Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
18 „Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz Maradj fölöslegesnek a titkokat ne lesd meg s ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg” József Attila Az Attila presszó ritka kedves hodály. Különösen keddenként öt és hét között, amikor a hátsó fertály félhomályában már összetoljuk a kis kerek asztalokat. Fogadóóra. Tömörülve kér szót a nyugdíj magánya. Kevéske tejszínnel kevergetve a dupla gondok zaccát. Manci néni a Napfény utcából már harmadik levelét is megírta a lakóbizottságnak, a tanácsnak, a rendőrségnek. Mert, hogy ha a jelölt úr nem tudná, a felette lakó magányos kilenc embert — de hát emberek ezek? — jelentett be magához a másfél szobába. S legalább három-négyszer egy héten randalíroznak is szépen, hajnalig. Majd leszakad a panelplafon. — Az uram csak kérdi: „Mi bajod, drágám? Miért forgolódsz anynyit?” Hiába az Eunoctin, hiába a sarki őrsparancsnok, aki azt meri mondani nekem: csak akkor tudunk tenni valamit, ha in flagranti — azaz „effektív csendháborítás” közben — tudják rajtakapni a bandát. A lakó ugyanis a törvény szerint annyi lelket jelent be magához, amennyi neki jólesik. Akár „effektíve” ott laknak az illetők, akár nem. Manci néni mellett a 75 évesen, barázdamentesen sima arcú férj szelíden bólogat. — Ó, az én uram szerencsés. Süket. De én mit csináljak? Róbert úr, mondja meg, tényleg semmit sem lehet tenni? Azután Gizi néni hajol közelebb: — Mi a férjemmel 61 óta lakunk itt. Mióta a József Attila felépült. Jól megvagyunk. Kettőnknek van 9750. Most pedig azt mondják, hogy a KIK, vagy hogyishívják eladja a lakásokat. Mondom, hogy igen, tudom. A lakók viszonylag olcsón megvehetik. — Igen, de mi — a 46 lakó közül négyen — még így se tudnánk megvásárolni. Akkor mi lesz velünk? Mi mindig pártonkívüliek voltunk, Róbert úr, és már azok is maradunk. — Nyugodtan maradhatnak, aszszonyom. A lakásban is. Még akkor is, ha valaki más, akár egy maszek lesz a tulajdonos. Ez a törvény. De hát ezt nem mondták meg önöknek a tanácsban? — Mondtak valami ilyesmit. De hát, Róbert úr, ne is haragudjon, az új törvényeket már nem maguk, azaz — bocsánat — nem ők hozzák. Ráadásul mi van akkor, ha az új tulaj emeli a lakbért? A fideszes unokám — akit imádok — azt mondja, hogy szabadáras lesz a lakás is, és hogy ez így helyes. — Nem emelhetik. Ilyen törvényt szerintem az új kormány sem hoz. — Honnan tudja? Nekünk már annyi mindent mondtak, és annyi mást éltünk át. Gizi néni biológiát, a férje történelmet tanított 40 éven át. Igaz, csak középiskolás fokon. ♦ — Az Attila presszó fogadóórái után — in flagrantt kapom magam azon, hogy talán mégsem vagyok egészen fölösleges. Tévésjelölt-tekintélyem talán elintézi a kapitánynál, hogy maximum heti kettőre csökkentsék odafönt a randalírozást. S hogy egy jogtanáccsal együtt legalább egy nyugtatót adhatok egy esetleg még rosszabb lakástörvény ellen. Mert, hogy a szabadpiac is jóllakjon, és a nyugdíjas is megmaradjon? Kedves, drága Gizi néni! Addig, míg minden egyensúlyba jön, tessék talán kitanulni a kötéltáncosnő-szakmát, méghozzá úgy, hogy csak az ég felé tessék tekinteni — (szociális) védőháló nélkül... * Az Attilával szemben a Pest- Buda. A mozi falán még nincs kint a plakát, de már közhírré tétetett: egy hét múlva, péntek este Orbán kontra Róbert. Ha babonás vagyok, úgy a Pest-Buda rossz ómen. Ott már kikaptam egyszer. Igaz, főleg az enyéimtől. Az úgy volt, hogy a jelölt elvtárs úr nemcsak kis, kerek asztalok körül, de nagyszabású gyűléseken is találkozik a választókkal. A legnagyobb szabású pedig a kerületben a Pest-Buda. S ha már mozi, legyen film is. Igen ám, de mikor? A szónoklat előtt, vagy után? A Toronyház utcai pártház (amely egyben — az ulti szempontjából — pártsemleges, pluralista szabadidőközpont) vezérkarának elsöprő többsége azt mondta, hogy először én beszéljek, aztán a Sátán ivadéka. Én ebbe nem mentem bele. És demokráciától fűtve mondom: először jöjjön a vetítés, s ha valakit még érdekel utána az MSZP jelöltje, hát az marad. Majd’ egy éve nem voltam moziban. Nagyon élveztem. Nemcsak a bunyót, de azt is, amikor az Igazság vasöklű őrmestere, Johnny csípőből fejezi le a rendőrfőnök, plusz polgármester, plusz ügyész háromfejű maffiáját. (Én már régen mondtam az állampártnak: rendőreinkkel is meg kellene pályáztatni a Soros-ösztöndíjat egy-egy Los Angeles-i kurzusra. Most nem itt tartanánk...) Hogy én mit kaptam a vetítés után, az nem közönséges. A közönség — eltekintve néhány Fidesz„kommandó” tagtól —, akik, hogy kilessék legmanipulatívabb kortesfogásaimat — „tréningezni” jöttek az Orbán-vita előtt, és velem együtt öntudatosan örültek a filmbunyónak — mondom, a közönség becsapottnak érezte magát. Ami akár csak azért is érthető, mert a kb. 250 lélekből kb. 190 azonos volt a kerületi MSZP taggyűlésével. Zömmel — sértődötten — el is mentek. A megmaradt ötven pedig joggal záporozta felém: — Róbert elvtárs, mi nem egy hülye szadista amerikai vacakért jöttünk ide, hanem hogy megbeszéljük magával a párt választási taktikáját. (Nekem meg — minő naivitás — az volt az illúzióm, hogy az én kedves elvtársaim annak is tudnak örülni, ha a Los Angeles-i városházán győz az igazság.) Azért mondtam az enyéimnek, hogy még nincs veszve minden. Főleg, ha mozgósítják arany fiaikat, lányaikat, s főleg unokáikat, s ha a legközelebbi választói gyűlésre netántán akkor is elhoznák a szomszédasszonyt, ha nem is csasztuskáztak vele együtt a MADISZ-ban. Aztán az Attilában Judittal és Ágival — ők ikrek és mérnökök, és még a MADISZ-ba jártunk együtt — megittunk még egy duplát és ettől úgy látszik éberek lettünk: kijövet a presszó falán vagy öt darab plakát Orbán Viktorra mázolva üvölt felénk: „Hiába van Soros-dollárod, te zsidóbérenc — majd elintézünk!” — Na, hallgass a szívedre — mondom Anikónak, a Toronyház utca üdvöskéjének. — Hívd fel azonnal a Bélát, Viktor kampányfőnökét, hogy tudjanak róla... — Béla, ide figyelj, küldjétek ki srácokat azonnal az Attilához... Mert ha mi ragasztjuk le ezeket a disznóságokat, még majd azt mondjátok utólag, hogy a ti plakátjaitokat ragasztottuk át a mieinkkel. (Túl Anikó politikailag is eredeti ötletein, az ő aranyosan harcos kuncogásai maradnak számomra választási kampányom legderűsebb emlékei. Egyszer még majd el is tudnék képzelni Anikó és Béla között egy kis koalíciót...) — Mit felelt Béla? — Köszöni. Kijönnek. Már máskor is tapasztaltak ilyesmit. És hogy pénteken találkozunk a Pest-Budában. Tudod, Laci bácsi, ő meg én leszünk a párbaj segédeitek. * Azóta is röstellem, vagy két-három percet késtem. Elsétáltam a Határ úti metróig. Megmerítkeztem a kiáradó fiatalok hullámaiban. Milyen diszkó lesz itt? Kicsit ki akartam szellőztetni a fejem a pártbéli taktikai megbeszélés után. Ott egyébként remek javaslatokkal halmoztak el, hogy ti., mi mindent kérdezzek furfangosan a Fidesz országos listavezetőjétől. (Ilyenek voltak közöttük, miért nem tüntetett a Fidesz az amerikaiak panamai intervenciója ellen is..., mennyivel emelkednének a lakbérek, ha szabadáras lenne a lakáspiac is; Bibó István tanítványaiként hogy áll ma náluk a tolerancia stb. stb.) Jobbnál jobb ötletek, de hát mit csináljak, ha benn felejtettem őket a diplomatatáskámban, amelyet a fiam őriz valahol a dugig tömött Pest-Buda közepén. (Utólag tudom, hogy egy Gallup utánzatú honi kft. hozzávetőlegesen ellenőrzött adatai szerint az 500 férőhelyes moziban a 600-as létszámból hozzávetőlegesen 482-en lehettek a Fidesz-„kommandó” tagjai, 71 és fél százalékban 13 és 20 év között. Ha a nagyszülőket nem számítják... Ennek viszont csak harmadát teszik ki azok, akik a nyíregyházi és kaposvári Orbángyűlések között — tehát nemcsak Pest—Buda között — ingáztak. (Ez majdnem hajszálra megüti a MADISZ szervezettségi szintjét 1945— 47-ben — ha a kék cédulákat le is számítom.) De maradjunk a Pest- Budában. Isteni! Legalább lesz kit meggyőzni. Legalább arról, hogy a pártállam lebontásában, az elmúlt 30—40 év során a kért — mondjuk a Rajk-per óta — annyi szerepem talán csak nekem is lehetett, mint az előttem, a közbe- és az utánam szóló, 28 éves Orbán Viktornak. (Mindig híve voltam a biológiai indíttatású érvrendszernek.) Szerénységem tiltja, hogy a vitát érdemben részletezzem. A két és háromnegyed óráról — amely állítólag az első ilyen típusú párbaj volt mind ez ideig kies hazánkban — öt-öt percet közvetített a tévé második csatornája, a Fidesz és az MSZP taktikai és stratégiai utasításai szerint. A Nap-Tévé még Sylvester Stallonét is szerződtette öt perc erejéig. Amikor ugyanis nekünk már nem volt szuflánk, Rocky és ismeretlen ellenfele szálltak a ringbe, hogy megszakítsák párbajunkat. Hogy a néző azért szórakozzon is ... Viszont abszolút etikátlannak tartom, hogy a világhírű ringképek alatt egyetlenegyszer sem volt kiírva, melyikünknek felel meg Rocky, illetve az ellenfele. S hogy mikor, hányszor talált be a bal-, vagy a jobbegyenes, a bal-, vagy a jobbhorog. Az már viszonylag sportszerű, ahogy a független baloldali Népszabadság így fejezte be tudósítását: „Lapzártakor — Orbán-fölény mellett — a párbaj még tart”. Igaz,ami igaz, a Fideszifjú titánja a nagypolitikából — főleg a lehallgatásokból, a pártállam vezetői részére készített belügyi jelentéseken át a szovjet átkelőhelyek számáig — jobban készült, mint én. Mert ez még akkor is igaz, ha — akkor még csak esetleg — az MDF- piacos dr. Zacsek meg is veri őt Erzsébeten meg a külső Ferencvárosban. Dr. Orbán az eredménytől függetlenül is profi politikus. Éppen ezért én is csak icipicit övön alul idéztem fel kivételes, de teljes egyetértésemet Csurkával, aki szerint ezek a nagypolitikai ügyek nyolc és fél millió magyart jóformán alig érdekelnek. — Elég baj az — közölte vívótársam. — Valóban az — így a felelet. Ugyan én hívtam ki Orbán Viktort, de ő egyébként sem volt kihívó. Majdnem mindig ragaszkodott a tényekhez. Sőt még azt sem sajnálta tőlem, hogy „politikai értelemben meglehetősen tisztel”. Azért én is adtam magamra: — Orbán Viktor kivívta helyét a magyar parlamentben ... Az első félórában még Kazinczy is megirigyelhette volna kettőnk stílusát: „Uram, lángész lobog önben, Uram, önben nemkülönben" Aztán jött azért egy kis vehemencia. Nem, nem doktor Orbán részéről. De hát a közönség néha részvevő is. És nem aFidesz hibája, ha a BIT-esek (megújult?) KISZ- esek nem voltak túlzottan arányban egymással. Ha tehát doktor Orbán bármit is mondott, hívei szépen megvárták, amíg szépen befejezi. S csak azután tört ki a tapsvihar. Amikor én akartam mondani valamit — olykor talán mondtam is —, akkor a tapsvihar (nem fütyülés!) már a mondat közepén „üdvözölt”. Ez így ment már vagy egy órán át, amikor is elkezdtek kivonulni a szovjet csapatok. Orbán — lehet különben, hogy helyesen— közli, hogy megbízható értesülései szerint nemcsak egy, hanem legalább három vagy négy átkelőhely is működhetne. Vagyis, hogy gyorsabban is kivonulhatnának. Mire Laci bácsi engedélyt kér, hogy mesét mondjon. Tapskoncert köszönti ötletemet jó két percen át. Mire mondom én dacosan őnekik: — Azért is elmondom! Elmondom, hogy az egér és elefánt egy ágyban fekszenek. S hogy feloldjam a témával kapcsolatos nemzetközi feszültséget — hozzáteszem: — Talán még csinálnak is valamit ... (A közönség azonban aznap nincs különösebb szexualitásra hangolva. 1945—46-ban voltak utoljára hasonló típusú párbajaink szocdem és kisgazda ifivezetőkkel. Úgy rémlik, nekünk MADISZ-osoknak sem volt erősségünk a humorérzék. Legalábbis ellenfeleinkkel szemben.) Ezért komolyan folytatom a mesét: — Mit tesz Isten, az elefánt megfordul. Vajon akkor — kedves Orbán Viktor — hány átkelőhely lesz? És mivel újra és újra félmondatonként szakít meg az áltaps — sajnos, vagy nem sajnos, de érzem, hogyingerülni kezdek. — Az egér meg az elefánt figurájától teljesen függetlenül megmondaná nekem Orbán Viktor, hogy ha Gorbacsov 1985-ben, majd aztán Horn Gyula később nem emeli fel a sorompót, akkor vajon a Fideszszel mi van? De ettől is függetlenül, ahogy én önt, kedves Orbán Viktor jelölt úr hallgatom, furcsa érzésem támad: mintha magunkat látnám 40 évvel ezelőtt a MADISZ- ban. Mire Orbán: — Ez totálisan téves hasonlat. Mi önökkel ellentétben soha nem vagyunk tévedhetetlenek. (Tapsorkán.) — Mondja, kedves Viktor! Maguk tulajdonképpen micsodák a mai magyar politikai tabellán: jobbközép, jobboldal, vagy valami más? — Mi liberálisok vagyunk. (Orbán Viktor egyik legfőbb szónoki erénye a tömörség. És ezt komolyan mondom.) A fiam szerint — aki fél lábával kicsit Fidesz-szimpatizáns és független apo-szolidáris — mesélte, hogy a háta mögött csupa tizenéves ült. Amikor Viktor kimondta a „liberális” szót — akkor tört ki talán a leghatalmasabb tapsvihar. Azért fantasztikusak ezek a fideszesek. Nemcsak, hogy alig több mint egy év alatt létrehozták a világ első fiatalkorú politikai pártját, de már az általános iskolában tisztában vannak a liberalizmus filozófiájával és gazdaságpolitikájával Jászi Oszkártól Thatcher asszonyig. Kénytelen vagyok én is tapsolni nekik. (Csak Freud a megmondhatója, hogy a taktikai érzékem tapsoltatott meg, vagy egy icipicit hallgattam a szívemre is ... Nagyon kérem mindenesetre a nyájas olvasót: ezen utóbbi kétségekkel teli morfondírozásomat ne továbbítsák az én kis Anikó elvtársnőmnek, aki az ő oly felkészületlen jelöltje oldalán oly elvszerű tartással képviselte pártját. Sőt. Meg akartam a fideszeseket még ajándékozni is: Bernard Shaw egy váteszi mondásával, amely a ’10-es évek végéről származik: „Aki 20 éves korában nem kommunista, vagy nem szocialista, az gazember. Aki pedig 30 éves kora után is az, az hülye”. (Egyes rosszakaróim szerint ez az idézet akár önkritika is lehetett volna.) 4. A párbajnak van némi utóélete is: pár nappal utána a pártállam „beteges” maradványa, a Kútvölgyi gyógyszertára előtt „leszólít” egy elegánsan szigorú szemüveges aszszonyság. — Róbert elvtárs, azért keményebben beolvashatott volna ennek az Orbánnak. — Elnézést, asszonyom, kihez van szerencsém? — K. J.-né vagyok. (Tudnom kellett volna, hogy őnagysága a főváros egyik nyugdíjas hatalmasságának felesége?) — És honnan tudja, hogy nem olvastam be? — Hát a fiam ott volt, és... — És a kedves fia miért nem olvasott be neki, ha már nekem nem volt merszem? Éreztem, hogy ingerülni kezdek. — Tudja-e asszonyom, hogy ez az a stílus, amely tönkretette az országot? — Maga állítólag azt is mondta, hogy ha 20 éves lenne, fideszes lenne. — Lehet, hogy mondtam, asszonyom. Ugye, ha tudna, ezért most kizáratna a pártból? Kidöngölne belőle? De tudja mit, talán jobb lenne, ha maga lépne ki. Vagy át. Vagy vissza. Megvártam, míg szerényen beszáll a régi Merci helyett a Zasztavába. Valahogy le kell mosnom magamról a gyalázatot. Felhívom újdonsült barátomat, egy pénzügyminisztériumi osztályvezetőt, hogy megköszönjem neki részvételét a párbajon. Az előzmény: Orbánék azt akarták, hogy mindegyikünk oldalán legyen legalább egy-egy szakértő is. Én ugyan — szerényen — ezt nemigen tartottam szükségesnek. Mondván: vagy értünk mindenhez, vagy időnként úgy teszünk, mintha megmondanánk nyíltan, hogy mihez nem. Végül is beleegyeztem. Egy baráti, sőt elvtársi társaságban találkoztam ezt követően az én szóban forgó pénzügygazdászommal. És ahogy kifejtette gazdaságpolitikai nézeteit, s annak alapján, amit megértettem belőle, kezdtem érezni, hogy ő az én emberem. Másnap felhívtam: vállalja-e? — Szívesen — felelte. Nekem te tulajdonképpen szimpatikus vagy. De ugye téged nem zavar, hogy az egész családom — magamat is beleértve — a Fideszre szavaz? Sokszor nyeltem már nagyokat, viszonylag hosszú életem során ... — Azt hittem, öregem, olyan MSZP-s vagy. De hát egye fene. Jössz? Jött. Gondoltam: óriási papedli. És valóban: amikor a Pest-Budában — megfelelő hatásszünet után — az MSZP jelöltje bemutatta az ő fideszes szakértőjét, ez volt talán az egyetlen pillanat, amikor csönd ülte meg a nézőteret. Szakértőm aztán alig jutott szóhoz. Igaz, nem is nagyon kért. Hisz barátok vagyunk. Hogy mindezt tárgyilagosan mesélem-e el? Hát amennyi egy már nem egészen fiatal (szocialista) demokratától kitelik. RÓBERT LÁSZLÓ: TÖREDÉK SZABÓ BARNABÁS felvételei „A narancs napja.” NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1990. május 5., szombat