Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-20 / 301. szám
s Meruk József 1948-ban született Győrben. Egyetemi tanulmányait a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte. A Magyar Hírlap első moszkvai tudósítója volt, majd 1984- től az MTI madridi és lisszaboni tudósítójaként dolgozott. Hivatalosan 1990. január elsejétől az MSZP országos irodája külügyi osztályának vezetője, választási kampányának irányítója. — Meglepte-e a kinevezés? — Hívtalk,tehát jöttem. Méghozzá az első géppel, hogy megérdeklődjem, mi lesz a feladatom. — A biztos anyagi jólétet és szakmai karriert jelentő tudósítói múlttal szakítani és elvállalni az új, ismeretlen feladatot nem túlságosan kockázatos-e a jelenlegi zavaros politikai helyzetben? — Minden ember életében van egy pillanat, amiikor számot kell vetnie addigi pályájával, és döntenie kell: vállalja-e az addigi biztosat, vagy helyette elkezd valami újat, kockázatosat. Természetesen egy nyugat-európai tudósítói poszt kényelmesebb megélhetéstnyújt nekem és családomnak, mint a politikai küzdelmekbeli szerepvállalás. Az újságíró azonban — akármelyik oldalon álljon is — politikai tevékenységet is végez. Épp ezért számomra nem új a feladat. Egyetemi tanulmányaim óta foglalkozom nemzetközi kapcsolatokkal és kapcsolatépítéssel. Ami a feladatom másik részét illeti, a választásikampányok világa sem idegen számomra. Az elmúlt négy évben Portugáliában több helyhatóságiválasztáson, Spanyolországban pedig általános választásokon, 1986 márciusában a NATO-tagságról szóló népszavazáson is részt vettem. Ottani barátaimtól, ismerőseimtől a mai napig is rengeteg segítséget és információt kapok, hogy megismerhessem a választási küzdelem minden csínját-foínját. — Milyen tervei és elképzelései vannak a szocialista párt nemzetközi kapcsolatépítésével, illetve a választási kampány vezetésével kapcsolatban? — A kettő szorosan összefügg egymással. A választási kampányt megelőző időszakban szeretném minimálisra csökkenteni a párt nemzetközi kapcsolatait, ahogy azt minden, kemény választási harcot vívó párt teszi, például Nyugat-Európában. Ebben a párt elnöksége is támogat. Ennek ellentmondani látszik az, hogy a nemzetközi események nem teszik lehetővé ezt a lépést. Új típusú, munkacentrikus kapcsolatokra kívánunk törekedni a környező országokééli, hozzánk közel álló „rokon pártokkal” és szeretnénk megtalálni az utat az új politikai mozgalmakhozés szervezetekhez. A nyugat-európai és az Európán kívüli pártkapcsolatokban illő szerénységgel, de annál nagyobb hatékonysággal kívánunk továbblépni. A pártkapcsolatokat a választási harcban szerzett tapasztalatcserére is szeretnénk felhasználni: ebből a célból fog küldöttségünk hamarosan eleget tenni egy nyugat-európai szocialista párt meghívásának. Kampányfőnökként pedig a legfőbb elvem: a politikai tisztesség, tisztaság és egyértelműség. A többi politikai erő másságának elismerése, vagyis hangsúlyozottan a tiszta eszközök alkalmazása a választási csatározásokban. Dési András Hívtak, tehát jöttem Az MSZP új külügyi és kampányfőnöke — Meruk József Baloldalkeresőben Nagy Imre hivatkozik arra, hogy mindenütt vannak baloldaliak: „Legtöbben (mármint baloldaliak — T. L.) — hiszem, vallom — az MSZP- ben, mások a néppártokban, a Demokrata Fórumban, a különböző szociáldemokratáknál, de még az SZDSZ-ben és a Fideszben is.” Megejtő logika: a baloldal a jobboldalban van. Nagy Imre nem úgy teszi fel a kérdést, hogy a lezajlott jobboldali földcsuszamlásban vannak-e még szervezett baloldali erők, adott esetben a kivált pártok, a bennmaradó platformok és frakciók között, s fel sem teszi azt a kérdést, hogy ha a baloldalt keresni kell, miről ismerhetjük fel. Úristen! Lehet, hogy egyáltalán nincs is baloldal? Vagy talán lehet, hogy nem is az egyes pártokban kell keresnünk? Teljesen ködös az a társadalmi háttér, amelyet Nagy Imre felvázol, ezért kényszerül szólamszerű, argumentációk nélküli bizonykodásra: „hiszem”, „vallom”. (A szólamszerű hitvallás elfedi a tényleges választási kényszert, azt, hogy ma mindenkinek el kell döntenie: belépőjegyet vált-e a közéleti színházba, vagy a baloldal kollektív névtelenségét választja. Azoknak a névtelenségét, akik a múlt, a jelen és a jövő gazdaságpolitikájának és politikájának a vesztesei. Mert a baloldalkeresőbe induló ifjú politikusoknak nem azt kellene firtatniuk, hogy az egyes pártok maszkjában kinek dobog a szíve a baloldalon, hanem maguknak kellene először baloldalivá lenniük, s akkor talán nem a belépőjegyért tolonganának. Azokhoz fordulnának inkább, akik a pártállamnak éppúgy vesztesei voltak, mint ahogy vesztesei az új és a jövendő kurzusnak is. Korábban a pártállami elit uralkodott nevükben és ellenükre, mapozíció nélküliek és tulajdon nélküliek lévén), mint vert sereget terelik őket „Az Átlkos”-ból a „Szép Új Világiba. A baloldalnak talán hozzájuk kellene fordulnia. Nem rájuk hivatkozni, nem kisajátítani az elégedetlenségüket, mint ezt a jelenlegi MSZMP gyakran teszi. Nem paktumokat kellene kötni ellenükre, nem heccelni őket, mint ahogy ezt ma némely jobboldali csoport teszi. A baloldali politikusnak nem a másik baloldali politikust kell keresnie ebben a számháborúban, hanem a baloldal társadalmi bázisát, felvállalva annak érdekeit. Hogy ehhez hitelesnek kell lenni?Hogy ezért esetleg a politikai közélet margójára kerülhetünk, a tömegkommunikációs médiumok támogatása nélkül?Hogy ezért a vállalásért ma nem jár belépőjegy? Mert a belépőjeggyel el kell fogadni ma minden megszorítást, amivel a kormány a pártállam válságát a társadalom baloldali tömegeivel megfizetteti. Le kell mondanunk a belépőjegyről, ha meg akarjuk hallani azt a nyögést, amivel az ország az újabb áremelések hírét fogadta. Le kell mondanunk a belépőjegyről, ha komolyan végiggondoljuk, hogy a mosonmagyaróvári, a péti, a herendi, a pécsi, a budapesti munkások nem jókedvükben szervezik munkástanácsaikat. Nem azért, mert rájuk is átragadt az elitcsoportok körében tomboló nagy közéletesdi, s nem azért, mert ők is belépőjegyhez szeretnének jutni, hanem mert egyre több az olyan munkás- és parasztcsoport, de proletarizálódott értelmiségi csoport is, amely végső kétségbeesésében megpróbálja saját védelmét megszervezni. Hogy ki ellen? A pártállam Leggazdagabb örökösei, a „szocialista” iparbárók ellen. Az itt maradt régi és a szerveződő új politikai elit ellen. Ezek a rétegek és csoportok védtelenek a múlt ellen (ezért sincs joga az MSZMP-nek rájuk hivatkozni), védtelenek egy thatcherista átmeneti kormánypolitika ellen, és védtelenek egy dél-amerikai kapitalizmust ígérő jövővel szemben is. Elfogadtunk minden törvényt. Szervezhetünk mindenféle pártot és egyesületet. De a politikai nyomás alatt csak halkan vagyunk képesek megkérdezni: egy demokratikus jogállamban miért nincs a munkástanácsok szervezésének szilárd jogi alapja? Mivel magyarázható, hogy egy jogállamban a munkatörvénykönyv a munkavállalók ellen fordult? Mivel magyarázható egy demokráciában, hogy a vállalati tanács az igazgató fegyvere a munkások ellen? S mivel magyarázható, hogy a munkásnak önvédelemre nincs más fegyvere, mint a sztrájk, amellyel csak ütni tud (legnagyobbat önmagán). Nincsenek halasztó hatályú szakszervezeti jogosítványok, amelyek vállalatvezetőt, minisztert, kormányt tárgyalóasztalhoz kényszeríthetnének, mielőtt utcára teszi a munkást vagy drasztikusan árakat emel. Hogyan lehetséges az, hogy egy demokratikus jogállam a vesztes rétegeket politikailag is jogfosztottá teszi? — miközben az infláció mint fogyasztót lehetetleníti el őket. Baloldali egység? Ne a pártok között keressük! A kormányzat „demokratikusan” elnyomó, az átmenet útján könyörtelenül haladó gépezete előbb vagy utóbbkikényszeríti a társadalom tömeges védekezését. De mert ma ezek a rétegek politikailag marginalizálódtak, „jogtalan” reakcióikat „joggal” fogják eltiporni. S vajon a demokratikus pártok lelkesen tapsolnak majd a jobboldali diktatúrához? Mert ma ezt teszik. Mert a népszavazások és a szabad választások a parlamentarizmus kulisszái között legitimálnak egy alternatívát nem ismerő, alkut nem tűrő, cinkos szakértők által igazolt kormánypolitikát, amelynek árát nem a pártok valamely oldala, hanem a társadalom baloldala fogja megfizetni. Amelyik nincs cselekvési helyzetben, noha a külső kényszerek egyre radikálisabb cselekvésre szorítják. Thoma László Százezerrel olcsóbban! Gepárd 16 telexkomputer, 399 000 Ft + áfa helyett 299 000 Ft plusz áfa, amíg a készlet tart! Lízingelési lehetőség! Várjuk érdeklődésüket a Konzum Áruházban KONZUM (Pécs, Kossuth tér), ügyintéző: Papp Bertalanné. Telefon: (72)-33-422/18. Telex: 12-468. Telefax: (72)-13-342. ÁRUHÁZ : Pécs: KoMuth tér NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1989. december 20., szerda VITA Testvérharc? Az elmúlt évtizedekben Kelet-Európában létrejött rendszerek sehol sem hoztak létre jólétet, gazdasági dinamizmust, társadalmi igazságosságot, esélyegyenlőséget, szabadságot, néphatalmat. Azaz nem tekinthetők sem szocialistának, sem baloldalinak. Ugyanakkor létrejöttek — egy eredetileg baloldali párt tagjaiból — olyan csoportok, amelyek ennek a rendszernek tényleges fenntartói és haszonélvezői voltak. Ez az oligarchisztikus réteg — amelyet én valóban megengedhetetlen durvasággal említettem a kongresszuson — ma kétféle túlélési taktikát választhat Magyarországon. Korábban „kiérdemelt” prémiumait, vagyonát a magánszektorba fektetve felkészülten várja a kapitalizmus kitörését. Ma ez a csoport jelenti a legnagyobb veszélyt a kibontakozásra, hiszen pozícióinál fogva ellenállhat minden racionalizálási törekvésnek, a tulajdonreformnak. A másik taktika, bár a mi kis Közép-Európánk tragikomikus grimaszaihoz lenne sorolható, nem kevésbé veszélyes. A vadászlakók és az exkluzív üdülők egykori urai most a dolgozó nép érdekeinek harcos, baloldali képviselőivé váltak, és gőzerővel szervezik az MSZMP-t. A baloldaliság mércéjeként nem a francia forradalom hármas jelszavához való viszonyt alkalmazzák, hanem a mindenkori kommunista párttól való távolságot tartják annak, így egy csapásra eltűnik a különbség Husák és Dubcek, Ligacsov és Jelcin, Grósz és Vitányi között. Az ellenzék jelentékeny része kapva kap ezen a logikán, saját radikalizmusát az uralkodó párttal való szembenállás fokán méri, így ma homlokegyenest ellentétes programmal fellépő pártok fognak össze a kérlelhetetlenség jegyében, s alig különböző irányzatok vesznek össze mondjuk Pozsgayhoz való érzelmi viszonyuk különbözősége okán. De visszatérve az oligarchiához: az eddigi tiltók, tűrök és támogatók íme nem óhajtanak testvérharcot, baloldali egységet akarnak az eltűrtekkel. Kedves MSZP-s barátaim, ne fogadjátok el ezt a nagylelkű ajánlatot! Ne fogadjátok el, mert a baloldal csak akkor nyerheti vissza becsületét az emberek előtt, ha véglegesen és radikálisan szembe tud fordulni azokkal, akiket tényleges felelősség terhel az elmúlt évtizedek hibáiért, azért a zsákutcáért, amelybe egy egész országot vezettek. Nem az lesz a testvérháború, ha Kása Ferenc nem fog össze Berecz Jánossal, hanem ha nem ért szót Csoóri Sándorral vagy Konrád Györgygyel. Itt le is lehetne zárni ezt a gondolatmenetet, ha az októberi kongresszuson egyértelműen szakítottak volna a régi rend és a rendszerváltás hívei, ha mára világos lenne, hogy az egyik itt van, a másik ott. Nem ez történt. Éppen ezért Nagy Imre levelét jónak, de némileg elkésettnek tartom, és nem tudom, miért csodálkozik. Hogy Gönci nem érti a kongreszszus szellemét? Hiszen a kongresszuson éppen a Gönci Jártas, Vastagh Pál nevével fémjelzett, „a régi pártot megőrizve hozzuk létre az újat”-féle, frontvonalakat elkenő álláspont kapott többséget. Nem Gönci Jánosnak kell választania az MSZP és az MSZMP között, hanem a Magyar Szocialista Pártnak kell eldöntenie, hogy melyik irányzata az igazi. Az, amelyik „baloldali egységet” akar a négy nem ötszázalékosan támogatott erőivel — vagy amelyik a valódi fordulatot akarja. Keserű Imre CSEH ÉVA-KŐVÁRY E. PÉTER RIPORTSOROZATA: Fegyenc a tetőn 8. Az egy nagyon csúnya munka volt — Sándorházáról nyolcszáz forinttal szabadultam, hazáig elég volt. Otthon, Eleken a lakás üres, apám megnősült, elvitte a dolgokat. Az ágyat is a cigányok adták ... — Milyen cigányok? — A barátaim. A cigánybarátságom már régi volt, mert a mi utcánk meg a cigánysor szomszédos, és cigány nő volt az élettársam is később. Pár hónapig éltem vele, így közel kerültem hozzájuk, olyannyira, hogy a szokásukat, dolgaikat is jól ismertem már ... — Szecsi, maga szőke, kék szemű... — Ez egy ukrán család, az apáméké, Szecsenkov volt régen, csak úgy lett Szecsenkó ... Szépen indult az este — És a többi eleki hogyan viszonyult magához? — Különösebben nem tartottak tőlem, mert én úgy senkihez, emberhez nem törtem be. Mindig csak a kocsma meg a presszók. — Tényleg.• Szecsi, ennyi börtön, szörnyűség után miért nem állt le? — Én akartam. De valahogy beleragadtam a Zöldfába. Még humorizáltak is, hogy ez anynyira törzshelyem, hogy odajárok piázni, meg betörni is. És megint ez lett a kiindulópont. — Negyedszer is betört a Zöldfába? — Nem, most nem ez volt. Júniusban kijöttem, és augusztusban megtörtént a tragédia. Huszadikán. Estére meg voltunk beszélve a Zöldfába. Két maszek meg a felesége, meg aki lett a bűntársam, és én. Ez a Gyika, akiről beszélek, ott ül Sátoraljaújhelyen most is, de ültünk együtt Gyulán is. Olyan haverom volt, akivel piáztunk. De nem barátom volt. Szépen indult az este, de már akkor két pofon elcsattant az egyik embernek a szemtelen magatartása miatt. Én kezet nyújtottam neki, ő meg azt mondta, hogy trógerrel nem fog kezet. Ekkor kapott két hatalmasat, hogy törölte a biliárdasztalt. Lefogtak, ott még megmentettek. Nem akartam verekedni, de volt bennem pia. — Haza kellett volna mennie, Szecsi, lefeküdni, aludni! — Ha akkor este van vacsora a Zöldfában, meg is úszom ezt az egészet. De nem volt már kiszolgálás, aztán a franc tud lefeküdni üres hassal. Visszatérve a témára: visszaültem az asztalhoz, aztán átszólt az egyik cigány ismerősöm, a Gose, hogy ne félj, Szecsi, veled leszek. A csórókám. A Gyika akkor meghívott a lakására kajálni, de mondja, hogy előtte még keressünk meg egy embert, egy tagot, akit meg akar verni, aki, míg ő bent volt, elvette az egyik menyasszonyát. — És hiányzott ez a verekedés magának? — Nekem nem hiányzott, de nem is arra indultunk hazafelé, ahol kellett volna, hanem a liget felé, ahol három srác állt egy kislánnyal, lehetett vagy 16 éves, jó hegyes kis nő volt. Gyika aztán fejen taposta — És ebből lett a baj, igaz? — Ebből lett a nagyon nagy baj, mert a három srác otthagyta a nőt, mi meg kicsit rászálltunk, de a nő nem engedett. Fiatal volt, később tudtam meg, hogy fiatalkorú. Nem erőszakoskodtunk vele. Ütlegelve nem volt, én már akkor smároltam vele, ott tartottunk, hogy a cipzár le volt húzva, már bele is mélyedtem, de akkor kiszúrtuk, hogy valaki figyel minket. Mondom, a piszkos anyád, ki az a szatír, aki itt hesszelget, figyelget bennünket, gyere elő, te piszkos csíra! Erre jön elő a bokorból a Gose, letámad, hogy miért nem hagyjuk békén a nőt. Ne, az anyád, mondom neki, ezt nem bántja senki. De hát így, meg úgy, ő szól a határőrségnek, és visszavitet engem a börtönbe. Vissza ám, azt a kitömített édesanyád! Két akkora pofont kapott, hogy egyből padlót fogott. — Két pofontól? — Hozzá kell tennem, hogy mindig a kilencven kiló körül jártam, a kezem is olyan, hogy ahová csapok, ott feküdni kell. Ezt kétéllel adtam. Az orráról elindult a vér, én is véres lettem szépen, aztán a Gyika még fejen taposta... — Mit csinált?! — Mondom, fejen taposta, de én vittem el a balhét. Lent van a földön a csórókám, közben még kétszer arcon vágtam, az öccse meg elvitte a nőt, hiába kiabált neki a bátyja, hogy segítsen. Odajött addigra egy harmadik személy is, az étterem gitárosa, még ő is beleszólt, hogy üsd a cigányt! Gyikának meg csak ez kellett, tángálta, szidta, taposta, be is repedt a kisagyánál a feje, fel akartuk állítani. Aztán ott hagytuk, alsógatyában, mert közben kínjában összecsinálta magát, amiből az a hír terjedt el, hogy levágtuk neki... — Ha látták, milyen állapotban van, miért nem hívtak segítséget vagy orvost? — Gondoltuk, kipiheni magát, felkel és hazamegy. — Teljesen hidegen hagyták magukat a történtek? — Sajnáltam Gosét, és utána még sokszor álmodtam, hogy megölnek a cigányok. Egyébként Gyika rögtön mondta, hogy ebből baj lesz, meg azt is, hogy ő családfenntartó, és ha ebből baj lesz, én csináltam már úgy, hogy ő ne legyen benne. — És ezt maga vállalta? — Vállaltam. Ez így volt. Minek mondanám, utána vagyunk már. Sopronkőhidán főmeós lettem — De, Szecsi, az istenért, meghalt egy ember! — Akkor este még nem tudtam, de akkor már a szavamat adtam. A műtőasztalon halt meg. Reggel találtak rá. Este a munka után jövök haza. Földrengés előtti csend fogad a faluban, két nyomozó lép hozzám, faggatnak bent, mi volt az éjszaka. Elmondom, hogy Gose leselkedett, erre én szétvertem. Erre a nyomozók kiküldenek. Menjél ki. Álljál föl, gondolkozz. Ez már nem játék ... ők sem tartottak képesnek arra, hogy megcsináltam... — A bíróságon sem mondta el, hogy nem maga csinálta? — Nem, pedig még az ügyészem is érezte, hogy van valami, a nevelőtisztem is azon volt — jó nevelőtisztem volt Gyulán —, hogy nem én voltam, ez a hadnagy ráérzett erre. Ha én csak egy fél szóval mást mondok, megúszom fél évvel, így meg különös kegyetlenséggel elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés lett a vége ... — Lajos, erre nem lehet magyarázat a zsiványbecsület! — Ez így volt. Ezt vállaltam. Talán nem kellett volna, elmélkedtem hosszan aztán a börtönben, míg készültem az öngyilkosságra, mert az öt év akkor is nagyon hoszszú, ha először még tízet is mondtak... — A két és fél éve alatt is rengeteg balhét csinált, Szécsi, hát akkor öt év alatt... — Semmi balhém nem volt. Sopronkőhidára vittek, ahol ketten voltunk egy cellában, ez idő alatt négy burnyákom is volt, de egyiknek se adtam lánynevet, ahogy ez itt szokás. Elvégeztették velem a meóstanfolyamot, a végén már főmeós lettem, a legjobb cuccokban jártam, rengeteget olvastam, és 1985-ben 22 ezer forinttal szabadultam. — Milyen elhatározással? — A soha többé gondolatával, de arra nem számítottam, hogy megint ref alá helyeznek ... Következik: 9. ... ÉS ISMÉT A RÁCS MÖGÖTT.