Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-08 / 236. szám

1994. október 8., szombat Egy, az alkotmányozásról szóló kon­ferencián - némi derűt keltve - vala­hogy kicsúszott a számon, hogy meg kéne óvni az országot a fékezhetetlen agyvelejű alkotmányjogászoktól. Ez a kiszólás két dolgot jelent. Először azt, hogy ha már a fordulatot tőle kölcsö­nöztem, szeretem Lázár Ervin meséit; másodszor pedig, hogy - bár semmi rosszat nem akarok mondani sok kitű­nő kollégámról, legyenek köztük akár fékezhetetlen vagy éppen tompa agyúak - látok eme mostani alkotmá­nyozás körül veszélyeket. Most tehát csak a másodikról eshet szó. 1. Szükséges egy előzetes megjegy­zés: a szkepszis nem tagadás. Nem mondtam azt, hogy ne legyen új alkot­mány, de minden okom megvan arra, hogy minden rapid megoldást és min­den radikális alkotmányozást gyana­kodva fogadjak. Nem oly nagy mutatvány összeütni egy takaros alkotmányt, mint a kívül­álló gondolná, bárki kiképzett alkot­mányjogásznak. Ha megadjuk a para­métereket: cca. kilencvenezer négy­zetkilométer, mérsékelt égöv, tízmil­liónál kicsit több lakos, a felszíni vi­zek fürdésre, a városi levegő emberi légzésre alkalmatlan, sugaras út- és vasúthálózat, némi ipar és mezőgaz­daság; a feladat pár hét alatt végre­hajtható, meglehetős sikerrel. Az ezredév is végpontjára hág, egy­ben utolsó óráit éljük annak az évszá­zadnak, mely a kései ivadékok törté­nelmi könyveiben, ha megemlíttetik egyáltalán, a haladás, a változás föl­kentjeként jelenik majd meg, kétlem, hogy pozitív értékítélettel. Azoknak, akik a nemzet ruhatárát egészen ki akarják cserélni, figyelmükbe aján­lom Lao-ce szavait: „Ezért a bölcs ember úgy kormányoz jól, hogy... arra törekszik, hogy akinek pedig tudása van, az ne merészeljen tevékenykedni. Megvalósítja tehát a nem cselekvést, és minden a legteljesebb rendben lesz.” Nem azért idézem, hogy köves­sük is a kínai bölcset, hanem csak azért, hogy valamelyest korlátozzuk magunkat. Most gyorsan még egy idevágó böl­csesség. ígérem, ez az utolsó: Montes­­quieu szerint Szolón nagysága nem abban állt, hogy a legjobb törvényeket adta Athénnak, hanem hogy az athé­niak számára legmegfelelőbb törvé­nyeket adta nekik. Mindenkor ez csak a kérdés: mely törvény legjobb az athéniaknak? 2. Magyarország jelen állapotában vitán felül alkotmányos állam, mely egy értékeiben szabadelvű, technikai megoldásait, nyelvi minőségét nézve gyatra chartális alkotmány alatt és fölött él. A hatályos alkotmány szak­mailag legelmélyültebb bírálatát sze­rintem Sajó András nyújtotta az el­múlt években. Ő az alkotmánynak és az alkotmányos rendszernek kétirá­nyú kritikájával érvelt: ugyan a jelen­legi alaptörvény valószínűleg nem fogja az országot egzisztenciális mély­ségű válságokba sodorni, de ha így maradnak a dolgok, lesznek alkotmá­nyos válságok. Kétirányú veszélyt lát: egyfelől az ország kormányozhatósá­­gát, másfelől - mert az alkotmány nem sugároz elég tekintélyt - az al­kotmányosságot magát látja veszé­lyeztetve. A Westminster tiszta parlamenti rendszere nekünk biztosan alkalmat-A szerző alkotmányjogász­­an, egyéb feltételek mellett is csak két párt nagyjából kizárólagos uralma esetén működik, míg a német alkot­mányos rendszer csak látszólag ha­sonlít nagymértékben a magyarhoz, ott ugyanis a Bundesrat és a többi fö­derális intézmény korlátozza a Bun­destagot. Bizonytalansági tényező nálunk az is, hogy bármennyire előrehaladott és megszilárdult a pártrendszer, ma sem eléggé homogének a pártok, még a legelemibb értékválasztást tekintve sem. Biztosan tarthatatlan helyzetet je­lent az alkotmány példátlanul könnyű megváltoztatása, mely csak a minden­kori kétharmados többség szeszélyé­nek függvénye. Igazítani kell az Al­kotmánybíróság hatáskörén, az állami szerkezet szabályai, mit mondjak, ku­szák... satöbbi, satöbbi. 3. Az alkotmányozóknak tudniuk és mérlegelniük kell, hogy ha egyszer út­ra keltek, milyen zátonyok között kell hajózniuk. Ha a fő veszélyt, a szerves fejlődés megakadását sikerülne elke­rülni, akadnak más alattomos örvé­nyek, zátonyok is. Többet is mondhat­nék, most csak hármat említek. a) Komoly lobbyzás várható a szoci­ális jogok olyan megfogalmazásáért, mely az államot úgy döntheti anyagi végromlásba, hogy közben a szegé­nyek semmit nem nyernek. b) Nagy erők mozdulnak majd meg, akár több százezer (millió?) aláírást begyűjtve, a halálbüntetés alkotmány­ellenességének feloldása érdekében. c) Akár az államrezonra hivatkozva, akár csak úgy - példa van már erre most is - néhányan előállnak majd az­zal a követeléssel, hogy „hátrább a szabadságjogokkal! ” 4. Szólni kell az alkotmány és al­kotmányosság egyfajta kapcsolatáról. Noha az alkotmány tekintélye felett őrködők közül sokan e fogalmat fő el­lenségüknek tartják, nekem mindig is tetszett a láthatatlan alkotmány me­taforája. Noha a láthatatlan alkot­mányt rendszerint - mivel a kifejezést Sólyom László hozta divatba - az Al­kotmánybíróság tevékenységével kap­csolatban emlegetik, okunk van rá, hogy egy más - tágabb - összefüggés­ben is tárgyaljuk. Alkotmányunk - állítom - eléggé ré­gi, a mi közép-európai géposztályunk­ban legalábbis. Mostani köztársasá­gunk legrégibb intézménye, egyidős a harmadik köztársasággal, térségünk­ben talán csak Lengyelország a ver­senytárs. Mára ezért védelmet érdem­lő történeti értéknek tartom. Kemény Zsigmond írta, hogy az al­kotmányos népek mindegyikét jellem­zi egy közös érzület: „Nem az volt az indok: mi lehet célszerű - hanem: mi volt históriai? ...Mert - mint mondom - az elméknek akkor fő irányuk volt egy változás jogcímét kutatni, és nem elé­gedni be annak célszerűségével. Min­den régi alkotmányos nép e modort követi, csak az új és gyakorlatlan par­lamentáris élet elégszik meg a föláldo­zott formákért a célszerűséggel.” Az alkotmányosság gondolatkörében a már valahogyan működő legalább fel­tételesen védelemre jogosult. A láthatatlan alkotmánnyal nem csupán nyelvi fordulatként, hanem­ al­kotmányos fogalomként, azt hiszem, Bibó Istvánnál találkozhatunk elő­ször. Bibó, tudjuk, szenvedéllyel uta­sította el az osztrák-magyar kiegye­zést. Nem a történetbölcseleti szenve­dély fontos itt, csak az érv maga. „A magyar közjogban egy szó sem esik az októberi diplomáról, annak dinaszti­kus és rendi erők kompromisszumán alapuló óvatos alkotmányosságáról, holott a kiegyezéses magyar alkotmá­nyosságnak az üres vázzá vált negy­vennyolcas törvények mellett az volt az igazibb, szellemében közelállóbb, láthatatlan alapokmánya.” Megítélésem szerint a magyar köz­jog legmélyebb hagyományaiból fa­kad az igény - soha nem volt egészen látható az alkotmány -, hogy nézzünk a betűk mögé. Bibó a kiegyezés törvé­nye mögött két láthatatlan alaptör­vényt láttat tehát, a szentesített forra­dalmi törvényeket és az októberi dip­lomát, a Ferenc József által 1860. ok­tóber 20-án kibocsátott birodalmi al­kotmányt. Tegyük föl - és nem fogunk tévedni -, hogy ma is értelmes beszélnünk e te­kintetben a láthatatlan alaptörvényről. Több eleme és több síkja is van ennek. Az 1989. évi alkotmányt a reformkom­munisták írták, de tollukat az MDF, az SZDSZ és a Fidesz kitűnő szakértői vezették. Fontos síkja a láthatatlan alaptörvénynek a háromoldalú tárgya­lások, az ellenzéki kerekasztal, az eli­tek alkuja, abban az alakuló demokra­tikus pártok lassan ellenségessé váló, gyanakvó, de érdemi együttműködése. Majd az Antall-Tölgyessy szerződés. Meghatározó és mára visszavonhatat­lanul fontos, a többinél határozottabb körvonalakkal meghatározott rétege továbbá az Alkotmánybíróság jogki­terjesztő alapjogi ítélkezése. Magam nem haboznék még a taxisblokádot, annak végül is kölcsönös józanságot mutató feloldását sem úgy értékelni, mint ami hozzátett valamit a láthatat­lan alaptörvény építményéhez. Van továbbá egy olyan, az eddig­­említetteknél is mélyebb, „archeológi­ai” szintje az életünket meghatározó alaptörvénynek, melyre már az anak­ronisztikus cím maga (1949. évi XX. törvény), valamint az egész és annak minden részlete együtt és külön, tet­szik, nem tetszik, parancsolóan figyel­meztet. Ebből fakadt az egész közjogi mű, de a mai irgalmatlan értelmiségi cirkusz is. Ez az „igazibb, szellemében közelállóbb” tartalom­­ a békés átme­net maga, mely több mint a forma, melyben elébünk állt. Farkas János László találó megfogalmazásában e láthatatlan alaptörvény értelmét úgy adhatjuk meg, hogy az állampárt a bé­kés elvonulás ígéretével, a történelmi kényszert belátva, de önként kihátrált a hatalomból. Ezen az önként kény­szeres elvonuláson mindkét fél sokat veszített, de egyúttal mérhetetlenül sokat nyertek is. Akár megvetjük, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem, ez az alku - a magyar történelemben önmagában is ritkaság - kétségkívül nem hazugságon alapult. A rendszer előbb a magyar polgárok, majd a Nagy Testvér szívében is elbukott már, de a szuronyok tízezrei nála voltak. Buka­rest mai képe mutatja, mit érhet el egy ezredvégi forradalom. Nem jelentéktelen kísérleteket lát­tunk, melyek ennek az alapzatnak a lebontását célozták. Az új bátrak akasztani akartak és alkotmányozni. Nem kell már eldöntenünk, hogy azért óhajtottak-e akasztani, hogy alkot­­mányozhassanak, vagy azért akartak alkotmányozni, hogy akaszthassanak. 5. Új helyzet előtt állunk megint. Most a szocialista-liberális koalíció került - szép kifejezés - „alkotmányo­­zó helyzetbe”. Nem szószegők, az előre meghirde­tett programot követik. Gyakorlatilag a szakma egésze mögöttük áll, a szak­mának igaza van, mi mást tenne, a textust nézi. Az alkotmányozás nyílt ellenzőinek többsége pedig ugyanezt népnemzeti­­leg, gyomorból utasítja el. Ha nem is mondják ki, nem gondolnak semmi másra, mint arra, hogy ezek ne alkot­­mányozzanak. Bevégzett dolog, lesz új alkotmány, ez csak a parlamenti arányokon múlik. Nem is szólok ellene semmit. Ha a jól megcsinált új alkotmány hasznait és költségeit összemérem az általam is feltétlenül szükségesnek tartott alkot­mányreform hasznával és költségével, az eredmény hasonló. Csakhogy amennyire eldőlt az új alkotmány té­nye, annyira nyitott az, milyen is le­gyen. Nagy örömmel olvastam Kis János okos és bátor cikkét (A rendszervál­tást lezáró alkotmány, Népszabadság, 1994. augusztus 19.). E tanulmány azt kéri, legyen konzervatív szellemiségű az alkotmányozás, a tetszetéssel, a ra­cionálissal szemben kapjon védelmet az, amelyik négy éven keresztül mű­ködött, tiszteljen mindent hagyo­mányként, amiről nem bizonyosodott be, hogy tarthatatlan. Felidézem, há­rom konzervatív fő szabályt határoz meg, mindegyikkel egyetértek:­­ „A változtatások minimumára kell törekedni.” - „Ahol már eredetileg is közmeg­egyezés volt a változtatás szükséges­ségéről, ott, de csakis ott, nem a hala­dás, hanem a maradás a hagyomány­sértő.” Ehhez azt a kisegítő elvet ren­deli, hogy a jelenlegi konszenzus hiá­nya esetén az alkotmányszöveg - sza­bad kezet adva a változóbb természe­tű törvénynek - esetleg húzódjon hát­ra az elvont elvekig.­­ Ezzel összefügg a harmadik sza­bály, mely szerint a tartósság érdeké­ben „Minimálisra (kell) csökkenteni az alkotmány részletességét”. (Meg­jegyzem azért, hogy ezt mértékkel kell tenni, nehogy elveszítse az alkotmány minden jogi jellegét.) Legyen az alkotmány „az egymás­sal birkózó erők közös műve”. 6. Ha lesz új alkotmány, abban ha­tározottan nyilváníttassék ki - nem szavakkal, deklarációval természete­sen -, hogy nem lázas forradalmi na­pok szülötte, ellenben tiszteletben tartja életünk láthatatlan alkotmá­nyát, azt építi tovább. Azzal lenne jó majd büszkélkedni, hogy ebben az alkotmányos életét te­kintve oly érdekes országban amennyire precíz, annyira fantáziát­lan és unalmas az alkotmány szövege. Majtényi László Alkotmányünnnep? RUTKAI BORBÁLA RAJZA (Folytatás a 17. oldalról) A társadalom vezetésére is születni kell és megfelelő nevelésben kell része­sülni. Korábban ezt úgy értelmezték a konzervatívok, hogy a hagyományos uralkodó rétegek jussa és feladata az ország irányítása; ma már többségük a képességeket, a neveltetést, a megfelelő szellemiséget és hivatástudatot hang­súlyozza. Ez a forrása a tekintélynek, az autoritásnak, amelyre - véleményük szerint - rendkívül nagy szükség van minden társadalomban, s amely egyre inkább hiányzik a modern tömegde­mokráciákban. Azt aligha lehet tagad­ni, hogy az újsütetű, botcsinálta politi­kusok, neve nincs újgazdagok, ide-oda­sorolt, kiszolgáltatott munkások és al­kalmazottak országában, az esetleges­ségek és a minden­ mindig­ változik or­szágában szükség volna valamiféle rendre, a társadalmi szerepek kialaku­lására, hiteles tekintélyek megjelenésé­re, mások teljesítményének s tekinté­lyének tiszteletére. Van, volna tehát te­re­s feladata itt is egy komoly konzer­vatív erőnek. Csakhogy nem lesz könnyű meggyőzni az embereket a hie­rarchia fontosságáról. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatokból tudjuk, hogy a magyar társadalom egyenlőség-­­pártibb, mint nyugati ellenpártjai. A választóknak az a mintegy harmada, amely jól érezte magát a késő kádáriz­mus paternalizmusának őszies napfé­nyében, és feltehetőleg ma is kész egy ilyen típusú társadalmi függőség elfo­gadására, már leszavazott a szocialis­tákra. Antallék kísérlete a harmincas évekéhez hasonló hierarchia újrahono­sítására zátonyra futott; Csurkáéké egy etnikai-nemzeti hierarchia megterem­tésére botrányba fulladt. Komoly di­lemma előtt állna tehát itt is egy önma­gát s programját megfogalmazni akaró konzervatív kezdeményezés. Hogyan tudja majd hitelt érdemlően össze­egyeztetni az emberi egyenlőség ke­resztény vagy humanista­ világi eszmé­nyét a társadalmi hierarchia és aukto­ritás iránti igényével s csodálatával? Vallás és nemzet indulásakor a konzervativizmus erő­sen kötődött az egyházakhoz, mint a hagyományos társadalmi rend, hierar­chia és a tradicionális értékek őrzésé­nek egyik legfontosabb intézményéhez. Később világi irányzatai is kialakul­tak, de az erkölcsi-valláserkölcsi érté­kek kultusza továbbra is jelentős vonás maradt. Ezeknek az értékeknek fontos szerepük volt abban a küzdelemben, amelyet a konzervativizmus fő vonula­ta folytatott a társadalmat kíméletle­nül szekularizáló, a társadalom szerves szöveteit, hagyományos intézményeit, lojalitásait szétroncsoló modernizációs folyamattal szemben. Egy esetleg kialakuló magyarországi konzervatív pártnak vagy tömörülés­nek e téren sem lesz könnyű dolga. Egyrészt, mert a közép-európai egyhá­zak nem mentek át azon a megújulá­son, amelyben nyugati testvéregyháza­ik többsége átment a második világhá­ború után, majd a hatvanas években. Másrészt Kelet-Közép-Európa társa­dalmai, talán Lengyelország kivételé­vel, elvilágiasodottabbak, mint a nyu­gat-európai társadalmak többsége, s így az egyházak társadalmi-politikai bázisa, befolyása is szűkebb. Egy új konzervatív párt szervezőinek és veze­tőinek el kell majd dönteniük, hogy a keresztény eszmevilághoz kötik-e, vagy világnézetileg semleges politikai erőként határozzák meg magukat. Az egyházakhoz-valláshoz való kö­tődés gyakran összefonódott a nemzet­eszménnyel, a nemzeti hagyományok és a nemzeti öntudat ápolásával. A ha­za fogalma és eszménye ma is nagyobb szerepet játszik a konzervatív pártok eszmevilágában és retorikájában, mint a liberálisokéban vagy a szociáldemok­ratákéban. Nálunk az elmúlt négy év­ben túlcsordult nemzeti érzéssel és nemzetieskedő retorikával telt meg a kormányprogramok szellemisége. Egy modern konzervatív párt semmit sem kezdhet ezzel a nemzetieskedő hévvel. Egy olyan modern nemzetfogalmat kell kidolgoznia - és ez sem lesz könnyű fel­adat -, amely a XX. század végén, XXI. század elején is mozgatója lehet egy modern, európai társadalomnak. Valóban jó volna, ha kialakulna Ma­gyarországon a három nagy politikai eszmerendszer és gyakorlat váltógaz­dasága, a három nagy politikai erő ne­mes küzdelme, egymást ellensúlyozó és korrigáló szép és tiszta összjátéka. Tudjuk, a világon sehol sem nemes, szép és tiszta a küzdelem, de törekedni rá azért érdemes. Jó volna, ha a három alapdallam viszonylag tisztán szólalna meg a politikai arénában. Ha a liberá­lisok következetesen - és társaiknál hangsúlyozottabban - képviselnék az emberi személyiség szabadságát, a tisztességes verseny szellemét, az em­beri jogok feltétlen s mindenekelőtt va­ló tiszteletét. Ha a szociáldemokraták következetesen - és társaiknál erőtelje­sebben - hirdetnék a társadalmi igaz­ságosság elvét, a mindenkit megillető jólét és létbiztonság eszméjét. Ha a konzervatívok következetesen - és tár­saiknál határozottabban - hangsúlyoz­nák a történelmi folyamatban felhal­mozódott tapasztalatok értékét, a fele­lősség és lojalitás szellemét, az igazi közösségek és a hitelességüket már bi­zonyított intézmények fontosságát. Politikai össztánc Tudjuk, a világon sehol sem kristá­lyosodott ki ilyen tisztán ez a három eszmerendszer. A nyugat-európai és az észak-amerikai pártok néppárttá válá­sával a különbségek elmosódtak - a differenciák közöttük jószerivel csak hangsúlybeliek. Emberi szabadság, de­mokrácia, jogállamiság, társadalmi jó­lét és igazságosság: ezek ma már a kö­zös politikai nyelv (a retorika s nem föltétlen a meggyőződések) közös fo­galmai. A konzervatívok szabadelvű konzervatívoknak nevezik magukat, a liberálisok már nem piacgazdaságról, hanem - szociális érzékenységet, tapin­tatot sugallva - szociális piacról be­szélnek. A szociáldemokraták pedig - liberalizálódván, s óvatossá válván - társadalmi méltányosságról beszélnek, nem pedig a hajdani munkásmozgalmi és szocialista csengésű társadalmi egyenlőségről. A hatalomra kerülő konzervatív pártok több-kevesebb mó­dosítással folytatják szociáldemokrata elődeik jóléti politikáját, ez utóbbiak pedig, visszakerülve a hatalomba, foly­tatják elődeik monetáris szigorát és szabadpiacos stratégiáját. Magyarországon is folyik ez a hely­­cserés tánc. A szabaddemokraták már nem a szabadversenyes piac, hanem a szociális piac akrobatikus lépéskombi­nációit variálják. A szocialisták sztár­párosa pedig a liberális-monetáris gaz­daságpolitika és a jóléti-szocdem prog­ram meglepő dobásokkal, egymásnak hátat fordítással bonyolított, nyaktörő pas de deux-jét próbálgatja. Vajon van-e helye ezen a táncparketten egy harmadik táncosnak? S ha van, ki lesz az? Képes lesz-e tisztességesen felké­szülni a táncra? Vagy beleragad köz­vetlen elődeinek szomorú táncos-ko­mikus szerepébe? Ez ma politikai köz­életünk egyik legfontosabb kérdése. Hankiss Elemér A KONZERVATIVIZMUS ESÉLYEI HÉTVÉGE HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 21

Next