a szövegből is kitetszik, szemet vetett a bájostermetes Dundira, az asszony elcsábítására törekedett, ez volt a szándéka, célja, tehát a végett emitt ilyesmire utal, s így nem csupán régi, de mostani nyelvérzékünk szerint is jogos. Hiába, Arany ezt is jobban tudta, mindent jobban tudott... Hiába, hiába, a dolog, attól tartok, reménytelen. 13