Népszabadság, 1994. július (52. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-28 / 175. szám
1994. július 28., csütörtök Ünneplés két éven át Századik születésnapját ünnepli a BBC Proms Nehéz helyzetben van John Drummond, a BBC promenádkoncertjeinek igazgatója. Hasonlóképpen ahhoz a vitához, amely arról folyik, 2000-ben vagy 2001-ben kell-e megünnepelni az új évezred kezdetét, nem egyértelmű, mikor százéves a „sétáló”, állóhelyes koncertek rendezvénysorozata. Henry Wood, a neves karmester 1894-ben vetette fel és 1895-ben realizálta az ötletet, ám mivel a programot évről évre sorszáma szerint hirdetik meg, az 1994-es kétségkívül a századik. Drummond, az ismert zenei szervező és rendező végül kompromisszumos megoldást választott: az ünneplés két éven át tart. 1994-ben az első száz évre tekintenek vissza, 1995-ben pedig előre fognak nézni, bel- és külföldi komponistáktól rendelnek új szerzeményeket. Bár a százéves programsorozat máig megőrizte számos eredeti vonását (a régi és az új, a megszokott és a szokatlan egymás mellé helyezését, valamint fiatal művészek részvételének fontosságát), Sir Henry Wood aligha ismerné fel egykori szellemi gyermekét. Kezdetben például a koncertek számos rövid darabból, ma már legfeljebb ráadásként előadott szerzeményekből álltak. Jó példa erre a jubileumi koncertsorozat második estjének programja, amely tizenhét (!) kompozíciót tartalmazott. A korai promenádkoncertek soha nem vonzották London legelőkelőbb társaságát, hiszen a nyári hónapokat a legtöbben külföldön töltötték. Érdekes, hogy II. Erzsébet királynő is most először látogatott el a Promsra, mégpedig a brit zeneszerzők előtt tisztelgő koncertre. Az árak mindig is kifejezetten alacsonyak voltak (ezt a tradíciót szerencsére máig sikerült megőrizni: a teljes szezonra érvényes bérlet vásárlói egy-egy estéért nem fizetnek többet, mint két egyzónás metrójegy árát). Kezdetben engedélyezett volt az evés, az ivás, sőt a dohányzás is, a zene élvezetét mégis leginkább a keménykalapos nézők zavarták meg. Henry Wood következetesen végrehajtotta eredeti elképzelését, és fokozatosan vezette nehezebb, színvonalasabb utakra közönségét. Lassan kialakult a hétfői Beethoven- és pénteki Wagner-estek hagyománya. 1900-ra már valamennyi Beethovenszimfónia szerepelt az éves programban, bár a IX. örömóda tételét egészen 1928-ig „kifelejtették”. Wood a modern zeneszerzőket sem száműzte a műsorból, igen korán szerepeltek Rimszkij- Korszakov, Richard Strauss, Stravinsky művei. A Proms eredeti helyszíne az Oxford Circushoz és a BBC székházához közeli Queen’s Hall volt, és egészen 1927-ig a Proms saját zenekara játszott itt. A program mecénásának halála után azonban megrendült a veszteséges koncertek anyagi háttere, és a BBC vette át a szervezést. 1930- ra Sir Henry saját együttesét a BBC szimfonikus zenekara váltotta fel, és egészen máig a közszolgálati rádió zenekarai és kórusai dominálják a koncerteket. 1966-ig külföldi zenekar be sem tehette a lábát a Promsra, azóta azonban rendszeres vendégek a világ legkiemelkedőbb együttesei. A 2700 nézőt befogadó Queen’s Hall egészen 1940-ig volt házigazdája a koncerteknek, a BBC közelsége azonban a német légi támadások idején olyan veszélyessé tette a helyszínt, hogy szeptemberben halaszthatatlanná vált a költözés. A Queen’s Hall mindössze nyolc hónapig élte túl a távozást, 1941 májusában egy bombatámadás során porig égett, és azóta sem építették újjá. 1940-ben az egyetlen megfelelő méretű hangversenyterem a kensingtoni Royal Albert Hall volt, amely sem szépségben, sem eleganciában nem múlta felül a korábbi helyszínt, ám kapacitása több mint kétszer akkora volt: 6500 nézőt fogadott be. Hosszú ideig hírhedt volt viszont akusztikájáról: annyira visszhangzott, hogy rossz nyelvek szerint ez volt az egyetlen hely Londonban, ahol egy brit zeneszerző kétszer hallhatta előadásban a művét. 1968-ban a termet felújították, és a tetőre felerősített „repülő csészealjak” jelentősen javították a hangminőséget. Aki jegyet vált az Albert Hall zsöllyéjébe, páholyába vagy az erkélyre, még jóval az előadóművészek megérkezése előtt megértheti, mitől különleges a Proms. A terem közepén található aréna zsúfolásig megtelik fiatal zenekedvelőkkel, akik teljes csöndben, a zenehallgatásban intenzíven elmélyülve állják végig a koncerteket, a külföldi vendég zenészek legnagyobb csodálatára. Vagy bérletet vásárolnak, vagy órákat állnak sorba előadás előtt, mert állóhelyeket nem lehet előre foglalni. Az arénán kívül, alulról nem is láthatóan, az erkély hátsó soraiban is sok az állóhely. A hangversenyéletet is sújtó gazdasági recesszió ellenére a Proms jegyei átlagosan 80 százalékban elkelnek. A hatezres közönségen kívül egyébként a BBC televízió és rádió jóvoltából egy-egy szezonban világszerte mintegy 90 millióan részesei a Proms élményének. A Proms első száz évének legnépszerűbb zeneszerzője Wagner volt, akinek műveit csaknem négyezerötszázszor játszották, őt követi Beethoven és Mozart. A Tannhäuser-nyitány egyben a legtöbbet előadott művek listavezetője is. Második helyen Berlioz Rákóczi-indulója áll. A múlt felelevenítésének jegyében a július 16-tól szeptember 10-ig tartó monumentális századik szezonban megemlékeznek a Proms történetének legkiemelkedőbb egyéniségeiről, Sir Henry Wood alapító karmestertől kezdve, Sir John Barbirollin át egészen Pierre Boulezig, aki a hetvenes években volt a BBC szimfonikus zenekarának vezetője. Felcsendül hatvannyolc szám az elmúlt kilencvenkilenc szezon ősbemutatói közül, és itt lesz Kurtág György A megválaszolt megválaszolatlan kérdés című kompozíciójának brit premierje is. Sokan fellépnek a Proms korábbi neves közreműködői közül, például a „törzsgárdatag” Ida Haendel, aki idén a hatvankettedik koncertjét adja, vagy az idén hetvenéves Sir Neville Marriner, aki már 1942-ben Sir Henry Wood vezényletével is játszott a Promson. Ismét lesz Wagner-, Beethoven-, Csajkovszkij- és Brahms-est, és a hagyományoknak megfelelően teljes operák előadására is sor kerül. Az idén felújított világhírű Glyndebourne-i Fesztivál Opera Don Giovanni- és Anyegin-produkciója valóságos csemegének ígérkezik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Glyndebourne formalitásai és árszínvonala elriasztják a szélesebb tömegeket. Idén is számos híres zenekar lép fel, például a Berlini Filharmonikusok vagy a Clevelandi Zenekar. Érdekes lehet az Európai Közösség Ifjúsági Zenekarának koncertje is, amelyet a legtöbb zenésznél háromszor-négyszer idősebb, nyolcvanadik születésnapját ünneplő Carlo Maria Giulini vezényel. London, 1994. július R. Hahn Veronika KULTÚRA FORGÓAJTÓ______________________________________________ Az idegen, aki belénk költözött Láng Zsolt: A Pálcikaember Ez a Pálcikaember nagy ravasz. Kitalált magának egy „képzelet szülte pálcikaembert”, aki, mintha valós személy volna, történeteket mesél. Tette pedig a Pálcikaember mindezt azért, mert ahányszor csak felmerült benne a kényszer, hogy önmagáról valljon, rögtön úrrá lett rajta az unalom: „így nevezte gátlásos félelmét, s inkább hallgatott”. Ez a bújócska végül jó megoldásnak bizonyul. A képzelet el is távolítja a személyest, de meg is őrzi. A fantázia, az álom vidékein felbukkanó másik élet olyan, mintha csak ki lenne találva. Az a bizonyos idegen, aki belénk költözött, „távollétünkben a fogkefénket használja, ágyunkba fekszik, kenyerünkből szól és belelapoz könyveinkbe”, megleshetetlen ugyan, de miközben őt keressük, úgy csinálhatunk, mintha nem is magunkkal foglalkoznánk: „fojtogatva a megszokhatatlan idegen illattól, ugyanakkor megbabonázva is, ülünk asztalunknál, késő éjszaka, hátunk mögött a falon árnyék tornyosul, és megpróbáljuk legalább azt kideríteni, milyen lehet ő”. „Milyen lehet a bennünk rejtőzködő másik, aki álmainkat hagyja maga után?” - hangzik el a kérdés az Álom című rövid történet végén. Először is mindent jól megfigyel. Rendkívüli módon érdeklik az emberi kapcsolatok apró, finom árnyalatai, így hát ezeket különösen jól megfigyeli. Aztán felépít magának egy távoli világot, mintha nem is ott élne, ahol él, de azért különös nevű figuráit pontosan el lehet képzelni, lakjunk akár a képzelet határain innen vagy határain túl. Aztán ez a bennünk lévő másik nem rohan sehová, nem hajtja magát, csak az életének él: rá tud csodálkozni egy „sebesült növényre” éppúgy, mint egy furcsa kis fekete magra, amelyet a fiókjában talált vagy egy meglepő érzésre, ami hol a gyomrában, hol a torkában jelentkezik. Szörnyeket képzel a felnőttek alá, amelyek fejjel lefelé állnak, mint a kártyákon. Álmaiban (igen, az álmainkat maga után hagyó lény álmaiban!) a fákon lepényhalak csüngenek, az autók helyén hatalmas disznófejek rohangásznak. És így tovább, hosszan sorolhatnánk a fantáziának azt a ritka gazdag világát, amely ebben a vékonyka könyvben elénk tárul. Ez a könyv Láng Zsolt, Marosvásárhelyen élő író harmadik kötete. A viszonylag fiatalabb erdélyi írók közül - eddigi munkái alapján - minden bizonnyal legtehetségesebb szerző korábbi könyvei is foglalkoztak már az alakmás kérdésével, ezek a mostani egyperces mesék, vagy ha tetszik, tantörténetek pedig a Pálcikaember figurájának segítségével, még erősebben erre összpontosítanak. Furcsa, hogy az önismeret problémáira valaki ma a mese műfajában is keresi a választ. A mese finom álomvilága néha kicsit túl légiessé, kimódolttá teszi az elbeszélést. Máskor viszont szinte egy japán példázat költői magasába emelkedik a szöveg. A köznapinak tűnő esetek egy-egy finom jelző, néhány meghökkenő cselekményfordulat révén titokzatossá válnak. „Sohasem tudhatjuk, valójában kik vagyunk, vonta le a tanulságot a Pálcikaember. És aminek lennie kell, az is oly bizonytalan” - olvasható a Mese című írás végén. Ebben a szövegben a hattyú, mivel nem ért az órához, amelyet a tó fenekén talált, visszafelé húzza fel, így hát rút kiskacsává változik, majd később a kiskacsa Pálcikaemberré. A Pálcikaember viszont már értett az órák fölhúzásához, így a történet. Kérdés mármost, de ez már a recenzens kérdése, mivé változik az idő múlásával a Pálcikaember? A választ érdeklődéssel várom mindazoktól, akik elolvassák ezt a kedves és érdekes, üdítő nyári olvasmánynak való könyvet. Tessék csak bátran belekezdeni. A Pálcikaember élete tényleg éppen Neked szól, kedves olvasó, hiszen a mottója így hangzik: „Tizenéves felnőtteknek és érett korú kamaszoknak”. (Polis-Kriterion, 1994.) Károlyi Csaba NÉPSZABADSÁG televízió Orbán lelke Rokonszenves fiatal tanár órát tart, a magyar irodalom demokratikus vonásairól beszél. Kollégája hallgatózik. Másik, idősebb kollégája meglesi a hallgatózót. Azután a kisváros kocsmájában többször hosszan beszélgetnek. A rendőrfőnököt tussal üdvözli a zenekar, az értelmiségieket szemlátomást megvetik itt a világ végén. A két magyartanár sokat sétál az erdőben is, ahol kő jelzi az országhatárt. Búsan beszélgetnek szomorú sorsukról. Amikor miniszteriális vendég érkezik, mindketten audienciára jelentkeznek, mindketten áthelyezésüket kérik. A fiatalabb nagyobb, kulturáltabb helyre vágyik, az idősebb még kisebb városkába, a szülőhelyére szeretne visszatérni. Az előbbit természetesen elutasítják, az utóbbit pártolják. Közben az is kiderül, hogy a hallgatózó kolléga lett az új igazgató. A fiatalabb tanár ellopja az öregebb revolverét, de mielőtt végezne magával, ellátogat a közeli nagyvárosba, hogy elbúcsúzzon szerelmétől, a színésznőtől. De ott is, a színházban is kicsinyesek az emberek, reménytelen nagy szerelme pedig ledér nőszemélynek mutatkozik. Ez a világ még az öngyilkosságra sem érdemes. Ez Havas Péter tévéfilmjének a története. Csaknem minden szava Juhász Gyula Orbán lelke című önéletrajzi ihletésű kisregényéből való. A költő 1924-ben ugyanis visszaemlékezett arra az időre, amikor Nagyváradról 1911-ben Szakolcára került tanítani. Az itt töltött hatszáz napját monografikusan feldolgozó Szalatnai Rezső szerint ugyan csupa boldogság volt akkor ott az élet, szerető diákok, jó tanártársak és kiváló igazgató társaságában, a regény mégis csupa fájdalom, keserűség, búbánat. Kicsit bonyolultabban ugyan, mint a televíziós változatban. Nem annyira egyértelmű az alaphelyzet, nem biztos, hogy kizárólag a vidéki sötétségről, elmaradottságról, kulturálatlanságról van szó. A kisregény értelmezhető a hiperérzékeny lélek és a normális emberek ütközeteként is. S főképp egy ember morális küzdelmeként, lázadás és elfogadás választójaként. A képernyőre alkalmazó persze bizonyára nem szándékosan torzított, nem akart mást mondani, mint a költő. Csak dramatizálni szeretett volna. Juhász Gyula műve ugyanis mélyen drámaiatlan. A lélekállapot változásai szinte öntörvényűen mennek végbe, nem követik az eseményeket, hanem éppen fordítva. A dramatizáló megcseréli a sorrendeket, logikus összefüggéseket támaszt, félmondatokat megjelenít, drámai jeleneteket konstruál. S ezzel önkéntelenül is egyszerűsít. Akaratlanul is sematizál. Belemossa a művet a vidéki elmaradottságot panaszoló szabványba. Ezt viszont nagyon szépen, kulturáltan teszi. Czabarka György gyönyörűen fotografálja a felvidéki erdőt, a kárpáti tájat, s benne a kisvárosi mélabút. Gálffi László és Némethy Ferenc mértéktartóan, ízlésesen szenved, okos bánattal elmélkednek, törékeny lélekkel vágyódnak valamilyen másfajta létbe. Haumann Péter precízen karikírozza a kultuszminiszteri osztálytanácsost, Maros Gábor jó a vidéki tenorista szerepében. Zappe László Némethy Ferenc és Gálffi László Kibekkelünk néhány évet Benkő László a Nonstop rádióról és a zenei piacról Szép nyári délelőtthöz illően álmos a körforgalom. Buszok, furgonok és lovas kocsik araszolgatnak, ahogy a táblák mutatják: körbe-körbe. Hátizsákos, diákforma lányok és fiúk ülnek egy kupacban a járdán. Mindennapos látvány ez Miskolcon, a Tiszai pályaudvar előtti téren. Az omegás Benkő László ellenben nem mindennapos látvány. Mint kiderült, kéthetente látogat Miskolcra. - Mi járatban Miskolcon? - Van itt egy regionális kereskedelmi rádió, úgy hívják, hogy Nonstop. Jó néhány hozzám hasonló régi motorost, meg persze fiatalabbakat is felkértek a „szakmából”, hogy rendszeresen vezessünk műsorokat. - Kiknek szólt a meghívás? - Például Som Lajos, Zalatnay Cini, Délhúsa Dzsoni, a Pa- Dö-Dő s lányok, Németh Őszi... Most ennyien jutnak eszembe. Visszatérve a rádióra, nagyon szívesen csinálom ezt a munkát. Több okból is. Hallatlanul jó tudniillik, hogy az ember kiszakad, ha úgy tetszik, kitör a saját kényszerköreiből. Azután ez olyan környék, ahol gyakorlatilag semmilyen más kereskedelmi adó sem fogható, mármint a magyar oldalról. Ráadásul itt mindig voltak zenekarok. Lerágott csont, de ma is az Edda a leghíresebb a vidékről indult együttesek közül. Miután a Juventus rádióban is érdekelt vagyok zenei szempontból, nekem kifejezetten jó, hogy ebből a térségből is első kézből tudok híreket, demofelvételeket vinni az ország másik oldalára. Lehet, úgy tűnik, ez a vesszőparipám, mégis és megint elmondom, hogy a magyar produkciókat csak akkor lehet megőrizni, ha rendszeresen hírt adunk róluk, ha a legtehetségesebb fiatalok rendszeresen szereplési lehetőséghez és a lehető legszélesebb nyilvánossághoz jutnak. A külföldi lemezcégek hazai megjelenése ugyanis azt jelentette, hogy elfoglalták a magyar piacot. Véleményem szerint kell pár év, és ezt a néhány esztendőt nekünk ki kell „bekkelnünk”, hogy a közönség érdeklődése újra a hazai előadók felé forduljon. Pontosabban beálljon egy olyan egyensúly, amelyben mind a határon túli, mind az itthon készült produkcióknak megvan a maguk helye a magyar lemezpiacon. Na most, ebben a „kibekkelésben” van óriási jelentősége a kereskedelmi és ezen belül is a regionális kereskedelmi adóknak. - Milyen gyakran szerepel a Nonstop hullámhosszán? - Általában kéthetente jövök. - Mindig vonaton? - Hát persze. Nekem pont ez a két óra nyugalom hiányzott. Mert ha felülök az InterCityre, akkor nem hívhatnak többé a telefonhoz és végre bepótolhatom az egész heti újságolvasási lemaradásomat. - Szeptemberben Omega-koncert. - Az utolsó előtti stádiumban vagyunk. A zenei alapok már majdnem véglegesek, a szövegeken most végezzük az utolsó simításokat, más szóval minden a legnagyobb rendben. Faragó József RÉDEI FERENC FELVÉTELE