Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
1994. október 8., szombat Egy, az alkotmányozásról szóló konferencián - némi derűt keltve - valahogy kicsúszott a számon, hogy meg kéne óvni az országot a fékezhetetlen agyvelejű alkotmányjogászoktól. Ez a kiszólás két dolgot jelent. Először azt, hogy ha már a fordulatot tőle kölcsönöztem, szeretem Lázár Ervin meséit; másodszor pedig, hogy - bár semmi rosszat nem akarok mondani sok kitűnő kollégámról, legyenek köztük akár fékezhetetlen vagy éppen tompa agyúak - látok eme mostani alkotmányozás körül veszélyeket. Most tehát csak a másodikról eshet szó. 1. Szükséges egy előzetes megjegyzés: a szkepszis nem tagadás. Nem mondtam azt, hogy ne legyen új alkotmány, de minden okom megvan arra, hogy minden rapid megoldást és minden radikális alkotmányozást gyanakodva fogadjak. Nem oly nagy mutatvány összeütni egy takaros alkotmányt, mint a kívülálló gondolná, bárki kiképzett alkotmányjogásznak. Ha megadjuk a paramétereket: cca. kilencvenezer négyzetkilométer, mérsékelt égöv, tízmilliónál kicsit több lakos, a felszíni vizek fürdésre, a városi levegő emberi légzésre alkalmatlan, sugaras út- és vasúthálózat, némi ipar és mezőgazdaság; a feladat pár hét alatt végrehajtható, meglehetős sikerrel. Az ezredév is végpontjára hág, egyben utolsó óráit éljük annak az évszázadnak, mely a kései ivadékok történelmi könyveiben, ha megemlíttetik egyáltalán, a haladás, a változás fölkentjeként jelenik majd meg, kétlem, hogy pozitív értékítélettel. Azoknak, akik a nemzet ruhatárát egészen ki akarják cserélni, figyelmükbe ajánlom Lao-ce szavait: „Ezért a bölcs ember úgy kormányoz jól, hogy... arra törekszik, hogy akinek pedig tudása van, az ne merészeljen tevékenykedni. Megvalósítja tehát a nem cselekvést, és minden a legteljesebb rendben lesz.” Nem azért idézem, hogy kövessük is a kínai bölcset, hanem csak azért, hogy valamelyest korlátozzuk magunkat. Most gyorsan még egy idevágó bölcsesség. ígérem, ez az utolsó: Montesquieu szerint Szolón nagysága nem abban állt, hogy a legjobb törvényeket adta Athénnak, hanem hogy az athéniak számára legmegfelelőbb törvényeket adta nekik. Mindenkor ez csak a kérdés: mely törvény legjobb az athéniaknak? 2. Magyarország jelen állapotában vitán felül alkotmányos állam, mely egy értékeiben szabadelvű, technikai megoldásait, nyelvi minőségét nézve gyatra chartális alkotmány alatt és fölött él. A hatályos alkotmány szakmailag legelmélyültebb bírálatát szerintem Sajó András nyújtotta az elmúlt években. Ő az alkotmánynak és az alkotmányos rendszernek kétirányú kritikájával érvelt: ugyan a jelenlegi alaptörvény valószínűleg nem fogja az országot egzisztenciális mélységű válságokba sodorni, de ha így maradnak a dolgok, lesznek alkotmányos válságok. Kétirányú veszélyt lát: egyfelől az ország kormányozhatóságát, másfelől - mert az alkotmány nem sugároz elég tekintélyt - az alkotmányosságot magát látja veszélyeztetve. A Westminster tiszta parlamenti rendszere nekünk biztosan alkalmat-A szerző alkotmányjogászan, egyéb feltételek mellett is csak két párt nagyjából kizárólagos uralma esetén működik, míg a német alkotmányos rendszer csak látszólag hasonlít nagymértékben a magyarhoz, ott ugyanis a Bundesrat és a többi föderális intézmény korlátozza a Bundestagot. Bizonytalansági tényező nálunk az is, hogy bármennyire előrehaladott és megszilárdult a pártrendszer, ma sem eléggé homogének a pártok, még a legelemibb értékválasztást tekintve sem. Biztosan tarthatatlan helyzetet jelent az alkotmány példátlanul könnyű megváltoztatása, mely csak a mindenkori kétharmados többség szeszélyének függvénye. Igazítani kell az Alkotmánybíróság hatáskörén, az állami szerkezet szabályai, mit mondjak, kuszák... satöbbi, satöbbi. 3. Az alkotmányozóknak tudniuk és mérlegelniük kell, hogy ha egyszer útra keltek, milyen zátonyok között kell hajózniuk. Ha a fő veszélyt, a szerves fejlődés megakadását sikerülne elkerülni, akadnak más alattomos örvények, zátonyok is. Többet is mondhatnék, most csak hármat említek. a) Komoly lobbyzás várható a szociális jogok olyan megfogalmazásáért, mely az államot úgy döntheti anyagi végromlásba, hogy közben a szegények semmit nem nyernek. b) Nagy erők mozdulnak majd meg, akár több százezer (millió?) aláírást begyűjtve, a halálbüntetés alkotmányellenességének feloldása érdekében. c) Akár az államrezonra hivatkozva, akár csak úgy - példa van már erre most is - néhányan előállnak majd azzal a követeléssel, hogy „hátrább a szabadságjogokkal! ” 4. Szólni kell az alkotmány és alkotmányosság egyfajta kapcsolatáról. Noha az alkotmány tekintélye felett őrködők közül sokan e fogalmat fő ellenségüknek tartják, nekem mindig is tetszett a láthatatlan alkotmány metaforája. Noha a láthatatlan alkotmányt rendszerint - mivel a kifejezést Sólyom László hozta divatba - az Alkotmánybíróság tevékenységével kapcsolatban emlegetik, okunk van rá, hogy egy más - tágabb - összefüggésben is tárgyaljuk. Alkotmányunk - állítom - eléggé régi, a mi közép-európai géposztályunkban legalábbis. Mostani köztársaságunk legrégibb intézménye, egyidős a harmadik köztársasággal, térségünkben talán csak Lengyelország a versenytárs. Mára ezért védelmet érdemlő történeti értéknek tartom. Kemény Zsigmond írta, hogy az alkotmányos népek mindegyikét jellemzi egy közös érzület: „Nem az volt az indok: mi lehet célszerű - hanem: mi volt históriai? ...Mert - mint mondom - az elméknek akkor fő irányuk volt egy változás jogcímét kutatni, és nem elégedni be annak célszerűségével. Minden régi alkotmányos nép e modort követi, csak az új és gyakorlatlan parlamentáris élet elégszik meg a föláldozott formákért a célszerűséggel.” Az alkotmányosság gondolatkörében a már valahogyan működő legalább feltételesen védelemre jogosult. A láthatatlan alkotmánnyal nem csupán nyelvi fordulatként, hanem alkotmányos fogalomként, azt hiszem, Bibó Istvánnál találkozhatunk először. Bibó, tudjuk, szenvedéllyel utasította el az osztrák-magyar kiegyezést. Nem a történetbölcseleti szenvedély fontos itt, csak az érv maga. „A magyar közjogban egy szó sem esik az októberi diplomáról, annak dinasztikus és rendi erők kompromisszumán alapuló óvatos alkotmányosságáról, holott a kiegyezéses magyar alkotmányosságnak az üres vázzá vált negyvennyolcas törvények mellett az volt az igazibb, szellemében közelállóbb, láthatatlan alapokmánya.” Megítélésem szerint a magyar közjog legmélyebb hagyományaiból fakad az igény - soha nem volt egészen látható az alkotmány -, hogy nézzünk a betűk mögé. Bibó a kiegyezés törvénye mögött két láthatatlan alaptörvényt láttat tehát, a szentesített forradalmi törvényeket és az októberi diplomát, a Ferenc József által 1860. október 20-án kibocsátott birodalmi alkotmányt. Tegyük föl - és nem fogunk tévedni -, hogy ma is értelmes beszélnünk e tekintetben a láthatatlan alaptörvényről. Több eleme és több síkja is van ennek. Az 1989. évi alkotmányt a reformkommunisták írták, de tollukat az MDF, az SZDSZ és a Fidesz kitűnő szakértői vezették. Fontos síkja a láthatatlan alaptörvénynek a háromoldalú tárgyalások, az ellenzéki kerekasztal, az elitek alkuja, abban az alakuló demokratikus pártok lassan ellenségessé váló, gyanakvó, de érdemi együttműködése. Majd az Antall-Tölgyessy szerződés. Meghatározó és mára visszavonhatatlanul fontos, a többinél határozottabb körvonalakkal meghatározott rétege továbbá az Alkotmánybíróság jogkiterjesztő alapjogi ítélkezése. Magam nem haboznék még a taxisblokádot, annak végül is kölcsönös józanságot mutató feloldását sem úgy értékelni, mint ami hozzátett valamit a láthatatlan alaptörvény építményéhez. Van továbbá egy olyan, az eddigemlítetteknél is mélyebb, „archeológiai” szintje az életünket meghatározó alaptörvénynek, melyre már az anakronisztikus cím maga (1949. évi XX. törvény), valamint az egész és annak minden részlete együtt és külön, tetszik, nem tetszik, parancsolóan figyelmeztet. Ebből fakadt az egész közjogi mű, de a mai irgalmatlan értelmiségi cirkusz is. Ez az „igazibb, szellemében közelállóbb” tartalom a békés átmenet maga, mely több mint a forma, melyben elébünk állt. Farkas János László találó megfogalmazásában e láthatatlan alaptörvény értelmét úgy adhatjuk meg, hogy az állampárt a békés elvonulás ígéretével, a történelmi kényszert belátva, de önként kihátrált a hatalomból. Ezen az önként kényszeres elvonuláson mindkét fél sokat veszített, de egyúttal mérhetetlenül sokat nyertek is. Akár megvetjük, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem, ez az alku - a magyar történelemben önmagában is ritkaság - kétségkívül nem hazugságon alapult. A rendszer előbb a magyar polgárok, majd a Nagy Testvér szívében is elbukott már, de a szuronyok tízezrei nála voltak. Bukarest mai képe mutatja, mit érhet el egy ezredvégi forradalom. Nem jelentéktelen kísérleteket láttunk, melyek ennek az alapzatnak a lebontását célozták. Az új bátrak akasztani akartak és alkotmányozni. Nem kell már eldöntenünk, hogy azért óhajtottak-e akasztani, hogy alkotmányozhassanak, vagy azért akartak alkotmányozni, hogy akaszthassanak. 5. Új helyzet előtt állunk megint. Most a szocialista-liberális koalíció került - szép kifejezés - „alkotmányozó helyzetbe”. Nem szószegők, az előre meghirdetett programot követik. Gyakorlatilag a szakma egésze mögöttük áll, a szakmának igaza van, mi mást tenne, a textust nézi. Az alkotmányozás nyílt ellenzőinek többsége pedig ugyanezt népnemzetileg, gyomorból utasítja el. Ha nem is mondják ki, nem gondolnak semmi másra, mint arra, hogy ezek ne alkotmányozzanak. Bevégzett dolog, lesz új alkotmány, ez csak a parlamenti arányokon múlik. Nem is szólok ellene semmit. Ha a jól megcsinált új alkotmány hasznait és költségeit összemérem az általam is feltétlenül szükségesnek tartott alkotmányreform hasznával és költségével, az eredmény hasonló. Csakhogy amennyire eldőlt az új alkotmány ténye, annyira nyitott az, milyen is legyen. Nagy örömmel olvastam Kis János okos és bátor cikkét (A rendszerváltást lezáró alkotmány, Népszabadság, 1994. augusztus 19.). E tanulmány azt kéri, legyen konzervatív szellemiségű az alkotmányozás, a tetszetéssel, a racionálissal szemben kapjon védelmet az, amelyik négy éven keresztül működött, tiszteljen mindent hagyományként, amiről nem bizonyosodott be, hogy tarthatatlan. Felidézem, három konzervatív fő szabályt határoz meg, mindegyikkel egyetértek: „A változtatások minimumára kell törekedni.” - „Ahol már eredetileg is közmegegyezés volt a változtatás szükségességéről, ott, de csakis ott, nem a haladás, hanem a maradás a hagyománysértő.” Ehhez azt a kisegítő elvet rendeli, hogy a jelenlegi konszenzus hiánya esetén az alkotmányszöveg - szabad kezet adva a változóbb természetű törvénynek - esetleg húzódjon hátra az elvont elvekig. Ezzel összefügg a harmadik szabály, mely szerint a tartósság érdekében „Minimálisra (kell) csökkenteni az alkotmány részletességét”. (Megjegyzem azért, hogy ezt mértékkel kell tenni, nehogy elveszítse az alkotmány minden jogi jellegét.) Legyen az alkotmány „az egymással birkózó erők közös műve”. 6. Ha lesz új alkotmány, abban határozottan nyilváníttassék ki - nem szavakkal, deklarációval természetesen -, hogy nem lázas forradalmi napok szülötte, ellenben tiszteletben tartja életünk láthatatlan alkotmányát, azt építi tovább. Azzal lenne jó majd büszkélkedni, hogy ebben az alkotmányos életét tekintve oly érdekes országban amennyire precíz, annyira fantáziátlan és unalmas az alkotmány szövege. Majtényi László Alkotmányünnnep? RUTKAI BORBÁLA RAJZA (Folytatás a 17. oldalról) A társadalom vezetésére is születni kell és megfelelő nevelésben kell részesülni. Korábban ezt úgy értelmezték a konzervatívok, hogy a hagyományos uralkodó rétegek jussa és feladata az ország irányítása; ma már többségük a képességeket, a neveltetést, a megfelelő szellemiséget és hivatástudatot hangsúlyozza. Ez a forrása a tekintélynek, az autoritásnak, amelyre - véleményük szerint - rendkívül nagy szükség van minden társadalomban, s amely egyre inkább hiányzik a modern tömegdemokráciákban. Azt aligha lehet tagadni, hogy az újsütetű, botcsinálta politikusok, neve nincs újgazdagok, ide-odasorolt, kiszolgáltatott munkások és alkalmazottak országában, az esetlegességek és a minden mindig változik országában szükség volna valamiféle rendre, a társadalmi szerepek kialakulására, hiteles tekintélyek megjelenésére, mások teljesítményének s tekintélyének tiszteletére. Van, volna tehát teres feladata itt is egy komoly konzervatív erőnek. Csakhogy nem lesz könnyű meggyőzni az embereket a hierarchia fontosságáról. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatokból tudjuk, hogy a magyar társadalom egyenlőség-pártibb, mint nyugati ellenpártjai. A választóknak az a mintegy harmada, amely jól érezte magát a késő kádárizmus paternalizmusának őszies napfényében, és feltehetőleg ma is kész egy ilyen típusú társadalmi függőség elfogadására, már leszavazott a szocialistákra. Antallék kísérlete a harmincas évekéhez hasonló hierarchia újrahonosítására zátonyra futott; Csurkáéké egy etnikai-nemzeti hierarchia megteremtésére botrányba fulladt. Komoly dilemma előtt állna tehát itt is egy önmagát s programját megfogalmazni akaró konzervatív kezdeményezés. Hogyan tudja majd hitelt érdemlően összeegyeztetni az emberi egyenlőség keresztény vagy humanista világi eszményét a társadalmi hierarchia és auktoritás iránti igényével s csodálatával? Vallás és nemzet indulásakor a konzervativizmus erősen kötődött az egyházakhoz, mint a hagyományos társadalmi rend, hierarchia és a tradicionális értékek őrzésének egyik legfontosabb intézményéhez. Később világi irányzatai is kialakultak, de az erkölcsi-valláserkölcsi értékek kultusza továbbra is jelentős vonás maradt. Ezeknek az értékeknek fontos szerepük volt abban a küzdelemben, amelyet a konzervativizmus fő vonulata folytatott a társadalmat kíméletlenül szekularizáló, a társadalom szerves szöveteit, hagyományos intézményeit, lojalitásait szétroncsoló modernizációs folyamattal szemben. Egy esetleg kialakuló magyarországi konzervatív pártnak vagy tömörülésnek e téren sem lesz könnyű dolga. Egyrészt, mert a közép-európai egyházak nem mentek át azon a megújuláson, amelyben nyugati testvéregyházaik többsége átment a második világháború után, majd a hatvanas években. Másrészt Kelet-Közép-Európa társadalmai, talán Lengyelország kivételével, elvilágiasodottabbak, mint a nyugat-európai társadalmak többsége, s így az egyházak társadalmi-politikai bázisa, befolyása is szűkebb. Egy új konzervatív párt szervezőinek és vezetőinek el kell majd dönteniük, hogy a keresztény eszmevilághoz kötik-e, vagy világnézetileg semleges politikai erőként határozzák meg magukat. Az egyházakhoz-valláshoz való kötődés gyakran összefonódott a nemzeteszménnyel, a nemzeti hagyományok és a nemzeti öntudat ápolásával. A haza fogalma és eszménye ma is nagyobb szerepet játszik a konzervatív pártok eszmevilágában és retorikájában, mint a liberálisokéban vagy a szociáldemokratákéban. Nálunk az elmúlt négy évben túlcsordult nemzeti érzéssel és nemzetieskedő retorikával telt meg a kormányprogramok szellemisége. Egy modern konzervatív párt semmit sem kezdhet ezzel a nemzetieskedő hévvel. Egy olyan modern nemzetfogalmat kell kidolgoznia - és ez sem lesz könnyű feladat -, amely a XX. század végén, XXI. század elején is mozgatója lehet egy modern, európai társadalomnak. Valóban jó volna, ha kialakulna Magyarországon a három nagy politikai eszmerendszer és gyakorlat váltógazdasága, a három nagy politikai erő nemes küzdelme, egymást ellensúlyozó és korrigáló szép és tiszta összjátéka. Tudjuk, a világon sehol sem nemes, szép és tiszta a küzdelem, de törekedni rá azért érdemes. Jó volna, ha a három alapdallam viszonylag tisztán szólalna meg a politikai arénában. Ha a liberálisok következetesen - és társaiknál hangsúlyozottabban - képviselnék az emberi személyiség szabadságát, a tisztességes verseny szellemét, az emberi jogok feltétlen s mindenekelőtt való tiszteletét. Ha a szociáldemokraták következetesen - és társaiknál erőteljesebben - hirdetnék a társadalmi igazságosság elvét, a mindenkit megillető jólét és létbiztonság eszméjét. Ha a konzervatívok következetesen - és társaiknál határozottabban - hangsúlyoznák a történelmi folyamatban felhalmozódott tapasztalatok értékét, a felelősség és lojalitás szellemét, az igazi közösségek és a hitelességüket már bizonyított intézmények fontosságát. Politikai össztánc Tudjuk, a világon sehol sem kristályosodott ki ilyen tisztán ez a három eszmerendszer. A nyugat-európai és az észak-amerikai pártok néppárttá válásával a különbségek elmosódtak - a differenciák közöttük jószerivel csak hangsúlybeliek. Emberi szabadság, demokrácia, jogállamiság, társadalmi jólét és igazságosság: ezek ma már a közös politikai nyelv (a retorika s nem föltétlen a meggyőződések) közös fogalmai. A konzervatívok szabadelvű konzervatívoknak nevezik magukat, a liberálisok már nem piacgazdaságról, hanem - szociális érzékenységet, tapintatot sugallva - szociális piacról beszélnek. A szociáldemokraták pedig - liberalizálódván, s óvatossá válván - társadalmi méltányosságról beszélnek, nem pedig a hajdani munkásmozgalmi és szocialista csengésű társadalmi egyenlőségről. A hatalomra kerülő konzervatív pártok több-kevesebb módosítással folytatják szociáldemokrata elődeik jóléti politikáját, ez utóbbiak pedig, visszakerülve a hatalomba, folytatják elődeik monetáris szigorát és szabadpiacos stratégiáját. Magyarországon is folyik ez a helycserés tánc. A szabaddemokraták már nem a szabadversenyes piac, hanem a szociális piac akrobatikus lépéskombinációit variálják. A szocialisták sztárpárosa pedig a liberális-monetáris gazdaságpolitika és a jóléti-szocdem program meglepő dobásokkal, egymásnak hátat fordítással bonyolított, nyaktörő pas de deux-jét próbálgatja. Vajon van-e helye ezen a táncparketten egy harmadik táncosnak? S ha van, ki lesz az? Képes lesz-e tisztességesen felkészülni a táncra? Vagy beleragad közvetlen elődeinek szomorú táncos-komikus szerepébe? Ez ma politikai közéletünk egyik legfontosabb kérdése. Hankiss Elemér A KONZERVATIVIZMUS ESÉLYEI HÉTVÉGE HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 21